(Egy ószeres sommás ítélete)
Népszava, 1935. április (63. évfolyam, 75-97. sz.)1935-04-21 / 91. szám
Ez volt az Aranykakas ucca, ez a Holdvilág ucca, ezt az uccát meg a régi jó Virág Benedekről nevezték el- Ma már ebből semmi sincs. A düledező házak, a patinásnevű uccák eltűntek. Eltűntek a kocsmák, a szerelmes párok is, akik a Terézvárosból tévedtek át ide romantikázni és akik nem egyszer álltak meg a Vilmos császár út vagy Bethlen ucca után oly szokatlanul hiányzó uccajelző táblák előtt: Kacsa ucca, Fehér sas tér.— De ki lehetett ez a Virág Benedek? — hallottam egyszer abban a rövidke kis uccában, amelyhez oly jól illett az egykori papköltönek, a krisztusi szegénységben élő Virág Benedeknek a neve.
— Valami városházi politikus volt, annyi van az effélékből — hangzott a szakszerű válasz. Aztán már csak a csókok hangzottak.
Ez volt a Tabán és ez volt a romantika, amely ezen a vidéken a kocsmákig és a csókig terjedt és végül a festők ecsetjén kopott el.
Ma már mindebből itt semmi sem maradt. Aki bort akar inni, az (nomen est omen) a Vízivárosba megy vagy Óbudára, aki csókolózni akar, az fölmegy a hegyre, Gellért püspök megbotránkoztatására
.
A rómaiak is
A Tabán helyén most csupasz föld és néhány földkupac éktelenkedik. A földkupacokat azokból a gödrökből hányták ki, amelyekben Nagy Lajos tudós tanár úr római nyomok utón kutatott és ahol meg is találta a burgus nyomait. Talált betűs téglákat és szép fehér római cserépkancsóhat, amiből errefelé azt következtetik, hogy a romaiak sem mentek a szomszédba egy kis romantikáért.
Így véli ezt a Tabán költője, Darvas Gyula úr is, aki a Tabán egyetlen megmaradt romantikus darabján, az egykori Szarvas téren lévő régiségkereskedés ablakából mereng a romok, a sivárság, no meg a rossz üzletmenet fölött.
A költő
Nem fiatalember már Darvas Gyula úr. Benne jár az ötvenben. De boltja, az aztán öreg Ö maga így írja le versben:
A Szcbenyi Antal téren van egy kicsi sarok,
üzlet benne oly nagy, mint egy középszerű marok,
kiakasztó kirakata még a középkorból,
a kilátás, az gyönyörű parány ablakából.
Az ajtaja vasból készüli, a kulcsa félmázsás,
másfélórdba kerül a nyitás meg a zárás,
a padlója Noé apánk bárkájának roncsa,
az alakja a falaknak érdekesen furcsa:
tölcséralak hajszálvéggel, dehogyis van párja,
a fejemet a mennyezet folyton boronálja.
Pénztelenség mindenfele, jól leépítettem,
ma ez a kis dió héja lett a főüzletem.
Lelkem fele a régiségeké, másik fele a költészeté — mondja meggyőződéssel és rövidesen tanúja vagyok a két fél lélek viaskodásának. Mert bejön egy fiatal lány és vár. Kénytelen várni. Darvas Gyula ebben a pillanatban nem kereskedő, hanem költő. Átheviilten, hogy ne mondjuk, átszellemültem olvassa verseit és szíészies mozdulattal kíséri:
Éhenhalt egy boltos, no, ez mégis furcsa.
Fösvény volt bizonnyal, ez a rejtély kulcsa.
Az okot, hogy miért, tudni meg sem várták.
A bagatelügyet ezzel le is zárták.
Utána jártam és megtudtam a valót:
mi adott kezébe mennybe útravalát.
Szegény, nem csinált mást, csak várt a vevőre,
addig várt: míg a szusz ki nem ment belőle.
Viszont Darvas Gyidára a vevő várt. Várta, míg lelke másik fele, a régiségkereskedő visszatér. Egyelőre azonban a költészetnél maradt.
.Margitszigeten egy éjjel, hej csuda,
tucat fácánt fogyasztott el egy kutya.
Mondom, bizony, ez nagy kutya lehetett,
aki ennyit csak úgy potyán ehetett."
Aztán fölolvasott néhány gondolatot:
„Azt szokták mondani, hogy a pénz: az ördög.
Hogy van az, hogy mégis a legszentebb emberek
is szerelnek vele cimboráim?“
A vevő
A vevő közben várt. Nyugodtak az ilyen budai vevők. Nem türelmetlenkednek. Különben is rokonszenves vevő volt. Fiatal lány, akinek Darvas úr megígérte, hogy őróla is ír majd verset.
A vevő azonban inkább egy gyöngyházzal kirakott régi fegyver iránt érdeklődött.
— Jaj, kedves, azt már az elmúlt héten eladtam.
A leány vigasztalhatatlan volt. Ö azt még a múlt héten látta a kirakatban és azt gondolta, hogy biztosan meglesz még.
— Nem baj, kedves — vigasztalta Darvas úr —, van itt más egyéb, vegye meg ezeket a szép csészéket.
— Nem kell csésze — mondta elkeseredetten a lány —, csak háborús emlékeket gyűjtök.
Vett is két érmet.
A költészet
Magunkra maradtunk és Darvas Gyula újra költő lett:
— Ezt hallgassa meg, ez a Tabánról szól:
Eszemben egy régi dal:
a tabáni hegyoldal
és mellette levő rész,
hol rémsok pénzünk elvész.
Terveitek a tervelők,
harminc évvel ezelőtt,
— sokan vettek benne részt —,
rendezik majd az egészt.
Tervek gonddal készültek,
újultak és régültek,
annyi és oly unikum,
megtelne egy múzeum.
Eredmény: egy iskola
és a Bethlen udvara.
Fejjel mentek a falnak,
ezzel vége a dalnak.
Ezzel el is búcsúztunk egymástól. A boltajtóban jutott eszembe, hogy megkérdezzem:
— Szereti a költészetet?
— Hogy szeretem-e? Útálom! Útá- lom a költőket, útálom a költeményeket! Ha nem a magamé volna, talán sohasem olvasnék el egy verset sem.
A kirakatában a régi pénzek, ócska fegyverek, öreg porcellánok és antik ékszerek mellett ott lógnak versei is. Állandó olvasótábora van. Vannak, akik a Krisztinából hetenként egyszer lejönnek, hogy elolvassák a kirakatba kitett verseket.
Hiába! Ha régi jó Virág Benedeknek nincs is uccája már Budán, azért a Tabán megmaradt csücskén, ha satnyán is, de megmaradt még valami romantika.
És talán valami a költészetből is.
Szélpál Árpád
Darvas Gyula úr további zsengéi ITT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése