MESE A TABÁNI MÉZESBÁBOSOKRÓL

Most, hogy az 1945-ben meghalt fotóművész képeit nézegetve tabáni fényképekre leltem, újra közreadom e régi cikket. Ritka és értékes fotó, egy mára majdnem kihalt szakma egyik fő reprezentánsának kicsiny műhelye és üzlete van a fotón a Tabán lebontása előtti pillanatokban 1931-ben

Íme a cikk:

MESE A TABÁNI MÉZESBÁBOSOKRÓL

Budán, az Attila utca 18. szám alatt, szemben a Tabánnal (bontás után), működött Benedek Margit mézeskalácsos több mint 100 éves boltja. Az üzlet tulajdonosai a 75 éves Benedek Margit és a 82 éves Benedek Franciska – a két testvér –kétnaponként sütötték  a friss mézeskalácsokat, süteményeket. 

A különleges ízű édesség, a mézeskalács régen a vásárok, búcsúk kedvelt vásárfia volt. Az egyik leghosszabb ideig működő fővárosi mézeskalácsos céget 1700-ban alapították Budán, és egészen az 1960-as évekig gyártotta a közkedvelt huszárokat, tükrös szíveket, gyertyákat, viaszból készült templomi kegytárgyakat, majd később padlómázat is.
 Napjainkra szinte ismeretlen fogalommá vált a mézeskalács a nagyvárosi ember számára. Pedig valamikor a legkedveltebb vásárfia volt a jellegzetes ízű és formájú édesség, amit rozs- és búzaliszt keverékéből, mézből, fűszerekből, cukros sziruppal készítették és készítik néhány helyen még ma is. A nagy időkben a minták megalkotását a mesterek és legényeik mellett híres rézmetszők is segítették, amivel így valóságos népművészeti alkotások születhettek. A XVIII. század pest-budai mézeskalácsosai, akik egyúttal viaszöntéssel is foglalkoztak, több Buda, Pest, Vác és Esztergom hatókörű céhhez tartoztak. Egyik ilyen műhely volt az is, amelyet 1700-ban alapított Budán a német területről bevándorolt Mayer János. A mesterség apáról fiúra szállt, akik közül az egyik nagyobb haszon reményében áttelepítette az üzletet a Tabán hajóhíd és kikötő közeli oldalára, az Aranyszarvas fogadó szomszédságába. Az üzlet szépen növelte forgalmát, az óriási mennyiségű kézzel készített gyertya mellett – amellyel ekkoriban városszerte világítottak – természetesen főként különböző fajta mézeskalácsokat, tükrös szíveket, huszárokat árultak. A Mayer család az 1840-es évekre halt ki, így az egyik náluk tanult ügyes segéd, Lakner János, majd annak halála után az özvegy új férje, Benedek Róbert vette át a cégirányítást.Benedek Róbert Baconból érkezett a Tabánba,mint vándorlegény az maradt feleségét nőül vette,megörökölte a boltot.Felesége halála után elvette a fiatal Ludwig Franciskát.Benedek Róbert  60 évesen mint vagyonos ember(több háza és telke volt Tabánban és környékén) abbahagyta az ipart ,átadta unokaöccsének, Benedek Samunak. 93 éves korában halt meg.-(Forrás Stráner Zoltán  2010) Ekkorra esik legfényesebb évük, az 1867-es, mikor is az új uralkodó – Ferenc József – megkoronázására szervezett fáklyás menethez szükséges sok ezer gyertya egy részét rendelték meg náluk. Éjt nappallá téve dolgoztak a másik hét műhellyel. A hosszú életű mesternél tanulta ki a szakmát unokaöccse, Samu is, aki végül továbbvitte a mézeskalácsos céget. Az üzlet az ő idejében kis múzeumként is funkcionált. Bejárati ajtaja felett cégér hirdette az alapítás évét, belépve pedig egy tiszta kis helyiség fogadta a látogatót, amelynek falai mentén vitrinekben sorakoztak a mézeskalácsos és gyertyaöntő-mesterség emlékei, valamint viaszból készült templomi kegytárgyak és szobrocskák. Az épület hátsó részében kapott helyet a műhely, ahol megrendeléseiket teljesítették. Az első világháborút követő gazdasági visszaesés azonban nekik sem kedvezett, apadó forgalmukat egyéb termékek gyártásával próbálták egyensúlyba hozni. Ekkor már minden olyasmit kínáltak, amire a környék lakóinak szüksége lehetett, így például méhviaszból előállított padlóápolót is. A Tabán harmincas évekbeli lebontásakor kis üzletük is áldozatul esett a városrendezésnek, ekkor költöztek át az Attila utca másik oldalára. A gyertyamártogatás ipara a két háború között teljesen visszaesett, hiszen az időközben megjelent gázt lassan már a villany váltotta fel a múlt század harmincas éveire. Így csupán a mézeskalács-készítés maradt, amelyet az óbudai, újlaki, krisztina-, vízi-, józsef- és terézvárosi búcsúkon árusíthattak. A bolt forgalma egyre csekélyebb lett, megélni is alig lehetett belőle. Benedek Samu halála után lánya, Margit vette át az ipart, de ekkoriban már csak a karácsony környéki fellendülésben reménykedhettek, amikor az ünnepi dekoráláshoz mindig vásároltak azért az emberek néhány gyertyát, viaszfigurát, mézeskalács díszt. Az 1960-as évek közepéig tartott az üzlet csendes agóniája, amikor Benedek Margit végleg bezárni kényszerült a boltot. Ezáltal megszűnt az ország egyik legrégebbi mézeskalácsos cége, helyét pedig rövidesen más üzlet foglalta el.(Forrás:Gazsó Edit, Magyar Nemzet)



A meglelt fotó: (Bp.képarchívum)

                 Benedek Samu boltja 1931-ben az Attila körut 35-ben

A mézeskalács története

"A méz gyűjtése az emberiség, és ennek részeként a magyarság, régóta gyakorolt, élelemszerző tevékenysége. Európában a méhészkedés hosszú évszázadokon át jelentős szerepet játszott.
A méz fontosságát az adta, hogy a 19.század végéig,a  számottevő répacukorgyártás kezdetéig, gyakorlatilag a parasztság egyetlen édesítőszere volt. A drága importált nádcukor ugyanis alig jutott el a paraszti ház tartásokba. Továbbá egészen az ókortól kezdve nyomon követhető, hogy a méz a néphit szerint egészséget, boldogságot jelentő étel, illetve a népi gyógyászat egyik alapanyaga volt Európa minden részén.

A kalács anyaga sajnos nem időtálló, így mézeskalács figurák nem maradhattak fent, de eltűnéséről, feledésbe merülésétől nem kell tartanunk, mert a régi leírásokon és a szakácskönyvekben található recepteken túl szerencsére szép számmal fennmaradtak a mézeskalács figurák készítésére használt keményfa formák(más néven ütőfák vagy verőfák), amelyekbe a nyers tésztát nyomkodták még a sütés előtt. Ezek kimélyített, homorú negatívként megőrizték az egykori darabok képét, mintáját, méretét, ezért hiteles emlék- és forrásanyagnak tekinthetőek.

Először kolostorokban, főúri udvarokban, a királyi városok polgárainak körében honosodott meg a mézespogácsa, a mézeskalács, amelyet házilag és kézművesműhelyekben egyaránt készítettek. A mézeskalácsosságot Magyarországon először az 1379.évi soproni telekkönyv névjegyzésében említik.

A középkori társadalom felső rétegeiben karácsony, évkezdet, húsvét, pünkösd, valamint esküvő, keresztelő alkalmával szokás volt a mézeskalácsok osztogatása, ajándékozása a családtagok, az ismerősök és az ünneplő vendégek körében. Az akkori formák reneszánsz és barokk hatást mutatnak, témájuk többnyire vallásos, mitológiai jelenet, szentek vagy uralkodók képmásai. Bizonyított tény, hogy e képekhez korabeli metszetek, festmények, címerek szolgáltak mintaként, amelyek fába faragtak.

A 17.század végén a török uralom megszűnése a termelési és értékesítési lehetőségek növekedését jelentette. Ennek hatására, de nyugat-európai példákat követve, elkezdődött az önálló hazai céhek szerveződése. Az első céhek Pozsonyban (1681), Nagyszombatban (1697) és Budán (1719) alakultak.
A 18.században már elsősorban a városi, polgári ízlés szerint készültek a mézeskalácsok. A feudális jellegű és bibliai tárgyú ábrázolások háttérbe szorultak, a világi témák, mint például a díszesen öltözött férfi- és nőalakok, a pólyás baba vagy hint lettek a kedvelt minták.

Ugyanakkor megindult a mézeskalács terjedése a falvakba, és a 19.századi elején már nagy népszerűségnek örvendett a parasztság körében. A mézeskalácsos mesterek piacokon, vásárokon, búcsúkban, árusították, termékeiket. Nemcsak lakóhelyükön jelentkező igényeket elégítettek ki, hanem a távolabbi vidékeket is ellátták készítményeikkel. A korábbi századok gyakorlatához képest lényeges változást jelentett, hogy a 19.századtól már nem fogyasztották el édességként, hanem dísztárgyaknak tekintették. Az udvarlótól kapott mézeskalácsszív vagy pólyás baba, illetve gyermekeknek vásárfiaként ajándékozott huszár vagy kard, a lakás valamelyik szembeötlő pontjára került és amilyen hosszú ideig csak lehetett megőrizték.

A formák túlnyomórészt körte-, néha alma vagy diófából fűrészelt lapos téglatestek, amelyeknek egyik vagy mindkét lapjába véséssel mélyítették ki valakinek vagy valaminek a plasztikus tükörképét.

A formákon szereplő képek, minták kidolgozása technikailag nagyon különböző. Vannak aprólékosan , szinte művészien, és vannak elhanyagolt primitíven megmunkált darabok. Nyilvánvaló, hogy egy adott forma színvonalát vagy variánsainak különbségeit illetően meghatározó jelentőségű a készítés időpontja,a nyersanyag fizikai tulajdonságai, és az olyan szubjektív elemek, mint a fafaragó kézügyessége, látásmódja, igényessége stb., amelyek a legkülönbözőbb mértékben játszanak szerepet.

A modern cukrászat kialakulásával megszűnt a formák használata. Helyettük fémlemezből készített tésztaszaggatókat (kiszúróformákat) kezdtek használni, amelyek a régi, kedvelt figuráknak csak a körvonalait őrizték meg. Ezt a sima tésztát megsütötték, majd rendszerint pirosra festették, színes masszával cifrázták és cukorrózsákkal, kis tükörrel, papírképpel díszítették."
 (Forrás: Vágó Edit Mézesbábok és sütemények)

„MÉZESLÁNYOK”

Amikor belépek, megszólal a csengő az ajtó felett. Sietős, tipegő léptek hallatszanak az üzlet mélyéről.

– Tetszik parancsolni?

S előttem áll a patika tisztaságú pult előtt egy reszketeg fejű, ősz hajú néni.

– Húsz deka mézeskalácsot kérek!

Billen a réztányérú mérleg, több valamivel a sütemény.

– Tessék inkább harminc dékát adni!

– Kérem – mondja szívélyesen, közben hamiskásan rám nevet –, kettesben hamarabb fogy.

Véletlenül tévedtem be az Attila körúti ódon, múlt századi hangulatú üzletbe. A Tabán egy ittfelejtett darabkája ez. Azóta gyakrabban járok ide vásárolni, és minden alkalommal többet tudok meg múltjukról, arról a korról, amelyet az én nemzedékem csak az irodalomból ismer.

– Kérem, 83 éve vagyunk ezen a helyen, illetve, az Attila utca másik oldalán, csak éppen átszaladtunk, amikor 1932-ben elkezdték bontani a Tabánt – mondja Franciska néni, az idősebbik Benedek lány, aki ebben az évben tölti be 84. évét. Mégis ő a fiatalosabb, hetente kétszer hajnali négykor kel, hogy befűtse a kemencét, hogy friss süteményeket süssön. De megmondom őszintén, engem nem is a mai mindennapi életük érdekel, hanem azok a „régi szép idők”, a századforduló Pest-Budája.

– Tessék mondani, ismerték-e az odajáró művészeket? Például Krúdy Gyulát, aki naponta megfordult a Tabánban.

– Óh kérem, ő inkább csak a kocsmákba ment. Mi meg mézeskalácsosok vagyunk.

– De azért csak hallottak róla, talán látták is, vagy könyveit olvasták.

– Óh kérem, az ilyen író emberek mindent másképp írnak le. Nem volt az olyan romantikus. Igaz, girbe-gurba, macskaköves utcák voltak, régi, rossz házakkal, mindegyikben borkimérés, vagy legalábbis minden másodikban.

Az édes sütemény mellé Margit néni jó tanácsokkal is szolgál

(A szerző felvétele)

Nézem őket, ahogy velem szemben ülnek ölbe tett kézzel, józanul és szárazon vallanak arról az időkről, amibe beleszülettek. Az Erzsébet-hídról, amely akkor épült, amikor fiatal lányok voltak: a lágymányosi Kis-Dunáról, ahová gyermekkorukban korcsolyázni jártak: a budai hegyekről, ahová vasárnaponként kikocsikáztak a családdal. (Egyszer az öt gyerek közül a 10 éves, legelevenebb kislány – Margit néni –, leesett a kocsiról, s csak később vették észre, hogy a gyerekseregből hiányzik egy.)

Kocsikázás, Vörös Postakocsi, Szindbád. a Krisztina városi hölgyek... minderről megint csak Krúdy jut eszembe.

Ők viszont édesapjukról beszélnek, Benedek Samuról, aki nemcsak a Tabánban, hanem a Krisztinában is híres volt süteményeiről. Cukrász és mézeskalácsos mesterségének 50. évfordulójáról ott ragyog az oklevél az üzlet falán, ők a folytatói a mézeskalácsos dinasztiának.

Hogy is kezdték? A háború szólt bele életükbe: megszűntek a vidám bálozások, a könnyű leánykor, keményen meg kellett állni, dolgozni a férfiak helyett. Így lettek mézeskalácsosok.

Faggatom őket, hogyan készítenek egy-egy mézessüteményt? Összenéznek.

– Nem kérem, azt üzleti érdekből nem árulhatjuk el.

Becsukom magam mögött az ajtót, s arra gondolok, hogy velük kihal a százéves mézeskalácsos dinasztia, hiszen – bár szép lányok lehettek –, nem mentek férjhez. Amikor megkérdeztem, miért nem, csak mosolyogtak, aztán Margit néni megszólalt:

– Isten ments! Akkor már rég nem élnénk...

FORRÁS:Molnár Edit(Képes Újság, 1969/9. /március 1./ 14. p.)

SALY NOÉMI tabáni őslakos és múzeológus kiegészítése a volt Tabán Múzeum kiállítása anyagáből:

" Benedek Samu mézeskalácsos

A régi ajtón büszkén hirdette a felirat: „Alapíttatott 1700”. Az alapító Mayer János a Várban kezdte, s a kortársak szerint: „a legtekintélyesebb gyertyaöntő és mézeskalácsos volt egész Budán”. Fia 1780 körül költözött le a tabáni Szarvas-házba. Halála után a firmát rokonuk, Lakner János vette át, aki – magyar érzelmeit és foglalkozását is kifejezendő – Mézfalvyra magyarosította a nevét. 1841-ben ő is meghalt, özvegye a céhes szokás szerint a segédhez, Benedek Róberthez ment feleségül. 1867-ben az üzlet az Attila út 25.-be költözött, s 1934 májusáig, a ház lebontásáig ott is maradt.
Róbert 1885-ben átadta a stafétát unokaöccsének, Benedek Samunak (1856–1936), aki már rég vele dolgozott. A műhelyben akkoriban a fiatal mesteren és feleségén, Kneif Gizellán kívül két legény és két inaska serénykedett, s ahogy az öt gyerek nőtt, ők is megtanulták a szakma minden csínját-bínját. A két fiú egyike cukrász lett, a három lányból pedig a két kicsi, Margit és Erzsébet a mézeskalácsos-mesterségnél – s mindvégig a családi üzletben – maradt. Jobb helyen nem nevelkedhettek volna. Édesapjuk emberi és szakmai tekintélyének ékes bizonyítéka, hogy évtizedekig az ipartestület rendre újraválasztott elnöke volt. Ötvenéves szakmai jubileumán kollégái díszoklevéllel és aranykoszorúval köszöntötték.
1937-ben Budán már csak 4, Pesten 9 mester dolgozott. Panaszkodik is Benedek Samu egy interjúban: „elszoknak a népek a bábból készült vásárfiától”. Egy másik újságírónak a feleség meséli: „Búcsúk előtt már hetekkel jöttek apámhoz a módosabb parasztlegények. Kneif bácsi, magának megmondom, ez és ez a neve nekije. És a kedves nevét kellett rákanyarítani a szívre, hogy aztán a vásárban megvehesse a legény, évődhessen, no, ippen itt van egy a te neveddel. A versben nem lehetett válogatni, de nem is kellett.” Vers? Az egyik kedvencet állítólag Petőfi költötte, s Benedek Samu ezt írta huncutul a nagy, tükrös szív-remekre, melyet jegyajándékul készített választottja számára: „Férfi hűség nem igaz / szerelmük csak földi gaz. / Meg aztán: / bor, pipa, lány / áldott adomány”. A másiknak nem tudjuk, ki volt a szerzője, de megejtő gyöngédséggel szól: „Álom, álom, édes álom / édes a hajnali álom, / de édesebb az az álom, / melyben galambomat látom.”
Mi mindent készítettek a régi mézeskalácsos-gyertyaöntő mesterek? A közismert díszes figurákon és díszítetlen, de annál finomabb különféle apróbb édességeken kívül például márcot, ezt a teljesen kihalt, érdekes italt. Receptje roppant egyszerű: „1 sajtár méz, 2 sajtár víz összeforralva, csillagánizzsal ízesítve”. A vásárokon, búcsúkon jegelve árulták.
Szabad óráikban sokszor maguk faragták a bábokhoz szükséges formákat, dúcokat is. Némelyik kis remekük már-már szoborként is megállja a helyét.
Hát a méhviasz? „Ha bál volt a Redutban, mi adtuk a fényességhez a gyertyákat. A ragyogást szállítottuk szegény Samuval” – emlékszik Kneif Gizella. A régi üzlet vitrinjében ott álltak a régi, lakkozott templomi viaszgyertyák is, domborított virágdísszel, s az ünnepi fáklyák Ferenc József koronázási ünnepségéről, az 1867. június 7-i fáklyásmenetről. Úgy mesélték, hét-nyolc gyertyaöntő készítette a több ezer fáklyát, egymásnak segítettek. Benedek Samu két tabáni templomnak is szállíthatta a kisebb-nagyobb viaszgyertyákat…
S ki ne feledjük végül azt, amiért még a szegényebbek is befordultak a kis üzletbe: a szép, sárga padlóviaszt. Illata hetekig átmelegítette a szobát s a szíveket."

MÉZESKALÁCSOS  ESZKÖZÖK

(A Tabán Múzeum kiállításából)