„A kisasszony"
Egy felejthetetlen korszak hölgye
Irta: KRÚDY GYULA
— Megálljunk csak! — mondá Szemere Miklós, amikor szíves vacsoráról jöttünk a Kerepesi-út egyik barátságos házából. — A szobalánynak és a szakácsnénak a szokásos borravalókat titokban kell átadni, mert az öregasszonyság ördöngősen takarékos és a cselédektől elszedi a vendégek borravalóit.
— Talán csak nem?
— De bizony már megsúgták ezt nekem a régi cselédek. Az öreg Meisslingerné összegyűjti a cselédek borravalóit és egy összegben adja oda nekik karácsonykor. Nem engedi házánál a pazarlást . . .
Mit volt mit tenni? Bizalmas együttlétet kellett keresni az előszobában a pisze szobalánnyal, majd később a termetes szakácsnéval, hogy Szemere ur ajándékait, — egy-egy Viktória-aranyat, — suttyomban a kezükbe csúsztathassak. Azonban igy sem tudom teljes bizonyossággal, hogy Meisslingerné vércse-tekintete nem vett-e mégis észre valamit a leányok körül kifejtett bizalmaskodásnál? S ki volt ez az öreg Meisslingerné, aki ilyen körültekintéssel kormányozta házatáját?
Bizony nem a legelőkelőbb volt a családi pedigréje (pedig későbben még a versenylovak pedigréjét is számontartotta), abban az időben, amelyre későbben már senki se emlékezett szívesen, házgondnokné volt egy Gyöngytyuk-utcai házban, közel a kerepesi-uti Sziniakadémiához. A Gyöngytyuk-utcában (ma Gyulai Pál-utcának hivják) a Nemzeti Szinház művészei is szerettek kvártélyt váltani: éppen a Múzsa-templom közelsége miatt és itt nagyokat krákogtak reggelenkint. A házgondnokné nagy érdeklődéssel figyelt a művész urak krákogására, szívesen segédkezett nekik a puceráj-dolgok elintézésénél, sőt ha valamely művész ur más elfoglaltság hiányában délig nyújtózkodott: Meisslingerné szívesen vállalkozott arra, hogy a közeli kifőzésből ebédet hoz. Vájjon mi volt az oka annak, hogy az egyébként gorombaságra hajlamos asszonyság ily nagy tiszteletben részesiti a Nemzeti Szinház tagjait? Utóvégre nem volt mindegyik Gyenes László, aki talán egész Pesten a legtiszteletreméltóbb férfiú volt?!
A Gyöngytyuk-utcai házgondnoknénak színészi rajongása mögött az rejtőzött, hogy Meisslingernénak volt egy kisasszony-leánya, aki ebben az időben a Sziniakadémiát látogatta. Meisslinger Adél néven irták be nevét az iskolai értesítőbe, néha egy nagypipáju, házmesterforma ember jött el hazakisérése végett a Józsefvárosból az akadémia kapujáig, máskor egy fiatal követségi titkár, aki Rómából vagy Szentpétervárról jövet, átutazóban volt Pesten.
(L. „A vörös postakocsi" idevonatkozó fejezeteit.)
Ki tudná manapság megmondani, hogy melyik kísérőnek örvendezett inkább Adél kisasszony? Atyjának-e, aki a régi Nemzeti Szinházzai szemközt lévő, ma is fennálló Miákits-féle vendéglőben az asztaltársaság elnöke volt olyankor, ha a Nemzeti Szinház portása (a mindenkori elnök) elment Rákospalotára kecskéi meglátogatására, amelyeket voltaképpen ez a derék portás kezdett először tenyészteni Pest környékén? Vagy pedig annak: a követségi diplomatának, ! akinek télen-nyáron felgyűrt gallérú kabátjából idegen országok idegen parfőmje áradt? A kisasszony kísérői mindenesetre ugy osztották be a dolgukat, hogy egymással soha se találkozzanak. Meisslinger bácsi elnökölni ment a Miákits-ba, ha Szemere Miklós éppen átutazóban volt Pesten . . .
*
A tizenkilencedik százail romantikus világában történtek csak ilyen regények, a mai kor ezt már aligha érti meg. A szentpétervári attasé, a római követségi titkár (szóval Sz. M. ur császári és királyi kamarás), mind több alkalmat talált arra, hogy Pestet meglátogassa, amikor is rózsaszínű levél előzte meg érkezését. Beleszeretett a sziniakadémiai növendékbe . . .
Az állomáson a mind sűrűbben érkező úriembert rendszerint Erdélyi Gyula nevű iró várta, aki olyan felleghajtó köpönyeget hordott, mint a színpadon az összeesküvők. A bő köpenyegből csak bibircsókos veres orra világított . . . Erdélyi Gyula volt megbízva azzal, hogy a „kisasszonyt" távolról megfigyelje, amikor Szemere ur külföldön tartózkodott:
— Nos, hogyan viselte magát a kisasszony? — volt az első kérdése a kamarásnak, amikor az expresszvonat barna kocsijából Pest területére lépett. — Nem láttam mással, csak atyjávall — válaszolt Erdélyi Gyula, a megbízott.
Azonban ne higyjük, hogy csak Erdélyi Gyula volt megbízva a kisasszony távoli csőszködésével.
(Egy ilyen pókhálós-szemü, kocsmajáró és regényeket irkáló öreg iró könnyen tévedhet.)
A kisasszonyra vigyázott még Pest egyik legélesebb .szemű regényirónője, bizonyos Pilisi Róza is, aki ugyancsak sétát tett néha a színiakadémia környékén, amikor a tanításnak vége volt.
Ámde a gyanakvó és egész életében kétségekkel gyötrődő Sz. M. még e kettős felügyelettel sem volt megelégedve. Megbízást adott atyafiának, Szombatfalvy Albertnek, aki akkoriban a pesti detektiv-testület kapitánya volt, hogy távollétében észrevétlenül figyeltesse a kisasszonyt.
De soha sem jött panasz egyetlen megfigyelőtől sem a kisasszony erkölcsi életére nézve.
Vájjon tudta-e a most elhunyt szegény Meszlényi Adrienne, hogy mily éles szemek figyelték könnyed zergc-lépteit, amikor a Gyöngytyuk-utcai földszintes udvari lakásból, amelyben a házgondnokság székelt: a Színiakadémia felé sietett a Kerepesi-uton? A tülökhangu lóvasutról, álmosan döcögő bérkocsi függönyei mögül, a Miákits-vendéglő gyaluforgácsa alól figyelték őt szemek . . . Mig végül maga Szemere Miklós ur is beállott a megfigyelők közé és hogy megfigyeléseit könynyebben végezhesse: otthagyta a követségi szolgálatot és végleg Pesten telepedett meg, az Arany Sashoz címzett fogadóban.
*
Szemere Miklós, ez az ördöngösen gyanakvó úriember egészen élete végéig (1919-ben halt meg, szívszélhűdés következtében a freudenaui lóverseny pályán) nem hagyta abba „a kisasszony" megfigyeltetését,
]de viszont igen hálás volt ahhoz a drágalátos hölgyhöz, aki női erényeit egyedül az ő részére megőrizte. Gavallérosan gondoskodott a Gyöngytyuk-utcai családról, Meisslinger bácsinak többé nem volt dolga a házgondnoksággal, egész nap elnökölhetett a Miákitsnál, Meisslinger néninek sem kellett többé a házban lakó művész urak krákogására figyelni, a kisasszony pedig elvégezvén a Sziniakadémiát, rövidesen a Nemzeti Színház tagja lett. Beszélnek mindenféle legendákat, hogy milyen nehezen ment a Meisslinger-kisasszony szerződtetése. Hiszen igaz, ami igaz, hogy a Nemzeti Színházi tagsúg akkor se volt kismiska. Örökös dicsőséget és kenyeret jelentett az mindazoknak, akiknek neve a szinicédulán megjelent. De én ugy emlékszem (pedig elég időt töltöttem Szemere Miklós társaságában), hogy Adél kisasszony szerződtetéséhez nem kellett Ferenc Józsefet is megmozgatni, mint ahogy mostanában irják, amikor az elmúlt korokból szeretnek legendákat csinálni. Paulay Ede volt a szinház igazgatója és ez az okos ember hamarosan belátta, hogy olyan szép nőkre, mint a Meisslinger kisasszony, szükség van a Nemzeti Színházban is.
Mert szép volt a kisasszony! Ama korszakbeli női szépség megtestesítője. Párizsiasan szőke haja csaknem térdig érő, arca festék nélkül is édes báj, mint egy olyan arckép, amelyet a férfiak életük végéig nefelejcs-koszorúban őriznek. Finomabb arc-szint aligha lehetett látni az ő korában. De kékebb szemeket sem, amelyekről szegény Erdélyi Gyula, a költő és Sz. M. titkára annyiszor megírta, hogy a búzavirághoz hasonlítanak. Ajkán mosoly, amely bűvölt, hódított, elragadott. Egy egész romantikus korszaknak a szépsége egyesült ezen a kisasszonyon, ő volt az a szép nő, amilyen szeretett volna lenni a legtöbb előkelő hölgy. (Blaháné barnasága az érzelmes középosztályt hóditgatta.)
Csakhamar színpadi nevet is kitalált részére Szemere ur, néhány korabeli íróval megtanácskozván a dolgot: Meszlényi Adrienne lett a Gyöngytyuk-utfai kisasszonyból. A színpad varázslatából többé alig lehetett felismerni őt. Társalgási szende: volt a szerepkör neve, amelyet betöltött, de nagy szerepekhez nem igen jutott, mert nem volt elég memóriája a tanuláshoz.
*
„A kisasszony!"
Be sok dolgunk volt vele!
Szemere Miklós átköltözött az Újvilág utcai Arany Sas-ból a Rákóczi-utra, a Griff-ből átvedlett Pannóniába. A kisasszonyék pedig szemben a fogadóval, a Rákóczi-ut másik oldalán béreltek lakást, hogy közelebb legyenek egymáshoz. Szemere ur kocsisa, aki naphosszat a Pannónia előtt ácsorgott: vitte az üzeneteket a kisasszonyékhoz, valamint az ajándékokat is, amelyekről egyetlen nap sem feledkezett meg a főúr. Ha egyebet nem: hát valami ritka gyümölcsöt vagy ritka bort küldött a kisasszonynak, de nagyon gyakori küldemény volt a perzsaszőnyeg, az ezüstholmi, a porcellán, az olajfestmény, a szép és ritka holmi, amellyel az élelmes kereskedők már akkor is a lakásukon keresték fel a pénzes nagyurakat. Szemere úr megvette a holmikat és nyomban elküldte azokat a „kisasszony"-nak. Viszont, ha a „kisasszonyék"-nál valamely sikerültebb ebéd vagy vacsora volt készülőben,Szemere úrért mindig átjött a szobalány a kellemetes meghívással. A főúr ilyenkor nem az utazóládáján, ételtálcáról ebédelt, ami egyébként rendes szokása volt.
*
Az a világ, amelyben a kisasszony rózsaszinüsége volt a domináló szín: elmuladozott. Szemere ur mind lassúbb tempóban vonogatta lábait és mindig nagyobb meggondolás után ballagott fel a meredek lóversenytéri tribünre vagy a Rákóczi-uti barátságos ház harmadik emeletére. De a regényes szerelem elcsendesülésével is megmaradott az a lovagi tisztelet, amellyel Szemere ur a „kisasszonyt" körülvette azért, amiért az neki áldozta az életét. Nem beszélhetünk e romantikus regényről más hangon, mint azokról az emlékezetes szerelmekről, amelyek költőket is megihlettek, hogy egész nemzedékeknek példaadással és mulattatással szolgáljanak müveikkel, amelyek az ilyen szerelmi históriákat tárgyalják ... én egész életemben mindig hálával gondoltam Meszlényi kisasszonyra. Mert nem kis mértékben járult ő hozzá a maga életével annak a regénynek nem mindennapi sikeréhez, amelyet A vörös postakocsi néven annyian olvastak Magyarországon.
Forrás: Szinházi Élet 1926/38.szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése