KMETTYJÁNOS: TABÁN

A festő további képei a Tabán Anno Galériában

2 MŰVÉSZFOTÓ A RÉGMÚLTBÓL...........

BIDAPEST A TABÁNNAL ANNO 1876

TÁBOR JÁNOS: TABÁN "KÉK GOLYÓˇ" HÁZ

BÁNFALVI ÁKOS : GELLÉRTALJA

OLVASHATATLAN SZIGNÓVAL:TABÁNI UDVAR

És a modell...

Tabán, Aranykacsa utca 5 udvara

HADNAGY UTCAI RÉSZLET

Hadnagy utca,  leágazás a Horgony utca felé

VELÜNK ÉLŐ TÖRTÉNELEM

Mazsolázás  egy tabáni lakóház  50 évéből (Kégl bérpalota)

1901

(Francia órák délelőtt vagy délután)

1902

1912

                      

1914

1926

1927

1930

1934

1937

1938

1944

Forrás: arcanum.hu

Ó, AZOK A BOLDOG BÉKEIDŐK, MEGEMELEM A SAPEKOM!

Deák tér 2017 április 23

BUDAPEST * TABÁN

ARCHITECTUS A VÉRMEZŐN

ARCHITECTUS A VÉRMEZŐN

A balassagyarmati börtön tervezőjének sorstragédiája

Novák Dániel 1798-1849

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc elbukott. A vezetőket Aradon kivégezték. A nemzet gyászba borult.

Mielőtt még a teljes megsemmisülés bekövetkezett volna, 1849. májusában, Buda visszavétele után a tábori törvényszék több kollaboránst elítélt és kivégeztetett a budai Vérmezőn.

Az elsők között fogták el és állították bíróság elé Novák Dánielt. Hét hiteles tanú tett ellene vallomást. Több főbenjáró bűnnel vádolták. A vésztörvényszék halálra ítélte a súlyosan megtévedt embert.

Részlet a kivégzéskor szétosztott Hirdetmény szövegéből:

"Novák Dániel, 50 éves, nős, Budai álladalmi hivatalnok... az ellenséges osztrák sereg segítségére magát Hentzi Buda város várparancsnokánál szóval s Buda város tanácsánál folyamodásilag a magyar sereg elleni fegyverfogásra felajánlván, e célra magának és társainak fegyvert is kért, nyilvános lapokban... éppen azon időben, mikor magyar ország területi épsége, függetlensége és szabadságáért annyi becsületes honfi kebelnek kell naponta elvérezni, hazája feldarabolását nemcsak helyeslé, de... a haza leggonoszabb s legnagyobb ellenségét, a száműzőtt osztrák herczeg Ferencz Józsefet dicsőítvén, annak részére ujonczok adására a közönséget lelkesíté s ekképp az ellenségnek azon czélját, hogy magyar magyar ellen harczoljon, hírlapok útján működésével elősegíteni nem iszonyodott s ki végre az ellenségtől Constableri állást vállalva, a becsületes érzelmű honpolgárok feladója lenni nem átallott, - mint a közvélemény előtt is bélyegzett s a magyar haza a nemzet kárára működő hazáruló a vésztörvények... pontjai szerént, puskapor és golyó által végrehajtandó halálra ítéltetett és az ítélet rajta 1849 Május 29-én délutáni 4 órakor a budai vérmezőn végre is hajtatott."


A dicstelen véget ért építész halála körülményeinek felderítéséhez újabb adalékkal szolgálhatnak Tardy Lajos kutatásai. Az ő közleményeiből tudhatjuk, hogy a Görgey parancsnoksága mellett működő vészbíróság egyik vezetője a beteges lelkialkatú Remellay Gusztáv volt. A különösen indulatos, vérszomjazó lelkialkatú, szadista hajlamokkal bíró személy nevéhez több indokolatlan, vagy kellően nem megalapozott kivégzés fűződik.

Novák Dániel császári királyi akadémiai művész és architectus, ahogyan ő nevezte önmagát, tíz évig Bécsben végzett művészeti és műszaki tanulmányokat. A harmincas-negyvenes években a budai Helytartótanács mellett működő Építési Igazgatóságon dolgozott. Szerepe volt Pest és Buda egykorú városképének kialakításában.

Mérnöki munkája mellett széleskörű irodalmi, szakirodalmi tevékenységet folytatott. Utazott, olvasott, írt, sokat és jól. Tudományos publikációkkal is próbálkozott, de a Tudós Társaság elzárkózott, nem támogatta a művei megjelentetését. Ekkor végképp az ismeretterjesztő újságírás felé fordult. Tíz évig tartó periódus alatt több mint háromszáz cikke jelent meg illusztrációkkal. Csak egyetlen könyvet tudott megjelentetni, amely a korabeli képzőművészeket ismertette. Több kiadatlan kézirata eltűnt.

Publikált többek között a Társalkodóban, a Honművészben, a Regélőben, a Hasznos Mulatságokban, az Ismertető az összművészet vagy magasb művészetek Tárában, az Ismertető a Gazdaság és Kereskedésben, a Hirnökben. Cikkei jelentek meg a művészetek, az építészet, a hidászat, a vízügy, a vasút, a gépészet, a gazdaság stb. tárgyában. Mindenhez hozzászólt, ismertette a külhonban elért eredményeket, megfogalmazta kritikáját és javaslatokat tett.

Hiába ontotta az ötleteket, javaslataival nem sok sikert ért el szakmai körökben, ekkor végképp felhagyott a magyar nyelvű ismeretterjesztéssel és német lapoknak kezdett írni. Széleskörű műveltsége okán sok területen otthonosan mozgott, ami nyilvánvalóan megosztotta a kortársakat, de még a későbbi korok ítészeit is. Nagy hallgatás vette körül, évtizedekig nem található hivatkozás munkáira. Ebben minden bizonnyal közrejátszott dicstelen halála is. Volt, aki azt is fontosnak tartotta megjegyezni róla, hogy púpos volt és sokat dohányzott.

Viszont volt olyan méltatója is Nováknak, aki nagyra becsülte magyar nyelvű szakirodalmi és újságírói munkásságát. Hiszen az akkoriban induló magyar nyelvű lapoknak kivételes társadalmi szerepe volt. Kiemelte, hogy milyen önzetlenül tanította magyarra hivatali társait. Tímár Árpád művészettörténeti vonatkozásban elemezte publikációs munkásságát.

A balassagyarmati vármegyei börtön központi épülete Novák Dániel tervei alapján épült fel. Rövid, de tevékeny életébe bepillantva válik érthetővé, hogy csak egy ilyen nagy műveltségű, nyughatatlan szellemű ember alkothatta meg ezt a különleges megoldású épületet.

Álljon itt néhány szemelvény példaként Novák Dániel építészeti vízióiból.

Pest és Buda életének összekapcsolásához az első döntő jelentőségű műszaki alkotás az állandó Duna híd felépítése volt. A Várhegytől nyugatra eső területek bekapcsolása a Várhegy alatti alagút megépítését tette szükségessé. A király 1836-ban szentesítette a XXVI. Törvényt a Buda és Pest között építendő híd tárgyában.

Ismertető 1837. 10.

Novák Dániel az összeköttetést alagúttal javasolta megoldani. E szerint a híd megépítésére sem lenne szükség. Az alagút a Horváth kerttől lejtve a mai Mérleg utcáig vezetne. Ötletének voltak vitathatatlan előnyei és hátrányai is. Ilyen alagút megvalósításának gondolata, más nyomvonalon a II. világháború után is felmerült.

Pester Handlungzeitung 1838. máj. 9.

Alagút javaslata mellett Novák Dániel támogatta a Lánchíd megépítését is az azt támadókkal szemben. "Ami ajánlatomat illeti, nevezetesen azt, hogy egy kétpilléres állandó híd épüljön Buda és Pest között (...) s ehhez folytatólagosan utat vágjanak a híd testével egy szintben a Várhegy alatt s át a Krisztinavárosba."

Spiegel 1845. dec. 3.

Novák Dániel két megoldást is javasolt a budai alagútra. Az egyik rajz két alagutat ábrázol, mindkettőben egyirányú forgalommal, gázvilágítással; a másik ábrán egy szélesebb alagút látható, melyben mind a kétirányú forgalom lebonyolódik. "A kivitelnek különösebb nehézségei alig lesznek, mert a várhegyi új út építésénél szerzett tapasztalatok szerint itt sehol sincsenek nagyobb sziklatömegek, inkább csak agyagos földdel vegyes kisebb vagy nagyobb mészkövek s ezeket könnyű lesz kifejteni. Így az alagút kedvező esetben egy év alatt elkészülhet." Ezt a javaslatát az Életképekben is publikálta.

A Budai Alagút Társaság csak 1846. január 4-én alakult meg. Az 1848-49-es szabadságharc időszaka nem volt alkalmas arra, hogy az alagút építésével foglalkozzanak. 1855. szept. 23-án haladt át az első kocsi az Alagúton. 1856. márc. 6-án megnyitották a gyalogos forgalom, majd 1857. ápr. 30-án a kocsi forgalom számára.

Novák Dániel alagút építési javaslatával kapcsolatban1838-ban ezt írta: "...mindez együttvéve óriási előnyt jelentene a jövőre nézve s mindig emlékezetes nagy nemzeti alkotás maradna."

Óhaja megvalósult, így is lett.

Hétilapok 1838. évi 17. számának melléklete

Forrás: Zubecki Dávid Index 2016 11. 24

A megvalósulás

1842-ben gróf Széchenyi István javasolta a Várhegy keresztülfúrását a Lánchíd budai hídfőjénél.Jókai Mór így írt az alagút építésének ötletéről 1847-ben: "A budai várhegy keresztülfuratik, éppen a Lánchíddal szemközt, ezentúl a Krisztina városba egyenes úton fogunk juthatni. A dolog több mint bizonyos, a terv kész, az egylet megalakult, a kivitel gyerekség. A kiállítás ragyogó, a Tunnel mesésfényű leend, oldalt pompás kirakatok, boltok, minden készen van, csupán az nincs még elhatározva, hogy kívülről kezdjenek-e el hozzá, vagy belülről."

1845-ben fogadták el a végleges tervet, ami hasonlított Novákéra, de egy Clark nevű mérnöktől származik. Hogy valójában melyik Clarknak a terve, arra még a mai napig nem derítettek fényt a tudományos kutatások. Korábban Clark Ádámot gondolták az ötlet gazdájának, ám Darvas István 1946-os munkájában William Tierney Clarknak tulajdonította azt, és számos meggyőző érvet sorolt fel ennek igazolására.

„Kedves Clark!…A budai alagutat illetőleg számos ülésünk volt: Két párt áll szemben egymással. Ebből következően az aláírások nem haladnak túlontúl gyorsan: Az egyik párt, élén néhány budaival, a dolog műszaki kivitelezését hazánkfia kezébe kívánná letenni, míg jómagam és a báró is nem kívánunk tudni kísérletező mesterekről, hanem az ügy Ön általi irányitását kívánjuk. A részvények ára 10 sterling font egyenkint, és úgy mondják, hogy igen hasznot hajtó vállalkozás lesz, nem tudom, mit gondoljak róla, de meglehet, néhányat tán Önnek is át kellene vennie.”

– Széchenyi István levele William Tierney Clarknak Pest, 1846. január 16-án

Manapság a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy W. T. Clark mérte fel a terepet, valamint az első tervek is őtőle származnak, azonban a végleges kivitelezési terveket Clark Ádám készítette, aki az építkezést is irányította. (Ők ketten csak névrokonok voltak, még Angliában ismerték meg egymást, ahol Clark Ádám még gyári munkás volt, később pedig a nála jóval idősebb William Tierney mellett lett belőle elismert mérnök. Az eleinte felhőtlen viszonyuk a Lánchíd építésével kapcsolatos nézeteltéréseik, valamint az idősebb Clark féltékenysége miatt megromlott és ellenségeskedéshez vezetett.)

Az alagút keleti bejárata a Duna felől, 1908-ban

Belföldön és külföldön is híre ment az alagút építésének, a lapok több tudósítást is közöltek róla már 1845 és 1848 között, mikor a munka még kezdetét sem vette. A kivitelezésre engedélyt kapott társaság az iránytáró fúrásához a tervek szerint 1848 áprilisában kezdett volna hozzá, de időközben kitört a forradalom. Később Haynau, majd Alexander Bach miatt hiúsult meg a munka, akik a Vár stratégiai szerepére hivatkoztak, mivel onnan figyelemmel kísérhették a pesti állapotokat. Az osztrákok olyan kísérletet láttak az alagút tervében, mely a Vár erősségét hivatott aláaknázni.Ürményi József volt alnádor szervezte újjá az alagútépítő társaságot, majd addig ostromolta szakadatlanul az udvart beadványaival, míg azok végül megadták az engedélyt a kivitelezésre. Ferenc József 800 mázsa lőport adott az építkezéshez, cserébe pedig a hadsereg szabad átjárása a létesítményen biztosítva lett.

Ám a gyanakvás nem hagyott alább, mivel a Helytartótanács még 1845-ben a következő feltételt szabta a tervezésre: a munkásoknak elsőként egy 4 láb magas, 3 láb széles vágatot kell készíteniük a hegy két oldalán „annak kimutatására, hogy létesíthető-e a terv avagy nem”. Később 1851-ben ezt kibővítették azzal, hogy a két kijáratot erős vasrácsos kapu kell hogy lezárja, ily módon azt megakadályozandó, hogy a Várba az alagút szellőzőnyílásán át esetleges merénylők bejuthassanak.

Az osztrák hivatalnokokon kívül sokan mások is bizalmatlanok voltak, többen azért vélték gyanúsnak a tervet, mert engedélyezték. Sokan meg voltak győződve arról, hogy amiben Bécs keze van, az számunkra csak rosszat jelenthet. Szinte mindenki egyetértett abban, hogy a két irányból indított vágatok nem fognak egymással találkozni.

A hivatalt az építtetők próbálták meggyőzni afelől, hogy a kikötéseik fölöslegesek, de miután ezt nem sikerült keresztülvinni, mégis beadták a derekukat, és a Helytartótanács előírásai szerint kezdték el építeni az alagutat.

Emléktábla a Lánchíd felőli kapuzatnál, a Budavári Sikló felőli oldalon

A próbaalagút megnyitásának másnapján William T. Clark a következőt írta szüleinek: „Egyszerre kezdtem a hegy két oldalán a fúrást, s ezzel egy időben felülről középen aknát mélyítettem. A fúrások pontosan találkoztak egymással. Amikor a megnyitáskor az utolsó kőzetrétegeket is áttörtük, át tudtunk látni a hegyen, a tárna egyik végétől a másikig. Bizony a jó nép csodálkozott, mert korábban sok okos fej megjósolta, hogy csak keresni fogjuk egymást a hegy gyomrában, anélkül, hogy valaha is találkoznánk … Az én próbaalagutam oly egyenes, mint a vonalzó … A víz egész tömege szinte magától kifolyik (az egész hossz 15 lábnyit emelkedik). Amíg azonban nem voltunk egymással összekötve, bizony folyton ki kellett nyomni a felgyülemlett vizet a mélyebb rétegekből, s egyúttal friss levegőt nyomtunk be nagy gyorsasággal a bányászoknak.”

A bányászok csupán egy vékony falat hagytak meg a vájatok között, melyet 1853. október 25-én az Alagút társaság vezetőségének jelenlétében törtek át, a bejáratokat pedig sárga-fekete zászlókkal lobogózták fel. A társaság elnöke, Ürményi József beszédében Széchenyit éltette, majd miután a válaszfalat kibontották, a vendégek átmentek a Várhegy alatt. Ezután havonta egy vasárnapon átengedték a közönséget is.

Az egymással szemben indított vágatok tehát találkoztak, ezáltal a munka is felgyorsult. Clark a Helytartótanács rendeletét, hogy próbaképpen először csak két egy-egy méter széles alagutat építsenek ki, figyelmen kívül hagyta. A Szent György téren mélyített 39 méter mély aknából is hordatta ki a sziklát, majd az előírásban foglaltaknál lényegesen nagyobb keresztmetszetű iránytárót épített. Az angol alagútépítési módszert követve ebből a táróból 3-4 méterenként függőlegesen fölfelé feltöréseket készíttetett, majd az alagút leendő mennyezete alatt újabb járatot vájatott, utána pedig kialakíttatta az alagút két oldalát. Az, hogy az alagút közepén a mennyezetnél alacsonyabb volt, mint a két kijáratnál, különleges megoldásnak számított, mivel így jobban behatolhatott a napfény az építménybe. A megvilágítást kezdetben olajmécsesekkel, később pedig petróleumlámpákkal biztosították.1856. március 6-ára a munkálatok oly' mértékben előrehaladtak, hogy a gyalogosok számára az alagutat átjárhatóvá tették. Ekkor az emberek még a bányafák alatt, nagy zajban és gyakran hatalmas porban juthattak át rajta, ekkor még ingyen.

A Várhegyet hét és fél hónap leforgása alatt fúrták át 9,5 méter szélesen, és 349,66 méter hosszan. A középen csupán 7,83 méteres magasság a világítás érdekében a bejáratokig 10,6 méterre nő. Bent ennek ellenére is szükség volt gázlámpákra. Az Alagút 1,8 százalékkal, 6,1 métert lejt a Duna felé, ami a vízelvezetést megoldja. A 82–100 cm vastag patkó alakú téglaboltozatot később csempével borították, a kifejtett követ pedig eladták a dunai rakpart építéséhez. A klasszicista keleti homlokzatot Clark, a romantikus nyugati kaput Frey Lajos tervezte. A teljes munka 524 ezer forintot tett ki.1857. április 30-án a kocsiforgalom számára is megnyitották az alagutat, bár ekkor a kapuzatok még nem voltak készen. Ettől a naptól kezdve minden áthaladónak kellett fizetnie: a gyalogosok egy krajcárt, az egylovas kocsik tulajdonosai három, a kétlovas kocsik tulajdonosai pedig hat krajcárt voltak kötelesek adni a vámszedőnek. Még ezen kis összegekből is szép jövedelem folyt be, az első két hónapban 5968 forinttal gazdagította a tulajdonosokat.

Az alagút a Krisztinaváros felől 1900 körül

A jómódú pesti és budai polgárok körében egyhamar divattá vált a Várhegy alatti átkocsizás, de mások is szívesen keresték fel az alagutat, főleg estefelé, amikor a gázlámpák a környéket is ragyogó fénnyel árasztották el.

A romos alagút 1945-ben


Teljesen csak 1858 után készült el az építmény, ekkorra Clark Ádám már csak kisebb munkákat vállalt el, mert visszavonult és a családjának élt. Az alagút kapuzatait Reitter Ferenc, a budapesti rakpartok kiépítője fejezte be, feltehetőleg az angol mérnök korábbi tervei alapján. A Helytartótanács lemondott a vasrácsokról, a dunai kapuzat pedig egyszerű, nemes vonalvezetésével Pest-Buda díszévé vált.

BUDAI RAKPART ANNO 1867

HOGY MIK VANNAK?!-PALICEK, A TÖRPÉK FALVA

,..A Z  Ö T Ö D IK   F A J.” 

Francia  újságíró meséje  egy nemlétező magyar falu  törpéiről  és  elkorcsosított lakóiról. 

Egy Jean  Masson  nevű  francia  újságíró  tavaly Budapesten  járt.  Itt  hagyományos  magyar  vendég- szeretettel  fogadták   és  amikor  visszatért  Párizsba, olyan  sértő  hangú  cikket  irt,  amely  alkalmas  arra, hogy  a  magyar  viszony  balkáni  szinben  tűnjön  fel.

Hol  van a „Palicek magyar falu ? 


A Pesti Hírlaphoz  eljutott  a  Voila  cimü  párizsi képes  riportlapnak  az  a  példánya,  amelyben  Jean Masson Az  ötödik  faj  cimmel  fényképekkel  tarkított riportot  közöl  egy  magyar  faluról.  A  lap  szerkesztője Georges Kessel,  a  riport  szerzőjének  neve  is  ismert  név,  igy  természetesen  megdöbbenéssel   olvastuk  az  abban  foglaltakat.  A  francia  ujságiró  riportjában  azt  állítja,  hogy  egy Bienental  Ottó  nevű  budapesti  impresszárió,  aki  törpék,  torzszülöttek  felkutatásával  és  szerződtetésével  foglalkozik, elvitte  őt egy  Budapesttől  száz  kilométernyire  fekvő  Palicek nevű faluba.  Ez  a  falu  600 méter  magas hegy oldalában  épült,  fenyveserdő  öléli  körül  és lakói  abból élnek,  hogy  szaporítják  a  korcs  ivadékokat.   Még  az olyan  gyermekeket  is,  akik  normális  külsővel  jöttek világra, elkorcsosilják, koponyájukat  erőszakkal  deformálják, tagjaikat  kitörik  cs  mindent  elkövetnek, hogy  azokból  cirkuszok  számára  csodaszülöttek  legyenek.    Még  azt  is  irja  a  francia  riporter,   hogy Bienenthal   -- injekciók  segítségével   majomembe- rckké  tud  változtatni  egészséges  embereketf!),    sőt ennek  a falunak  egyik  törpéje  arra ajánlkozott, hogy összes  végtagjait  levágatja,  ha  ezzel biztosítani  tudja megélhetését.  Az  egyik  fénykép  egy  földszintes  házat ábrázol  magyar  utcajelző  táblával. 
Legutóbb  a budapesti főkapitányság  nyomozást indított  etben  az  ügyben,  mert  Párizsból  valaki  beküldte a lapot azzal a kívánsággal amit a cikk szerzője  is  sürget,   hogy  a  rendőrség   tartóztassa   le Bienenthalt. 
A Pesti  Hírlap  munkatársa  módot  talált  arra, hogy  hosszabb  nyomozás  utján  hatósági  segítséggel megállapítsa   a   fantasztikus  koholmány    keletkezését.  A  helységnévtár  átlapozásából   rögtön    kitűnt, hogy Palicek  nevű  magyar falu  nincs,  sem  Csonka- Magyarorszagon,  sem  az  elszakított  területeken,  még kevésbbé  a  fővárostól  száz  kilométernyire. Százkilo- mcleres  körzetben,  de  még  messzebbre is fölkutattuk azokat  a  falukat,  ahonnan  Budapestre   vagy   külföldre  úgynevezett  csodaszülöttek   kerültek.    Mindössze  két  hasonlónevü  puszta  van  Magyarországon: Palacki-puszta  Győrmegyében    és    Palladics-puszta Pestmegyéberi,  de  egyik  helyen  sem  elnök  nyomorékok-  Az  utóbbi  években Vanyola  községből  (Németh Sándor  törpe), Somogyszobról (Bódis József), Rákoscsabáról   (két  törpe, Singer-testvérek,  akik    Amerikába  kerültek),  továbbá Szabó  és  Kákái,  akik  mint zenészek  működnek,  került  elő, Somogyudvarhelycn négy  csodaszülött  van  és Bagonyjákóról  Budapestre került Bechler  József  két  tulkövér  kislánya.    Több törpe  van  a  Városliget  egyik  liliputi    színházának alkalmazásában. 
Mindezek  közül  a  legtöbb  törpe,  mert úgynevezett  törzszülöttek  Magydrorszáon   alig   találhatók, azok  is  elszórva,   különböző   távoli   falukban,    de aránylag  kevés  kerül  a  nemzetközi  cirkuszokba   és mutatványos  helyekre.  Láttuk  az  amerikai Ringling és  Barn um- cirkusz  egy  fényképét,  amelyen  38  hibásszülött  közül  — csak  három  a  magyar,  holott,   ha valóban  „gyártanák“  Magyarországon  a  torzszülöt
teket,  azok  külföldre  kerülnének,  mert   Magyarországon  csak  kevés  tud  elhelyezkedni  közülük.   Kiderült  az  is,  hogy  a  cikkben  említett  impresszárió  — Bicnenfeld  Béla  40  éves  volt  banktisztviselő,  tartalékos  főhadnagy,  aki  a  háború  után  tért át  itj foglalkozására  és  a  Magyar  Mutatványosok  és  Érdektársak  Országos  Egyesületének  alelnöke.  Az   egyesület 1906  óta  a  belügyminiszterileg  jóváhagyott  alapszabályokkal  működik. A  falukban  talált  törpéket   és elvétve  még  a  föllelt  csodasziilötteket  a   község  főjegyzője előtt szerződteti és vagy Budapesten  a Városliget   meg  a   Népliget  mutatványosainál  vagy   külföldön  helyezi  el  ós  ezeket  a  munkaképtelen  embereket   szorződtetési   jutalékkal megélhetéshez  juttatja. 

Hogyan hészült a francia  újságíró cikke. 

Miután  mindezt  megállapítottuk,  meglátogattuk Bienenfeld  Bélát  A  Városliget  egyik  épületében  szerény  kis  színpaddal  mutatványos  hely  van,  amelyen ez  a  felirat  csalogatja  a  kiváncsi  embereket:

  „Világ- szenzáció!  A két óriásgyermek!  Teréz 4  éves, 60 kg, Annus  2 éves,  32 leg. Látványos újdonságok." 

 Meg  is néztük  a  két  kis  tulkövér  gyermeket,  akik  egyébként egészségesek.  Ezeket  hozták   Bakonyjákóról   Budapestre.  Bienenfe'.d  Béla  elmondja,  hogy  ismeri  a  cikket, nemrég  két  detektív járt nála,  hogy  kinyomozza a valóságot.  Természetesen  a  detektívek  sem  állapíthattak  meg  mást,  mint  amit  mi  kikutattunk. 
A francia újságíró koholt riportja  teljesen ösz- szeomlott.  Kiderült,  bogy  Jean  Masson,  aki  Budapesten  nagyállásu  emberek  vendégszeretetét  élvezte,   a párizsi Luna-parh  két  igazgatójának, Acoun  és  Voltéra  ajánlónévjegyével  jött  Bienenfeld  Bélához  azzal, hogy könyvet ir a  testi  rendellenességekről és ezért szeretne  fényképeket  a  magyarországi   csodaszülöttekről.  Arra  kérte  az  impersszáriót,  hogy  földalatti kunyhókban  lakók  telepét  szeretné  látni,  de  Bienenfeld  ide  nem  vitte  ki.  Akkor —  úgymond  —  legalább régi  házaltat  szeretne  fényképeztetni. 

Áldor  Dezső budapesti  fényképésszel   kimentek   ekkor Tabánba, ahol le is fényképeztek a Kereszt-téren egy régi földszintes házat, amely aztán mint a nemlétező Palicek falu. részlete szerepel a riportjában.

  Egy  törpe  nőt  is lefényképezett   Bienenfelddel   együtt  és  végül  azzal búcsúzott  el,  hogy  ő  kénytelen  egy  kissé  túlzott  formában  megírni,  amh  látott.  A  múlt  év  őszén  Pesten járt  és  ekkor  riportjának  egy  példányát  el  is  küldte Bienenfeldnek  aki  elképedve   olvasta  aztán  a  riportot,  amely nemcsak  túlzott  egy  kissé,  hanem   tiszta koholmány. 
Voila!  így  lett  semmivé  a  törpék  szenzációja. 

•
Tamás  Ernő. 

Pesti Hírlap, 1932-07-31 / 170. szám

ISMERETLEN: HOLDVILÁG UTCA

FOCK A. szignóval :ÁROK UTCA

ÁROK UTCA 1910 (KILÁTÁSSAL A GELLÉRTHEGYRE)

LÁTTA-E MÁR BUDAPESTET TÉLEN ANNO 1940

TABÁN (-LIGET MŰHELY)

 LIGET MŰHELY :Kováts Albert

TABÁN


„Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi il­lemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs.”
Szerb Antal

Az a völgyhajlat, amelybe később a Tabán települt, paradicsomi vidék lehe­tett egykor, az ősi időkben. Valóban, nem erősség, harcias hódítók elleni védelem céljára, de békés lakóhely alapítására ideális terep. Próbáljuk meg elképzelni a változatosan tagolt tájat, amelynek hajlásait még nem fedik el épületmonstrumok, s a fejlődés és szükség által odatelepített „műtárgyak”, vasbeton lábakon járó utak. A Nap-hegy felől lágyan ereszkedik alá a völgy. A mai Várhegy már meredekebb, de barátságosan emelkedő, míg dél felől különösen váratlan a Gellért-hegy szikla­meredélye. A három magaslat a meghitt otthonosság érzetét adja a völgy karéjá­nak, melynek alján békés patakvíz kanyarog s torkollik a vidéket kelet felől le­záró folyamba. Ez a patak ugyan nem mindig békés, később az Ördögárok nevet kapja, dehát ördög nélkül igazi Paradicsom sincs. A névre – már történelmi idők­ben – többszörösen is rászolgált a vízfolyás a szorosan köréje települt lakosok vagyonában okozott pusztításával. (Régi adatunk nincs az Ördögárok, a középkor Kovácsi-patakja magaviseletéről.) Fontos meghatározói a tájnak a mai napig a hő­források is, melyek a korai időkben langymeleg, télen gőzölgő mocsarat alkotva folyatták tartalmas vizeiket a Dunába, míg a régi letelepülők valamelyike a for­rásokat be nem foglalta.

szór­ványos leletek

Ez a természeti környezet szinte a XIX. század végéig megrendszabályozatlan maradt, ám az idők múlásával az ember számára vonzó egyéb feltételeket is ka­pott. A Duna partján vonult és keresztül haladt a vidéken az ősi észak-déli keres­kedelmi és hadiút, s éppen itt, ahol a folyam összeszűkül, keresztezte a hagyo­mányos átkelőhelyet. Ilyen kedvező körülmények alapján sejthetnénk, de szór­ványos leletek bizonyítják is a hely ősidőktől lakott voltát. A legkorábbi kőépület nyoma a rómaiaktól maradt; őrtorony alapjai közel a patak torkolatához. A katonai építmény nem sarzsi nélküli tagja volt a limes Duna-jobbparti erősség-láncolatá­nak, hanem szemközt Contra-Aquincum ellen-erődjével, annak párjaként az átke­lőhelyet védte. Nem tudjuk, milyen alkalmatosság, hajóhíd, netán ácsolt fahíd szol­gálta itt a birodalom hadmozdulatait. (Északabbra, a Hajógyári-sziget és a Viza­fogó között, bizonyos cölöpmaradvány-leletek alapján, állandó római fahidat felté­teleznek a régészek.) Itt nem találtak hídra utaló jeleket. A völgyben élt kelta (era­viszkusz) és római őslakosság településének helyén létesült tatárjárás előtti közép­kori magyar falu neve Kis-Pest, majd Kelenföld. Ez időből templom és kőházak alapfalait tárták fel; de minden bizonnyal rejt román kori köveket a tabáni plébá­niatemplom is. A település út- és utcahálózata a természeti adottságokhoz, az Ör­dögárok kanyarulataihoz, a Duna-part vonalához és a terep egyenetlenségeihez al­kalmazkodott. Ezt a legalábbis középkori utcahálózatot, s a közéje ékelődött töm­bök helyét a Tabán minden hányattatáson át megőrizte. Ez is az egyik ős-oka lett aztán a fejlődő nagyváros és a negyed kiáltó ellentétének.

Az első durva beavatkozás, amely a környéket érte, a törökkel szemben vívott felszabadító várostromok járuléka volt. A mind jobban előnyomuló ostromlók új és új árkokkal dúlták fel ágyúállásaik számára a helység földjét; a másik oldalról pedig a várvédők ágyúgolyói rombolták földig, ami még megmaradt. Mai neve ekkor ragadt a negyeden. A török Debaghane (Tímártelep) szó szlávos elferdülé­sével lett a Tabán. A török időkben élénk közelkeleties község hamarosan feltá­madt romjaiból. A visszafoglalás után betelepülő szlávok pedig főként szerbek vol­tak, akik a hely másik nevéhez is hozzájárultak: a Rácváros névadói.

Az átkelőhely és a Duna-parti főút találkozása elsőrendű éltetője volt a környék­nek századokon át. A kereskedelem, az ipar s a vendéglátás különféle formáit kötötte ide a forgalom. A török uralom idején kiépített fürdők vonzása is nagy volt. A XIV. század végi középkori hajóhídról csak feltételezéseink vannak, a 140 évig fennállott török koriról már több szemtanú elbeszélése maradt ránk. Ez a híd elpusztult a felszabadító harcokban, s a helyén csak repülőhíd (egy kompféle) létesült. A reformkoron át egészen a Lánchíd megnyitásáig létező nevezetes hajó­hidat 1767-ben állították fel (s persze minden késő ősszel le is bontották). Budán előbb a Rudas fürdő közelében, majd a mai Ybl Miklós térnél volt a hídfő, Pes­ten a Türr István, később a Deák Ferenc utca tengelyében.
természeti csapások
1850-ig hordta tehát az utazókat, az árusokat, a vendégeket a hajóhíd; eddig tartott a Tabán igazi fénykora. Az új, állandó híd elvonta a forgalmat a városrész­ből, s ettől kezdve a központi szerep elvesztése, a középkorias zsúfoltság, a meg­élhetési nehézségek mind-mind a hanyatlást siettették. Még az évente szokásos gellérthegyi húsvéthétfői „népünnep” s a szüreti mulatságok is fokozatosan ki­mentek a divatból. A természeti csapások sem voltak ritkák. A sokat emlegetett 1810-i tűzvész négyszáz házat perzselt fel; Virág Benedek lakhelye is odalett. Az elpusztult barokk házak ekkor még újjáépültek copf és klasszicista stílusban, de az alsóbb, értékesebb fertályokon újabb károkat okozott az 1838-as jeges árvíz. Ám a legnagyobb szerencsétlenséget sok baj és bosszúság forrása, az Ördögárok okozta, s már a hanyatlás időszakában. Az 1875-ös nyári felhőszakadáskor a ki­áradt patak házakat sodort el, vagyonokat pusztított el. Az 1880-as évek filoxera-járványa pedig a végső csapások egyikeként szőlősgazdák és kapások százainak a jövedelmét tette semmivé, és sokszáz éves budai bortermelő hagyományt sza­kasztott meg. A helyi tradíciót még ezután is – tudja Isten, honnan való borral – a tabáni vendéglők és kocsmák tartották fenn, amíg lehetett.

„…Ó, ti kedves korcsmaudvarok odaát a Tabánban, ahol filagóriát vagy ártatlan kertecskét épít a télen ujjaival malmozó Sauwirt az élet örömeit ócska hordók tartalmában keresgélő polgároknak; zöldléces virágállványok, amelyek a sváb csapos mocskos ujjai alatt növekszenek, hogy később pi­henőhellyel szolgáljanak egy szőke vagy barna női fejnek, amely elámult egy cigarettát sodorintó kézen vagy egy pomádés hajfrizurán; – ó, ti kis budai menedékhelyek a városi élet elől…”

Az idézet természetesen Krúdyé. Mindenekelőtt a nézőpontja tűnik fel: „odaát a Tabánban”. Az író Pestről tekint a túlpartra, az író Pesten ír, ott intézi ügyes­bajos dolgait. Miközben, úgy látszik, mégsem érzi magát igazán otthon a pesti oldalon, hiszen máshová vágyódik „a városi élet elől”. Amely városi élet a maihoz képest jó levegőjű, csendes, tempós városi lét volt. Dehát Krúdyra egész életében ez a nyughatatlan kettősség volt jellemző, amely örökké a nagyváros és a vidék között ingáztatta. Ezért érezte magát a legjobban az átmenetekben, a kisváros vi­lágában, vagy azokon a szigeteken, amelyek a városi környezetbe ékelődve a nyu­galmat jelenthették. Ezért tudott meleg szavakkal szólni a Margitszigetről meg Óbudáról, s ezért ”menedékhely” a Tabán is.

A századfordulóra ért el Budapest, különösen a pesti városrészek fejlődése olyan mértéket, hogy a változatlan, elmaradt Rácváros feltűnően kirítt társai, a fővárosi negyedek közül. Érthető, ha a „bérpalotákkal” szegett Körút, a viszonylag for­galmas Belváros világa, Juhász Gyula „bús Babilona” erős kontrasztként hatott a falusiasan gunnyasztó Tabánhoz, különösen a Gellért-hegyre és a Nap-hegyre kapaszkodó felső részeihez képest. Kárpáti Aurél szemével így fest ez az ellentét – most Buda felől nézvést:

„Alig öt percnyire innen csillog a Duna s benne a pesti oldal szelíd ívben hajló lámpasora: azon túl a legrafináltabb élet folyik. Ott börzespekulációkkal, esztétikával, dekadens szerelmekkel, a pénz lázával törődnek az emberek, Rabindranath Tagoreról és Ady Endréről beszélnek, Strauss Richardot hallgatják és az albániai táviratokat olvassák; írók, uzsorások, grófok, stréberek, jóllakot­tak és éhesek, milliomosok és szocialisták, összevegyülve népséggel és katonasággal, zavaros, nyug­hatatlan káoszban gomolyognak, tülekednek és hullámzanak, itt pedig a Kék ördögben gitár mellett énekli valaki Csokonai ábrándos dalát Tihanynak riadó leányáról s az üvegburás kerti gyertyatartók körül mosolygó kövér polgárok József császárról mondanak csintalan anekdotákat, békésen csendít­vén össze poharaikat.”

A tabáni vendéglők kerthelyiségei, úgy látszik, az írók alapélményei közé tartoz­tak. Tehát békés pohárcsendítés. De hiszen a tízes években vagyunk. Buda fogal­ma általában véve is a nyugalmas, békés időtöltéssel azonos a kortársak szemé­ben, s ez a nézet a Tabánt illetően kitartott egészen addig, amíg csak létezett.

Ez a tavasz is, mint megannyi
Pesten telik le, nem Budán.

– ez baljóslatnak szánt megállapítás Szép Ernő Szomorú tavaszi dalában.

Ébredni mindig álmatag Budán
S hídra lépni kora délután
Pest, Pest felé, hív a napi robot,
S lelked tüze lassacskán ellobog.

„vigalmi” jelleg
Ez pedig Gellért Oszkár álláspontja a két part viszonyának kérdésében (Kapun ki, kapun be). Igen, „hídra lépni”! A Tabán leghatásosabb csábvonása minden más budai „enyhhellyel” szemben az lehetett, hogy könnyen megközelíthető volt a munkában megfáradt pesti polgár számára. 1903-tól már állott az Erzsébet híd, melyen át egyenesen a Tabán szívébe vezetett az út. Tíz évig ugyan még csak séta- vagy kocsiútként, a villamos csak azután indult meg az Attila út irányába. Vonzerő volt természetesen a Rácváros hagyományosan „vigalmi” jellege is, mind­ez azonban már csak látszat-fellendülést hozott, amelyből az ottlakók kevésbé, inkább a múzsák húztak hasznot. A folyó átlépésével viszonylag gyorsan lehetett pihentető vidékre cserélni a „metropolist”. Ennek a lehetőségnek, meg a város­rész XVIII–XIX. századi hangulatának köszönhető, hogy a Tabán a XX. század első évtizedeiben a tiszta egyszerűség, a nyugalmas merengés hona, a visszavá­gyott ifjúság, sőt, mint Kosztolányinál, a jelennel szembeállított, idealizált múlt jelképe lett az irodalomban.

                       
 
Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma,
a buta „modern technika” korában.

– így kezdi a költő Ének Virág Benedekről versét. A „szent öreg” a múlt század első évtizedeiben az Apród utca 10-ben lakott. Nem maradt belőle más – mármint az egykori költőből –, mondja a vers, mint „Egy kis küszöb s egy villamos­megálló”. Ebben a tökéletesebb múltban

Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen.
Köröttem – essős vízfestmény – Tabán
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.

– véli Kosztolányi Dezső egy kis topográfiai csúsztatással (tudniillik nem volt tabáni; egy kicsit északabbra, a Logodi, majd a Tábor utcában lakott, igaz, ha­sonlóan nyugalmas környéken). A fővárosi születésű Heltai Jenő a mulandóságot elvesztett otthonainak számbavételével tapasztalja meg. Nem áll már a városma­jori, az „Ország-úti”, a kőbányai ház. Ámde

Nagynéha még találkozok velük,
mikor régen múlt ifjúságom
regényes, vad Tabánját járom éjjel
s embernemjárta utcáin bolyongok
magamban, árván, hazajáró lélek.

– írta (Éjjel, a házak…). A városrész tehát, mint a múlt rezervátuma, zárványként foglal magába s konzervál régi időket. Összesűrítheti más városnegyedek letűnt világát is, kirívó ómódisága, kopott külseje azonossá teheti megfakult emlékek­kel. – Évekkel később, amikor már a budapestiek sem láthatják többé, s kilo­méterezrekkel távolabb, az emigrációban is feldereng a Tabán képe, és itt is az ifjúsággal és a múlttal összefüggésben.

Mert arra jártatok fiatalon,
Elsírdogálsz egy régi albumon,
Hogy soha többé meg nem láthatod
Azt a tabáni kicsiny ablakot
S a cukrászdát Budán.
Horgonyt vetett a szíved ott talán
És nem ereszti messzire Tabán?

– kérdezi Lányi Saroltának ajánlott versében Balázs Béla (A cukrászda Bu­dán). – Most ismét Kárpáti Aurél. Egykorú (1913) tudósítás a későbbi emlékek helyszínéről.

„…míg csendesen bandukolok lefelé a Hadnagy-utca kongó kövein, kissé elszomorodva gondo­lok rá, hogy nemsokára vége lesz itt mindennek, muskotálybornak, romantikának és tücsökmuzsi­kának. Átjön ide is a budapesti barbár, csákányt fog ezekre az apró, csupa stílus házakra és agyon­üti Biedermeyer urat. Amerikai körutakat épít a Tabánból, beülteti kétoldalt gipszből és hózentrá­gerből összekomponált utálatos bérkaszárnyákkal, házmesterekkel, poloskákkal és egyéb kultúrin­tézménnyel s tíz év múlva itt, ezen a helyen, ahol most majd kitörtem a lábam, rendőr fog állani egy ragyogó ívlámpa alatt és fölírja gyors menésért a 107. számú autótaxit.”

Tessék eldönteni, mi ez? Ős-környezetvédő nyilatkozata, realista helyzetfelmé­rés, vagy értelmiségi nyavalygás? Esetleg színtiszta irodalom? Mindenesetre érde­kes olvasmány. Nekem legjobban a gyors menés tetszik. És érdekes adalék, ho­gyan visszhangozhattak a városrendezési tervek a tízes években. Húsz évvel ké­sőbb, amikor már lezajlott a visszacsinálhatatlan, hasonlóan (bár kissé tömöreb­ben) vélekedik Szerb Antal, s a neofrivol hangvételen is átüt a sértettség:

„Vár, bástyasétány. Csodálatos, ez még megmaradt. Pedig ezt is lebonthatták volna, mint a Ta­bánt, mert ez is szép.”

Az irodalmi példák talán fényt vetnek arra, hogyan és miért is alakulhatott ki a Rácváros némiképp idejétmúltan romantikus, idealizált, „biedermeier” fogalma. Ez a máig is élő nosztalgikus megközelítésmód mindjárt a kezdeteknél kitermelte a maga érzelgős, giccsbe hajló válfaját is. Egy bizonyos Balázs Dezső 1905-ben:

A bástyasétányon a padra írtam:
Jogász vagyok s a lelkem csupa dal
És este a vén Tabánba besírtam:
Miért szomorú, aki fiatal?

Furcsa, hogy a bástyasétány itt is összetalálkozik a Tabánnal. Az út innen minden­esetre egyenes a silány operett- és slágerszövegek felé. A „vén Tabán” és a lélek, amely dalból van, azóta száz helyről ismerős. – Bodrogh Pál verséből, a Tabán­korszak legvégéről azért érdemes idézni, mert mint az állatorvosi ló az összes kórt, ez minden érzelmes közhelyet és elmaradhatatlan kaptafát összefoglal a vá­rosrészről (A haldokló Tabán):

Kis ósdi házak… csöppnyi kertek…
Zegzugos utcák… vén anyó…
Pár fűszál… kőkereszt… óh jertek,
Itt megpihenni jaj be jó.
Itt bolygok én és óh be régen
Itt bandukolt a dédapám –
Viharzó város tengerében
Te csönd szigetje, vén Tabán.

A szerző azonban még két új elemmel képes bővíteni a divatos motívumok sorát. Az egyik:

Itt-ott kis állvány… rajta vászon,
Dúsfürtű ifjú festeget;
Poéták s piktorok tanyája,
Óh múzsák berke, vén Tabán.

érzelmességre fogékony kispolgárság
Aminek legfőbb bizonyítéka, ugyebár, maga a vers. De ami a festőket illeti, való­jában kevés jelentős művészt ihlettek meg a macskaköves, meredek utcák, a hámló falak. Inkább a korszak kváziművészetét jelentő tömegáru, félgiccs gyakori témája a „Holdvilágos utca a Tabánban” és a többi. Éppen addigra volt kialakulóban a műkereskedelem, mire a kifejezetten ábrázoló, motívumfestő művészet mint mű­vészet tökéletesen túlhaladottá vált. Így aztán a rangos művészet nem tekintette dolgának a „pittoreszk” témák helyszíni rögzítését, a „képkereskedők”, kerete­zők pedig az olcsó divatos témával, „eredeti olajfestményekkel” a kevésbé igé­nyes, érzelmességre fogékony kispolgárságot célozták és találták meg még a Tabán pusztulása után is. Kivétel természetesen itt is akadt: Nemes Lampérth József. 1915-ös háborús sebesülése után Budapestre kerülve a következő években több ta­báni témájú rajzot és festményt készített; életművének és az aktivizmusnak fontos és szép alkotásait. De az ő célja sem a látványhű dokumentálás volt; a Rácváros látványa nála éppúgy a dinamikus térképzés és a monumentális formaépítkezés ürügyéül szolgált, mint Párizsé vagy Kolozsváré. A fotográfia viszont csak doku­mentálni akart, többnyire üzleti céllal, például levelezőlapnak készült, mégis sok esetben művészetté vált – gondoljunk csak Klösz mester felejthetetlen képeire. – De következzen még Bodrogh Pál utolsó közhelye. A múlton való borongás­hoz legvégül az elmúlás, sőt a „kimúlás” édesbús hangulata társul.

Ám egyszer véget ér a nóta,
A végzet mindent elsodor;
S ki itt állsz századévek óta,
Maholnap rád kerül a sor.
A csákány döng, a balta koppan,
Kimúlsz egy zordon éjszakán –
De színes képen, víg dalokban
Örökkön élsz majd, vén Tabán.

Ez az a népszerű közhangulat, amely részben az irodalom, részben a könnyű mű­fajok s a giccs alkotta kép nyomán a városrész lebontása után is csakugyan to­vább élt. Mindenesetre ritkaság, hogy egy szinte nyom nélkül eltűnt városrész em­léke annyira eleven maradjon évtizedek múltán is, mint a Tabáné. De kárpótlásul is a klapanciákért, hallgattassék meg Szerb Antal, mit is mond városrészünkről a marslakónak (1935):

„Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hívoga­tólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.”

Namármost, ehhez, ugye Szerb Antal tündérsége kell, hogy megírja a tárgyhoz való érzelmi kötődését egyfelől, de ugyanebben a néhány sorban éreztesse a do­log visszáját is, esetleges humorát, és semmi esetre se zárja ki másféle megközelí­tésmód lehetőségét. A modernség jelenik meg, kérem, a maga bonyolultságában a Rácváros impresszionista, szecessziós, miegyéb ábrázolásai után. De nézzük, milyen másféle képe lehetett a Tabánnak a kortársak szemében még. Az igazság­nak is, de Krúdynak is tartozunk azzal, hogy ezt a másik képet az elsősorban múló hangulatok, álomszerű gondolattársítások és nosztalgikus múltbavágyakozás írójaként félreismert Krúdy Gyula szavaival mutatjuk meg.

„…a kanyargós utcákon, ahol olyan némák a házikók, mintha itt mindenki hangtalanul szülné meg gyermekét, nesztelenül talpalná cipőjét, a boldogtalanok nem mernek hangosan siránkozni, és a szerelmesek mindig csak egy falból kiálló, öreg kampós szegre irányítják szótlan tekintetüket, ahol már a nagymama is befejezte életét… Ó, ti hamvazószerda hangulatú, nagypéntekiesen bús­komoly utcácskák a Tabánban, ti voltaképpen a szemérmesen surranó szegénység utcái vagytok.”

– írja Krúdy ugyanabban az 1926-ban kiadott kötetében (Aranyidő – A templá­rius), melyből a kezdő idézet is származik. Fölösleges bármit is hozzátenni. És még egy utolsó Krúdy-kiáltás 1930-ból, novellairodalmunk ormairól:

„Torkonragadt sóhajtáshoz hasonló kéményfüstök, föld alatti tetszhalottéhoz hasonló nyögések, a varrógép pergésébe fulladt zokogások, holdvilágnál született csalékony és a nappali világosságnál hirtelen megöregedett s tehetetlen álmok, nevüket is elfelejtett bánatok, céltalan csavargások és még céltalanabb üldögélések hazája, Tabán!” (Utolsó szivar az Arabs Szürkénél).

könnyű múzsa

Melyek mármost a tények, amiken ez a szemlélet alapszik? A Tabán hanyatlá­sával együtt járt, hogy egyre igénytelenebb lakosság keresett itt szállást, illetve, hogy eredeti lakói mind jobban lecsúsztak. Rétegződött a szegénység: a legmaga­sabban megtelepültek éltek a legnyomorúságosabban; minden közmű, csatornázás híján. Nem csupán a mosóteknő leve volt az, ami a macskakövek közt csordogált. A „festői sikátorok”, a túlpartról mutatós „fecskefészkek” világának másik né­zete volt ez. „Minden művészet összefogott, hogy a Tabán dicsőségét zengje. A kár csak az, hogy a Tabán egykori komoly udvarlója, a városépítészet jelenleg hallgatag; helyébe a könnyű múzsa jött” – panaszolja ugyancsak 1930 táján Sik­lóssy László, aki városrendezési szempontból és a főváros egészének gondjai közé illesztve veszi szemügyre a kérdést.

„Amikor komoly veszély kezdte fenyegetni ezt az ösztönösen festőivé alakult városrészt, fes­tőink és költőink rávetették magukat erre a témára – írja –, amely nem volt ismeretlen nagya­páink és dédapáink korában sem, csakhogy ők Ponson du Terrail… témákat találtak a Tabánban, a prostitúció és bűnözés fészkében.” „A Gellérthegy felé húzódó rész… a borzalom és betegség tanyá­ja volt.”


A főváros kezdettől fogva a bontásban látta a megoldást. De bizonyos alakítá­sokat a természeti környezeten és bontásokat a városképileg és – rendezésileg leg­kritikusabb helyeken a fejlődés már korábban kierőszakolt. Az Ördögárok bebol­tozását az 1875-ös budai felhőszakadás és a nyomában keletkező pusztító ár vál­totta ki, amely tóvá változtatta a Vérmezőt és a tabáni völgyhajlatot. A Margit híd megépítése (1876) után vetődött fel a Budai körút kétségkívül ésszerű eszméje. Ennek azonban főként a Nap-hegy és a Vár közötti házak állották útját. A kisajá­títások sok tárgyalást és tervezést követve csak 1910-ben indultak meg, ám a nagy­szabású munkálatok véghezvitelét, mint annyi mást, megakadályozta a világhá­ború. A hidak most is, mint egykor, sorsdöntő módon szóltak bele a táj életébe. A Ferenc József (Szabadság) híd építése kapcsán tűnt el például a hídfő útjában álló, rozzant Sárosfürdő (1896), s ez indukálta a nagyvárosias Gellért fürdő meg­építését. A mai Gellért rakpart kiépítése, a hegy aljának csinosítása a már koráb­ban eltüntetett Kelenföldi sornak nevezett „rovottmúltú” házsor helyén ugyancsak a két híd folyó, illetve várható építésének volt a következménye. Amikor pedig el­készült az Eskü téri híd, ahogyan kezdetben az Erzsébet hidat nevezték, akkor elodázhatatlanná vált a szemközti hegyoldal rendezése, a mállékony sziklák meg­erősítése. Mai szemmel bámulunk, hogy mi minden középítkezésre volt pénz a századfordulón! A Szent Gellért szobrot például, amelynek felállítását összekap­csolták a hegyoldal egyéb munkálataival, Ferenc József „ajándékozta a magyar múlt dicsőítésére a magyar nemzetnek” – kilenc más szoborral egyetemben. A Monarchia egyik fővárosához illő városképformálás, díszlépcsők és falak, sétányok és parkok, a Duna mentén épült bérházak, a hidak drága és előkelő eklektikája kétségkívül elütött a háttérben szendergő falusias negyed jellegétől. Környezete kinőtte a Tabánt, le kellett vetkőznie. Nem a „szocialista ember” alakította át a természetet és nem is durván, mégis, a XX. század elejére éppen az a természe­tes fejlődés, melyet a Tabán központi fekvése magyaráz, a természet-meghatározta települést város-meghatározta tájjá formálta. Talán ennek a felismerésnek is része van abban, hogy számos nagyszabású Tabán-terv ellenére – Budai körút torony­házakkal, gyógyszálló-negyed –, a parkosítás elképzelése győzött.

budai lokálpatrióta

A végső bontási periódus 1932 és 35 között volt. Ekkor egy keskeny Duna-parti rezervátum kivételével folyamatosan tüntették el az épületeket. Ebben az idő­ben, 1933/34-ben fényképezett egy ismeretlen amatőr fotós, hogy az utolsó pilla­natban rögzítse üveglemezein, ami még látható a pusztuló városnegyedből. Úgy tetszik, nem fotóművészi, hanem dokumentáló elszántság vezette, talán elsősorban a régi építészeti formák iránti érdeklődés. A kétszáznál több felvétel azt a törek­vést tükrözi, hogy lehetőleg minden házról maradjon kép. Hogy ebben az alapos munkában mennyire ösztönözte a művészet vagy a „könnyű múzsa” által képvi­selt Tabán-kultusz, nem tudhatjuk. Talán egykori szűkebb otthonához ragaszkodó budai lokálpatrióta hagyatékát látjuk, talán csak egy nem mindennapos fotó-té­mára rákapott amatőr munkáit. De kíváncsi volt, s szerencsénkre kamerájával az udvarok mélyére is benézett. Egyes helyeken a pusztulás képét láthatta, másutt meg a még csendesen vegetáló hétköznapok jeleit. Érdekességük a fotográfiáknak, hogy míg a szakirodalom a városnegyed lebontását 1933-ra befejezettnek tudja, addig a precízen datált és feliratozott képek tanúsága szerint ez évben, de még ’34 elején is számosan laktak a megroskadt házakban, s működtek üzletek, ven­déglők. Az élet nem egycsapásra, hanem fokozatosan távozott a Tabánból. A fény­képeken egy napjainkra már végképp eltűnt, a második világháborúban tovább pusztított negyed utolsó napjai láthatók; 1933 nyara, ősze. Krúdy május 12-én halt meg.



                  

KÉPEK: FORTEPAN.HU | TABANANNO.BLOGSPOT.HU 
TABAN-GALERIA.BLOGSPOT.HU | FILMHIRADOKONLINE.HU

VENDÉGLŐS REGULA ANNO 1812 PEST-BUDÁN

Két évvel vagyunk a nagy tabáni  tűzvész után,József nádor  iparkodik egy rendezettebb átláthatóbb , kevesbé kusza  városzserkezet kialakításán a Vár körül, segíti az ujjáépítést. Napoleon éppen Moszkva felé tör előre a Nagy Armadával. De a mindennapi életnek  is mennie kell, mégpedig szabályozottaan. A pest-budai városvezetés elejét veendő a csalásoknak és visszaéléseknek az alábbiak szerint regulázza meg a fogadósokat, vendéglősöket, útszéli csárdák
üzemeltetőit:

LXVII. Szabad Királyi Buda és Pest Városokban a' közönséges helyeken az az, az úgynevezett Traiteuröknél (vendéglős)portio számra ki szolgáltattni szokott Ételek következendőképpen határoztattnak meg.
                                                                                                          
Egy portio leves bár melly féle légyen a — —                      2 krajcár
dto Tehén hús a' hozzá valóval együtt — — — — — — —   6   krajcár
dto Bár mely néven nevezendő Tzuspeis (csuszpájz =főzelék   7   krajcár
dto Betsinált ide értvén a'böjti eleséget is  10    krajcár
dto Tésztás étel — —10       krajcár
Egy portio Rostélyos petsenye, avagy vese petsenye —      6     krajcár
dto Sertvés hús —10      krajcár
dto Tsibe petsenye — — 10      krajcár
dto Liba vagy Kátsa petsenye   10    krajcár
dto Pulyka, vagy borjú hús petsenye — — — 5     krajcár
dto A' Sült halnak bár mely neme — — — — 15    krajcár
Meg Jegyzés. Bár mely petsenyéhez a' fentebb ki tett Taksák mellett salátát is adni kötelesek a' Kotsmárosok.
Ha pedig egy Társaságban többen esznek, ezen esetben három tál ételért fog fizetni minden személy. ---12  krajcár
Azon esetre ha a' három Tál ételen kivül petsenye is adatik
, fog fizetni minden személy -----------------------18  krajcár
Hat Tál ételért, ide nem értvén a' Bort, és a' K— 36 krajcár


I.
Meg Jegyzés. A' Kenyeret avagy zsemlyét azon az áron kötelessek adni a' Kortsmárosok és Vendég fogadósok, a'mellyen magok veszik a' Péktül, annál többet pedig a' vendégtül venni szabad nem lészen.
II.
Meg Jegyzés. A' bor ki vévén a' Tokait, Ménesit, avagy a' külső Országi Borokat itze és Messzely számra, igaz mértékben adattasson a' Vendégnek, következőleg a' közönséges Bornak Bouteillákban való adattatása átallyában tiltatik.

Jó étvégyat a Tsibéhez meg a Tsuszpájz-hoz, akarom mondani  zum Wohl! Ja, és a kadarkát itzében kérjük!

Forrás: Bárth János: Pest-Pilis-Solt vármegye 1812. évi ár- és bérszabása