Holdfényben nem jó andalogni a vetkőztetök miatt, a ligeti fákat pedig elfeketézik
Kis Ujság, 1946. január (60. évfolyam, 1-26. szám)1946-01-27 / 23. szám
Azt hallottuk--mondotta nemrégiben egy itt tartózkodó angol újságíró —, hogy a maguk Budapestje a romantika városa. . ,Budapest is the City of Romaticism.“
Cigányzene, kék Duna, margitszigeti fák, keringő, kiskocsma, erről beszélt nekem egy barátom, mikor Budapest jött szóba. Két hete tartózkodom itt, de még nem találkoztam azzal a híres romantikával. Szerintem Budapest a lehető legreálisabb város — szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon.
Csakugyan hová lett a mi híres romantikánk? A bölcsek azt állítják, hogy a háborúban hallgatnak a múzsák, nincs szerelem, meghal a romantika. Nemsokára egyéves születésnapját ünnepeljük a békének, meg kellett tehát születnie vagy fel kellett volna támadnia a romantikának is.
A holdfényről lemondunk...
Kora reggel indultunk el romantika-kereső körútunkra. Felidéztük mindazt, amit általában az emberek romantika alatt értenek.
„Andalgás a fák alatt, hulló falevél, nyíló rózsabokor, hervadó virág, holdfény“- ez jutott hirtelen eszünkbe.
A holdfényről mindjárt lemondtunk. Mert bár már elfogták a százegyedik és egyben utolsó vetkőztető bandát, az ember sohasem tudhatja, hogy' nem éppen ő találkozik a százkettedik, eddig még ismeretlen vetkőztető társasággal...
Elkezdtük tehát az „andalgás a fák alatt“-nál. Kimentünk a ligetbe és keresni igyekeztünk a fákat. Előre kell bocsátanunk: a kóbor kis kutyák is hiába keresik a fákat. A régi terebélyes fatörzsek helyét immáron mindenütt rövid fatönkök foglalták el. Nem is beszélhetünk ott romantikáról, ahol ellopják és elfeketézik az andalgás első „alapfeltételét“, a terebélyes fákat. Azt már hallottuk, hogy valaki megbotlott a fatönkben, de még Beniczkyné sem írta, hogy „körülandalogtuk a fatönköket“.
A vén Stefánián...
A közelben lévő „vén Stefánia“ nem is olyan vén, mivel hátoldalról a legmodernebb villák szegélyezik. Autók, teherautók, motorbiciklik és kocsik állnak a kövezeten. Délfelé ma már nincs korzózás, négylovas hintókon sem száguldanak cilinderes előkelőségek, hogy kihajolva kedvesen köszöntsék a „népet“. Ma úgy látszik az előkelőségeknek más dolguk van. De az is lehet, hogy hiányoznak a kellékek hozzá. Mint például a cilinder. Azért is adnak cserébe egy-két tojást a batyuzók. Vén Stefánia, szép hölgyek, elegáns gavallérok: a múlté már mindez. Ne sirassuk. Mi gyorsan felejtünk. Csak a Stefánia nem.
A lerombolt margitszigeti romok...
— Találkozunk a margitszigeti romoknál — mondották még néhány évvel ezelőtt sejtelmesen a fiatal lányok. Jelenleg, ha valaki éppen romokat akar látni, nem kell elmennie egészen a Margitszigetig.
De ha odamegy, olyan mennyiségű romhalmazt talál, hogy képtelen lesz megkülönböztetni az eredeti romantikus romokat az új „műromoktól“. .a szigeten nincsen ép ház, eltűntek az évszázados fák, elpusztultak a híres őzek és pávák.
...És a vén Tabán
Ugyanez a kép fogad a romantika otthonában, a Várban és Tabánban. Szétlőtt tankok, ágyúmaradványok, nyitott csatornák.
Valamit eltemettek itt is a romok. A romantikát. Egyszer majd felépül itt minden, amit elpusztítottak a megátkozott évek. De Tabán, a vén Tabán, akkor már „új“ lesz. Szép vadonatúj házakkal. Hideg-meleg vízzel. Romantika nélkül.
Igyunk egy liter bort, az harmincezer — közölte egy ifjú gavallér a mellette ülő kis szőkével a közeli kocsmában, ahová bekukkantottunk — tizenötöt maga fizet, tizenötöt én. Utóvégre egyenrangúak vagyunk.
— Inkább rendeljünk bablevest, én éhes vagyok — válaszolta egész természetes hangon az egyenrangú hölgy. Az olcsóbb és akkor kettőt ehetünk.
Tánc közben következő hangfoszlányokat hallottunk: —
Drágám, maga úgy táncol, mint egy békebeli elefánt. — Állítólag újabb száz- százalékos emelést kapunk. — Maga marha, a LilIékhez kellett volna menni, ott fűtenek. — Induljunk már, mert sötétedik. — Azt hiszi, villamoson van, hogy rugdal? -
Több asztalnál csak úgy röpködtek a „cukor, arany, de mégis inkább a dollár“ kifejezések.
—- Gazsi, húzza el a nótámat — szólt oda a zenészhez egy árván búslakodó úr.
— Nem vagyok én Gazsi — válaszolt kicsit mosolygó sértődöttséggel a Gazsinak titulált hegedűs. — Nem vagyok cigány. Pesti tisztviselő voltam, de így többet keresek.
Hazaindultunk. A villamos lépcsőjéről lecsúszott egy nő és széles ívben pottyant egy kapaszkodni óhajtó úr karjaiba.
1910-ben nyilván így szólt volna az úr:
— Ó drága nagysád, mily boldogság volt, Önt, ha csak egy pillanatra is, a karjaimban tartanom. Hála néked ó csúszós villamoslépcső ...
És ma? A férfi így szólt:
— Na! A fene egye meg, majdnem lesodort!...
Szegény kis romantika...
Sümegi Vera
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése