MÚLTIDÉZŐ SÉTA EGY ELTŰNT VÁROSRÉSZBEN

Új Magyarország, 1994. augusztus (4. évfolyam, 178-203. szám)1994-08-13 / 189. szám

Nézem a két fényképfelvételt: csaknem száz esztendő választja el egymástól őket, jóllehet a helyszín ugyanaz. Nyolcvanöt éve mondatott ki a verdikt: a Tabánt pedig le kell bontani! Sokáig nem vették komolyan, jött a világháború, jött Trianon, más fájdalom s az öreg házak néhány évtizedig megmenekültek. Aztán, a harmincas évek elején megjelentek az első társzekerek, lovas kocsik, elkezdődött a költözködés, a menekülés, a bontás. A hangulatos kiskocsmák esti zeneszavát mindinkább feledésbe küldte a szikrázó csákányok, a surrogó ásók és lapátok harsogó kórusa. Éppen hatvan esztendeje, hogy a városatyák büszkén jelentették, az újságok édes-bús tudósításaiban elsiratták: volt egyszer egy Tabán, elmúlt egy budai jellegzetesség. Nem hiányzott az optimizmus sem, hiszen a hírlapi beszámolókból akárki megtudhatta, az eltűnt Tabán ma kopár földjét arra rendelte a sors, hogy itt épüljön fel a források hozzájuk méltó pompás, kényelmes, alkalmas városa. 

Terv terv után készül, a hegyoldal vár, várja már az új kapavágásokat, a felgördülő autókat, az építőmestereket, a munkásokat, akik - ki költői elgondolással, ki verejtékes munkával - megteremtik az új városrészt...

Egyre kevesebben emlékeznek személyes élményeik alapján az egykori Tabánra, görbe, váratlanul csavarodó utcáira, térdmagasságnál kezdődő ablakaira, öreg fáira és a tavasztól őszig dézsában, vödörben, ládában pompázó, virágzó leander-erdejére. Harminc évvel ezelőtt, 

1964-ben e sorok írója két „őstabánival" bebarangolta az akkor már kopottas füves, ritka-bokros domboldalt a Gellérthegytől a Krisztináig. Két öreg barátom - Pánczél Lajos hírlapíró és Froemel Károly arany
műves - egymás szavába vágva idézték föl az egykori utcákat, a tereket, az iskolát ahová jártak, a vendéglőket, a vendégeket, a kereskedőket és az üzleteket. Azidőtájt még évente összejártak a tabáni öregek, találkozójukat a Szent Katalin templom búcsújának idejéhez igazították s a színhely a Várkert kioszk volt, a Duna-parton.


Harminc éve már csak néhány ház és utca emlékeztetett a Víziváros szélén az egykori Tabánra, már csaknem készen állt az újjáépített Erzsébet híd - éjszakánként az élelmesebbek át is gyalogoltak rajta, megrövidítve a távot Pest és Buda között -, de a városrész egykori rajongói még találtak helyet és módot rá, hogy elmerengjenek az ifjúságról. Az Apród utcai Semmelweis-szülőházat már restaurálták s a sarki Aranyszarvas-házban vadvendéglő nyílt: Siklós Imre őz- és szarvaskölteményeiért Zuglóból és Újpestről is elzarándokoltak az ínyencek. A házban pinceborozó is volt, és az Attila körút elején ismét hinni kezdtünk a klasszikus szentenciának: szőlőből is lehet bort készíteni! Néhány házzal később, az Alagút felé tündéri illatok csapták meg az arra járók orrát. Benedek Margit, - az egykori tabáni család utolsó sarjaként - mézeskalácsos boltját már egyedül vezette, nem adva el a mézesformákat a bizományinak, sem az ácsingózó külföldi ragadozóknak és a puszedlit sem csomagolta előre: ízlelés és válogatás után ő maga mérte s gondosan ügyelt rá, hogy a kívánt mennyiségre még kerüljön ráadás - ajándékként.

A két tabáni öregfiúval így sétáltunk el Lajos bácsi vendéglőjéhez, csaknem szemben a hatalmas Bethlen-udvarral, amely bérkaszárnya annak idején a negyed Tabán lakosait befogadhatta volna. Lajos bácsi a régi vendéglős dinasztiák sarjaként a „kis haszon, nagy tisztesség" elve alapján vezette üzletét, sokan jártak ide nyugdíjasok, a pi
rított máj volt a kedvenc - nyolc(!) forintot is elkértek egy adagért - de nyár végén, ősszel a rizses lecsó lett a sztár, kolbász nélkül, ám a nagy adagokra személyesen ügyelt Lajos bácsi, a porcióhoz szelet kenyér is járt és a fejvesztés terhét vállalva alig merem leírni: kettő harminc szerepelt áraként az étlapon. 

Vacsoraidőben persze kitűnő „gaszt- rikus kéjelgésekben" lehetett részt venni a szomszédos Tabáni Kakas vendéglőben is az ínyenceknek. Itt akkor a Benkő család vezette az üzletet, s ha az ételkülönlegességek mellé nem rendeltek a vendégek kísérőzenét, Vogel úr, a zongorista, mélyen meghajolva fölállt a hangszerétől, bejelentve, hogy „eladó a muzsika!" Olyankor legtöbbször az „Egy régi nótát hoz Budáról át a szél, melódiája fájó emlékről mesél" következett...
A tabáni séta betetőzését - sőt gyakorta még az egyéb budai, netán óbudai kocsmológiai tanulmányutak záróaktusát is - a Kistabán presszóban tett látogatás jelentette. Itt Dolfi úr volt a főnök, az egykori nagyváradi futballkapus, aki a hosz- szúkás terem elején éberen őrködött, mert hátra, a „szentélybe" többnyire csak a stammgasztok mehettek. A kopott pianínón, a sarokban, valóságos csodát láthattunk-halhattunk: Mocsányi László játszott és énekelt, a legendás Mocsányi- Lakos duó életben maradt tagja. (A harmincas években műsorukat, zeneparódiáikat a pesti rádió legnépszerűbb adásaiként tartották számon, Karinthy írt róluk elragadtatással.) Amikor a zongorán felcsendültek a régi slágerek, a hajdani Horváth kerti Színkör operettjeinek melódiái, az egykori tabániak - meg az akkori nem tabániak - könnyes szemmel dúdolták, énekelték Mocsányi- val a máshol szinte sohasem hallható dalokat. Még, még - kértek újabb és újabb emlékidéző nótákat telhetetlenül, egy pillanatra megállítva, visszafordítva az időt. A zeneszünetekben aztánelőkerültek a régi történetek, nemritkán a pikáns históriák és a tervek. Igen, a soha meg nem valósult tervek, amiért eltűnt az öreg városrész: az új Tabán, a fürdőváros! Mi már nem érjük meg, mondták sóhajtva az öregek, de kétezer táján ide fürdőparadicsom kerül és talán még új miílenne- umi kiállítás is lesz, mint 1896-ban. Már akkor megtanultan), hogy igazán lelkesedni csak a sokat megélt öregek tudnak. Milyen izgalommal jártak le, la, a Dunához akár naponta, nézni, figyelni, hogyan épül újjá az akkor még szokatlan, modern Erzsébet híd...
Az is szokatlan volt, emlegették, milyen gyorsan eltelt a harminc év, milyen közeli 1934, amikpr az utolsó házak eltűntek a domboldalról. És ugyanígy repült el az űjabb harminc esztendő a krónikás számára is, akinek öreg tabáni barátai - nagyon remélem, most, 1994 mállasztón forró nyarán - egy mennyei kocsma kockás abrosszal leterített asztalánál, a hús kerthelyiségben, természetesen leanderek társaságában rendelik a bort szódával és égi parádivízzel. A hatvan éve lebontott városrész mellett az ő emlékükre is felidézem a kedves Mókuci - ahogyan országszerte ismerték Farkas Imrét, a zenés játékok költőjét - Tabánról írott sorait:


Ma már csak emlék.
 Szertefoszlott álom.
Egy dal, kis mese, 
hogy volt a világon.
Dűlt fal, lámparoncs, 
kis ablak betörve:
E pillanatban ez
 van csak belőle.
Büszke, új város
 lesz itt nemsokára,
Vén poéta szív 
gondol csak reája:
Lesznek-e oly boldogok
 mint a holtak,
Kik egyszer itten
 - oly boldogok voltak...


György András