A LEBONTOTT ÁLMOK KORCSMÁI............... (Értekezés az egykor volt tabáni korcsmákról) V.rész

1.c     A LASSAN ELFELEDETT TABÁN

        A Vörös Postakocsi szerzője, Krúdy Gyula ,a híres Poldi bácsi féle Mély Pince rendszeres látogatója jól ismerte ezt a hamiskás arculatú, de mégis szeretett városrészt. 

"Kapuküszöbök, megbetegedett ajtók, amelyek szinte leestek helyükről, amint idegen kéz nyúlt hozzájuk, nagymamák és még régebbi emberek idejében új szobabútorok, fájdalmasra soványodott kanapék, köszvényes székek, régi arcokat mutogató, hímporukat veszített tükrök, kutyafarokhoz hasonló csőrű teásibrikek, orvosságoktól megsárgult poharak, megöregedett, gyermekeket ábrázoló szentképek, vénasszonyok guggolásában ugrándozástól elszokott bolhák, elkeseredett, sánta, agg kakasok, éjjelente bizonyára a síri enyészet módjára porló udvarok, halálosan fáradt kőolaj-lámpák, nevezetességüket, szépségüket, bókokra érdemességüket régen elfelejtett női kontyok, közönytől megsárgult, foszlott kötélen hintázó női ingek, felvágott nyelvüknek többé semmi hasznát nem vevő Mátyás-madarak, a szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetűvé törpült asszonyok, már gyermekkorukban megbabonázott és hóbortosságban megvénült férfiak, a tavaszonként se énekelgető aranyos töklinckék és kékbegyű zenérek, a harisnyakötőjükre már zárdanövendék korukban se ügyelő szüzek, folyóvízzel hasztalan álmodó kisbaba nélkül maradott menyecskék és kék hivatalos kabátjukra kísértet-lepedőt terítő altisztek hazája, Tabán!"

Krúdy Gyula:Vörös postakocsi (részlet)

1.d    SZÜRET ÉS KISKOCSMÁK BUDÁN

Az egykor budai szüretre ma már csak a napjainkban ismét oly divatos budai kiskocsmák (korszerű nevükön kisvendéglők) emlékeztetnek. Hogyan is volt hajdanán?
... A mezsgyéken hordók, kádak, lajtos szekerek sorakoznak, kék szoknyás, piros blúzos sváb lányok, asszonyok vagdossák szorgalmasan fehérvári bicskával az érettszőlőfürtöket, a kékesfekete kadarkát, oportót, szagos otellót, a vörösdinkát, a zöld "kecskecsöcsűt", a sárga hóhért, az átlátszó héjú, mézédes "hóniglit", nagyszerű a termés a Sas-hegy déli lejtőjétől (Saxlehner herceg elzárt birodalma) Budaörsnek húzódó vidéken, a sasadi dűlőben, a "Burgerbergen", a Magasút, a Kakukkhegy (Csillebérc) környékén, ahol a filoxéra dúlása után újra hatalmas szőlőkultúrát teremtett az emberi kéz és értelem. A must édes illata csiklandozza az orrot, a Bösinger-major körül (a 18. század elején Buda város bírájának volt a présháza) kocsmárosok szekerei várakoznak, hogy majd hazahordják a szőlőskádakat.
Csendben halad a munka, itt-ott nótába kap egy duzzadó kedvű leányzó, de elhallgat, amikor látja, hogy visszhangja nem akad: legényember nem incselkedik az asszonynép körül, férfit alig is látni, egy-két ráncos képű öreg képviseli az erősebb nemet. Háború van, már az ötödik csöndes szüretet csinálják végig a budaiak, muzsikaszóval csak az Albertfalváról felszálló repülőgép motorbúgása, légcsavar kattogása szolgál.
Régente a hegedű, a trombita, a duda szólott ilyenkor mindenfelé, ebéd idején bikkfanyárson, venyigeparázson szalonnát csordítottak a pihenő vincellérek s hegymesterek, estére kelve színes rakéták szállottak a hegyek ormán, a présházak előtt szolgafán lógó bográcsban rotyogott a birkagulyás, a vízben szűkölködő budai hegyvidéken borból volt a leve a fölséges eledelnek. A rácvárosi, krisztinai, újlaki, óbudai utcákat vidám, táncos menetek járták késő éjszakáig, rokonok, ismerősök, hetedhét országból csődültek össze a budai szüretre Buda lakóinak ősfoglalkozása volt a szőlőművelés. Mióta Probus, a vitéz és okos, de szerencsétlen véget ért római császár, aki Syrmiumban, a mai Mitrovicán született, a 3. században átplántálta Pannóniába az itáliai szőlővesszőket, a mai Buda környéke mindig nevezetes bortermő hely volt. Árpád-házi uaralkodóink, főleg II. Endre idejéből írásos emlékei is maradtak ennek. Mátyás királyról is följegyezték, hogy új fajtákkal gyarapította a budai szőlőket, s patrónusa volt a sasadi hegyközségnek,mely jóféle borokkal adózott az uralkodónak,mely jóféle borokkal adózott az uralkodónak.


. A törökökről is tudjuk, hogy nem nagyon háborgatták a nemes nedű termelését, sőt a próféta tilalmával dacolva el-eljárogattak a budai kocsmárosokhoz egy kis jó vörösborra, a magyar menyecske sütötte lágy kenyérre A tehetősebb polgárok "viertel"-jét a legnagyobb számmal a Rácvárosban és Óbudán lakó kapások (vincellérek) művelték, akiknek rendesen maguknak is volt egy kis szőlejük, s akiknek felügyeletére a városi tanács a hegymestereket rendelte. Ezek az írni-olvasni is alig tudó kapások a maguk munkakörében elsőrangú szakemberek voltak, jól tudták, hol, milyen fajtát kell kultiválni, hogyan kell kezelni a bort, hogy méltó maradjon régi jó híréhez. Nagy neve is volt a budai bornak a külföldön is, ahova tekintélyes mennyiség jutott belőle, bár derék termelőik és pesti szomszédaik ugyancsak szorgalmasan fogyasztották. Nem csoda, hogy féltékenyen őrizték a hamisítók elől, s a városi határokon külön csőszök ügyeltek arra, hogy idegen bort budai cégér alatt be ne hurcoljanak.
Tüzes, erős, hangulatot adó, kedvderítő, "nevető bor" a budai, közmondás is támadt róla: ha Pesten különösen virágos kedvű embert láttak az utcán, azt mondták rá, hogy "megjárta a fejét a budai török vér", vagy hogy"vérét vette Budán a vörös korsónak"
Miként Bécs nevezetes külvárosaiban, Grinzingben és Nussdorfban, úgy alakult ki a bortermelő Budán a Tabánban, a Krisztinában, a vizivárosban, az Országúton, Újlakon és Óbudán a kocsmák hatalmas hálózata. A rendszer ugyanolyan volt, mint Bécsben: minden termelő szabadon mérhette ki a maga borát - nem kellett hozzá italmérési engedély -, s mivel jóformán mindenki termelő volt, különösen a Tabánban és Óbudán, csaknem minden ház kocsma volt. Persze, nem valami díszes vendéglőhelyiség, hanem többnyire csak olyan, ahol az udvarra állított egy-két abrosz nélküli, kerek, zöld asztal várta a vendégeket. Ha esett az eső, vagy téli idő járt, az asztalokat bevitték a nagyobbik szobába, amely gyakran egyúttal söntésnek, dőt néhol lakószobának is szolgált. Az ennivalót többnyire a vendégnek kellett vinnie, a gazda csak bort adott, és esetleg szódavizet annak, aki mindenáron el akarta rontani a jó budai bort. A kocsmák nagy többsége nem is volt egész éven át nyitva, hanem amikor kiforrott a must, legalább annyira, hogy zavaros, de pezsgőszerű, mámorító "heuriger" lett belőle, hol egyik, hol másik ház kapuja fölé dugták ki a rúdra erősített borókabokrétát (Wachholder-Strauss) avagy gyaluforgácsot. Megkezdődött a kimérés, és tartott mindaddig, amíg a termésből tartott. Füstös, alacsony volt a hajlék, de tavaszra kelve vadgesztenye, szeder vagy esetleg ecetfa virult az oleanderes udvaron, vadszőlő futott a mohos tűzfalon, s abor, mely a vastag falu hatkrajcáros pohárban illatozott, valódi Sas-hegy vidéki volt. Akárcsak Grinzingben, Budán is harmonika szólt, gitár és citera pengett mindenfelé, s a sramlimuzsikusok a legfrissebb bécsi stancnikat énekelték.


És mindig több és több ember zarándokolt át a Duna jobb partjára, a "borszakértők" tábora egyre nőtt, aztán a férfiakat csak nem hagyhatták magukra az asszonyok, a budai kiskocsmák divatba jöttek, különösen mikor már ropogós idei libát, rántott csirkét és efféléket is lehetett kapni a bor mellé. Az élelmesebbje civilizálódni kezdett, fehér terítő került az asztalokra, nagy hírre kapott a "Politische Greisler", a "Márványmenyasszony", a "Diófa" és még néhány társuk, elegáns gumirádlerek, később autók sorakoztak a szűk utcákon, a virágos udvarokon frakkos pincérek hordták a bóléstálakat. Egy estén Radics Béla kezdett muzsikálni a "Politische Greisler" Koronaőr utcai udvarán, hogy később elérkezzék az az este is, amikor a dzsesszband is bevonul a romantikus házikók udvarára. És mialatt ez az életderűs processzus folyt, Budán a szőlőtőkéket kipusztította a filoxéra, helyükre villák, bérházak épültek -az igazi Tabánból már alíg van valami..

F:Magyar Elek: Szüret és kiskorcsmák Budán