1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2012. október 28., vasárnap

EGY KIS ÉDES FÉHOMÁLYBAN

ÁBRAHÁM RAFAEL:TABÁN


CSISZTU MIHÁLY:TABÁN


BUDAPEST TEGNAP: A LASSAN ELFELEDETT TABÁN





A hajdanvolt budapesti Tabán romantikáját a ma embere hellyel-közzel a bécsi Grinzingben találhatná meg, ha nem lenne olyan nyilvánvalóan lenyúlós, üzletszerűen romantikázó, ha nem lenne még bécsi viszonylatban is magas árairól híres. Egyértelmű, hogy immár nem a városból a heuriger(1)kedvéért felrándult kedélyes nyárspolgár, hanem a turistabuszok fényképezőgépüket kötelességszerűen csattogtató japán, amerikai és más nemzetek turistái a megcélzottak. A hagyományos tabáni kisvendéglők, korcsmák és borkimérések hangulatát így legfeljebb irodalmi leírások és művészi képek, megmaradt fotók idézik az ez iránt érdeklődőnek. Lebontása csak részben köszönhető a budapesti házhelyekkel már akkor is kufárkodó befektetőknek, lebontását tűzvész, valamint a városrész épületeinek állapota és közegészségügyi helyzete is indokolta. Tabán – mint minden hamis romantikában fogant álomkép – mindennapjait bizony árnyoldalak kísérték. Márai Sándor hőse, az öregedő és pénztelen Krúdyról megformált Szinbád immár  kényszerből, kesernyésen írt: »a Tabánról, e kopott, roskadozó, poloskás és csákányra érett városnegyedről, melynek fülharsogtatóan hamis romantikáját a hajós szívből megvetette, de senki nem tudta nála jobban, mint éreznek az ömlengő szerelmesek, mikor végigmennek a szűk utcákon, s a múlt és a Tabán ürgyén a férfi a kisasszony csípőjét szorongatja s akkorákat hazudik, hogy a ráctemplom harangja ijedtében ütni kezd, mintha vészjeleket küldene szét a világba.«


 A Vörös Postakocsi szerzője, a híres Poldi bácsi féle Mélypince rendszeres látogatója jól ismerte ezt a hamiskás arculatú, de mégis szeretett városrészt. »Hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetű utcák, már csak botlásra való kapuküszöbök, megbetegedett ajtók, amelyek szinte leestek helyükről, amint idegen kéz nyúlt hozzájuk, nagymamák és még régebbi emberek idejében új szobabútorok, fájdalmasra soványodott kanapék, köszvényes székek, régi arcokat mutogató, hímporukat veszített tükrök, kutyafarokhoz hasonló csőrű teásibrikek, orvosságoktól megsárgult poharak, megöregedett, gyermekeket ábrázoló szentképek, vénasszonyok guggolásában ugrándozástól elszokott bolhák, elkeseredett, sánta, agg kakasok, éjjelente bizonyára a síri enyészet módjára porló udvarok, halálosan fáradt kőolaj-lámpák, nevezetességüket, szépségüket, bókokra érdemességüket régen elfelejtett női kontyok, közönytől megsárgult, foszlott kötélen hintázó női ingek, felvágott nyelvüknek többé semmi hasznát nem vevő Mátyás-madarak, a szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetűvé törpült asszonyok, már gyermekkorukban megbabonázott és hóbortosságban megvénült férfiak, a tavaszonként se énekelgető aranyos töklinckék és kékbegyű zenérek, a harisnyakötőjükre már zárdanövendék korukban se ügyelő szüzek, folyóvízzel hasztalan álmodó kisbaba nélkül maradott menyecskék és kék hivatalos kabátjukra kísértet-lepedőt terítő altisztek hazája, Tabán! « írta Krúdy Gyula.
Tabán írt és megfestett romantikája azonban az álmodozók és a romantikusok közt máig töretlen. Festői bájú utcáin – képzeletükben –  egymás derekát átkarolva sétáltunk, a Holdvilág utca és Kőműves utca meredekjén kaptattunk a Kereszt térre, a réges-rég eltűnt Rác temető ittfelejtett keresztjéhez, és a Tzipő utcán át a Fehérsas térre, a pellengérnek hitt, de valójában egykor ártatlan lámpaoszlopként funkcionáló faragott kőpillérhez. Mily mulatságos volt a grincingesedő Tabán rég elfelejtett mókás kocsmája a „Három majom”. Cégérébe csupán kettőt festett piktora, harmadikat a belépő az ajtó tükrében pillanthatta meg. A kocsma még a városrész lebontása előtt a XIX. században szűnt meg, a jó ételeket és jó borokat kedvelő Krúdy sem koptathatta már göcsörtös padlóját.
A budai bor gazdasági jelentősége a filoxéra pusztítása előtt számottevő volt, a tabáni szüretek nagy ünnepségek között zajlottak és a hétköznapi kemény munka a soknyelvű település vincellérhadát az öröm varázslatába röppentette. Diadalkapu várta a szedőlányokat, a puttonyosokat, a nemzeti mozgalmak éledésének korában már nemzetiszínű zászlók alatt felpántlikázva vonultak fel, és hogy igazi mulatságnak híja ne legyen, mozsarak, pisztolyok durrogtatása verte fel a környék csendjét. Folyt a must, volt vigasság, fölbolygatták az alvó és lomha indulatokat, az ünneplő tömeg szorongó gyűrűjébe gyermekhad vegyült, tehették, mert még 1876-ban is szabályrendelet intézkedett az iskolai tanulók szüreti szünidejéről.
A filoxéra eltüntette a szőlőt, a présházak szükséglakásokká lettek, az elmaradt szüreti mulatságok helyét és szerepét a buján szaporodó gondmulasztó kiskocsmák vették át.


Volt itt a korhely életet értő, és az elveszett életörömet bátorító kocsma bőven. A bor, kártya, nő szentháromságát tisztelők jókedvet csikartak a borosüvegből és a vidám zeneszó, a „sose halunk meg” hangulatú duhajkodás meggyőzően emlékeztetett, hogy ez a föld nem mindig a siralom völgye. A kocsmáknak házias hangulatuk volt a fényűzés minden nyoma nélkül, de a zaftos rosztbrátnikat imádó törzsvendégek jól érezték magukat és megbékéltek az egész világgal. A Kereszt tér sarkán álló Kozanek vendéglőről csak kevesen – a bennfentesek – tudták, hogy itt sütik a különlegesen fűszerezett lacipecsenyét, csúszott is rá a kancsókban felszolgált kellemesen hűtött bor, a gourmand-ok mint a sáskák lepték el, talpalatnyi hely sem maradt a kicsiny kocsmában. A kocsmajárásban gyakorlott férfiak a bejáratosak fensőbbségével nem étlapot kértek, hanem speizcetlit, nem reggelit, hanem gábelfrüstököt fogyasztottak és spriccert ittak rá a színes terítékes asztaloknál, ha felengedett sűrűségéből az éjszaka. A korhelyek éjszakánként „álmatlan” hölgyek ablaka alatt lófráltak és ha kocsmalovagok rikoltoztak, netán szerenádot adtak »…lerúgta magáról a paplant egyik-másik kisasszonyka, hogy lábujjhelyen a holdsugár hídján az ablakhoz lopózzon, ha a térségen a korcsmahősök ordítottak. Volt talán olyan félrevezetett leányka is, aki kidugta kis kezét a zsalugáter nyílásai között, ha az kifért. Némely kézre tán gyűrűt, karkötőt is húztak, más tenyérkébe könnyel, borral, vérrel írott szerelmeslevélkét csempésztek, vagy eleven névjegyet dugott a lovag a kézbe, amelyet úgy fogott meg a női kéz, mint valami álombeli ostornyelet, amellyel majd a szenvedély táltosait hajtja a nők bakjáról. Volt olyan lovag aki csókjaival borította el a tabáni ablakokból éjszaka kinyúló kezeket, nélkül hogy meggondolta volna, hogy éjszaka, sötétben mily tisztátalan dolgot művel.«– írja némiképp gúnyosan Krúdy, fittyet hányva az álerkölcsökre, az élet huncutságain töprengő sziporkázóan szellemes kis remekművében a »Zöld Ász«-ban.
De volt itt kocsma, melynek az enyhe félhomályú szemérmes árnyékába rejtett intim szeparéiban a szerelmi bánatok gyógyításának menedékhelyét lelhette, ki pillanatnyi mérhetetlen bánatában felejtést másutt nem talált, aki az émelyedett valóságból a teleszájúság kalandjától csömörlötten az álomvilágba menekülni vágyott.
A település világításának gyér volta a szerelmet adó alkalmaknak lehetőségét két kézzel kínálta, a gyatrán pislákoló fény jótékony árnyat vont az apró kis közökre, elhagyott zugokra és az éjszakával leszállott boldogságban egyfajta dionüszoszi színterévé lett. A téli Tabán, másképpen Rácváros az álmok városa a nagy városban a regék forrása volt, és sokáig az is maradt.
A kapuk fölé november és december havában borókabokrétákat vagy gyaluforgácsot tűztek. Az utcákat finom homokkal szórták be, a tehetősek házuk elé sót szórtak.
A kapuknál hordókat állítottak fel, a háztulajdonos neve rápingálva. A ház falán felirat: »Jézus nevében szívesen látjuk!«
A tél elmúlott, és a tavasz, a nyár feltárta az ajtókat, ablakokat. A házak vendégszeretőn, hívogatón a járókelőket várták borra, vendégségbe.
A rác ürmöst a ház ura méri, a ház asszonya és a lányok ínyenc ételeket kínálnak.
Finom, illatos tészták. Mákkal, musttal, citrommal, dióval töltött remekei a szakácsművészetnek, mívességnek. Megszállottjai voltak a művészetüknek, akár az írók, festők, építészek.
A Tabán bűvölete a bécsiek Grinzingjének szépségével versenyzett.
Fogatok, gumirádlerek, batárok álltak a rác háza előtt. Johann Strauss vendéglőinek szaletlis kertjeinek, árnyékos lugasainak, patakjainak vadregényességét, mely mégsem volt émelyes, a pestiek, a budaiak a Rácvárosban megtalálták.
Édessége sem volt érzelgős, giccses, mert felejthetetlen életörömöt, kedélyt fejezett ki. A mi kis magyar világunkban a helyszínen, egy tabáni író asztalánál írta tudósításait Krúdy, gitárkíséret mellett. Regényes műveit, amelyekkel túlszárnyalta bécsi kollégáját, mert zseni volt és a bor szakértője, költője a nedűnek, hangulatoknak. Az alacsony, fagerendás, nyitott tűzhelyű szobákban italozás közben a vendég sült gesztenyét, rác húsos rétest evett. Mindenki külön engedély nélkül mérhette ki a maga termését. Az adózástól is mentesülve voltak a rác gazdák. A csípős idei bornak nagy keletje volt, ón kupákból ittak, ünnepélyesen, elfogódva, becsülve a bort. A kesernyés, édeses, pirosló ürmössel versenyzett tüzével, fényével, simaságával, tüzelő szárazságával, lobbanó temperamentumával.
Így ecsetelték a szakértők. Mindenre kiterjedt a figyelmük. Az ízre, a szagra, a színre, a zamatra. A nyelven tapintva, lenyelve két-három kortyot, összehasonlítva más fajtákkal. Olasz, spanyol, francia borokkal. A tambura, gitár, citera pengetése hallatszott. A kolót táncolták körforgásban.
Tündérmese volt a Tabán. Még Zsigmond király korában népesült be, lett azzá, aminek mára nyoma sincs többé, se hírmondója. Mert már nincs, mert regényességét, varázsát már csak találgatva sejthetjük.
A benzingőz, a szmog nem tűri a tündérmesét, a tündérek világát. A Tabán az volt. És a lakói nehézkességük, darabosságuk ellenére álomalakok voltak.
Elmúltak a Rácváros fazekasai, pogácsasütői, a pékműhelyek, sátrak, ahol töltött húsos tésztát, sült pecsenyét, datolyás májat, mézes és borsos mogyorós lepényt, rác csípős bort és ürmöst árusítottak poharanként, kannákban, üvegekben.
És a mozaikpadlós, aranykupolájú templom harangtornyával csak az eltűnő idő eltűnő emléke?


A tabáni ég alatt angyalok röpdöstek, de az angyalokkal együtt eltűnt a varázs. Fényét, ragyogását hiába keressük.
Azt, hogy hogy nézett ki ez a lebontott tündérmese, azt olyan festőknek köszönhetjük, mint a könyvajánlónkban erről valló Zóránd Ernő vagy a szintén itt alkotó Végh Gusztáv. Akik keze nyomán "a megszépítő messzeségből"és gouache-aikról(2) ezerlelkű arculatában a romantikus Tabán elevenedik meg, "ahol gyermekkorunkban a várból kivezető barlang gyújtotta képzeletünk, ahol ifjú korunkban a Tabán felett függő  hold keskeny sarlójának ezüstös félhomályában csapongó álmokkal a szerelemről ábrándoztunk és itt vallottunk először szerelmet és loptunk csókot. Itt a Tabán görcsös törzsű akácos utcáin – hol a fák úgy teregették sárga viráglombjukat, mint a páva a legyezőjét – csavarogtunk első szerelemtől fűtötten, vágyakat kergetve és álmokat szőve. "

1. Osztrák eredetű, nálunk a sváboktól átvett kifejezés a frissen kiforrt és letisztult újborra. A Heuriger-ekben csak saját bort szabad forgalmazni. Sőt ez nem csak az italra érvényes, az étlapon, ha van ilyen, is csak saját készítésű finomságok szerepelhetnek. De általában inkább csak bort szolgálnak fel, és az ételt a vendég egy különálló büféből hozza, és ott külön is fizeti ki .A Heuriger-ek általában nincsenek nyitva egész évben, de ma már Ausztriában  egy-egy bortermelő településen több ilyen is szokott lenni, és a gazdák beosztják egymás között a nyitvatartási időt, hogy a vendég mindig találjon valahol kedvére való újbort
.
2. A gouache kiejtése kb. „guas” /művésztempera/ egy vízfestési technika neve.
 Ennél a festésnél a vízfestékhez különböző kötőanyagokat adnak /enyvet, tojásfehérjét, mézet stb./, így a festék átlátszatlanná válik. A gouache-t fedőfestésként alkalmazzák, mivel több réteg festhető egymásra a színek keveredése nélkül.


Források: Krúdy Gyula: A Vörös Postakocsi,  Márai Sándor: Szinbád hazamegy, Vajda Sándor: Tabán-Rácváros, Pereházy Károly- Végh Gusztáv: A Tabán és Zóránd Ernő: Tabán a lebontott romantika című írások- könyvek, a felhasznált Zóránd Ernő képek a Fekete Sas kiadó szíves engedélyével láthatók.


Összeállította: -cspb-

Forrás:www.szózat.org

2012. október 27., szombat

SZENTGYÖRGYVÁRI GYENES LAJOS RÉZKARCAI

Szentgyörgyvári Gyenes Lajos 
(Szentgyörgyvár, 1890. okt. 14.-Bp., 1971. nov. 18.)


Képzőművészeti Főiskolán rajztanári képesítést szerzett. A tanítást Budapesten kezdte, majd a brassói, 1915-től a kolozsvári faipari szakiskola tanára. Vélhetően ekkor készült ez a relief. Tagja és egy ideig főtitkára volt a Munkácsy Céhnek és tagja a Rippl-Rónai Társaságnak. 1912-től a Szolnoki Művésztelepen Fényes Adolf és Szlány Lajos tanítványa. Festményeivel és rézkarcaival az óta szerepelt kiállításokon. 1917-ben Kolozsvárott volt gyűjteményes kiállítása.. 1918-1919-ben minisztériumi tisztviselő, 1920 és 1944 között a Budapesti Faipari Ipariskolában tanított. 1923-ban a Sváb-hegyi Golf Szálló díszítésében vett részt. 1939-ben kormányfőtanácsosi rangot kapott. Több díjat, 1930-ban a Barcelonai Világkiállításon ezüstérmet nyert. 1938-ban a Tapolcáról elszármazottakkal megszervezte a Tapolca és Hegyvidéke Barátainak Egyesületét. 1939-től szerkesztette a Képzőművészeti Közlönyt és a Pesti Hírlap mellékleteit. A Magyar Képzőművészek Országos Szövetségének igazgatójaként, majd ügyvezető elnökeként harcolt a művészek szociális helyzetének javításáért. Szakirodalmi munkássága is jelentős, írásai művészeti folyóiratokban jelentek meg. M.: A bútorasztalosság szerkezettana. Bp., - Bútorasztalossági mintalapok. Bp., - Az épület- és bútorasztalosság körébe vágó mintalapok. Főleg rézkarcai bukkannak fel az aukciókon.
Forrás:Galéria Savaria









További művei a Tabán Anno Galériá-ban

2012. október 19., péntek

ÁSATÁSOK A VÁRKERT BAZÁRNÁL

Veterán bányászok szakértelmére is szükség van a Várkert Bazár átépítéséhez kapcsolódó feltárásokon a Budai Vár oldalában. A Budapesti Történeti Múzeum régészei által vezetett ásatások során gyakran 8-10 mély munkagödreiben, egy hatalmas, Zsigmond (1387-1437), vagy Mátyás király korában épült épületegyüttes (1458-1490), valamint a törökkori védművek részletei rajzolódnak ki.  
A Várkert Bazár

A kormány által kiemelt beruházásnak minősített Várkert Bazár átépítéshez kapcsolódó régészeti kutatások 2012 nyarán kezdődtek újra. A múzeum már korábban, 1998-2000-ben is végzett kisebb szondázó feltárásokat, melyeket az építkezés előtt még további, megelőző ásatásoknak kellett volna követniük. Ez azonban a program sokéves leállása miatt nem valósulhatott meg. A korábbi szondázó kutatásokat a 2012-ben elfogadott, új építési tervek ismeretében ki kellett egészíteni, hogy ezek segítségével az építkezés területén szükséges további régészeti beavatkozások, feltárások és megfigyelések helyét és mértékét pontosabban meg lehessen határozni.

Az ásatások két nagyobb területen folytak. A déli rész egykor Buda külvárosához tartozott, itt a török korban épült védőműveket, árkot, benne az egykori ostromok pusztításainak nyomait: ágyúgolyó, épülettörmeléket, kerámiaedények töredékei, továbbá egy temetkezés került elő.



  Törökkori sír
Az északi rész az középkori királyi palota Dunához lenyúló erődítéséhez tartozott. Ezen a területen az 1998-2000 közötti ásatásokon 16-18. századi ágyúöntő műhely részletei váltak ismertté. Ennek a feltárása akkor félbe maradt, és befejezésére sajnos a mostani munkák keretei között sincs lehetőség.

E műhely alatt egy hatalmas, mintegy 90 m hosszú, korábbi, középkori épület maradványai húzódnak amely a keleti oldalon a Dunával párhuzamosan futó várfalhoz épült hozzá. Ez lehet az a rejtélyes építmény, amelynek tetőzete Buda első látképén, a Schedel-féle Világkrónika (1493) Buda ábrázolásán feltűnik.


A Várkert Bazár helyén álló rejtélyes építmény ábrázolása az 1483-as Schedel-féle Világkrónikában

Rendeltetésére nézve felmerült, hogy Zsigmond király reprezentatív „mulatópalotája” lehetett. A korábbi és a mostani feltárások eredményei alapján, azonban valószínűbbnek tűnik, hogy itt valójában egy nagyobb, a királyi palotához tartozó gazdasági épületről lehet szó.

Az ide tervezett, új, mintegy 10 méter mélységet elérő alaptestek helyén nyitott kutató árkokban nagy mennyiségű leletanyag, köztük Anjou- és Zsigmond kori címeres kályhacsempék darabjai, 13-15. századi házi kerámiaedények töredékei, sőt néhány őskori kerámia töredék is megtalálható volt.
Anjou lilimos kályhacsempe töredék az ásatásról

A munkagödrök kitámasztása igen komoly szakértelmet kívánt, amit statikusi tervezés és folyamatos felügyelet mellett, a csak feltáráshoz alkalmazott nyugdíjas bányászok segítségével lehetett biztonságosan végrehajtani.

A beruházás kivitelezése számos ponton további feltárásokat tesz szükségessé, amelyekből jelentős eredményekre lehet számítani a Budai Vár történetének megrajzoláshoz.
Forrás:http://regeszet.btm.hu/cikk.php?cikkid=218
Dr. Magyar Károly – B. Nyékhelyi Dorottya régész 

2012. október 17., szerda

UTOLSÓ VENDÉG A MÉLY PINCÉBEN, AVAGY A BORMÉRŐ ÁLMA

Az Aposztrof kiadó amatőrök részére kiírt -ez év őszi-novella pályázatán különdíjat kapott írás, mely témája miatt tarthat számot a blog olvasóinak érdeklődésére.


Kaszás Ferenc

Utolsó vendég a Mély Pincében, avagy a Bormérő álma 
 (Hommage á Krúdy)

Bejegyzés a Mély Pince vendégkönyvébe:

„Bizonyítvány
Ezennel bizonyítom,hogy Krausz Poldi   Mély Pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem
 Bp.1931  május 21.   Krúdy Gyula”

1933-ban az első októberi nap hideg széllel tört be a vasárnap esti Tabánba. Végigsöpört  a nemrég felavatott  Hegyalja úton, port, és elszáradt faleveleket sodorva. A Naphegy mögött  széltépte felhőkben lebukó vörös korong vakította a szembejövők szemét, hatamasra nyúló árnyékok jelezték, ősz van. Fázósan összebújó  párok, csemetéiket féltő családanyák siettek melegedőt keresni. A férfiak felhajtották kabátjuk gallérját, keresték a söntések mélyét, kocsmák sörszaggal  keveredő  füstködös társas magányát. Borospoharak koccanása, szikrai kadar meg a frissen csapolt sör esik legjobban ilyenkor. Asztalhoz ülni, rágyújtani egy Leventére, érezni a pálinka torokkarcoló melegét, odainteni egy pincért, hátradőlni a vendéglői asztalnál vacsora után, nadrágszíjat  lazítani, feledni a hétköznapok taposómalmát, ez volt az, amire vágytak.
  A Czakó utca sarkán, a valamikori sóvámház  előtt magányos, fura alak állt, hátát a házfalnak vetve és rezignáltan nézett körül. Ki tudja, mióta állott ott, hogyan került oda, a Czakó utca másik végéről jött-e elő, a Kőműves utcán caplatott-e fel idáig, netán a Sánc utca túlsó oldaláról  kelt át ? Vagy egyszerűen a semmiből ott helyben materializálódott hús-vér anyaggá, talán palackból szabaduló szellem, szobrász kezei közt élővé formálódó holt anyag? Itt állt teljes életnagyságban, fölfedező hajós, aki nem tudja hová vetette a vihar, miféle ismeretlen parton futott zátonyra. Csak állt tétován, mint agg szerető, ki nem ismeri fel egykori kedvesét. Helyzetét felmérendő tájékozódási pontokat keresett, mindeközben halkan, alig érthetően mormogta maga elé: -Tehát mégis igaz, lebontják!-
  Ismerősnek tűnt a táj, a domboldal sziluettje, a Gellérthegy Citadelláig futó íve, lenn a mélyben az új útba torkolló, zsákutcává lett Hadnagy utca, de a házak jó része eltűnt, foghíjas telkek szomorkodtak az omladozó házikók között, mindenfelé sitt és bontott építőanyag halmok, a környék temetői hangulatot árasztott, pedig a tabáni temetőnek már a szellemei is régen elszéledtek. Az új, széles úton komótosan pöfögtek felfelé a Döbrentei tér felől az autómobilok, szemből utasokkal telt autóbusz ereszkedett le a szélkavarta falevelekkel söpört lejtőn, harsány dudaszóval jelezve: itt egy rohanó tempójú új élet bontakozik ki a szemközti rozzant házak rovására és ellenében.
  Szindbád -mert ő volt az a kísérteties alak- utálta a benzingőzt és csikorgó fékhangokat árasztó, vidáman töf-töfölő  autókat. Tulajdonképpen a vonatokat meg a villanyos kocsikat is utálta, ahol az ember kénytelen-kelletlen vadidegenekkel záratja össze magát. Ezeken a tömegközlekedési eszközökön mindenki egyszerre  lót-fut, kapaszkodik fel, és száll le valami érthetetlen és zagyva össze-visszaságban, melyben nehéz lenne bármilyen célt, rendszert, harmóniát felfedezni.  
  Mennyivel más egy konflison utazni -melynek belseje meghitt félhomállyal  és puha bőrülésekkel bélelt- netán  egy lefátyolozottan csacsogó hölgy társaságában. Kinn a bakon a kocsis ostorpattogtatása, lópaták ütemes, nyugodt kocogása hallik, amint poroszkálnak a százados macskaköveken. Zaj, nyüzsgés, bántó, zavaró hangok nem hatolnak át a lefüggönyözött ablakon, a szerelvény a maga egylóerős tempójával méltóságteljesen döcög előre meghatározott célja felé, melyet az utazó jó előre közölt a kocsissal.
  Szindbád világéletében konflison utazott, Pestről Budára, Óbudáról a Vampeticshez , Józsefvárosból a Tabán titkos kiskocsmáiba, sőt olykor távolabbra is. Öregségére  még inkább kedvelte volna az utazásnak ezt az úri, fölöttébb kényelmes, egyben diszkrét magányt nyújtó formáját, de az idő eljárt a lófogatú közlekedési eszközök, a konflis, a fiáker felett, kihalt a lóvasút és a kétüléses homokfutók is már csak a nyírség végtelen útjain ügettek.
  A hajós tudta, utolsó útját gyalog kell megtennie. Még egyszer körülnézett  az elébe terülő lejtőn, mint a halott szelleme a sír fölött, mielőtt a megfáradt testet  leengedik a gödörbe. Mély zengéssel megkondult a ráctemplom harangja, melyet  Ferenc József olyannyira kedvelt, hogy a háború éveiben sem engedte beolvasztani. Igen, végigmegy a Hadnagy utcán, le egészen a Rác-fürdőig. Magának se vallotta be, kedvenc kocsmáját, a Mély Pincét keresi, de ösztönösen arra vette az irányt.


     Ez a helyes döntés, biccentett alig észrevehetően, megerősítve önmagát, majd sietős léptekkel -már amennyire fűtetlen fogadókban szerzett reumája és a bokaficamító macskakövek engedték- elindult lefelé a Hadnagy utcán. A jövő nemzedékének ez az utcanév már semmit se fog mondani, ahogy a Tabán szó sem jelöl majd mást, mint egy zöldellő domboldalt, gondolta Szindbád. A Tabán haldoklott. Hogy mikor kezdődött ez az agónia?
     Többféle válasz adható. Egyesek az 1880-as évek filoxéravészét okolják, mások állítják, a Duna-hidak felépültével az ócska házikókkal zsúfolt csatornázatlan domboldal útjában állt a terjeszkedésnek, az úthálózat kiépítésének, de belejátszottak, a nagyratörő fürdővárosi álmok, az ingatlanspekulánsok kapzsisága, a gigantomániás városfejlesztési elképzelések. Néhányan még a nagyméltóságú kormányzóné asszony epés megjegyzéseit is emlegetik, aki a palota ablakából kitekintve mindíg megjegyezte: --Miklós, meddig kell még ezeket a putrikat néznem?- Ugyanakkor ez a fejlődésben visszamaradt városrész ebben a nyomorúságos állapotában is a pestiek mulató- és zarándokhelye lett, füstös kis kocsmáival, tányérról lelógó bécsiszeleteivel, cigány- és sramlizenéjével egyetemben. Csak a Hadnagy utcában és környékén legalább ötven olyan kerthelyiséget, vendéglőt, bormérést tudott a hajós felemlegetni, amely kedves volt neki. Itt volt mindjárt Gerstl bácsi csehója a Czakó utca másik végén. Az öreg tört magyarsággal előadott pajkos kis dalocskákkal szórakoztatta vendégeit, hétvégenként a környékbeli  iparosokból verbuvált  alkalmi zenekara muzsikált a vendégek gyönyörűségére. Persze ez alatt töméntelen fröccsöt fogyasztott a sok szomjas torok. Apropó, fröccs. Nevezetes hely volt Marada József kerthelyisége a Hadnagy utcában  a „Vén eperfához”, ahol a fröccsöt mindvégig spriccernek hívta Vendelin, a főpincér. Vagy a lejtő alján az „Alsó-Avar”, ahol Szindbád  együltő helyében egyszer 120 fröccsöt küldött gallér mögé hajnalig. Szívesen gondolt vissza Farkas Béla korcsmájára az Eper utca sarkán, vagy  Brandits Józsi vendéglőjére, ahol egy sánta kis emberke tilinkózott esténként a nagyérdeműnek. A Kakuk harsogóan sírva-vigadó, magyarkodó stílusát már nem kedvelte, annál inkább a csöndes mellékutcák kocsmáinak törzsasztalait, az elmélkedésre, szunyókálásra, öngyilkos tervekre  alkalmas zugokat.
   Szindbád  lelassította lépteit, majd a Virág Benedek utca sarkán megtorpant. Körülnézett, figyeli-e valaki, de erre már lélek se járt. Az új út minden nyüzsgésével, zajával ott magasodott  felette, a Rácz fürdő háta mögött, azon igyekezett mindenki Pestre. A Nap végleg lebukott a domb mögött, tompábbak lettek a kontrasztok, távolabbinak tűnt a forgalom zsivaja, elült a szél, a kapualjakban száraz falevelek torlódtak. A Fehérsas utca sarkánál már síri csend, tapintható sötétség vette körül, csak egy sárga fényű gázlámpa világolt a Görög utca elején.    
  Szíve heveset dobbant. Torokszorító emlékeket idéző kis kocsma szerény tömbje bontakozott ki az éjfekete sötétből, bejárata mellett Bak-sör reklámmal és az eresz alatt virító büszke felirattal: „Alapítva 1549-ben”. Elment  az udvar nyitott kapuja mellett, ahol egy bőrkötényes emberke a ház előtt várakozó söröskocsira nehéz rekeszeket pakolt fel. A két befogott sörösló egykedvűen ropogtatta a nyakába akasztott  abrakot. Benn a kocsma  gyertyafényes  félhomályában  ült a fehérhajú, tömött harcsabajszú, hajlott hátú Bormérő. Mikor meglátta Szindbádot, felállt, szótlanul megölelték egymást, aztán leültek a családi törzsasztalhoz.
  -Éreztem, hogy eljössz, vártalak! –mondta vendége tekintetét fürkészve- Ott voltam a temetéseden!-
  -Visszajöttem, Poldikám, ide, ahol hajdan életem szép napjait és éjszakáit töltöttem!-kacsintott Szindbád.
-  Ezt írtad a vendégkönyvembe is!-vidult fel pillanatra a Bormérő.
Szindbád szótlanul bólintott, magához húzta az asztalon álló pókhálós palackot, töltött. Némán koccintottak.
  -Vége a „mi” Tabánunknak, lebontják!-komorult el újra  a harcsabajszú.
 - Ezért jöttem vissza onnan- intett maga mögé  Szindbád –itt akarok maradni,     
  legkedvesebb emlékeim romjai alatt.-
Sokáig hallgattak, koccintottak és megint hallgattak. Nem kellett beszélni, a csendből is értették egymás bánatát.

- Odalenn az alsó pincében van még néhány palack sashegyi vörös, itt hagytam, babonából!-súgta az utolsó ölelésnél Szindbád fülébe a Bormérő. Jó két óra múltán a bőrkötényes kocsis megállt az ajtóban:
 - Ébredjen Poldi úr, menni  kéne, reggel indul a bontás, a végén még minket is lebontanak!- rázta meg a korcsmáros vállát.
A Bormérő álmából felriadva nézett körül, szemével a hajóst kereste, 
de az nem volt sehol.
-Nyugodj békében!- mormolta magában és felkászálódott öregesen a kocsis mellé a bakra.

 Szindbád a  nyolcvan tölgyfagrádicson lépdelt lefelé, kezében gyertyával, le a pókhálós palackokhoz. Az út végtelen hosszúnak tűnt, a gyertyaláng imbolygása túlvilági árnyakat rajzolt a falra, úgy rémlett, az idő is megállt. Időnként robajt hallott fentről, talán ég és föld omlott össze, de csak baktatott  lefelé lassan, telt gordonkahangján dúdolva a dalt, mely visszhangzott a mélyben:

Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele.
S hogy lehullott, elsodorta azt az ősz hideg szele.
Egy levélre rá volt írva rózsámtól az üzenet:
Isten veled édes, Isten hozzád kedves, élnünk együtt nem lehet.”

(Krúdy kedvenc dala, temetésén, 1933 május 18-án evvel búcsúztatták)



                                                                                      
                      

TOLDI MIKLÓS BOSSZÚJA


         Krúdy Gyula 1896-ban ismerkedett meg a nála húsz évvel idősebb Pilisy Rózával, és bensőséges kapcsolatuk a hölgy élete végéig tartott. Rózának, aki egyébként jól menő nyilvánosházat üzemeltetett Pesten, számos titkos pártfogója akadt a legfelső körökből. Egyetlen nagy szerelmét viszont, tudjuk, Pekár Gyulának hívták, érte öngyilkosságot is elkövetett. Krúdy megírta történetüket, amiért Pekár államtitkár bosszút állt. Hogy hogy jön a képbe Toldi Miklós, az alább kiderül.

Krúdy többször megírta, 1896-ban, a millennium lázában jött fel  Budapestre, aztán itt is ragadt. Tegyük hozzá: itt vált igazán nagy íróvá. Mindent megtanult a millenniumi Magyarországról, amit meg lehetett tanulni és azt is, amit még nem. Aminek még nem volt formája, nem volt neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, aminek ő adott először nevet, formát regényeiben.

Krúdy többször leírta azt is, hogy életében legtöbbet a nőktől tanulta. Krúdy Zsuzsa megszámlálta, szerinte édesapjának 133 szerelme volt (Apám, Szindbád). Krúdy titkainak nagy tudója, Perepatits Antal (Krúdy nyomában) azt figyelte meg, „hogy regényei öt nő köré kristályosodnak”. Más irodalmárok más fontos hölgyeket emeltek ki a népes csoportképből, abban azonban mindenki egyetértett, Pilisy Róza közöttük van.



Pilisy Róza

Az író nagyon sok művében megörökítette Pest rózsáját. A vörös postakocsiban például így mutatja be: „A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal mintázott selyemruhába öltözött, s ékszerek helyett csupán egy piros rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát. Az évek folyamán megasszonyosodott, és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta, hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány, madárkörmöcskékhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a homloka ragyogott egy gyermeklány ártatlanságával és szomorúságával, aki karácsonyi játékai után búsul.” A Madame Róza pasziánsz-kártyáiban pedig így: „Senki úgy nem ismeri a korabeli férfiakat, mint Róza asszony, aki úgy kezeli a körülötte levő férfivilágot, mint pasziánsz-kártyáit.”

Krúdy Zsuzsa megőrzött egy 1915-ből való levelet (Apám, Szindbád), amelyet az 58 esztendős Róza írt az írónak. (Bevallom, ahányszor elolvasom, mindig megönnyezem.) „Gyere el öreg, 4 hete behozattam a karczost s folyton várlak. Azelőtt, amikor oly sivár volt az életem, s olyan voltam, mint a penészes savanyított uborka, el-eljöttél. S most, midőn csupa rózsa hever előttem-utánam, s oh rajtam is – most nem jössz el… A már öreg híved, a Lovarnő…” A karczosról tudni kell, hogy a borhoz való szőlő Pilisen, Róza birtokán termett, ahová az „öreg lovarnő” maga is ki-kilovagolt.

Krúdy és Pilisy Róza megismerkedését a már említett Perepatits Antal írja le. A századvég egyik téli éjszakáján Krúdy fölkereste Gáspár Imre barátját, hogy tőle, szigorúan előlegbe, míg nem tudja elhelyezni legújabb kéziratát, némi pénzt kérjen, vacsorára. Gáspár, azt válaszolta, pénze neki sincs, de vacsorával azért szolgálhat. Azzal átadott egy aranyszegélyes meghívót vacsorára Pilisy Róza házához. Nekem szól, mondta Gáspár, de neked jobban fognak örülni… Krúdy később sokat és szeretettel írt Gáspárról, egyhelyütt megjegyzi: „szőke, karcsú, fodros és választékos, de nem sok hajlandóságot mutatott a női nem iránt”. Nos, Krúdynak valóban örültek, Pilisy Róza valószínűleg ekkor fogadta először nevezetes ágyába.

Róza negyven éves, Krúdy húsz. Egy életre szóló, bensőséges kapcsolat alakul ki közöttük. Pilisy Rózáról kevés tárgyszerű adat áll rendelkezésünkre. Néhány fénykép, egy-két regény az OSZK-ban (mert regényt is írt). Mindjárt a források számbavételénél azonban érdekes jelenségbe botlunk: az egyébként tárgyilagosnak mondható, a legnagyobb írókat is néhány bekezdéssel elintéző Szinnyeiben hosszan és részletesen olvashatunk róla (Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái): „A Budapesti Hírlapban (1894. 72. sz.) a következőket találtam róla feljegyezve: A magyar kaméliás hölgy. Egy érdekes asszony, a kit jól ismernek a budapesti viveurvilágban… Pilisy Róza, tegnap este öngyilkossági kísérletet követett el Magyar uczai lakásán, és halálos sebesülést ejtett magán. Egész nap idegesnek és szomorúnak látszott, hét órakor egy látogatójával beszélgetett közömbös dolgokról, midőn hirtelen félbeszakította a beszélgetést, átment a szomszédos szobába és az íróasztalon fekvő revolverrel keresztüllőtte magát.” Szinnyei még tovább részletezi az esetet, beszámolója mindenesetre azt mutatja, hogy maga is érdeklődött a viveurvilág (fordítsuk korhelynek?) iránt.

Pilisy Róza 1857. december 1-én született Pilisen. Krúdy szavaival: „Apátlan leányka, akit az ottani katolikus egyház anyakönyvébe Schumayer Rozália néven neveztek be. Szerelemgyerek volt. Apját ama hetyke dragonyos tisztek között kellett volna keresni, akik a múlt században, az elnyomatás éveiben a császár hatalmát jelentették Pest megyében.” A kislányt a nagyszülők nevelték, azután 16 éves korában megismétlődött a családi minta, Róza elszökött egy hadnaggyal. K. hadnagy a vasúti kocsiban még szerelmes szavakat duruzsolt a lány fülébe, de másnap reggel, a pesti szállodában már ezt mondta (legalábbis Róza később így mesélte Csillagok: regény az életemből című írásában): Együtt ehetünk, aztán kikísérem a vasútra. Tizenegy órakor indul a vonat, egykor már otthon lehet…

Csakhogy Rózának már nincs visszaútja. Pesten kellett megvetnie a lábát. Azt több kortárs is megerősítette, hogy gyönyörű, sudártermetű, szőke, kékszemű teremtés volt. Végigjárja a Pestre szakadt lányok szokásos útját, amelynek végállomása mindig ugyanaz szokott lenni. Először virágot árult… Márai gyönyörű regényében, a Szindbád hazamegyben olvashatjuk: „A lépcsőház egyik szögletében, felfedezte a hirdetések között annak a belvárosi virágkereskedő cégnek címtábláját is, melynek tulajdonosa valamikor az irodalmi ízléséről híres Róza volt, a szépek szépe, a legkedvesebb, aki később irodalmi szalont tartott fenn az Újvilág utcában, s termeiben a velszi herceg és az a mélyen vallásos magyar gróf is megfordult, kinek barátsága talán a legnagyobb kitüntetés és kegy volt a régi világban egy szép és tehetséges nő számára. Itt kezdte Róza, ebben a virágüzletben – gondolta most Szindbád.”


Apponyi Albert

Róza első befolyásos barátja, akire Márai utal, Apponyi Albert volt. Vele is a virágüzletben ismerkedett meg, ahová a szép virágáruslány úgy vonzotta a nevezetes pesti gavallérokat, mint a mágnes a vasat. Idejárt a többi között Károlyi „Pista” gróf, Batthyány Elemér gróf, Podmaniczky Frigyes báró. A fiatal Apponyi és Róza kapcsolatáról Krúdy ezt írja: „Madame Louise (Krúdy írásaiban általában így nevezete Rózát) egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiút szerette volna látni… A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában.” Apponyi viszont félt, hogy kitudódik a románc, ezért hosszabb külföldi utazásra küldte Rózát. Madame Louise Münchenben megismerkedett a gróf két barátjával, akik azonnal pártfogásukba vették, s bevezették Európa főúri világába. Mikor Róza hazatért, a gróf csak ennyit mondott: Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég. Ezzel elhagyta kedvesét.

Róza sokkal szebb szavakkal búcsúzik Apponyitól: „Jó voltál hozzám mindig. Nem bántál velem úgy, mint elődeid. Ezért utolsó köszönetem fogadd és ha még lesznek barátnőid, kiket boldogítani fogsz kegyeiddel, kiket részesítesz baráti szeretetedben, bánj velük úgy, mint velem bántál, egészen a bizodalomig. Hidd el, egy jó szó a magunkforma nőknek többet ér a legszebb ékszernél, a megbecsülés többet a millióknál.” Róza megejtően tárgyilagos, eszébe sincs becsapni önmagát. „De ez nem szerelem. Az sokkal nemesebb érzés. Az önkívület költészete. Mikor támad, mikor szűnik meg, nem rendelhetjük el és más sem rendelheti.” (Pilisy Róza: Pity-palaty: Boldogtalan boldog)


Pekár Gyula

A szerelem Pekár Gyula képében köszöntött rá. A férfi tíz évvel fiatalabb Rózánál, a nők álma: két méter magas, kiváló atléta, szenvedélyes evezős, ráadásul, mint azt a városban széltében-hosszában beszélik, ő a már három éve készülő Arany János szobor-csoport Toldi Miklósának modellje. (A mellékalakok közül Piroska modellje is ismert, ő Széchenyi István unokája, Alice grófkisasszony, akiről Stróbl Alajos szobrász azt mondta: „a legeredetibb magyar szépség”. Krúdy tömören így foglalja össze az esetet: P. R. halálosan beleszerelmesedett az Arany János szobor molnárlegényébe (Pest rózsája).

Róza, ahogy az ilyenkor lenni szokott, boldog és szenved: „Nagy beteg lettem. Oh! be könnyű lett volna átélni ezt, ha testi fájdalmam elfelejttette volna lelki bánatomat… Ha ő ápolt volna. Nem tette, nem ért rá! El volt foglalva első regényével, melynek szerelmem lett áldozatja.” (Csillagok: regény az életemből) Szakítanak. Többször is. Az utolsó nagyjelenet pontosan le van írva a lapokban, már idéztük a Szinnyeiből. Azt azonban akkor nem tettük hozzá, hogy a másik szobában ott volt Pekár. A kiérkező sebészorvos nem hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet, hogy öngyilkosság történt, hiszen a seb környékén lőpormaradvány nem található. A lövést így az „öngyilkos” nem adhatta le önmagára. Csakis távolabbról, egy idegen személy. Róza, aki végig öntudatánál marad, úrinő, ragaszkodik az öngyilkossághoz. A sajtó is marad ennél a verziónál, talán mert az ellenkezőjét senki sem állítja, a sebész csak szakmázik. Róza azonban évek múlva sem tud szabadulni az emlékektől. „Egy emberben ennyi jó, meg rossz, ennyi léhaság, ennyi úri tempó, ennyi finomság, ennyi durvaság, s mindezt felülmúlja szívtelensége…” (Három kadét)

1914-ben megjelent A vörös postakocsi. Krúdy persze beleírja Róza és „Elemér” románcát is, mint mindig mindent, ami körülötte történik. A regényt újraolvasva sem tudtam fölfedezni, mit is találhatott olyan sértőnek Pekár. Pilisy Rózáról, (Apponyi) Albertről, Szemere Miklósról sokkal gunyorosabb hangon írt. Krúdy mindig a szerelem pártján állt, ezt sugallja A vörös postakocsi vége is: Madame (Róza alteregója) azt tanácsolja Horváth kisasszonynak, a vidéki színésznőnek, aki szánalomból tart ki Rezeda úr mellett Pesten, hogy térjen vissza a szerelemhez, a hivatásához, a színházhoz. Ha van valami „mondanivalója” Krúdynak, ami Róza és „Elemér” kapcsolatát is érinti, akkor az inkább egy kérdés: vajon a nők miért mindig a „rosszfiúkba” szerelmesednek bele, akik aztán otthagyják őket? Mert a nők, akár csak a férfiak, a szerelemben mindig az elérhetetlent keresik (a kortársak szerint Pilisy Róza is mindent latba vetett, hogy elcsábítsa Pekárt), de aztán az eszükre hallgatva általában a jófiúkhoz szoktak feleségül menni. Gyermekeket szülnek nekik, babusgatják az unokáikat, miközben egész életükben elvágyódnak mellőlük. Így végül a jófiúk is elromlanak és keresve az igazi szerelmet, fűvel-fával megcsalják nejüket.


Toldi Miklós alias Pekár Gyula

Nem olyan sértő tanulság ez, főként a nők álma Pekárra nézvést nem. Csakhogy Pekár ekkor már nem “rosszfiú”, hanem „keresztény nemzeti honatya”. Hogy Toldi Miklós szobrának modellje volt, hogy viszonya lett volna Pilisy Rózával? Na nem! Azt azért még sem! Ráadásul Krúdy elismert, befutott író, ő meg… Ady azt írta róla: „egy rossz novellista, a képviselőség s tudom-is-én-még-mi nem jogosítja föl arra, hogy tehetség legyen – a tehetség ellen…” Gábor Andor ezt: „…tetszik tudni, ebben a gyalázatos irodalomban a szándék egyáltalán nem fontos. A szándék lehet nemzeti, ugye, maga mindig szép nemzetit akart írni, ugye? De azért az írás mégsem írás, hanem izé. Nemzeti izé.” Karinthy pedig a hatökör mintájára következetesen csak „hatpekárnak” nevezi…  Pekárt fűti a bosszúvágy. De még nincs itt az idő.

Kivár. Az alkalom 1920-ban, az ellenforradalommal érkezik. „Vissza is üt, sunyin és jellemtelenül. Lapjában, a Magyar Múzsában nem ő maga, hanem különböző munkatársak intéznek Krúdy ellen habzó szájú kirohanásokat. A lap 1920-as 1. számában monogrammal jeleni meg a Krúdyzmus vagy bolsevizmus című írás.” (Saly Noémi: Pesti csodabogarak: Pest rózsája) Részlet a cikkből: „Krúdy Gyula azok közé a hosszú lére eresztett stílusú írók közé tartozik, akik mesteri munkát produkálnak abban, miként lehet egy témátlan, szétfolyó históriából regény-limonádét gyártani… És íme az októberi forradalom után írt egy múlt gyalázó cikket, amelyért a Magyar Múzsa is kiközösítette őt az irodalomból.”

Krúdy válaszát természetesen nem közli sem Pekár lapja, sem – a fehérterror sajtószabadságának nagyobb dicsőségére – egyetlen másik lap sem. A levél csak ötvenöt évvel később, Krúdy Zsuzsa könyvében lát napvilágot (Apám, Szindbád)

Nyílt levél Pékár Gyulához a hazaárulásról!

Államtitkár úr!


Kezembe adtak egy újságot, amelyen az Ön nevét láttam, amelyet ön szerkeszt, amelyért nyilván vállalja is a felelősséget. Hát ebben a Magyar Múzsa című lapban azt írják rólam, hogy rossz író vagyok, hogy majd megtanítják a közönséget, hogy ne adjon pénzt a könyveimért. Ez mind igen természetes dolognak tetszik előttem, mikor tanárok kezébe tollat adnak, amely tanároknak ön az államtitkáruk. [...] Értem, államtitkár úr… évtizedek sikertelensége… évtizedek keserűsége… évtizedek emésztő szomjúsága. Értem, államtitkár úr, hiszen én író vagyok, aki belát a mások lelkiállapotába. Nincs édesebb víz a bosszúvizénél és ön szürcsöl is e vízből oly mohósággal, hogy már a lapja 3-ik számába azt íratja rólam, [...] hogy: hazaáruló vagyok. [...]


Államtitkár úr, én nem vagyok hazaáruló. Én nem voltam a munkáspárt tagja, én nem voltam tegnap luteránus és ma meg egy kimondott katolikus párt vezére. Én mindig az voltam, aki ma. Magyar író. Remélem, hogy ez a pártoktól független állás megmarad részemre akkor is, ha ön már nem lesz államtitkár.”



Krúdyt életének utolsó évtizedében a kurzus a pálya szélére szorította. 1933-ban halt meg. Féja Géza búcsúztatta: „Meghalt Budapest szélén, sötét szobában, mivel villanyát tízpengős tartozása miatt kikapcsolták, miután három évtizeden át segített e folyton beboruló országot világosabbá tenni.”

Forrás:lipptamas.hu

2012. október 16., kedd

ZÓRÁD ERNŐ A ZONGORÁNÁL






Zórád Ernő nem csak kiváló grafikus volt, avatott ismerője a Tabánnak, nem csak a képregényt honosította legkiválobban meg Magyarországon, de zongorázni és énekelni is tudott. Saját bevallása 
szerint mintegy 300 harmincas évekbeli slágert énekelt fel videószalagra saját zongorakísérettel.

Ebből a gyűjteményből hallhatnak most 57 dalt audio-videó formátumban

2012. október 14., vasárnap

TABÁNI HANGULAT BUDAÖRSÖN


Tabáni hangulat 
 „Tabáni hangulatok – eltűnt ködlovagok” címmel rendezett kiállítást Kurucz Ferenc festőművész alkotásaiból a Magyar Történelmi Szalon 2012. október 5-től, pénteki megnyitással Budaörsön a Jókai Mór Művelődési Központban.

Sajtóanyag:

„Tabáni hangulatok – eltűnt ködlovagok” címmel rendez kiállítást Kurucz Ferenc festőművész alkotásaiból a Magyar Történelmi Szalon 2012. október 5-én, pénteken 17 órakor kezdődő megnyitással. A bemutatott képek Krúdy szellemét idézik, ezért a megnyitó színes irodalmi esttel egészül ki. A rendezvény fővédnöke Dr. Réthelyi Miklós korábbi nemzeti erőforrás miniszter Támogató: Nemzeti Kulturális Alap és Budaörs Város Önkormányzata.  Helyszín: Jókai Mór Művelődési Központ (2040 Budaörs, Szabadság út 26.)





A hétköznapokat is meg lehet tölteni ünnepi érzésekkel, szertartásokkal. Ezek a szertartásos borivások, nekikészülések, kézcsókok Krúdy regényvilágának fontos kellékei. Gavallérok emelik meg kalapjukat utolérhetetlen grandezzával, pincérek várnak türelmesen a rendelésre, mert tudják, hogy a rendelő ismeri még a békebeli szokásokat, s közben megáll az idő, átváltozik hangulattá, melynek éppoly fontos eleme a temetési menet, mint a párolgó húsleves illata.”  Rónay László)


A megnyitó egyben műsoros est is volt, a site tudósítója imígyen számol be róla:

"Elvarázsolt minket ez az este. Gondolatban velünk voltak a máig utolérhetetlen Szindbád film alkotói: Huszárik Zoltán, Latinovits Zoltán, Sára Sándor is. A két Zoltán ugyanolyan korán tábozott az élők sorából mint maga az író, Krúdy Gyula, aki még csak jövőre, 2012-ben lenne 80 éves!"

Fenti négy sorban két apró tévedés van csak:

1./ 2012 az idén van! de ez még csak hagyján

2./De szegény Krúdy Gyula, aki 1933-ban halt meg 55 éves korában, az idén 124 éves lenne ,ha élne, nem 80 !
Lelkes budaörsi tudósítónk irodalmi ismeretsége Sszk szignóval  némi kívánnivalót hagy maga után.
A hibát az olvasók sem vették észre, de hogy a Kéhli vendéglő, egykoron Krúdy egyik törzshelye sem szisszent fel ekkora tévedés okán ,az furcsa!


" A Szaplonczay Dóra által válogatott irodalmi részletek valóban életre keltek a két nagyszerű színművész, Bálint Márta és Szabó András előadásában. Sajnáltuk, amikor vége lett az előadásnak, de ugyanakkor derűs életöröm árasztotta el a termet.
 Az est méltó betetőzése volt a Kéhli Vendéglő finom, hagyományos pörköltje, szaftos virslije, és természetesen a velős pirítós sem maradhatott el... Ki finom borral, ki pezsgővel öblítette le a finom falatokat, amúgy "krúdysan".
 Ami a folytatás: A Tabánt, Szindbádot megidéző Kurucz Ferenc akvarellek, olajfestmények megtekinthetők a Jókai Galériában. Térjünk be, emlékezzünk erre a romantikus, szép világra!"

kassius
Forrás:(http://www.minalunk.hu/Budaors/hirek/5816/211/KodlovagokaregiTabanban-aTortenelmiSzalonKrudy-estjeigazisikervolt)

TABÁN,KŐMŰVES UTCA-ISMERETLEN FESTŐ


2012. október 7., vasárnap

AUGUSZT OLGA ROVATA:RIGÓ JANCSI


Nem piskóta - Auguszt Olga rovata


 Auguszt Olga receptjei hónapról hónapra olvashatók a Magyar Konyha magazinban. Auguszt Elek 1870-ben nyitotta meg a család első cukrászatát a Tabánban, ma már több Auguszt cukrászda működik a fővárosban, amelyeket mind családtagok irányítanak. Auguszt Olga a híres cukrászcsalád negyedik generációjához tartozik. Bölcsészetet tanult, de az alma nem esik messze a fájától és hiába kezdett másik szakmát végül mégis a cukrászmesterségnél kötött ki. Ma már unokáinak is a sütemények történetéről mesél a legszívesebben. Őrzi a százéves családi szakácskönyvet, a féltve őrzött receptekkel. A Magyar Konyhában vezetett rovatában minden hónapban más és más recepttel lepi meg az olvasókat. Balu nevű unokám minden héten, kedden délután jön a nagymamához, hogy cukrászati ismereteit fejlesszük és beavatódjék a családi tradíció mélyrétegeibe. Mint például munkaszeretet, kitartás, az alkotás öröme. Felhasználva a kötelező penzumot, gondoltam, a kellemest a hasznossal ötvözöm, és rigójancsit készítünk. Ez a sütemény annyira regényes, hogy munka közben mesélni kezdtem a múlt századi macsó történetét Balunak.

Rigó János ötévesen már hegedűt vett a kezébe. Tízéves korában a szüretet már apja bandájában muzsikálta végig. Később apja elvitte a fehérvári Magyar Király kávéházban muzsikáló Barcza Józsihoz, akit III. Vilmos király Hollandiában érdemrenddel tüntetett ki. A már világhírű prímás felvette a 12 éves fiút, látta, milyen nagy tehetséggel van megáldva, mégis csak kontrásként játszatta a zenekarban. Rigó Jancsi örökölte vajda nagyapjától, zenész apjától az ősi virtust: nem alázkodik meg senki előtt. Saját zenekart szervezett, elindult szerencsét próbálni. Alig 24 évesen már Budapesten, az Andrássy úton, a Reutter kávéházban játszott. Ekkor már a női szíveket hódította, cigányprímásként a legkiválóbb zenészekből összeválogatott zenekarával Európa számos nagyvárosában is fellépett. Aztán a Restaurant Paillard-ban felcsendült a Fekete szem éjszakája, és megszületett a legenda, amiről azóta is beszélnek, a Rigó Jánosról elnevezett sütemény pedig azóta is hódít.

CSOKOLÁDÉS PISKÓTA

HOZZÁVALÓK:

6 db tojás
12 dkg kristálycukor
10 dkg liszt
3 dkg kakaópor
ELKÉSZÍTÉSE:

A tojásokat szétválasztjuk, a sárgáját a kristálycukorral habosra keverjük. A tojásfehérjét habbá verjük, majd a két habot összekeverjük. A kakaóporral elkevert lisztet óvatosan hozzákeverjük. Sütőtepsit kivajazunk, kilisztezünk, beletöltjük a masszát kb.4 cm vastagon, majd előmelegített, 180 °C-os sütőbe tesszük, és 10-12 percig sütjük.

KRÉM

(12 kockához)

HOZZÁVALÓK:

8 dl tejszínhab
40 dkg étcsokoládé
ELKÉSZÍTÉSE:

Vizet melegítünk, majd az apró darabokra tört étcsokoládét a forrásban lévő víz fölé helyezzük egy fémtálkában, és folyamatosan keverve felolvasztjuk. Ne legyen túl meleg: az ajkunkhoz érintjük a fakanálra tapadt csokoládét, és ha kicsit melegebbnek érezzük, akkor jó (40-45 °C).



A kakaóvaj olvadási pontja 36 °C, ezért a jó csokoládé a szájban rögtön elolvad. Ha margarin vagy műtejszín van benne, feltapad a szájpadlásunkra, s ha egy pohár hideg vizet is iszunk utána, garantáltan nem szabadulunk meg tőle.

Az olvadt csokoládé egy részét félretesszük a krémhez. A kihűlt piskótalapot két egyforma nagyságú részre vágjuk. Az egyik piskótát csokoládéval áthúzzuk (bevonjuk), ha már szilárdul, akkor meleg késsel 5×4 cm-es kockákra vágjuk.



A megmaradt nagyobb rész olvadt csokoládéba belekeverjük a felvert tejszínhab negyedét, majd óvatosan hozzákeverjük a többi tejszínhabot. Így kapunk egy nagyon könnyű, mégis nagyon csokis krémet. Ezt a másik piskótalapra - egy papírkartonból készített keretbe - vastagon, egyenletesen beleöntjük. Vigyázzunk, mert a krém gyorsan köt. Hűtőbe helyezzük.



Az előzőleg elkészített csokoládés tetőket ráhelyezzük, majd meleg vízbe mártott késsel felvágjuk.
Forrás:magyarkonyhaonline.hu

2012. október 6., szombat

MI AZ IGAZSÁG A FRÖCCS KÖRÜL?



„Fölfelé megy borban a gyöngy…”


A világmindenség első fröccse ihlette-e Vörösmartyt?
A fröccs ünnepe is szerepel a Győri Nyár programjában. Talán érdekes lehet, ha ebből az alkalomból a Fóti dalról szólunk. Száz rejtély a magyar irodalomból (Gesta Kk., Bp., 1996) című kötetben jelent meg Hegedűs Géza író, irodalomtörténész esszéje Vörösmarty versének születéséről A világmindenség első fröccse címmel. Az utóbbi években sokat foglalkoztam Jedlik Ányos életével és munkásságával. Az író, irodalomtörténész történetét olvasva aggályok merültek fel bennem: Ott volt-e Jedlik a nevezetes szüreten? Valóban a szódavíz, illetve a vele előállított fröccs ihlette a Fóti dal megírását?
Hegedűs Géza elismerő szavakkal méltatja Fáy András jelentőségét; miként vált méltóvá „a haza mindenese” (Szemere Pál kifejezése) jelzős szerkezetre. Valóban kár, hogy ritkán esik szó a reformkor e sokszínű egyéniségéről, tevékeny alakjáról.
Fáy András, a nemzet mindenese

Mikszáth Kálmán a következőképpen méltatta: „…ha Széchenyi nincs, őt illeti a „legnagyobb magyar” titulusa, ha Deák nincs, ő nevezhető „a haza bölcsének”, így azonban maradt „a nemzet mindenese”. Fáy valóban sokat tett a hazáért. Tettekben élte életelvét: „Használni! Vala éltem minden törekvése, jelszava.”
Az író, irodalomtörténész tanulmánya második részében Vörösmarty Fóti dala bevezető képének – „fölfelé megy borban a gyöngy” – eredetét kutatja, s egyben „elregéli” a költemény megírásának körülményeit is. Szerinte Jedlik Ányos, a jeles fizikus az 1844-es fóti szüreten mutatta be a szódavizet, itt és ekkor készítette el „a világmindenség első fröccsét”, s ez az új ital ihlette a költőt a vers alaphangját meghatározó, felszabadult életérzést kifejező szókép megalkotására, egyben a bordal megírására. (Megjegyzem, Hegedűs Géza e magyarázatának rövid változata már korábban megjelent.)
Ott volt-e Jedlik Ányos a nevezetes szüreten? Valóban a szódavíz, illetve a vele előállított fröccs ihlette-e a Fóti dal megírására Vörösmartyt? Előrebocsátom: mindkét kérdésre adható igen válasz, a „lehet” feltételezése. A „lehet” azonban még nem bizonyosság, s a következőkben – ha szabad ezt a szót használnom -, ellenbizonyítékaimat adom elő.



Hegedűs Géza – ha nem elírás – 1844-re teszi Fáy szőlőjében a nevezetes szüretet. A költemény első megjelenése (Athenaeum, 1842. okt. 27.) s egyéb irodalomtörténeti források miatt ez az időmegjelenés téves. A Vörösmarty-kötetek is 1842-re datálják a vers megírását. Még ugyanebben az évben Thern Károly és Fáy András dallamot szerzett a költeményhez.
Miként alakult ki a fóti szüretek hagyománya? Fáy András lakóháza a reformkorban a haladó erők találkozásának a helye volt; együtt ünnepelték az András-napokat. A november 29-én és 30-án összejött társaság köszöntötte a házigazdát, beszélgetett, borozgatott, a művészek szavaltak, énekeltek. Fáy is szépen hegedült, fia zongorázott.
A ház építéséhez követ hordtak

Fáy 1832-ben vette szőlőjét Fóton; ugyanakkor Vörösmarty Mihály és Ferenczy István szobrász is. Badics Ferenc, Fáy életrajzírója „szőlőtermelő triumvirátusról” beszél. Néhány év múlva azonban Fáy megvásárolta barátai szőlőjét is.
Népesek voltak a fóti szüretek. A rendszeres vendégek között a források – családtagokkal együtt – körülbelül negyven főt sorolnak fel: irodalmárokat (pl. Bajza József, Czuczor Gergely, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Vachott Imre, Szemere Pál), politikusokat (Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, Deák Ferenc), színészeket (Megyeri, Lendvainé, Szentpétery), képzőművészeket (Barabás Miklós, Ferenczy István), stb. Jedlik Ányost egyik forrás sem említi. Csak „az ott lehetett” bizonytalanságával élhetünk, ui. 1840-től Pesten élt, az egyetemen tanított, tehát kapcsolatba kerülhetett Fáy András baráti körével. De vajon két szűk esztendő elegendő volt-e arra, hogy beilleszkedjék a pesti társaságba, amely már összeszokott, hagyományai voltak, a haza sorsáért munkálkodtak. Jedlik Ányos, mint győri líceumi, majd pozsonyi akadémiai tanár, bencés szerzetes eddig eléggé zárt világban élt.

Bizonyító érv lehetne Jedlik részvétele mellett Czuczor Gergely kötődése Fáy társaságához. Czuczor és Jedlik rokonságban voltak, mindegyikük a bencés rend tagja, életük sokáig párhuzamosan futott (diákévek, tanárkodás). Czuczor magával vihette Jedliket. Czuczor neve szerepel azon a márványtáblán is, amelyen Ferenczy István megörökítette a borház melletti kis ház építéséhez követ hordó barátok nevét:
„A barátság
ezen fali közé, midőn épülnének, vidám
enyhe óráik között követ rakának;
Barabás Miklós, Bajza József, Bugát Pál, Czuczor Gergely,
Fáy András hitvesével, Fáy Ferencné leányával, Ferenczy István, 
Luczenbacher János, Pólya József hitvesével,
Szontagh Gusztáv, Vörösmarty Mihály
május 30-án 1837.”
Részt vett-e Czuczor az 182-es szüreten?

1835-37-ben élt Pesten Czuczor Gergely, az akadémia másodjegyzője volt, tehát tagja lehetett a baráti körnek. 1837-től azonban – költészete miatt – egyfajta száműzetésben élt, először Pannonhalmán, majd 1839-45 között Győrött. Bizonyára néha Pestre is ellátogatott: az akadémiai ülésekre. 1840-ben ő tartotta az akadémiai emlékbeszédet rendtársáról, Guzmics Izidorról.
Ismét csak „az ott lehetett” valószínűsége áll fenn: a tagadás azonban erősebb. Dr. Mátray Ernő még élő szemtanúktól gyűjtötte össze a fóti szüretek történetét. A Vasárnapi Újság 1892. október 23-ai számában – Jedlik Ányos még élt – idézi fel az 1842-es szüretet. Sokakat felsorol, de sem Czuczort, sem Jedliket nem említi. Hasonlóan nem szól róluk Vachott Sándorné sem, aki ugyan az 1843-as szüretről ír részletesen, de utal az előző évire is.
Készíthetett-e Jedlik Ányos fröccsöt a fóti szüreten, „a világmindenség első fröccsét” készíthette-e el – ha valóban részt vett az összejövetelen? A bor, a fröccs egyik alkotórésze adott volt. De volt-e már szódavíz? Ismét a „lehetséges” választ adhatjuk, illetve, hogy a fóti fröccs volt „a világmindenség első fröccse”, egyértelműen tagadhatjuk. Mindehhez fel kell idéznünk a szódavízgyártás történetét.
A mesterséges ásványvizek előállításának kérdése már a 18. században foglalkoztatta a természettudósokat; a század második felében sikerült is. Jedliket valójában az előállítás módja érdekelte: miként lehet egyszerű eljárással és olcsón előállítani. Életrajzírója szerint 1826-ban kezdte kutatni a megoldást. 1829-re sikerült is megfelelő készüléket szerkesztenie. A győri bencés rendház szerzetesei ízlelhették meg először a Jedlik-féle szódavizet és talán a fröccsöt is.
Találmányának leírását és rajzát 1830-ban meg is jelentette a Baumgartner és Ettingshausen bécsi egyetemi tanárok által szerkesztett Zeitschrift für Physik und Mathematik című folyóiratban. Készülékét 1831-ben és 1840-ben tökéletesítette, s 1841-től Pesten nagyban is előállított szódavizet. 1843-ig ő, utána unokatestvére, Szabó Alajos vezette a 3-5 munkást foglalkoztató kis üzemet, 1852-ben megszűnt a vállalkozás.
Mesterségesen készült savanyú víz

A fejlesztett, tökéletesített készüléken előállított mesterséges ásványvizet 1841 őszén (szept. 5-9.) mutatta be Pesten a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók második nagygyűlésén. Előadásában 3 módon nevezi: „mesterséges szénsavas víz”, „mesterségesen készült savanyú víz”, „pezsgő víz”. „Kóstolásul elegendő mennyiséget” készített, s megkínálta vele tudóstársait.
Kétféle ásványvizet mutatott be, tehát választék is volt. Az egyik egyszerűbb: vízből és szénsavból állt. A fogyasztás módjára is tanácsot adott: „…azon csípőssége, melyet a pezsgő borban kedvelünk, nagyon kielégíthető, pohárba töltvén szüntelen szénsavbuborékot hány, míg a szénsav nagyobb része el nem röpül; legjobb tehát a poharat azonnal, hogy megtöltetett, ki is üríteni, különben a víz sokat vesztene kellemes csípősségéből…” Költői stílusú tájékoztatás!
Ezt a változatot a bornemisszáknak ajánlotta s nem a bor hígítására – a következőképpen: „Érdemes lehet ezen pezsgő víz azon személyekre nézve, kik borral nem élvén, szomjúságuk oltásakor az említett pezsgői csípősséget éldelni kívánnák…”
A másik „csípős víz” ásványi anyagokat is tartalmazott, ui. ezek a szénsav egy részét megkötik. A roitsihez (írja rojtsinek is, de nevezték rohitschnek is) hasonlítja. A roitsi természetesen szénsavas, glaubersós ásványvíz volt. Nevét lelőhelyéről (Rohitsch, Rogatec – stíriai település, ma Szlovénia) kapta. Használatára Jedlik a következő tanácsot adja: „ha bor vagy citromlé hozzá töltetik…kellemes csípősségűvé válik.”
Tehát ha Jedlik Ányos részt vett a fóti szüreten, bemutathatta az általa előállított mesterséges ásványvizet. De ebben a következtetésben is szerepel a „ha”. Az egyértelmű, hogy nem lehetett ez „a világmindenség első fröccse”, hiszen – mint Jedlik ajánlása bizonyítja – az ásványvizet már korábban használták a bor hígítására. Hegedűs Géza szerint Jedlik Ányos a szódavíz használatát azzal indokolta, hogy nem szereti a bort, mert „csípi a nyelvét és karcolja a torkát.” De hát éppen azért ajánlja a szódavizet, mert „kellemesen csípős” hatása van.
Miért nem a bor az ihletforrás?

Feltehetjük a kérdést: szerette-e Jedlik Ányos a bort? Nehéz igaz választ adni. Ferenczy Viktor – felidézve a véneki búcsúra látogató tudós alakját – azt írta a nyugdíjas éveit Győrött töltő szerzetesről: „…szesszel csak mértékletesen élt, de vendégeivel szívesen koccintott.”
Jedlik Ányost mint természettudóst foglalkoztatta a szódavízgyártás s nem egyéni kívánsága. De vajon a bor csak a szódavíz hozzáfröccsentésekor gyöngyözik? Nem. Bárki meggyőződhet róla, hogy pohárba öntéskor apró buborékok szállnak fel, ui. a bor sokféle alkotóeleme (cukrok, alkoholok, savak, illatanyagok, stb.) között ott van a széndioxid is, ebből következően a természetes bor is gyöngyözik. A bort mesterségesen is dúsíthatják szénsavval. Így nyerik a „gyöngyözőbort”, de gyöngyözik a pezsgő is. Részben a borban levő szénsav, részben a cukor hozzáadásával erjedő szénsav következtében,
Valójában lehetett volna pezsgő is az ihlet forrása, ugyanis Fáy is, Vörösmarty is megpróbálkozott a pezsgőgyártással. Éppen ebben az időben. Sallay Imre, Vörösmarty egyetemi évfolyamtársa, a költő barátja jegyezte le visszaemlékezéseiben: „1841-42-ben megkísérelték pezsgőbor gyártását…Ízre, pezsgésre nézve meglehetősen találva…” Megerősíti ezt Egressy Gábor: „Gyakran felhívott bennünket magához egy pohár pezsgőre, melyet Fáy András példájára ő maga készített…A pezsgőhöz és a feketekávéhoz dal, szavalás, esztétikai és mindenféle tárgyú eszmecsere volt a csemege.” (Az emlékezők egyébként megjegyzik, hogy Fáy és Vörösmarty pezsgőjét mégsem lehetett büntetlenül fogyasztani, ui. másnap fejfájást okozott.)
De miért nem a bor az ihletforrás? Véleményem szerint gyöngyök csak a természetes, kellemes ízű, zamatos borban vannak; a fröccsben és a pezsgőben apró buborékok pezsegnek. Írhatta-e a mesterséges ásványvízzel hígított borról Vörösmarty?
„érted csillog a pohár bor, 
    Érted vív, 
Tele tűzzel, tele lánggal 
    Mint e szív…
S most hadd forrjon minden csepp bor 
    Mint a vér, 
Melyet hajdan frigyben ontott
    Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
    Felsiet,
Úgy keresse óhajtásunk
    Az eget.”
Hasonlóan idézi meg az 1844-ben született Rossz bor című versében – ellentétként – Tokaj és Somló borát:
„Ki láta bort, zöldet, mint drágakő? 
És híg aranyt, mely nyakba önthető.”
Barátai és ismerősei feledtetni akarták a rossz bort. Ezért az egri gazdák 3 akó borral ajándékozták meg – Tárkányi Béla versének kíséretében; az aradiak is küldtek bort – Sárosy Gyula versével. Szemere Miklós szintén verset és bort küldött:
„Vedd borát az ős Tokajnak, / Mellyel íme tisztelőid / Víg szeszélyes bordalodtul /Felindulva üdvezelnek.”
Mit tehetett Vörösmarty? Jó bor című versével válaszolt az ajándékokra. E versnek a képei szintén nem illenek a fröccsre:
„Cseppjeimben hősök vére foly”, „lángpohár”, „fényes mint a napsugár”, „illat és fény”. Vörösmarty tehát ezekben a versekben a bor olyan tulajdonságait sorolja fel, amelyek a természetes borra, s nem a fröccsre illenek.
Vörösmarty a kész verset vitte

Az új ital elnevezését Hegedűs Géza drámai dialógusban mutatja be. Jedlik spriccernek nevezné, Vörösmarty viszont – „mivel az túl németes” – fröccsnek. Vizsgáltam a fröccs szó eredetét. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a spriccer és a fröccs szavak később váltak használatossá: a spriccer megjelenését 1879-re datálja, a fröccsét 1890-re. Áttekintettem a XIX. század néhány szótárát is. Sem Kresznerics Ferenc (1831), sem Ballagi Mór (1868) szótárában, sem a Czuczor-Fogarasi-féle nagyszótárban (1862-74) nem szerepelnek ezek a szavak, még a fröccsen, fröccsent ige sem. A feccsen, föccsen, föccsent szóalakokat a Czuczor-Fogarasi szótár fécs, föcs hangutánzó gyökökből származtatva említi ugyan, de ezek nem azonosak a fröccsennel. A Szinnyei József-féle tájszótár (1893) és Szily Kálmán nyelvújítási szótára (1908) sem említi a fröccs szót. A korabeli szótárak szóállományával tehát nem igazolható Jedlik Ányos és Vörösmarty Mihály dialógusa a szódavízzel kevert ital, a fröccs elnevezéséről. Hegedűs Géza későbbi nyelvállapotot helyez korábbiba.
Az irodalomtörténetben újra meg újra fölmerült: a fóti szüreten spontán született-e a költemény, vagy Vörösmarty előre megírta, s a kész verset vitte magával. Hegedűs Géza írása szerint a vendégek „koccintottak…Vörösmarty leült, papírt vett elő…néhány sort írt…és kezében a papírral olvasta a sebtében készült vers első sorait.” Mintha a szüreten születtek volna a vers első sorai vagy talán az egész költemény?
A Fóti dal rögtönzésszerű megírását cáfolják a korabeli visszaemlékezések. Gyulai Pál a következőképpen reprodukálja a vers megírását:”…barátai gyakran mondották, ideje volna már, hogy ő írjon egy szép bordalt, s azt énekelje…Vörösmarty a jövő szüretre ígért is ily dalt, de egyik a másik után múlt, s a várt dal még mindig nem készült el. 1842-ben csakugyan beváltotta ígéretét, s a Fóti dal lőn a szüretek kedvenc dala…Először Deák Ferencnek olvasta föl, kivel együtt ment ki a szüretre, aztán az egész társaságnak…” Vagyis Vörösmarty a kész verset vitte.
A szüreti étrendből elmaradt a hal

Mátray Ernő a rögtönzést csak úgy képzeli el, hogy a kész vers egyes részletei módosultak, vagy Vörösmarty kisebb módosításokat végzett a költeményen – a helyzetnek, a hangulatnak megfelelően.
A spontán megírást erősíthetné például: „Hol van a hal, mely dicső volt / És remek?” – kérdés. Szemere Pál visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy az 1841-es szüreten az étrendből elmaradt a hideg csemegehal. „Fáy András a haladás (szójátékként: hal-adás) felekezetéből elpártolt” – jegyzi meg szellemesen.
A költő tehát a korábbi évek élményeit, szellemét előre beírhatta a versbe, s valóban a kész szöveggel rándult ki az 1842-es szüretre.
Miként összegezhetem tehát kutatásaim és töprengésem eredményeit? 1. Jedlik Ányos pesti egyetemi tanár 1842-ben jelen lehetett Fáy András fóti szüretén, de nem valószínű, hogy ott volt. 2. A „fölfelé megy borban a gyöngy” költői kép alkotását ihlethette volna a Jedlik Ányos által előállított „fröccs”, de erősebb érvek sorakoztathatók fel amellett, hogy nem ez volt az ihletforrás. A „világmindenség első fröccse” sem a fóti szüreten készült el. 3. A spriccer fröccsé magyarosításának a dialógusa nem hangozhatott el, ugyanis ezek a szavak későbben jelentek meg a magyar nyelvben.
4. Vörösmarty Mihály a Fóti dalt előre megírta, a kész verset vitte magával a szüretre.
Hegedűs Géza történetét szép irodalmi legendának tartom, amely gazdag érzelmi és szellemi motiváltsággal szól a XIX. század e három – Fáy András, Vörösmarty Mihály, Jedlik Ányos – nagy egyéniségéről, akik a nemzet szolgálatába állították tudásukat és egész életüket.
Baksa Péter
FORRÁS: http://www.gyoriszalon.hu/szabadter/froccs.html