JÁVOR PÁL- INTERJÚ B-DÚRBAN

Apám úgy fésülte a haját mint ő, és fiatal korától kezdve Jávor-bajuszt hordott. A maga idejében  a férfiak ideálja, nők bálványa volt a Váradról elszármazott színész, aki a dzsentriszerepeknél többre vágyott. Bizonyság rá az alábbi interjú:

JÁVOR PÁL -INTERJÚ B-DÚRBAN


Film Színház Irodalom, 1944. január-április (7. évfolyam, 1-16. szám)1944-02-24 / 9. szám


Tempora mutantur... Tökéletesen igaz, ha az időkről van szó, viszont az emberek, lelkük mélyén, meglepően keveset változnak. így van ez Jávor Pállal is: amikor vagy tizenöt esztendővel ezelőtt az újpesti színház szomszédságában lapuló borozóban megismerkedtünk, szakasztott ilyen volt, mint most. Akkor, a Vígszínház Igazgatóságának kívánságára, Újpesten a »LILIOM-ot tűzték műsorra egy hétköznapon este, abból a célból, hogy a címszerepben egy fiatal vidéki színész bemutatkozzék... Azidőtájt is amorozó-hiány volt Pesten, s a direktorok mindent elkövettek, hogy a jó vidéki tengerből kihalásszanak egy-egy új tehetséget, lehetőleg olyat, amely meg tudja mozgatni az aranykulcsra járó női szíveket. Szóval tehát ott állt Jávor az előadás után a borozóban, falfehéren, elcsigázva az izgalomtól. Néhányan, helybeli kritikusok közrefogtuk őt, leültünk az asztalhoz és néhány duplarumos tea mellett elbeszélgettünk vele a békebeli záróráig, azaz egészen éjfél után egyig. Azóta elmúlt jónéhány éjszaka, szorgalmasan múltak a hónapok, sőt az évek is és Jávor Pál egyszerre csak ott ragyogott a színház egén.
Most, tizenöt esztendő múltán, mivel értesültünk Jávor Pál Krúdyt dramatizáló tervéről, újra felkerestük őt a Pasaréti úton, kívül-belül remek otthonában és mit láttunk? A kandallóba fát rakó férfi hajszálpontosan ugyanaz, mint akit a külvárosi borozóban megismertünk éppen olyan szerény, éppen olyan megnyerő a modora, éppen olyan fiatalos tűz lelkesedik a szemében. Talán csak a mozdulatai lettek férfiasabbak és a hangjába keveredett egy-egy mélyebb, barnább szín.
— Hallottuk, hogy Krúdyt dramatizál. — kezdjük az interjút, —• beszéljen talán erről valamit.
— Igen, nagyon szeretem Krúdy Gyula írásait, — feleli, — az utolsó bölények egyike volt ő a magyar irodalom rengetegében. Mert magyar, utánozhatatlanul bájos minden porcikájában, a legodavetettebb sorában is eredeti, igazi, nagy író.
— Melyik művét akarja dramatizálni?
— Egy hangjátékra gondolok, amelyet >A ködmönös asszony a hídon«, az »Őszi délután« és >A hídon« című novellákból írok meg. A munka már meglehetősen előrehaladott stádiumban van, már azt is megtárgyaltam, hogy Borsi Ödön fogja rendezni a rádióban.
Krúdyról akarunk beszélgetni, Szindbádról, a hajósról. Rezeda Kázmér úrról és a többiekről, akik fel-feltünedeznek olykor, a budai alkonyatok aranyában. De a csöndes emlékezést hirtelen csengőberrégés szakítja meg. Az inas két feketébe öltözött zenész urat jelent be, névszerint Búra Pált és Bujka Csőrit. A nevezettek a következő pillanatban hegedűvel a hónuk alatt meg is jelennek az ajtóban.

— Jaj, el is felejtettem, — szabadkozik Jávor. — most, hogy napokig beteg voltam, megkértem az urakat, hogy a jövő- heti magyarnóta előadásom próbáját is nálam tartsuk meg. Hát, ha nem zavarja, akkor bele is fogunk ...


Bura és Bujka urak letelepednek a terített asztalhoz, esznek egy-egy falatot az ínycsiklandozó falusi sonkából, isznak is rá rumos teát meg konyakot, hogy aztán rázendítsenek a szebbnél-szebb magyar nótákra. Az első a Balatonról, sirályokról, meg valami nagy-nagy szerelemről busong. Ezután Jávor B-durt parancsol s rákezd arra az ismeretes gyönyörű Dankó-nótára, hogy azt mondja: "kimondanám, de hasztalan beszéd, hideg szobor vagy, meg sem értenéd.." Igazán szívet simogatóan szól a nóta.


Jávor Pál kitünően ért ehhez a mesterséghez is. A szerelem és a bánat, minden andalító és vérforraló rekvizitum szinte a kisujjában van. Úgy tud vele csiklandozni, bogy az embernek rögtön kinyílik a — májas a szívében. Hanem sírva vigad a magyar: a szomorúságot a jókedv követi nyomon s azt, hogy .hideg szobor vagy —felváltja valami patiogóbb ritmus: "Még azt mondjak, nincs Szegeden boszorkány..."

Jávor próbaszünetet rendel el, mégpedig Císz-mollban. Ez azt jelenti, hogy beszéljünk talán valami másról, egészen szelíd, békés dolgokról.
— Itt van például a Csóri, — mondja Jávor, — csuda érdekes ember. Bejárta már a félvilágot, muzsikált többek közt a spanyol királynak, sőt még az orosz cárnak is. Hogy is volt az, öregem, abban az időben Szentpéterváron ? ...
Csóri megadja magát, térdére fekteti a nyirettyűt és beszélni kezd.
— Az úgy volt. hogy az orosz összeomlás előtt a cári palotában muzsikáltunk. S én például ott álltam a nagyszakállú. hires Rasputin közvetlen közelében.
És elmond Csőri egy hosszú történetet arról, hogyan internálták az egész cigányzenekart és hogy ő miképpen magyarázta meg később ártatlanságukat. Mert kémeknek nézték őket, holott a legtöbbjük még írni-olvasni sem tudott.


A szünet után aztán újra felhangzanak a szépséges magyar nóták, egyelőre még szigorúan B-durban. De csak azért ilyen keményen. hogy végül mégis a leglágyabb mollban olvadjanak fel s ráüljenek a könyvtárra, a szép képekre és szobrokra. az egész úri eleganciával berendezett lakásra. Erősen a délutánba hajlik az idő. amikor ráeszmélünk, hogy Jávorral voltaképpen Krúdyról szerettünk volna beszélgetni.

 Ám beszélgetés helyett szinte- ő maga, a felejthetetlen író. jelent meg a szobában. A szelleme biztosan ott volt közöttünk, a síró dallamokban, a rumos tea gőzében, a sonkacsontra tapadó húsban, a beragyogó hó fehérségében s főleg a minden szépségre és békességre szomjas szivünkben.

Acsády Károly

Az 1959-ben az emigrációbl hazatért öregedő Jávor hattyúdala az ő részére írt dal.