„Tiszta lelkiismerettel törhettem lándzsát Buda védelmére. Csak a rosszakarat hunyhat szemet a jobbparti városrészek haladása előtt. Hogy a minap keresztül-kasul jártam kuszált utczáit, föltűnő s örvendetes jeleit láttam a sokat gúnyolt s rágalmazott Buda haladásának. Két házat újra meszeltek, egy harmadiknak a tetején pedig a cserepes dolgozott, a mi élénk építkezési lendületre mutat. A köztisztaság ügyében szintén nagy előhaladást tapasztaltam. A tabáni föutcza valamelyik emeleti ablakából leöntöttek egy pohár vizzel, mely voltaképp az utczának levén szánva, örvendetesen tanúskodott arról, hogy már a túlparton is gondoskodva van az utczai öntözésről. Láttam aztán egy boldogult macska hűlt tetemeit is, melyek ezúttal vagy két öllel közelebb feküdtek a Dunához, mint mikor először volt alkalmam keseregni a mulandóság e látványa fölött. E helyváltozást meg bizonyságául kellett tekintenem az elhunyt macska eltávolítására irányzott, bár egyelőre kevés sikerrel koronázott törekvéseknek. Sőt hajlandó vagyok hinni, hogy az emberforgalom magában a várban is megélénkült. Közel egy óráig tartó barangolásom közben négy egész emberrel találkoztam ott, a mi — tekintve, hogy olykor ugyanannyi idő alatt egyetlenegygyei sem találkozhatni — kétségbe vonhatlan jele Buda haladásának."
Ez a „status quo" igen alkalmas fölkelteni a kérdést, minő lehetett ős Buda s élete a régebbi időkben? Schams Ferencz 1822-ben megjelent, s közelebb véletlenül kezünkbe akadt könyve nyomán megfelelni iparkodunk e kérdésre. A városrészek közül, melyek akkor is ugyanazok voltak, mint a maiak, a várban öszpontosult leginkább az élet s a forgalom. A török uralom előtti időkben — s főleg Mátyás korában — szintén a várhegy képezte Buda góczhelvet. Budának egy Hunyadi Mátyás korából való látképe a várhegy gerínczét s lejtőit egészen házakkal beépítve tünteti elő, leszámítva a ki¬rályi lakhoz tartozó s többszörös falakkal körülövezett térséget. A török uralom utáni korszakban a vár megtartotta fölényét az alsó városrészek fölött. A rommá vált, földúlt s leégett házak lassankent újjáépültek, s minthogy a hivatalok mind ott helyeztettek el, csakhamar meg is népesültek. A mai „Debreczen-szálloda" irányában Pestről Budára átnyúló hajóhidtól
balra kanyarodott föl a kocsiút a várba, melynek bástyáit gróf Regal tábornok tervei szerint építették föl az 1686-diki ostrom után. A század elején a vár négy kapuja közül a bécsin s a székesfehérvárin át lüktetett leginkább a forgalom, leszámítva a várkaput, mely már azért is legélénkebb közvetítője volt a közlekedésnek, mivel a pesti lakosság azon át érintkezett a várral. A vizivárosi, egykor „konstantinápolyi" vagy „byzanczi" kaput, meredek följárása miatt alig használták. ……………”
„……….Budának összes lakossága 1821-ben 27471 lélekből állt. Akkor nehéz volt még megállapítani a lakosság számát, minthogy a hatósági összeírás csupán az adóköteles egyénekre terjedt ki, s nem foglalta magában a papságot, nemességet s tisztviselőket. Pest lakosságának száma ugyanakkor már hatvanezer volt. Buda népességének természetes szaporodásáról s kétségkívül egészségügyi viszonyairól is örvendetes bizonyságot tesz azon adat, hogy míg 1811 — 1820-ig összesen 11899 ember halt meg, addig ugyanazon időtartam alatt 13061 született. E számok főleg akkor nyernek jelentőseget, ha összehasonlítjuk azokat Körösinek statistikai észleleteivel, ki a f. évi népszámlálásra vonatkozólag azon megdöbbentő tényt állapítja meg, hogy Pest lakossága a születések és halálozások közti kedvezőtlen arány folytán inkább apadna, semmint szaporodnék, ha a bevándorlások nem ellensúlyoznák ezen apadást. Habár a budaiak már a század elején is keserűen panaszolták, hogy a kereskedelem s forgalom mindinkább Pesten összpontosul: aránylag mégis élénkebb volt ott mindkettőnek lük¬tetése, mint jelenleg. Idegenekben akkor nem volt hiány Budán. A Fortuna-fogadónak a várban mindig volt utas lakossága. Oda főleg azok szálltak, kik ügyes-bajos dolgokban jöttek érintkezni a kormányhivatalokkal. Ma nem hogy fogadó, de még csak valamirevaló vendéglő sem állhat fon a várban. A viziváros fogadói közül az „aranyhajót," s az „aranykoronát" látogatták legtöbben,, a hol mindig lehetett kocsit kapni Pozsonyig vagy Bécsig terjedő útra. A Tabán fogadói közül az „Arany Perecz"-és a „Hét Választó"-t (máig is fönállanak), s a „Hajóhídhoz” czimzettet tartották a legkiválóbbaknak, a mi a mai fölfogás szerint persze nem jelent sokat. E fogadókban élénk forgalom egyébiránt csak a nagy pesti vásárok alkalmával volt, midőn sok idegen átszorult Budára. A főváros lakossága mindig, s talán túlságos mérvben is adózván a gyomor kivanalmainak, nem éppen meglepő olvasni, hogy e század második évtizedében Pesten már nyolczszáz, Budán ellenben kétszáznegyven vendéglő volt. Ha hozzáteszszük még, hogy a Tabánban akkor mindenki kapás bort mért, könnyű belátni, hogy a két városban bőven volt gondoskodva az eszem-iszom alkalmatosságáról. Írónk meg is jegyzi, hogy nem mindannyian akik helyeslői, egyszersmind követői is azon régi szabálynak, hogy az első pohár bor a szomjúság, a második a mulatság, a harmadik a részegség, a negyedik ellenben már az eszméletlenség számára való.
Az akkori borissza nemzetség nem igen szívelte a sört. Az egyedüli sörház, mely Budán a század elején létezett, a második évtized derekán megszűnt. Kávéház összesen tizenhat volt Budán, de a pestiek már akkor is túlszárnyalták azokat berendezésük csinjére s látogatottságra nézve. Ne legyünk azonban igazságtalanok a mai Buda iránt, midőn a régiről szólunk. Kevés változott meg ugyan ott egy félszázad leforgása alatt, de a mi kevés történt, az mégis rendkívül megváltoztatta a város látképet. A készülő rakpart, a lánczhid ket oldalán emelkedő palotaszerű épületek, a hegyipálya, az alagút s a várhegyre kígyózó Albrecht-ut megannyi örvendetes jelei Buda átalakulásának. Mekkorát bámulnának rajta azok a jó öreg, kaputrokkos és tarka selyemmelleiiyü urak, a kik mindezt álmodni sem tudták, midőn a Fortuna-kávéház asztalai mellett ülve, el-elnézték a bécsi gyorskocsiból kiszálló utasokat. Anno 1822-ben a „dilizsánsz" megérkezése még egy kis eseménynyel ert föl Budán. Most a hátulgombolós ivadék sem hederít többé a dübörgő mozdony vagy a zakatoló gőzhajó megszokott megérkezésére. Milyen nagyot haladt a világ, budai „fetter" uram! (Borostyáni Nándor.)
Koldus-eszem-iszom. Nagy Ignác: Magyar titkok
F: (fővárosi tárcza) Vasárnapi újság 1876 április 16.XXIII. évfolyam 16.szám
(részletek)
FOLYT. KÖV.
MÁSODIK RÉSZ
ELSŐ RÉSZ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése