BUDA HALAD A KORRAL
Élet Élet, 1935. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)1935-12-29 / 52. szám
Várkonyi Titusz írása
A
hegyoldalban megbújó kis zöldvendéglőben, mely mint temetőcsősz ügyel a holt
Tabánra, a földdel egyenlővé tett hajdani viskóváros néhány emigrált
benszülöttje ad találkát egymásnak vasárnap délutá- nonkmt. Fehérfejű, öreg
borisszák felöltik generációkat látott és ünnepi alkalmakra tartalékolt Ferenc
József-kabátjukat, vagy gömbölyű termetükön pattogóra feszült zakójukat,
csendes, öreg sírkertekben pihenő régi budai kis «schneiderek» szabászati
alkotásait s mellényükre felcsatolva a nagyszemű óraláncot, letelepednek a
kocsmaudvar vénségtől hajlottderekú eperfájának, meg néhány fiatal ákácának
ernyője alá.
Poharaznak,
«plattoznak», játszák a rácvárosi bridge-et, a «snapszli»-t, vagy elévődnek
réklis, sorvadt kis kontyú öreg életpárjukkal és szakállas viccek rozsdás
viharágyúit sütögetik harsány, romlatlan nevetéssel jutalmazva önnön
elmésségüket.
A magyar és
a sváb szavak testvériesen ölelkeznek s amikor a mellényeket kigombolja, a
nadrágszíjakat néhány lyukkal tágabbra kapcsolja a «spritzerek» növekvő száma,
nemcsak a nyelvek, de a szívek is megoldódnak. Eleinte nyikorog, majd a bortól
egyre olajozottabban felpattan a múltak zárja s a merev hangszálak rozoga
grammofonján vidám, tréfás vagy szomorkás gassenhauereket recseg. A nyáron egy
vasárnap délután különösen ünneplő hangulat uralkodott a zsúfolt kis
kocsmaudvaron. Az arcok világítottak, mint piros üveggömbök a nyári kertben,
zajosan csörömpöltek a poharak, sűrűn ürültek a fiaskók s az egy szál
személyzet, tömzsi, fehér, vászonkabátos legény homlokát már
kiverteaverejtékaszaporarohangálásban.
Egyszerre
csak azután minden zajt legyűrt és hirtelen meglepetésszerűen csendet teremtett
egy lágyan simogató tenorhang:
«Wien, nur du allein . . .»
Az egész kis
udvar öreg eperfájával, fiatal, fehér
fürtjeit fitogtató
ákácaival együtt egyetlen nagy figyelemre hegyeződő füllé, egyetlen, lélegzetét
visszafojtó tüdővé varázsolódott.
Elhangzott a
bécsi érzelmes dalocska utolsó akkordja is. Feldübörgött a taps és ujjongó
kiáltások csattantak el:
«Bravó, Sáni!»
Elcsodálkoztam
kissé a nagy ováción, melyet a derék Sáni — amint szomszédomtól megtudtam, a
dalos budai kárpitos-legény — nem hallhatott, mert rádió-hangszóró közvetítette
az énekét. De Sáni valamit az éteren át megérezhetett, mert néhány pillanattal
később már újból lágyan tremolázott a hangja az évtizedek során egyre
fáradtabban baktató szerelemről, meg a borról, mely egyedüli örömként marad meg
a végén a szív tavaszától messzire sodródó öreg ember számára.
A csintalan,
vén kaputosok és kedves mámlkák sóhajtó kórussal kísérték a rádióénekest s
ismét úgy ünnepelték, mintha testi jelen valóságával is megörvendeztette volna
őket.
Magam is
elandalogtam kissé s éppen ezért meglepetten és értelmetlenül bámultam a fehér
tányérra, melyet a cigányprímás közismert mozdulatával helyezett orrom alá
egyik joviális öreg borozó:
— Sánmak —
mondta.
— De hiszen
... — próbáltam magyarázatot
kérni, ám
nem engedte befejezni s szavaimba vágott:
— A Sáni a
rádióban énekel, de egy óra múlva itt lesz és folytatja.
Leszerelve, belehullajtottam
egy húsz fillérest a tányérba, jóízű nevetést fojtottam vissza magamba s
néztem, hogy az öreg tányéros hogyan adóztatja meg sorra a vendégeket a rádión
át éneklő Sáni javára.
Buda egy kis
újításért nem megy Pestre. Az úttörő rádió-tányérozással is megmutatta ezt.
Várkonyi Titusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése