A budai molnár
Elbeszélés Irta FALK RICHÁRD
A régi jó időkben ott állott a híres, budai sárga malom a Tabán szélén. Családi hagyományok szerint Mátyás király idejében építette a familia egyik ősapja, Schepp Flórián. Céhbeli molnárlegény korában szerezte a tapasztalatot, hogy a Gellérthegynek éppen abba az oldalába érkeznek meg az erős bakonyi szelek. Úgy gondolta, hogy azok ingyen elforgatnák egy jóravaló szélmalom árbócos vitorláit. Tíz ezüst tallérért megvásárolta a helyet. Köveket adott ingyen a Gellérthegy eleget, vályogot kevertek hozzá jóígéretek fejében a pesti cigányok és egyszeriben ott díszelgett a sárgaszínre meszelt malom. A gyorsjárásu lapátok büszkén kattogtatták a kőkerék forgóját, mintha tudták volna, hogy Schepp Flórián a király búzáját is őrli. Mert valóban abból a tabáni fehér lisztből sütötték az udvari emberek számára az omlós fehér kenyeret.
Dicsőséges, majd vészteljes idők váltakozása múlott el a malom fölött. Történelmi korszakok vihara hol a tető zsindelyeit hordta el magával, hol az oldalköveket lazította meg. A Scheppek, emberemlékezet óta molnármesterek, kijavították a malmot. Újra pingálgatták a sárga színét és a bejáró fölött a molnár-címert. Úgy hagyományozták apáról fiúra, mintha abban a minutumban került volna ki a mesteremberek kezei alól. Ezzel is bizonyítani akarták a hitbizományszerü örökségnek mindenek fölött való becsét. Mire a budai malom Schepp Krisztiánhoz érkezett, a vasasládában megszaporodott a pénz, megnövekedett az őrsi-útmenti birtok és a malom mellől fakerítéses, emeletes lakóház köszöntötte az országút jövevényét. Az ajtó fölött lévő címer azonos lévén a malomra festett rajzolattal, bizonyos gőggel figyelmeztette a járatlanokat, hogy a malom és a ház együvé tartoznak.
Hajómalom a Dunán.....
Schepp Krisztián idejében élte a malom aranykorát. Alig győzte a munkát. Naphosszat ődöngtek a szekerek gabonával megrakodva a fából ácsolt állás körül. Bánatára és irigységére a többi budai és pesti szélmalmoknak, igaz keserűségére a felső budai Dunasor végén meghúzódó vízimalomnak, amelynek forgós kerekét csak immel-ámmal hajtotta az öreg Duna. A Scheppék tárháza minden időben színültig telve volt a leszedett hányadokkal s ezt a vetélkedő molnárok a Scheppek őrlési titkának tulajdonitották. Hiába szimatolgatták, nem tudták se kitalálni, se kikémlelni: mért lesz még a kukorica lisztje is olyan habosan. fehér, mint a budai hegyek hófövege,
A csattanós piros, kerek holdvilágképü Krisztián mester a markába nevetett és gyűjtötte a vagyont tovább. Kora reggeltől késő estig ágált a malomban. Hol ebből, hol amabból a sötét malomzúgból villogott elő jól kihízott alakján feszülő, vakítóan fehér vászonruhája. Bíztatta, hajtotta a legényeit. Vasárnap aztán csinosan kiöltözve, hogy lerítt róla a módos ember, a vártemplomba kísérgette egyetlen gyerekét, a szépséges Liza kisasszonyt, aki ildomos volt és szerény. Az ellenséges hangulatuak sem találtak egyéb megszólni valót rajta, mint hogy minek járnak föl a Várba imádkozni, az urak templomába, amikor a Duna partján, mindjárt a Pap-utcában, ott a rác polgárok katolikus temploma. Bennük van a sváb gőg, az úrhatnámság, vetették a szemükre. Pedig ebben az egyben igazán nem a hasonló polgároktól való elkülönböződés irányította Scheppéket, mert amióta az udvari molnárok tisztségét viselték, ott volt a helyük a várbeli templomnak, az udvari céhesek számára fenntartott, utolsó három sorának egyikében. Templomozás után Schepp Krisztián megebédelt és elszendergett az öblös karosszékben. A kisasszony évszakok adta szokások szerint elcicázott barátnőivel a malom kertjében vagy a rokonnénékkel, húgokkal elsétálgatott valamerre. Schepp apó, hogy özvegységét jobban felejthesse, leballagott a Fehérvári-útra, a nagy korcsmába. Nem annyira italozás, mint újdonságok meghallgatása végett. Abban az időben ritka volt a hazai újság, csak urak járatták. A lapok sok olyan hírről nem tudtak, amiket a száz irányból egybesereglett korcsmai vendégektől lehetett hallani a „Dunai Halász" cégéres korcsmában. Ezúttal Gruber Fábián, pozsonyi fuvaros vitte a szót. Schepp Krisztián úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. 'Eltekintett a korcsma ablakán, ki a hegyre, mely mögül előkandikált a sárga malom. A kövér ember alig tudta fékezni a benne kavargó haragot és csak szuszogott rendületlenül. Ökölbe szorított kezeit nadrágja zsebeibe mélyesztette, ne lássák az asztaltársak, milyen görcsösen rángatózik.
— Bíz úgy, — ismételgette Gruber az új hírt, kurtaszáru pipájából füstszalagokat eregetve. — Valami ánglius találta ki. Olyan gőzzel, mint amilyennel a vonatot hajtják, azzal kergetik a malomköveket. Úgy is hívják: gőzmalom.
Schepp megsimogatta beretvált ábrázatát és gúnyosan fölkacagott.
— Bolondság! Hogy ne kelljen a malomhoz legény, aki a garatra öntse a búzát? Ne kelljen vitorla a malomhoz és géppel őröljenek? Kendtek elhiszik az ilyen meséket!? Mert nem értenek hozzá. Elhajtja a gőz a vasutat, mert az mozog. De a malom egyállóhelyben van! Nem kell mindent elhinni a messziről jött embereknek.
És széles taglejtéssel legyintett egyet, mintha ezzel akarná feledésbe és hitetlenségbe temetni a legendás hírt. A fuvaros antóljobban erősködött.
— Nem szoktam hazudni! Bécsben már láttam is a malomházat. Olyan, mint egy palota és ki van rá írva: Gőzmalom. Igaz-e, Poldi? Te is ott voltál, bizonyíthatod.
A megszólított, Bécsből hazakerült iparoslegény,
Gruber Fábiánnak adott igazat. Örvendett is, hogy egyet csíphet a büszke budai molnáron.
— Bizony láttam! De láttam egyebet is: hogy állottak forgató szélben a régi malmok vitorlái. És közelebb hajolva Schepphez, szinte a fülébe kiáltotta: mert nem volt mit őrölni! Bolond ám a nép, minden újra odatelepszik, mint a cukorra a legyek. Gyorsabban is őröl a gőzös malom. Nem kell naphosszat ácsorogni a szekereseknek, mint a szélmalmok előtt.
Schepp egyet rántott a vállán, megtömködte a pipáját.
—• Bánja az ördög, mit csinálnak Bécsben, — vetette oda hetykén. — Az én gőzömet az Űristen fújtatja. A sárga malomnak van is, lesz is mit őrölnie.
— Az a kérdés: meddig? — kajánkodott
Gruber.
— Úgy hallom, jönnek Pestre a németek. Itt is csinálnak gőzös malmot.
— Akkor tönkremegyünk valamennyien! —- sóhajtotta közbe Kocsiss Pál, a vízimolnár.
Az újabb híradás majd leszédítette Scheppet ültéből. Kimeredt szemekkel nézte Grubert. Kiejtette szájából a pipaszár szopókáját. Teste meg-megvonaglott. A vér a szíve tájáról mind a fejébe szállt. Alsó ajkát bambán biggyesztette előre.
Röstelte,
hogy észreveszik rajta a hatást, de nem tudta magát türtőztetni. A büszke ember megtört. Elnyomott sóhajtással az öklére támasztotta a fejét és az asztalra könyökölve hallgatott. Nem mert kitekinteni a sárga malom felé, amelynek kattogása eddig szíve-lelke számára a legszebbik nóta volt. Különös zsongás szállta meg a fejét, a fülét. Mintha a megszokott zúgás-búgás mindjobban halkult volna, szakadozottabb lenne. ' Maga előtt látta a munkátlan legényeket, a napról-napra megkopó malmot, amelyről lekívánkozik a sárga vakolat, szakadt kötelii vitorlákat, az elhagyott malomkörnyéket.
Kiegyenesedett, megrántotta eziistpitykés mellényét s fölállott a fejét rázogatva. Úgy nézett végig az embereken, hogy a szeme állásából kellett kiolvasni a feleletet: akkor is maradok, ami voltam! A fejébe csapta kerek posztókalapját és köszöntésképpen odaszólott:
— Ha elveszik tőlünk az őrölni valót, lehányatom a malmot. Elmegyek szántani-vetni. A ládafiában is van még mihez nyúlni. Adj' Isten!
Legénykedve ment ki a korcsmából, de aki a függönyös ablakon utána nézett, észrevehette, hogyan omlik össze Schepp Krisztián alakja a beköszöntő délutáni szürkületben. Az utolsó szavak nem a szívéből jöttek. Rejtegető színfalakul állította oda, a mögöttük végbemenő kis tragédiának. A molnármesterség, az ősök ősének foglalkozása: a családi hagyományokat egybefüző lánc oda volt kovácsolva a lelkéhez s most úgy megzörrentették ezt a láncot, hogy belebódult. Megállítják a malmát, gőz sivításával akarják elnémítani az ő évszázadok óta munkálkodó malmának örökös búgását. Egyszer mindennek végének kell lenni, töprengett Schepp. És így kellett ennek jönnie, minthogy éppen benne szakad magva a molnár Scheppeknek. A lánya férjhezmegy majd valami becsületes emberhez. Inkább álljon meg a malom és porladjon széjjel, semmint idegen kézre kerüljön. Átkozódva, szit^ kozódva feküdt le.
Azontúl nyugtalan éjszakái voltak. A továbbra is pompás forgalmúnak maradt malom sem tudta visszaadni régi, belső békéjét. Testtartása megrokkant, vörös kövérség helyett sápadt petyhiidtség ült az arcára. Kevesebbet dolgozott, mindent az első legényére bízott. Ö maga kint üldögélt a padon és réveteg tekintettel merengett el Óbuda irányában, ahol egy hangyaboly dolgozott: ásták a Duna partján a földet, csinálták a gőzös malom fundamentumát. Grubernek hát igaza volt, de Poldinak is.
Ahogy kinövekedett a földből a kaszárnyára hasonló új malom, akként fogyatkozott meg testben, lélekben Schepp Krisztián. A lánya aggódását leráztamagáról. A doktort elkergette, nem törődött senkivel és semmivel sem. Észre sem vette. Hogy időnkint egy fiatalember jár a házhoz. Látogatásai alkalmával mindig jelen volt Schepp nővére, a gyermektelen özvegyasszony, aki Liza körül anyáskodó szerepet töltött be. Schepp már hónapok óta nem nyitott be saját házának v-endégszobájába, a zavart pillantású, nyugtalan ember igen elcsodálkozott, amikor a kiöltözött Polgárné és Liza társaságában egy idegen fiatalembert talált. Gépiesen nyújtotta a kezét és érzéketlenül hallgatta meg a bemutatkozást és Polgárné mentegetőzését:
—
Trautmann Alfréd úr . . . mérnök ... a szerb hajóséknál ismerkedtünk meg . . .
— Már sokszor szerettem volna Schepp úrral beszélni. Sajnos, elfoglaltsága és .. . — a mérnökben bennakadt a szó. — Liza integetett neki, nehogy az öreg molnárnak eszébe juttassa gyengélkedését.
Schepp a vén emberek csámcsogásával leült a fakult posztós fotelbe. Fáradt szempillái alól méregette, becsiilgette az új ismerőst.
— Mérnök? Milyen mérnök?
— Malommérnök. Az új malom berendezését én állítottam össze, — felelte
Trautmann.
Schepp magánkívül kezdte rázogatni a fejét. Rávicsörította a fogait s az ő jellegzetesen svábos dialektusával haragosan rászólt:
— Akkor maga az a gyilkos, aki az én öreg malmomat el akarja emészteni!?
Több volt benne a szemrehányás az erőnél. Idegesen fölállott és faképnél hagyta a társaságot. Kiballagott a malmához. Siratta, mint a gyógyíthatatlan beteget a hozzátartozója. Még csak egyszer tudott a régi időkre emlékeztető dühre gerjedni. Özvegy Polgárné tudtára adta, hogy a mérnök szereti a lányát és feleségül kéri. Schepp Krisztián tobzódott, üvöltött, sírt. A Lizát megveri az Isten, hogy apja legnagyobb ellenségét szereti és ehhez kívánkozik feleségül. Lekapta fejéről a bojtos végii horgolt molnársapkát és kimondta a kemény szót:
— Soha!
A molnár azonban megfeledkezett róla, hogy özvegy Polgárnéban is Schepp-vér csörgedez. Az aszszony csípőre tette a kezeit és azon az édes hangon, amely elől az ura, Polgár István a másvilágra menekült, nekifogott a molnár meggyúrásához:
— Ha bolond vagy, írd ki a malmodra, hogy itt.
a bolondok háza. De nincs jogod a lányod boldogságát és jövőjét a te nyakas, háborodott fejed miatt tönkretenni. Lizának van anyai jussa, add ki neki. Aztán áldd meg ezt a frigyet, mely Isten-embernek kedves.
Schepp Krisztián megúnta a folytonos piszkálódást. Odarohant a vasas ládához, felnyitotta és két zacskó pénzt dobott a huga lába elé:
— Itt a juss! Áldást ne várjon tőlem az, aki ellenségem mellé szegedik, maga is ellenségem lett! Vidd innen Lizát, mert attól félek, hogy két malomkő közé teszem és . . .
Az özvegy felsikoltott és magához kapta a pénzes zacskót. Szaladt kifelé. Többet a tájékára se nézett a malomnak és vitte magával Lizát a házához. Nála tartották meg a lakodalmat is. Hiába akarta Liza, most már Trautmanné, megközelíteni az apját, az öreg holmi malomkövekről izentetett neki.
Mind csöndesebb magány vette körül Schepp Krisztiánt. Ődöngött az üres, lélektelen házban, ahová olyan búcsúzólag hatott el a malom kopácsolása. Aztán jött egy idő, amikor elhalkult ez is, végre megszűnt teljesen. A gőzrejáró malom — alig néhány száz lépésre tőle — felépült. Ezer ablaka, mint megannyi megtömhetetlen, búzát kívánó száj nyeldeste az őrlenivalót. A szekerek lassan-lassan elkerülték a Scheppék táját ... és egy napon megállt a sárga malom örökre.
A budai molnár naphosszat szaladgált a Duna partján, mintha korbáccsal űzték volna. Meg-megállt és öklével fenyegette meg a zakatoló, búgó gőzmalmot. Szörnyű átkok teljesedését kívánta az égtől s beszélt, folyton beszélt értelmetlenül. A vihar szele meglobogtatta ritkás ősz üstökét. A csatakos hidegben szinte ráfagyott a molnáringe. De mindezzel nem törődött. Ott állt a malomhál, belekapaszkodott a villámhárítóba, mintha Sámson módjára egy rántással romhalmazzá tudná dönteni az óriási épületet. Bömbölt a vihar, a Dunáról metsző szél szántott át a partra s a hideg időt langyosság váltotta föl. Megeredt a zápor, a villámok cikkáztak. Egyik éppen a malomba ütött, mintha a Teremtő a budai molnár segítségére sietne. De a villámhárító szuronya felfogta a mennykövet és ereje lefutott a hárító drótján a földbe. Schepp megrázkódott, elbocsátotta a drótot és élettelenül hullott a földre.
A malom ölte meg. Mondták a jó budaiak.
Új Idők 1911 aug 20
Elbeszélés Irta FALK RICHÁRD
A régi jó időkben ott állott a híres, budai sárga malom a Tabán szélén. Családi hagyományok szerint Mátyás király idejében építette a familia egyik ősapja, Schepp Flórián. Céhbeli molnárlegény korában szerezte a tapasztalatot, hogy a Gellérthegynek éppen abba az oldalába érkeznek meg az erős bakonyi szelek. Úgy gondolta, hogy azok ingyen elforgatnák egy jóravaló szélmalom árbócos vitorláit. Tíz ezüst tallérért megvásárolta a helyet. Köveket adott ingyen a Gellérthegy eleget, vályogot kevertek hozzá jóígéretek fejében a pesti cigányok és egyszeriben ott díszelgett a sárgaszínre meszelt malom. A gyorsjárásu lapátok büszkén kattogtatták a kőkerék forgóját, mintha tudták volna, hogy Schepp Flórián a király búzáját is őrli. Mert valóban abból a tabáni fehér lisztből sütötték az udvari emberek számára az omlós fehér kenyeret.
Dicsőséges, majd vészteljes idők váltakozása múlott el a malom fölött. Történelmi korszakok vihara hol a tető zsindelyeit hordta el magával, hol az oldalköveket lazította meg. A Scheppek, emberemlékezet óta molnármesterek, kijavították a malmot. Újra pingálgatták a sárga színét és a bejáró fölött a molnár-címert. Úgy hagyományozták apáról fiúra, mintha abban a minutumban került volna ki a mesteremberek kezei alól. Ezzel is bizonyítani akarták a hitbizományszerü örökségnek mindenek fölött való becsét. Mire a budai malom Schepp Krisztiánhoz érkezett, a vasasládában megszaporodott a pénz, megnövekedett az őrsi-útmenti birtok és a malom mellől fakerítéses, emeletes lakóház köszöntötte az országút jövevényét. Az ajtó fölött lévő címer azonos lévén a malomra festett rajzolattal, bizonyos gőggel figyelmeztette a járatlanokat, hogy a malom és a ház együvé tartoznak.
Hajómalom a Dunán.....
Schepp Krisztián idejében élte a malom aranykorát. Alig győzte a munkát. Naphosszat ődöngtek a szekerek gabonával megrakodva a fából ácsolt állás körül. Bánatára és irigységére a többi budai és pesti szélmalmoknak, igaz keserűségére a felső budai Dunasor végén meghúzódó vízimalomnak, amelynek forgós kerekét csak immel-ámmal hajtotta az öreg Duna. A Scheppék tárháza minden időben színültig telve volt a leszedett hányadokkal s ezt a vetélkedő molnárok a Scheppek őrlési titkának tulajdonitották. Hiába szimatolgatták, nem tudták se kitalálni, se kikémlelni: mért lesz még a kukorica lisztje is olyan habosan. fehér, mint a budai hegyek hófövege,
A csattanós piros, kerek holdvilágképü Krisztián mester a markába nevetett és gyűjtötte a vagyont tovább. Kora reggeltől késő estig ágált a malomban. Hol ebből, hol amabból a sötét malomzúgból villogott elő jól kihízott alakján feszülő, vakítóan fehér vászonruhája. Bíztatta, hajtotta a legényeit. Vasárnap aztán csinosan kiöltözve, hogy lerítt róla a módos ember, a vártemplomba kísérgette egyetlen gyerekét, a szépséges Liza kisasszonyt, aki ildomos volt és szerény. Az ellenséges hangulatuak sem találtak egyéb megszólni valót rajta, mint hogy minek járnak föl a Várba imádkozni, az urak templomába, amikor a Duna partján, mindjárt a Pap-utcában, ott a rác polgárok katolikus temploma. Bennük van a sváb gőg, az úrhatnámság, vetették a szemükre. Pedig ebben az egyben igazán nem a hasonló polgároktól való elkülönböződés irányította Scheppéket, mert amióta az udvari molnárok tisztségét viselték, ott volt a helyük a várbeli templomnak, az udvari céhesek számára fenntartott, utolsó három sorának egyikében. Templomozás után Schepp Krisztián megebédelt és elszendergett az öblös karosszékben. A kisasszony évszakok adta szokások szerint elcicázott barátnőivel a malom kertjében vagy a rokonnénékkel, húgokkal elsétálgatott valamerre. Schepp apó, hogy özvegységét jobban felejthesse, leballagott a Fehérvári-útra, a nagy korcsmába. Nem annyira italozás, mint újdonságok meghallgatása végett. Abban az időben ritka volt a hazai újság, csak urak járatták. A lapok sok olyan hírről nem tudtak, amiket a száz irányból egybesereglett korcsmai vendégektől lehetett hallani a „Dunai Halász" cégéres korcsmában. Ezúttal Gruber Fábián, pozsonyi fuvaros vitte a szót. Schepp Krisztián úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. 'Eltekintett a korcsma ablakán, ki a hegyre, mely mögül előkandikált a sárga malom. A kövér ember alig tudta fékezni a benne kavargó haragot és csak szuszogott rendületlenül. Ökölbe szorított kezeit nadrágja zsebeibe mélyesztette, ne lássák az asztaltársak, milyen görcsösen rángatózik.
— Bíz úgy, — ismételgette Gruber az új hírt, kurtaszáru pipájából füstszalagokat eregetve. — Valami ánglius találta ki. Olyan gőzzel, mint amilyennel a vonatot hajtják, azzal kergetik a malomköveket. Úgy is hívják: gőzmalom.
Schepp megsimogatta beretvált ábrázatát és gúnyosan fölkacagott.
— Bolondság! Hogy ne kelljen a malomhoz legény, aki a garatra öntse a búzát? Ne kelljen vitorla a malomhoz és géppel őröljenek? Kendtek elhiszik az ilyen meséket!? Mert nem értenek hozzá. Elhajtja a gőz a vasutat, mert az mozog. De a malom egyállóhelyben van! Nem kell mindent elhinni a messziről jött embereknek.
És széles taglejtéssel legyintett egyet, mintha ezzel akarná feledésbe és hitetlenségbe temetni a legendás hírt. A fuvaros antóljobban erősködött.
— Nem szoktam hazudni! Bécsben már láttam is a malomházat. Olyan, mint egy palota és ki van rá írva: Gőzmalom. Igaz-e, Poldi? Te is ott voltál, bizonyíthatod.
A megszólított, Bécsből hazakerült iparoslegény,
Gruber Fábiánnak adott igazat. Örvendett is, hogy egyet csíphet a büszke budai molnáron.
— Bizony láttam! De láttam egyebet is: hogy állottak forgató szélben a régi malmok vitorlái. És közelebb hajolva Schepphez, szinte a fülébe kiáltotta: mert nem volt mit őrölni! Bolond ám a nép, minden újra odatelepszik, mint a cukorra a legyek. Gyorsabban is őröl a gőzös malom. Nem kell naphosszat ácsorogni a szekereseknek, mint a szélmalmok előtt.
Schepp egyet rántott a vállán, megtömködte a pipáját.
—• Bánja az ördög, mit csinálnak Bécsben, — vetette oda hetykén. — Az én gőzömet az Űristen fújtatja. A sárga malomnak van is, lesz is mit őrölnie.
— Az a kérdés: meddig? — kajánkodott
Gruber.
— Úgy hallom, jönnek Pestre a németek. Itt is csinálnak gőzös malmot.
— Akkor tönkremegyünk valamennyien! —- sóhajtotta közbe Kocsiss Pál, a vízimolnár.
Az újabb híradás majd leszédítette Scheppet ültéből. Kimeredt szemekkel nézte Grubert. Kiejtette szájából a pipaszár szopókáját. Teste meg-megvonaglott. A vér a szíve tájáról mind a fejébe szállt. Alsó ajkát bambán biggyesztette előre.
Röstelte,
hogy észreveszik rajta a hatást, de nem tudta magát türtőztetni. A büszke ember megtört. Elnyomott sóhajtással az öklére támasztotta a fejét és az asztalra könyökölve hallgatott. Nem mert kitekinteni a sárga malom felé, amelynek kattogása eddig szíve-lelke számára a legszebbik nóta volt. Különös zsongás szállta meg a fejét, a fülét. Mintha a megszokott zúgás-búgás mindjobban halkult volna, szakadozottabb lenne. ' Maga előtt látta a munkátlan legényeket, a napról-napra megkopó malmot, amelyről lekívánkozik a sárga vakolat, szakadt kötelii vitorlákat, az elhagyott malomkörnyéket.
Kiegyenesedett, megrántotta eziistpitykés mellényét s fölállott a fejét rázogatva. Úgy nézett végig az embereken, hogy a szeme állásából kellett kiolvasni a feleletet: akkor is maradok, ami voltam! A fejébe csapta kerek posztókalapját és köszöntésképpen odaszólott:
— Ha elveszik tőlünk az őrölni valót, lehányatom a malmot. Elmegyek szántani-vetni. A ládafiában is van még mihez nyúlni. Adj' Isten!
Legénykedve ment ki a korcsmából, de aki a függönyös ablakon utána nézett, észrevehette, hogyan omlik össze Schepp Krisztián alakja a beköszöntő délutáni szürkületben. Az utolsó szavak nem a szívéből jöttek. Rejtegető színfalakul állította oda, a mögöttük végbemenő kis tragédiának. A molnármesterség, az ősök ősének foglalkozása: a családi hagyományokat egybefüző lánc oda volt kovácsolva a lelkéhez s most úgy megzörrentették ezt a láncot, hogy belebódult. Megállítják a malmát, gőz sivításával akarják elnémítani az ő évszázadok óta munkálkodó malmának örökös búgását. Egyszer mindennek végének kell lenni, töprengett Schepp. És így kellett ennek jönnie, minthogy éppen benne szakad magva a molnár Scheppeknek. A lánya férjhezmegy majd valami becsületes emberhez. Inkább álljon meg a malom és porladjon széjjel, semmint idegen kézre kerüljön. Átkozódva, szit^ kozódva feküdt le.
Azontúl nyugtalan éjszakái voltak. A továbbra is pompás forgalmúnak maradt malom sem tudta visszaadni régi, belső békéjét. Testtartása megrokkant, vörös kövérség helyett sápadt petyhiidtség ült az arcára. Kevesebbet dolgozott, mindent az első legényére bízott. Ö maga kint üldögélt a padon és réveteg tekintettel merengett el Óbuda irányában, ahol egy hangyaboly dolgozott: ásták a Duna partján a földet, csinálták a gőzös malom fundamentumát. Grubernek hát igaza volt, de Poldinak is.
Ahogy kinövekedett a földből a kaszárnyára hasonló új malom, akként fogyatkozott meg testben, lélekben Schepp Krisztián. A lánya aggódását leráztamagáról. A doktort elkergette, nem törődött senkivel és semmivel sem. Észre sem vette. Hogy időnkint egy fiatalember jár a házhoz. Látogatásai alkalmával mindig jelen volt Schepp nővére, a gyermektelen özvegyasszony, aki Liza körül anyáskodó szerepet töltött be. Schepp már hónapok óta nem nyitott be saját házának v-endégszobájába, a zavart pillantású, nyugtalan ember igen elcsodálkozott, amikor a kiöltözött Polgárné és Liza társaságában egy idegen fiatalembert talált. Gépiesen nyújtotta a kezét és érzéketlenül hallgatta meg a bemutatkozást és Polgárné mentegetőzését:
—
Trautmann Alfréd úr . . . mérnök ... a szerb hajóséknál ismerkedtünk meg . . .
— Már sokszor szerettem volna Schepp úrral beszélni. Sajnos, elfoglaltsága és .. . — a mérnökben bennakadt a szó. — Liza integetett neki, nehogy az öreg molnárnak eszébe juttassa gyengélkedését.
Schepp a vén emberek csámcsogásával leült a fakult posztós fotelbe. Fáradt szempillái alól méregette, becsiilgette az új ismerőst.
— Mérnök? Milyen mérnök?
— Malommérnök. Az új malom berendezését én állítottam össze, — felelte
Trautmann.
Schepp magánkívül kezdte rázogatni a fejét. Rávicsörította a fogait s az ő jellegzetesen svábos dialektusával haragosan rászólt:
— Akkor maga az a gyilkos, aki az én öreg malmomat el akarja emészteni!?
Több volt benne a szemrehányás az erőnél. Idegesen fölállott és faképnél hagyta a társaságot. Kiballagott a malmához. Siratta, mint a gyógyíthatatlan beteget a hozzátartozója. Még csak egyszer tudott a régi időkre emlékeztető dühre gerjedni. Özvegy Polgárné tudtára adta, hogy a mérnök szereti a lányát és feleségül kéri. Schepp Krisztián tobzódott, üvöltött, sírt. A Lizát megveri az Isten, hogy apja legnagyobb ellenségét szereti és ehhez kívánkozik feleségül. Lekapta fejéről a bojtos végii horgolt molnársapkát és kimondta a kemény szót:
— Soha!
A molnár azonban megfeledkezett róla, hogy özvegy Polgárnéban is Schepp-vér csörgedez. Az aszszony csípőre tette a kezeit és azon az édes hangon, amely elől az ura, Polgár István a másvilágra menekült, nekifogott a molnár meggyúrásához:
— Ha bolond vagy, írd ki a malmodra, hogy itt.
a bolondok háza. De nincs jogod a lányod boldogságát és jövőjét a te nyakas, háborodott fejed miatt tönkretenni. Lizának van anyai jussa, add ki neki. Aztán áldd meg ezt a frigyet, mely Isten-embernek kedves.
Schepp Krisztián megúnta a folytonos piszkálódást. Odarohant a vasas ládához, felnyitotta és két zacskó pénzt dobott a huga lába elé:
— Itt a juss! Áldást ne várjon tőlem az, aki ellenségem mellé szegedik, maga is ellenségem lett! Vidd innen Lizát, mert attól félek, hogy két malomkő közé teszem és . . .
Az özvegy felsikoltott és magához kapta a pénzes zacskót. Szaladt kifelé. Többet a tájékára se nézett a malomnak és vitte magával Lizát a házához. Nála tartották meg a lakodalmat is. Hiába akarta Liza, most már Trautmanné, megközelíteni az apját, az öreg holmi malomkövekről izentetett neki.
Mind csöndesebb magány vette körül Schepp Krisztiánt. Ődöngött az üres, lélektelen házban, ahová olyan búcsúzólag hatott el a malom kopácsolása. Aztán jött egy idő, amikor elhalkult ez is, végre megszűnt teljesen. A gőzrejáró malom — alig néhány száz lépésre tőle — felépült. Ezer ablaka, mint megannyi megtömhetetlen, búzát kívánó száj nyeldeste az őrlenivalót. A szekerek lassan-lassan elkerülték a Scheppék táját ... és egy napon megállt a sárga malom örökre.
A budai molnár naphosszat szaladgált a Duna partján, mintha korbáccsal űzték volna. Meg-megállt és öklével fenyegette meg a zakatoló, búgó gőzmalmot. Szörnyű átkok teljesedését kívánta az égtől s beszélt, folyton beszélt értelmetlenül. A vihar szele meglobogtatta ritkás ősz üstökét. A csatakos hidegben szinte ráfagyott a molnáringe. De mindezzel nem törődött. Ott állt a malomhál, belekapaszkodott a villámhárítóba, mintha Sámson módjára egy rántással romhalmazzá tudná dönteni az óriási épületet. Bömbölt a vihar, a Dunáról metsző szél szántott át a partra s a hideg időt langyosság váltotta föl. Megeredt a zápor, a villámok cikkáztak. Egyik éppen a malomba ütött, mintha a Teremtő a budai molnár segítségére sietne. De a villámhárító szuronya felfogta a mennykövet és ereje lefutott a hárító drótján a földbe. Schepp megrázkódott, elbocsátotta a drótot és élettelenül hullott a földre.
A malom ölte meg. Mondták a jó budaiak.
Új Idők 1911 aug 20
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése