ÚJ ÉV KÖSZÖNIŐ

Ady Endre:Boldog Új Évet

Ezuttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kívánok.

Boldog új évet kívánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én
Gyönyörködve,
Óh én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kívánok.

Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kívánok.

Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kívánok.

Arany János:

ALKALMI VERS

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának                

Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj' Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!

(1853)

Jász Attila: Újévi köszöntő

Bubu-bubu-bubuék, legyen nektek buborék, minden p o h á r b aelég!                             Petőfi Sándor
ÚJÉV NAPJÁN, 1849

Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza:
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk.
De azért még elbírja fegyverünk,
          S amerre vág,
Ott hagyja fájó vérnyomát.

Ott hagyja fájó vérnyomát,
Haramja csorda, képeden!
Hogy majd az ítéletnapon
E bélyeg vádolód legyen,
Vádolód az isten szine előtt,
És gyujtsa rettentő haragra őt,
          Te ellened,
Ki ránk veszett fogad fened!

De mit az ítélet nekünk?
Ha lesz is az, sokára lesz!
És ami több, és ami fő:
Az isten könyörűletes.
Még majd kegyelmet adna nékik ő...
Ne várakozzunk; e vérengező
          Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet!

Tartsunk oly véritéletet,
Hogy elborzadjon a világ;
Majd addig szórjuk rájok a
Szörnyű halálos nyavalyát,
Amíg hirmondónak marad csak egy,
Ki majd otthon reszketve mondja meg,
          Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!

Nekünk most az isten kevés,
Mert ő nem eléggé kemény;
Hozzád imádkozom, pokol,
Az új esztendő reggelén:
"Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörületet,
          Mig e gazok
Közűl a földön egy mozog!"

Debrecen, 1849. január 1.

Weöres Sándor: Újévi köszöntő

Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre –
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?

Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.

Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.

A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.

Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.

Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.

Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.

 

Nagy László ADJON AZ ISTEN

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét.
üres vékámba,
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet ?
nekem a kérés
nem szégyen,
akkor is adjon,  
ha nem kérem.

TABÁN GALÉRIA

KARÁCSONY

József Attila

KARÁCSONY

Legalább húsz fok hideg van,

Szelek és emberek énekelnek,

A lombok meghaltak, de született egy ember,

Meleg magvető hitünkről

Komolyan gondolkodnak a földek,

Az uccák biztos szerelemmel                                               

Siető szíveket vezetnek,

Csak a szomorú szeretet latolgatja,

Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,

Fa nélkül is befűl az emberektől;

De hová teszik majd a muskátlikat?

Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég

S az újszülött rügyező ágakkal

Lángot rak a fázó homlokok mögé.

1923. dec.

FESTŐ A TABÁNBAN

BARKOCZI PÉER :RÉGI KIRÁNDUÓ HELYEK KRÓNIKÁJA

Budavára nyugati bástyáiról— a mai Tóth Árpád sétányról —körülnézve, még száz évvel ezelőtt is szőlőskertek végtelen sorát látta a szemlélő a látóhatárt lezáró hegyoldalakon. A földszintes házsorok alig érték el a lejtőket, az erdőségek pedig csak a gerinceken túl kezdődtek. A közeli Gellérthegy még kopár volt, s a távolabbi, árnyatadó kirándulóhelyeket fáradságos és körülményes volt megközelíteni. Ám tavasztól őszig már a múltban is mindenki a szabadba vágyott, s magában a városban is az első verőfényes napon a járdára kerültek a kávéházi „kertek" addig pincében őrzött leánderei.

Vegyük sorra a hajdani Pest-Buda, majd az egyesített fővárosnépének kedvelt kirándulóhelyeit. Budán a Zugliget volt a legkedveltebb. A túlsúlyban levő németajkúak még Sauwinkelnek hívták a Disznófő-forrásról (Sau=disznó), majd az első hang lekopván, a magyarosodó város az Auwinkelt,szó szerinti fordítással,Zugligetnek nevezte el. Sok-sok ezren keresték fel vasár- és ünnepnapokon,annak ellenére, hogy elég körülményes volt odajutni. Az út a mostani Szilágyi Erzsé-bet fasor melletti temető mentén vezetett, s az első cél a Hunyad-orom alatti Laszkovszki major volt.
Eljöttek eddig a bérkocsik, majd a budai hídfőtől induló társas kocsi is; később, két krajcárért a lóvasút. Itt volt a végállomása az 1896 óta a Deák tértől idáig közlekedő villamosnak is.

Itt kezdődött az erdő, s benne a kor pest-budai polgárának kedvenc ételeit, a sült és rántott csirkét kínáló kocsmák. Ilyen volt az„Isten szeme", amelynek vendégszobájából, mint azt ma emléktábla jelzi, vitték fogságba Kossuth Lajost. Lejjebb a Disznófő forrása csorgott. A fölé emelt(ma helyreállított) kis épületről írta Hazucha Ferenc újdondász a hajdani Divatlapba: „Az emelt kis épület ízléstelen és tökéletesen pincegádorhoz hasonlít.'''' A völgyi út akkor az épületként ma is fennálló Fácán üdülőhöz vezetett, melynek szép, oszlopos homlokzata mögött még századunk elején is lehetett nyaralószobátbérelni. Virágos parkjában vendéglő működött.A megmagyarosodó budai hegyvidék egyik kedves, ma már nem látható emléke volt egy pad a Virányos lejtőjén, amely ilyen felirattal invitálta a kirándulókat:
Fáradt vándor setz' dich nieder,
Pihentesd meg deine Glieder.
Müder Wand'rer leülhetsz,
Hier ein wenig pihenhetsz.

A Hűvösvölgy még nem számított népszerű kirándulóhelynek. Túl messze volt,csak a Lipótmezőig lehetett ide kocsin vagy gyalog a Hidegkúti országúton eljutni. Az erdő a múlt század közepén épült „tébolyda"előtt kezdődött, az Ördögárok felé pedig részben a katonai lövölde zárta el az utat. Sokan keresték fel a hosszú ideig megmaradt Holzspach-féle üdülőt. Hegyi ösvényen vagy a budakeszi ország-úton lehetett megközelíteni a hajdan oly monumentális pálos kolostor ma már alig azonosítható romjait. A Hárs-hegy alján,körülbelül az Úttörővasút Ságvári állomásánál állott a Szép Juhászné vendéglő. Nagy bálterme híres tánchely volt. A fiatal felesége halála után magányba vonult biedermeier festő, a Bál után művésze, Borsos József bérelte egy ideig.
A Szabadság-hegy a hajdani Sváb-hegy nevet a közhit ellenérenem onnan kapta, hogy itt táborozott a Buda vára felszabadításában részt vevő sváb sereg. Voltaképpen csak alig másfél száz éve kezdett a Sváb-hegy elnevezés divatba jönni. A Honművész egyik1833. évi száma így igazít útba,a Sváb-hegyre:
 „Pestről kocsin háromnegyed óra alatt, jó szekér úton,szőlők és erdőségek között juthata nép.'"

1874-ben, amikor megindult a Fogaskerekű, megkezdődött ezen területen a telekspekuláció és az építkezési láz. Megépült  a Szabadság-hegy állomásnál a Nagyszálló, ahonnan csak párperces kapaszkodó a Széchenyikilátó, melynek Ybl Miklós tervezte gloriettje valaha a Hősök terén, a mostani millenniumi szoborcsoportozat helyén állott. Ekkoriban még kertes kiskocsmák várták szerte a hegyen a kifáradott és megszomjazott kirándulókat,s húzta a sramlizenekar:
Nincsen illen, csag az etty.
Gyönyörű hety a Sváphety
Oda szépen felmehecc,
Görülnézhecc, lemehecc.
A Gellérthegyet részint kopársága miatt, másrészt pedigmert északi lejtőjére magasan húzódtak fel a Tabán zegzugos utcái, csak húsvét hétfőjén látogatták tömegesen. Ilyenkor,mint azt a reformkor lapjai megírták, a kirándulók számát negyvenezerre becsülték, amihez tudni kell, hogy az 1840-es évek elején a két város lakossága csupán 122000.
 „Hosszú karavánok vonultak át Pestről a hídon (a hajóhídon) — olvassuk az egyik beszámolóban —, és a budaiakkal egyesülve fekete sújtásként lepték el a hegy oldalát."
A szertelenség elkerülésére a városi tanács már 1787-ben megtiltottaa mulatságban a lövöldözést és a tűzijátékot, sőt, a Tabán utcáin még a dohányzást is. Ha valakit rajtakaptak, fizethetett 6 forintot,hacsak le nem ülte inkább a büntetést.
A hegy déli oldalát szőlők lepték el, és gyümölcsöt érlelteka török ültette fügefák. A kelenföldi lapályon a szegény emberekSáros-fürdője — a mai Gellért— után már csak mezőt szelt át a Fehérvári országút. A hegytetőn állt, mig 1849-ben a vár ágyúi romba nem döntötték, az egyetem csillagvizsgálója, ahol ha a távolban feltűnt a bécsi hajó, a Mária Carola füstje, egy póznára színes kosarat húztak fel, jelezve, hogy lehet már gyülekezni a gőzös érkezésére.
A hegytetőre fenyegető fellegvárat,Citadellát épített az abszolutizmus. Haditechnikai szempontból az erőd már építésekor iselavult volt. A múlt század végén megszűnt katonai objektum lenni.Addig azonban a kirándulóknak csak bizonyos távolságig voltszabad megközelíteni. E határon túl állottak a kálvária stációi,amely körül zajlott a húsvéthétfői mulatság. Ide tódult atengernyi nép, zenéltek, táncoltak, tolongtak a mutatványosbódékés körhinták körül; főztek, söröshordókat csapoltak a lacikonyhákban. Ám kialakult egy kellemetlen, agresszív szokás is az itt tartott mulatságokon, amiről évről évre sok beszámolót közöltek. Rakoncátlan fiatalemberek a magasabb helyekről kővel töltött narancshéjakat, homokkal töltött tojáshéjakat dobáltak a lejjebb tartózkodókra, évente sokakat megsebesítve. Az első világháború szomorú húsvétjai vetettek véget a gellérthegyi népmulatságoknak.A Sas-hegy termelte Buda nemes vörös borát, az adelsbergit (nemeshegyi). Az elnevezés arra mutat, hogy ez volt a hegy eredeti neve, s csak a kiejtés torzulása változtatta Adlersberggé,vagyis Sas-heggyé.
A kirándulók a hegytető felé— ma természetvédelmi terület— kapaszkodva meg-megpihentek a hamisítatlan jó bort kínálópincegádorokban, s még azt a közkeletű tréfát is elviselték,hogy a kopár kúpokat ők koptatták le, amikor kapatosan lelecsúsztak
róluk.

A legnagyobb szőlészet MayerfFyéké volt. Hatalmasszüretelő kádjaik sorát egykor Sándor Móric, az „Ördöglovas"ugratta át. De a keserűvizes Saxlehnerék gazdasága sem volt kisebb a maga 6 500 négyszögölével. Erre a telekre épült 1930-ban a hegy máig legnagyobb épülete, a hajdani Notre Dame de Sion, ma Arany János Általános Iskola és Gimnázium.
A dél-budai keserűvizes területhez tartozott a mai Tétényiúti Kórház helyén volt Erzsébet sósfürdő. Nagy parkját, jó fogadóját, vendéglőjét nem csak betegek keresték fel. A Lánchíd pesti hídfőjétől indult a kényelmetlen, alacsony társaskocsi,amely 20 krajcárért háromnegyed óra alatt vitte odáig az utasokat.
A Sós-fürdőtől a Római-fürdőig nagy hagyományú melegvizesés hidegvizes fürdők lánca vonzotta ide a pestieket, vidékieket, de a gyógyulni vagy pihenni vágyó külföldieket is.Valaha nemcsak a közkert, hanem kirándulóhely is volt a Városmajor. Mint park a legrégibb. A törökök kiűzése után a terület birtoklásáért állandó vita folyt Buda tanácsa és a várparancsnok között. Végül 1729-ben az akkori parancsnok,gróf Daun háromezer forintért átengedte Buda városának, a tanács pedig kertészeknek adta bérbe, ő k meg azért panaszkodtak,hogy veteményeiket a továbbra is ott gyakorlatozó katonák letapossák. A vitáknak az vetett véget, hogy II. József alatt a Városmajort — a Stadtmayerhof-ot— népkertté nyilvánították.
A területet — amely azóta lényegesen kisebb lett —francia kertté kívánták átalakítani, versailles-i módra. S úgylátszik, sikerrel, mert Gaal György képzelt alakja, Furkáts Tamás,a tudós palóc 1804-ben így ír  róla egyik levelében:
„Ha az embernek tizenkét szemei volnának,mégsem láthatna eleget,mert az ott sétáló díszes világ minden untalan más módival
vakítja meg az ember szemét."
Mikor aztán Wieser Ferenc, vendéglős 1828. évi folyamodványára
a területen mutatványosok vertek sátrat, mind jobban pusztult a kert, megkezdődött beépítése. Északi felére pedig,— ahol valaha a város akasztófája állt — került a fogaskerekű alsó állomása. A jelenlegi sporttelep helyén — még az 1840-es években is —, ahogy Nagy Ignác írta:
 . . . számos kocsma között haladhatunk el, melyekben nagyszerű
készületek történnek, s száz meg száz csirke leheli ki ártatlan páráját.
A pesti oldal kirándulóhelyeit a rég elfeledettekkel kezdjük.
Emlékezzünk meg először a mai Szabadság tér helyén állott,
szomorú emlékű Újépület, a Neugebäude mögötti mezőről. Alig állt rajta néhány épület, mint például a Hild József építette' Valero selyemgyár, amely ma is áll mint a Honvédelmi Minisztériumegyik szárnyépülete. A mező déli végén lőtték agyon Batthyány Lajost, és akasztották fel a 24 éves lengyel szabadságharcost, Woroniecki herceget 1849 októberében. A napszítta mezőség sok helyütt zsombékos volt, de ez nem rettentette meg a kevés pénzüeket akik kipihenhették itt magukat ünnepnapokon,s utána az estét a mai Vígszínház melletti, Tüköri-féle sörcsarnokban fejezték be. Ez a 1853-as Hartleben Útikönyv szerint
„Kivált ünnep és vasárnapokon
a mulatni szerető közönség által nagy számmal látogattatik.

Innen valamivel távolabb, a Váci országút mellett, a Dózsa György úttól délre fekvő Régi temető is kirándulóhely volt. Az elligetesedett, elhagyott sírkert pompás úticélnak kínálkozott.
Vay Sándor, a férfi ruhában járt, férfinevet viselő nőíró így
emlékezik róla:
„A ledöntött sírkő volt az asztal. Erre rakták a sódart, a palackokat. . . Ha jól laktak, nagyot aludtak, és mikor kigyulladtak a vámsorompó lámpásai,jóllakva, de lelkükben bizonyos komolysággal mentek be a
szomszédos kiskocsmákba.''''
Még messzebb volt gróf Károlyi rákospalotai erdeje, amelya már fejlődő Újpesttől egy falusias lóvasúttal, korábban a váci vasúttal volt elérhető. Hatvan hektáros területén fenyves és akácos volt. Zajlott az élet az állomás melletti Park vendéglőben és a Magyar Koronában. Mikor azonban kék-fehér táblás kocsijaival megindult a BUR vasút (Budapest, Újpest, Rákospalota Villamosvasút), azt olvassuk,hogy „korántsem oly eleven az élet, mint a korábbi esztendőkben."

Ne felejtsük ki Kőbányát sem, melynek köveiből épült a város nagy része, s a vájatok szolgáltak raktározó helyéül a sörgyáraknak, főzött seréért vasárnaponként sok ezren kapaszkodtak fel a Rókus Kórháztól induló, a mostani temető melletti szőlőkig csak vasár- és ünnep-napokon közvetlen járatú gőzvonatra.
Az Orczy-kert (a Kun Béla tér, fel a Mező Imre útig) ma már csak kis részleteiben van meg. Eredetileg hatalmas — 281 ezer m2 — területét árverésen vette meg Orczy Lőrinc, Mária Terézia tábornoka 1783-ban mint az Üllői országút mentén fekvő,három hasznavehetetlen telket. Fia létesítette „új módi" szerinta hatalmas parkot, s építtette a mostani statisztikai épület helyén a várkastélyt. A múlt század elejétől a bárói család beengedte a parkba a város közönségét, majd amikor az 1808-as országgyűlés a magyar tisztképző iskola létesítésére gyűjtést indított, Orczy-éktól megvették a telket. A kert továbbra is a lakosság rendelkezésére állt, annál is inkább,mert maga az iskolaépület —Pollack Mihály alkotása — pénzhiány miatt csak 1848-ra készült el. A közbenső évtizedek alatt azonban, kellő gondozás hiányában a kert növényállománya mindinkább pusztult, ahogy az akkori főkertész maga is mondta:
 „Ami itt van, az már sem nem angol, sem nem francia
kert."
Mikor 1872-ben megkezdték az időközben kórháznak is használt épületben a honvédtisztek kiképzését, a kormány úgy hatá-rozott, hogy a „Magyar Katona Intézet" érdekében megszünteti a kert addigi nyilvánosságát.A megmaradt terület egy részéből alakították ki a Pál utcai fiúkból ismert Füvészkertet, de hamarosan az is „grunddá" lett, mert nem gondozták. A terület legnagyobb részén a jelenlegi klinikákat építették fel. A Városliget múltjáról számos ismertetés jelent már meg e lap hasábjain is, úgyhogy történetét inkább csak a teljesség kedvééit elevenítjük fel vázlatosan. József császár erdőtörvényének engedelmeskedve a rákosi homokon és mocsáron Pest Város Tanácsa eper- és akácfákat ültetett, majd 25 évre bérbe adta Batthyány József hercegprímásnak.Ö létesítette a tavat és a (Gorkij) fasort. A múlt század elején a város, különösen aTerézia külváros népe kezdte megkedvelni a mind jobban lombosodó „városerdőt". A József nádor vezetésével működő Szépítő Bizottmány pályázatot írt ki a kiépítésére. Nebbien Henrik gazdasági tanácsos tervét fogadták el, de a költségvetés 650 000forintot kitevő összegére gyűjtés útján csupán 45 ezret bírtak összehozni. Ennyi pénzből csak a terv egyes részleteit tudták megvalósítani, mint például a sajnos, immár erősen megcsonkult Köröndöt (a mostani felvonulási dísztribün mögött).
Schams 1821-i városismertetője így ír a Ligetről: „ . . . bárszemmel láthatóan befejezetlen,mégis nagyon látogatott mulatóhely". 1832-től társaskocsik vitték a látogatókat az egyetlen úton, az akkor még rendkívül forgalmas Király (Majakovszkij) utcán át. A Népköztársaság útja csak később épült ki.
Az 1885. évi országos, majd az 1896-os millenniumi kiállítástitt, a Városligetben rendezték meg, s akkor szabták ki nagyjábólma is meglevő útjait és emelték épületeit, melyeknek egyrésze az 1945-i, itt különös hevességgel folyó harcokban rommávált. A valaha oly kedvelt kirándulóhelyet a közeli évtizedekben a mindössze tíz napig tartó Nemzetközi Vásárok olyannyira kisajátították, hogy helyette a közönség inkább a Margitszigetre szokott. Ez szintén kedvelt kirándulóhely volt, de története oly ismert, hogy erre nem térünk ki.Nagy Ignác, a reformkor kedvelt írója mondja a kirándulóhelyekről:
„Amerre csak tekintünk,amerre csak megyünk, mindenütt
kisebb-nagyobb csapatokban sietve tódulnak, s mindezek a
zöldbe mennek." Majd így fejezi be írását: „ . . . este .. . az orvosok
pihenés nélkül haza sietnek,hogy kialhassák magukat, mert
jól tudják, hogy másnap legalább száz beteghez kell menniök, kik
mindnyájan oly igen-igen jól mulattak a zöldben.'"

Forrás: budapestfolyóirat/archívum

SALY NOÉMI:RIGÓKOCSMA A VÉN SZEDERFÁHOZ

• A néhai Tabán udvaraiban sokféle csuda nőtt. Füge, például, amit a törökök honosítottak meg a délszakias völgyben, a cserszömörcével együtt a mérges-morcos cserje kiváló festő-növény, egy-két kóbor példánya ennek is díszlik még a hegyoldalon - és persze gyümölcsfák, melyek komoly szerepet játszottak a helyi néptáplálkozásban.
Romlehner néni kiskocsmájában, a Gellérthegy utca 53-ban a vendégnek joga, sőt kedves kötelessége volt ebéd vagy vacsora után deszszertképpen szakítani a kert fáiról,ami éppen érett. Nemkülönben híres volt Maradáék „a Vén Eperfához" cégérezett Hadnagy utcai vendéglője.
A Morus alba Kínából került Európába. (A Dunántúlon nevezik szeder-,a Tiszántúlon eperfának.) Hogy hánynak a lombja bólingatott hajdanán a Tabánban, nem tudni. Biztos akadt belőlük jócskán, hisz a mézédes, fehér vagy lila gyümölcs pompás csemege, türelmes és előrelátó férfiak pedig álomi pálinkát tudnak belőle készíteni. Eperfahordóban érlelve, naná.Hanem olyanból, amilyenhez most kirándulunk, aligha volt sok. A teniszpályadéli sarka mögötti nagy tölgytől csak egy-két perc kaptatás fölfelé, kicsit jobbra, a Kőműves lépcső irányába, és máris ott állunk a törökszedermatuzsálem (Morus nigra) földig hajló ága mellett. Ez a perzsa eredetű fa a Balkánon lépten-nyomon hívogat, a mi éghajlatunk viszont elvileg hidegneki. De hát a Tabán, az más...Mit ír a Budai Napló 1914. májusában, majd húsz évvel a végső pusztítás előtt?
„A Tabán legöregebb fája. A bontócsákány zajától hangos a Tabán. Tótok hadserege szállta meg a zeg-zugos városrészt, s irtja kegyetlen közömbösséggel az évszázados viskókat, sikátorokat.
Sok emlék esik áldozatul ennek a városrendezésnek, többek között a Tabán legöregebb fája is,
amelyet 1686-ban ültettek el - a hagyomány szerint - a török kiűzésének
emlékére. A vén szederfa a Kőműveslépcső 11. számú házának a keskeny udvarát díszíti. Szívós, kemény dereka van a vén szederfának. Alacsony törzséből két ágazat sarjadt, az egyik
kelet, a másik dél felé kapaszkodik.
Mindene elkorhadt már, még a keményfa része is kiforgácsolódott, csak a krokodilbőrhöz hasonló kérge őrzi az összeroskadástól, meg a házfal, amely az északi széltől védte. Ezt a vályogfalat bontják most a tótok, s így csakhamar áldozatul esik a szélnek és a viharnak a 228 éves fa, ha csak a kerület elöljárósága valahogy meg nem menti néma és emlékekkel teljes életét."

A mi aggastyánunk nyilván nem az, amelyikről a Budai Napló beszél, hanema fia vagy az unokája. Ha ő lenne, 319 esztendő súlya nyomná a vállát, s az én lelkiismeretemet. Ahogy a mostani tabáni gyerekek, kismajomkoromban én is kíméletlenül másztam, tépáztam szegényt. A fülünktől a bokánkig csurgott a mennyei zamatú, kimoshatatlan, piros lé. (Az érett bogyó héja hártyavékony, a legkisebb érintéstől kibuggyan a vére, a szára viszont rövid és nagyon erős, tehát a
maszat elkerülhetetlen, még ha kisollóval ügyeskedik is az ember, ahogy immár vagy harmincöt éve csinálom, pedig nagymama már rég nem osztjaa pofonokat.)
A Tabáni Helytörténeti Gyűjteményben van egy fénykép a húszas évek elejéről. Rajta a fánk, már akkornagyon-nagyon öregen. Hány éves lehet? Kétszáz? Nem tudni. Védettnek egyelőre nem védett. En most nem nyúlok hozzá. Epp valami Krúdy-novellát fuvolázik a hegyében egy egy kapatosnak tűnő feketerigó.

Forrás:budsapestfolyóirat/archívum 2005/7.szám

Megjegyzés: A szerző ez év novemberétől a TABÁN TÁRSASÁG elnöke

HÁROM TABÁN FESTMÉNY

EGY VALLOMÁS

IRODALMI BOHÉMTANYA

Mély pince

A török korban már élénk forgalmú volt a tabáni

pince-kocsma, a későbbi Fehérsas és Görög utca

sarkán. Az egykori cégér valóban mély, két, egymásalatti pincéttakart. Az első pince volt hajdan a tulajdonképpeni ivóhelyiség, amelynek boltívei élére állított téglákból állottak, lefelé ívelt négyszögbe rakva. Az 1934. évi lebontás előtt még megvoltak az egykori kármentő mellett az egykori lépcsőtöredékek és a magasabban befalazott ajtónyílás nyomai,mert a legrégibb időkben itt volt az utcai bejárat.

Ebből a helyiségből nyílott egy hosszúkás boltíves helyiség, ahol a rendben sorakozó hordókból a finom zamatú gellérthegyi vagy sashegyi bor illata terjengett. Az előtérben hosszú X-lábú asztal állt, ahol egykor duhaj vitézek verdesték egymáshoz cinkancsójukat. — Sokszor törtük itt a fejünket,vajon a Várból a Mátyás korabeli királyok fürdőjéig (mai Rácfürdő) vezető aluljáró érintette-e a mély pincét és hogy ezen a rejtett úton lesurrantak-e a főbb törökök, Allah mindentlátó szeme elől a tiltott borivás paradicsomi mámorába?

Az első pince alatt volt az alsó pince, ahol a mi

időnkben már nem tartottak semmit, de a lejárata teljes épségben megvolt még. Innen nyílott a régi jégverem hatalmas ürege, ahol a befagyott Duna vastag jegét tárolták. Volt talán itt a mélységben a régmúlt, hatalmas verekedéseknél agyonvert emberek sok csontváza is, de talán még a sok-sok háború alatt eldugott értékek, avagy zálogban itt hagyott egyéb kincsek sokasága is.

A XVIII. század végén, jó százhetven évvel ezelőtt

aztán a Mély pince irodalmi kocsmává rangosodon.

 A Tabánban élt 1794 óta, a ma is álló Szarvas

téri házban Virág Benedek, akihez gyakran járt át

Pestről, a hajóhídon Vörösmarty, Vitkovits Mihály, Horváth István, Helmeczy, sőt nagy ritkán a remeteségéből felránduló Berzsenyi Dániel is, akikkel szívesen ment a „szent öreg" egy pohárka hamisítatlan jó budai bort meginni. Később Vachot híres asztaltársasága is sokszor vendége a híres borivónak, amely közben szép, földszintes sarokházzal gyarapodott. Járt ide Tisza Kálmán is képviselő barátaival, akiknek persze külön szobát „szeparáltak" a lakrész előtt. A „hírfiak" és „újdondászok", költők és egyéb bohémek is szívesen építgették itt— sűrű poharazás közben —, légváraikat, hírnévről és dicsőségről. Nem is akadt íróember, aki ne telepedett volna le a piros abroszos asztalok mellé.

A Mélypince rendes törzsvendége volt Krúdy Gyula, Bródy Sándor és Molnár Ferenc

Forrás:budapestfolyóirat/archívum

SOPRONI SZIGNÓVAL:TABÁN

MEGHÍVÓ

NE SÍRJ KISLÁNY,FELEJTSD EL A NEVEMET......

FELEJTHETETLENÓL FRISSÍTŐ FRÖCCSÖK

(budai szódavíz- és gondolat-buborékokkal)

Nemes Tamás írása

A felújított mûemlékeket és vadonatúj buszokat elrondító graffitik, a legújabb épületek falán céltalanul harsogó lila fények, az eldobott cigarettacsikkek, sörösdobozok, reklámzacskók szennyétôl egyre nehezebben élhetô városunkban is elég néhány megállónyit villamosozni, hogy felüdülhessünk Buda csendesebb zugaiban, óbudai utcácskák mélyén, a hegyvidék zöldjében meghúzódó vendéglôk „kerthelyiség – gesztenyefa – kockás abrosz – délutáni fröccs” hangulatának élményétôl.¬

Egy langyos nyári este ismerôsömmel fröccsöt rendeltünk kedvenc kelenföldi kisvendéglômben. A pincér, az általam épp kedvesen meglepô gesztusaiért szeretett és tisztelt Attila úr fordult egyet, és mindkettônk elé két-két fröccsöt tett az asztalra a következô megjegyzéssel: ¬
– Egész nap talpaltam, már nagyon fáj a lábam. Nem fogom minden fröccsüket egyenként kihozni, úgyis többet fognak inni! ¬
Természetesen igaza lett. Merthogy fröccs mellett jókat lehet beszélgetni.
Akár magáról a fröccsről is, ahogy az idén hetvenöt éve örökre eltávozott Krúdy Gyula morfondírozott hajdanán budai törzsvendéglôjében, Márai Sándorral poharazgatva 

– …mi teszi azt, hogy van egy deci bor és vízzel kisfröccs, van két deci bor és vízzel nagyfröccs, van három deci bor és vízzel ez a házmester?… de aztán már a félliter bor jön, négy deci bort senki sem rendel, nincs is pohár, nincs is üveg hozzá, minek hagyják ki a négy decit?… Babonából? ¬

A nagy mesemondó nem érhette meg, de azóta már ilyen is van: ez a „háziúr”. A nagyfröccs fordítottja, az egy deci bor és két deci víz házasításával készülô hosszúlépés viszont azért nem szerepelt a felsorolásában, mert azt gyógyvíznek gúnyolta. ¬
A budai vendéglők, kiskocsmák népszerûsége a miénket megelőző századfordulón, a Pest és Buda közötti közlekedést radikálisan megkönnyítő Duna-hidak, de még inkább az azokon áthaladó villamosvonalak megépülését követően növekedett meg rohamosan a pestiek körében.

 Klasszikus örökség

Mikszáth Kálmán igencsak találóan fogalmazta meg, hogy miért is igazi felüdülés átruccanni az állandóan nyüzsgő Pestrôl a Duna másik partjára: „...mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának múltja. … Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes kocsmái.”¬
Krúdy Gyula szerint a pestiek ennél sokkal romantikusabb okból szeretik Budát:
 „Amíg a pesti ember szerelmes, száz eset közül kilencven esetben Budát keresi föl szerelmi életének helyes lebonyolításához. Buda a pesti szerelmesek búvóhelye. ¬¬Az ottani kis cukrászdák, apró, furcsa kávéházak, rejtett kocsmák halaikkal és görbe-gurba utcák ócska házaikkal, úgy látszik, mind atyafiságot tartanak a szerelemmel. A budai korzó gesztenyefái alatt hány dermedt szív dobogott már melegen, és a padokon leülni szerelmes szívvel és a hölggyel, bizony nem utolsó mulatság.”

Jöttek bizony mindig is a túlpartiak jóféle halászlére, majorannás libapecsenyére, paprikás csirkére, cseresznyés és káposztás rétesre, sramli-, rác tambura- meg cigányzenére. Mindezekre remekül csúszott a vegyészi beavatkozásoktól mentes kadarka, csak úgy tisztán, vagy éppen fröccsben. A mi jó kis – vagy akár nagy – fröccsünk pedig azon kívül, hogy az emésztést is nagyban segíti, magában, üdítônek is az egyik legjobb ital – a mai napig az.



A fröccskészítéshez használt jóféle vörösbor ráadásul bizonyítottan egészséges, mivel számos olyan összetevője van, amelyek előnyös hatást gyakorolnak szervezetünkre, fontos lehet a szerepük különösen a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésében: a testünkben lerakódott rossz koleszterint hígító rezveratrol, a vérnyomásra kedvezôően ható polifenol, valamint az antioxidáns flavonoidok.
Fröccs készítésére a szódavíz a legalkalmasabb, mert a semleges ízű, mesterséges szénsavas víz – ellentétben a különbözô ásványi anyagaiknak köszönhetően más és más ízű természetes ásványvizekkel – nem zavarja meg a bor saját ízét.
Márai egyik írásában errôl így vélekedett:

 „Mert a szódavíz nem ásványvíz, ezt jegyezzük meg jól. A szóda már a civilizáció, ez igaz, de nemzedékek és évszázadokfortélya kellett hozzá, míg a magyar megtanulta és feltalálta a fröccsöt, ami a hosszú élet titka. … S a magyar, mikor feltalálta ezt a csodálatos, bölcs és óvatos vegyüléket, mely elég tömény ahhoz, hogy sarkallja a borozgató férfi képzelőerejét, s ugyanakkor eléggé szelidített, hogy ne ártson a nemesebb szerveknek, mély élettapasztalatról tett bizonyságot. Mert minden ásványvíz gyászos dolog, elrontja a bor jellemét, de a szikvíztől a badacsonyi, vagy egri fehér illata nem változik, s a fröccs óvatos-okos keverési aránya, hála az évszázados gyakorlatnak, megóvja a magyart mindenféle kilengéstől.”

Wagner, Werner és Schleicher urak Első Budai Szódavíz Gyára Schreil

Győző,az Alnecker vendéglő kocsmárosának háta mögött

Arra viszont vigyázzunk, nehogy gyorsan fröccsentsük a borba a szódát, mert akkor „kiugrik” a buborék, és „meghal” a víz. A fröccs akkor igazán ropogós, erős és üdítô, ha lassan engedjük a pohárba az optimális esetben négy-hat fokos szikvizet.

A paptanár utat tör

Az ám, de vajon a számos budai kocsma honnan szerezte be a klasszikus idôkben a spriccer különféle változataihoz a kis- és nagyfröccshöz, hosszúlépéshez és viceházmesterhez az ásványvízzel érdemben semmiképp sem helyettesíthető, manapság már „Garantáltan Hagyományos és Különleges Termékként” bejegyzett, sőt hungarikumként tisztelt szódavizet?
A hetvenöt éve értelmetlenül lebontott Tabán egyik legnépszerűbb vendéglője, az Albecker söntését megörökítő fényképen a korcsmáros mögött látható plakát elárulja, hogy azt bizony – hiába, a név kötelez: szódavizet a Vízivárosból – a Kacsa utcából szállította a megbeszélt időben Wagner, Werner és Schleicher urak Első Budai Szódavíz Gyára.
Hogy első? Lehet, Budán az. Jóval korábbi időket idéz a születéstörténet. A legenda szerint a Fáy András fóti pincéjében többek társaságában vendégeskedő Jedlik Ányost az ösztönözte a mesterséges savanyúvíz elôállítására, hogy a társaság egy másik jeles tagja, Vörösmarty Mihály gyenge gyomra miatt nem lelte örömét a savanykás borban. A leginkább a dinamó feltalálójaként elhíresült Jedlik Ányos valójában győri bencés gimnáziumi fizikatanárként talált rá a mesterséges szénsavas savanyúvíz készítéséről Genfben még 1789-ben született leírásra. Győr környékén nem volt ásványvízforrás, minden bizonnyal ez indította arra, hogy kikísérletezze a gyártás technikáját.
Az 1831. nyarán Magyarországon végigsöprő nagy kolerajárvány idején felismerte, hogy a szódavíz savanyú kémhatása révén nem adta tovább a járványt, ugyanakkor enyhülést, megkönnyebbülést hozott a szenvedőknek.
Egyik előadásán a következő szavakkal kommentálta a „mesterséges szénsavas víz” áldásos hatását:

„Érdemes lehet ezen pezső víz azon személyekre nézve, kik borral nem élvén, szomjuságuk oltásakor az említett pezsgôi csípősséget éldelni kívánnák. Talán azon betegségekben sem lenne czéliránytalan ital, mellyekben a szénsav által történendő izgatás a belső részekre jótékonyan hat. Mondhatom volt alkalmam cholera idejében némelly ismerőseim közül tapasztalni, mennyire epedtek ezen ital után, s nem keveset enyhítettek kínzó állapotukon, midôn az orvos engedelmébül vele élhettek. Illy neme a savanyú vizeknek természetben nem találtatik: mert a szénsavval egyesült víz többféle ásványos részekkel érintésben lévén, azokbul kisebb vagy nagyobb mennyiségben mindenkor valamit magába vesz.”

Szikvízkészítô üzemét 1842-ben indította be Pesten négy munkással, de egy évvel késôbb át is adta unokaöccsének, hogy ô maga továbbra is tudományos munkájával foglalkozhasson.
A bárhol könnyen és olcsón előállítható szódavízre pedig volt igény bőven, hiszen a Kárpát-medencében és a körülötte magasodó hegységekben számos helyen fakadó ásványvizet – savanyúvizet, borvizet, csevicét – az 1800-as évek közepén egyrészt még nem tudták olyan jól lezárva szállítani, hogy az ne büdösödött volna meg, és ne ment volna el belőle a buborék, másrészt a gyenge infrastruktúra miatt nagyobb távolságokra igencsak körülményes és költséges volt az áru fuvarozása.

Budán 1867-ben létesült az első szikvízüzem: az előbb említett Első Budai Szódavíz Gyár. A céget alapító Frum István gyógyszerész helyére 25 évvel később lépett új tulajdonosként Werner Adolf. Az 1870-es években a Millacher L(ajos) és Wagner cég a Kacsa utca 29-ben gyártott szódavizet. Schleicher József 1894-ben néhány házzal arrébb, a 19-es szám alatt palackozott szikvizet. Wagner, Werner és Schleicher üzemeinek 1898-ban bekövetkezett egyesítését követően az új cég vitte tovább az Első Budai Szódavíz Gyár elnevezést.

A hőbörgő víztől a krachedliig

A Kacsa utca a 19. század utolsó negyedében vonzotta az iparosokat: itt létesült 1878-ban Ganz Ábrahám első– később a Lövôház utcában nagyüzemmé fejlődött – villamossági mûhelye, mint ahogy 1890-ben már a Kacsa utca 17. szám alatt működött az itáliai Trecentoból Budára települt Pietro Del Medico által negyven évvel korábban a közeli Bécsi kapu utcában alapított Első Magyar Szalámi Gyár is.
Ezek az évtizedek jelentik a Gründerzeit nagy időszakát, amikor a fôvárosban a többi között jónéhány olyan gyár is születik, amelyek ma már hétköznapi, de akkoriban a választékot jelentősen bôvítô, kiváló minőségű enni- és innivalókat kínáltak a rohamosan gyarapodó lakosság számára. A Del Medico család már említett üzeme, a Piazzoni, a Dozzi és a Herz szalámigyárak, a Stühmer csokoládégyár, a Gerbeaud csokoládébonbon üzem, a Törley pezsgôgyár, a sört nagyüzemi technológiával előállító Dreher és Haggenmacher gyárak mellett méltán sorolhatók ide a lakossági fogyasztás színvonalának emelésében szintén jelentős szerepet betöltő szikvízüzemek is.
A szódásüvegeken domborodó feliratok büszkén hirdették, hogy számos sörfőzde termékpalettáján is szerepelt a – dédapáink szóhasználata szerint – „hőbörgô víz”. Tisztán és fröccsben is a mindennapok elengedhetetlen itala lett.
Kissrác koromban a nyári vakáció idején jópárszor rendesen megszomjaztunk, amikor haverommal a rekkenő hôségben kibicikliztünk a városszéli bányatóhoz. A közeli kocsmában az ott leginkább a fröccs készítéséhez, számunkra viszont „életmentô” frissítőként szolgáló jéghideg szódát mi persze bor nélkül ittuk. Elsősorban életkorunk miatt, no meg azért is, mert csak erre volt pénzünk – 20 fillér.
Évekkel később, a múlt század hetvenes éveiben egy perzselően forró júliusi délután külföldi vendégeimmel a Vár megtekintése után a Tabánba lesétálva bukkantunk rá az Attila úton a Mátra kisvendéglőre. A galuskával körített, ízletes szafttal tálalt mátrai aprópecsenye mellé, de leginkább a nyári hőség miatt mohó élvezettel hörpöltük a ház italkülönlegességét: jeges mustfröccsöt! Az talán természetes, hogy holland barátaim hazájában ismeretlen volt ez a véleményem szerint minden más üdítőitalnál összehasonlíthatatlanul jobb ízű, ráadásul csakis egészséges alapanyagokból, mesterséges színezékek, ízjavítók és tartósítószerek nélkül készült ital. Szinte fizikailag fáj, hogy többé én sem találkoztam ezzel a pompás üdítôitallal egyetlen általam meglátogatott vendéglőben sem.
A szódavíz kétségtelenül hozzájárult nemzeti gasztronómiánk gazdagításához, hiszen magyar recept szerint a palacsinta tésztája is csak akkor igazán jó, ha készítésekor egy kissé felspricceljük. S az sem meglepő, hogy ennek a csemegének sokak szerint a legjobb kísérője az alkoholmentes magyar fröccs: a szódavízzel jól elkevert málnaszörp.
A múlt század elején felszolgált frissítő a mai márkás üdítôitalok presztízsével ért fel, ha abba Gessler Siegfried egykori kőbányai gyárában, ezüst üstben főzött valódi málnaszörp került. Közben a szikvízgyártók kifejlesztették a krachedlinek nevezett, különleges golyózáras üveget, aminek köszönhetôen széles körben válhattak népszerűvé a málna- és citromízű szénsavas üdítők.
A minden ízesítés nélkül, „tisztán” is élvezetes szódavíz pedig a Kárpát-medencében oly gazdagon fakadó ásványvizek könnyebb szállítását jóval megelőzve tette lehetővé a buborékos víz otthoni fogyasztásának kényelmes élvezetét. Igaz, hogy a patronos szifonok megjelenésével egy újabb örök konfliktusforrás is megszületett: ki menjen ki a konyhába szódát csinálni?
Pedig további jó oka is van, hogy mindig kéznél legyen: személyes tapasztalataim szerint a ruhára, terítőre spriccelt szódavíz dörzsölés nélkül kiveszi a vörösbor-, eper- és málnafoltokat! l

2008 október

Nemes Tamás

Forrás:baudapestfolyóirat/archívum/2008 október

Fozók: Sebestyén László

E KÖNYV,HA MAJDAN NEM LESZEK TÖBBÉ...........................

 A Mély Pince  vendégkönyvének története.

Zeke Gyula írása

Örömmel fedeztem fel az írást a Budapest folyóirat archivumában mint újdonságot,pedig már azt hittem mindent tudok Poldi bácsi vendégkönyvéről.
A vendégkönyv másolata nekem is megvan, nagy becsben tartom.Hogy miképpen jutottam hozzá? Most is csak azt válaszolhatom,amit 2010-ben a Petőfi Irodalmi múzeum szerkesztőjének kérdezősködésére :  
-Poldi bácsi dédunokájától kaptam ,ugyanattól,aki az Amerikából visszakerült eredeti példányt a múzeumnak adományozta. Sajnos,a múzeum terve a vendégkönyv kiadásával azóta sem valósult meg, valószínűleg pénz hiányában.

A spanyolviaszról mindig utóbb derül ki, hogy más is felfedezte már. Sebaj, az örömöt utólag senki nem veheti el tőlünk, és a Szeptember végén-nek is mindig van első olvasója. Szóba akartam voll hozni a szomorúságomra sok sebből vérző Márai-életmű egyik támadhatat-lan. harmadszori olvasásra is letehetetlen darabját, az 1972-es Föld! Föld!... címűt, amelyet — az Akadémia és a Helikon Kiadó gondozásában — 1991 óta tarthat a kezében a hazai olvasóközönség, s amelyet bízvást ajánlhatok a túlságosan is régi módon serkenő ifjúság figyelmé-be a magyar szellemi és politikai mentálhigiéné kézikönyvéül. A 292-29.'}.-ik oldalon Krausz Lipót, az akkor már a Tabánnal együtt jó tíz éve nem létező Mélypince vendéglőse 1944. március 19-i, Márainál tett látogatásának történetét találjuk. Azt meséli: Poldi bácsi — mint még élő egykori törzsvendégére — rá akarta hagyományozni híres vendégkönyvét, amelyet ő avval utasított vissza, hogy nála sem lenne jó helyen. ,,Két címei mondtam — írja ahol talán biztonságosabban megőrzik az albumot. Később megtudtam, egyiket sem kereste fel - az album vele pusztult, amikor a közeli napokban elvitték feleségével, Poldi nénivel együtt az újlaki téglagyárba, s aztán onnan tovább, a lengyelországi. megsemmisítő telepre."

Rajz a vendégkönyvben:Krausz Lipót vendéglősől

Nem így volt. újságoltam volna örömmel, Krausz Poldi és a Lina néni (így szólították) is túlélték a halál évét, és megvan a vendégkönyv is. közgyűjteményben méghozzá, 1979 óta a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ezt újságoltam volna tehát, Csordás Lajos azonban már megtette ezt a Népszabadság 2002. jú-nius 25-i számának 28. oldalán (Krausz Poldi és a Mélypince legendája). Segítője — épp, mint nekem most — Kürti György, Krausz Lipót Budapesten élő unokája volt, aki — épp, mint nagyapja a vendégkönyvet — figyelmes gonddal gyűjtött és őrzött évtizedeken át minden, a Mélypincére vonatkozó írást, és fontos információkkal szolgált a család történetéről. (Ezúton köszönöm meg a segítségét s a vele való találkozás élményét.) Gyermekként sok időt töltött a Mélypincében. kilencéves volt a lebontásakor. Bizonyosan az utolsó szemtanú, aki szót és tekintetet válthatott Krúdyval. Szép Ernővel, Máraival, Szerb Antallal, Székely Mihállyal és mind a jeles és jeltelen törzsvendégség rég elhalt (vagy megölt) tagjaival.
Leletté e mai írásban így nem az a Dutka Mária (feltehetőleg a költő, s nem mellesleg Mélypince-törzsvendég Dutka Ákos lánya) tollából származó interjú lett, amelyet magam találtam meg a Supka Géza szerkesztette Világ 1947. május 13-i számának 2. oldalán (Szindbád a Mélypincében. A lábán utolsó emlékeit a Szövetség utcában őrzi Poldi bácsi), hanem maga a vendégkönyv. 

A vendégkönyv, amelyet kézbe véve szokatlan lelkiállapot vett erőt rajtam, miközben lassan lapozgattam: mintha lenne túlvilág. Am mielőtt elmondanék róla és idéznék belőle egyet s mást, két észrevétellel hozakodom elő.
Az 1956 szeptemberében elhunyt Krausz Lipóttal a Mélypince bezárását és lerombolását követő bő két évtizedben több interjú is készült, illetve több írás is szóba hozta a személyét. Sokan ismer-hették is még a háború után, illetve le-hetett tudomásuk róla, hogy túlélte. Keller Andor 1954-ben írt róla. (Egy képeslap mellé. Emlék Krúdyról. Művelt Nép, 1954. augusztus 8.)
A Mélypincét és kivált Krúdyt övező
— természetük szerint legendává épülő
— történetek valóságtartalmát azonban nem könnyű kihámozni. Szinte nincsen két szerző vagy akár ugyanannak a szerzőnek két írása, akik vagy amelyek azonos módon adnának tovább egy-egy esetet. Sem a hely nem engedi meg, sem e cikk műfaja nem teszi lehetővé, hogy közülük akárcsak egynek is alaposabban a nyomába eredjek — ez egy komolyabb tanulmányba kívánkozó munka lesz —,
óvatosan adom hát tovább a Mélypince kettős — hagyományos tabáni és művészkocsmai — arculatát megalapozó történet leghitelesebbnek látszó, a fönt említett interjúból származó változatát.

„Egy szép nyári éjszaka, 1918-ban -emlékszik vissza Poldi bácsi —, még alig pár hete voltam a Mélypince gazdája, arra ébredtem, hogy zörgetnek az ablakon. Kiugrottam az ágyból, és úgy, ahogy voltam, siettem felhúzni a redőnyt. A beszűrődő holdvilág fénye egy gyönyö-rű szál barna férfit és egy alacsonyabbat világított meg előttem, akinek ezüstös Jürtjei a homlokába hulltak. Egy bará-tom társaságában érkeztek, ő odasúgta nekem: »Ez Krúdy Gyula és Bródy Sándor. « - Krúdy szelíden végignézeti rajtam és odafordult Bródyhoz: »Sándor, ide fogunk járni mindig. Ez a Poldi csak tisztességes ember lehet, ha hosszú gatyát hord. Ilyet se láttam vagy húsz éve.« (...) Bródy és Krúdy után szinte sereglettek hozzám az írók, művészek, tudósok a Mély Pincébe — meséli tovább könnybe lábadt szemekkel."
Az idézet első leiét Krúdy Zsuzsa is hozza egy cikkében (Krúdy intelmei. Vasárnapi Hírek, 1991. október 20., 18. p.), anélkül azonban, hogy a forrását megadná.

A híres-nevezetes képeslap hátoldalán Krúdy soraival

Érdemes szóba hozni azután a nevezetes Mélypince-képeslapot is, amelyet mások mellett Kellér Andor és Csordás Lajos is egyedi darabnak tüntetnek fel írásaikban. Nos, egészen bizonyosan nem az. Krúdynak a képeslap hátoldalán olvasható sorai („Bizonyítvány. Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély Pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem. Krúdy Gyula Budapest 1931. május 21.") nem csupán szóról szóra, de írásképükben is azonosak az írónak a vendégkönyv 10. oldalán látható soraival. Nyomatként kerültek tehát a képeslapra, Szántó András gyűjtő barátom információja szerint igen kis példányszámban. A feltehetőleg Krúdy 1933. május 12-i halálát követően, ám meglehet, hogy már a Mély-pince október 2-i bontása után nyomott képeslappéldányok többsége híján van a Krúdy-nyomatnak.

Krúdy kézírása a képeslapon csak nyomat

Örömmel adhatom végül hírül olvasóinknak, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum Varga Katalin irodalomtörténész gondozásában fakszimile formában kiadni készül a Mélypince vendégkönyvét. Jelen írás tehát afféle olvasói előkészület is a jeles alkalomra, melynek eljövetelét csak a szükséges — nem csekély összegű — pénz előteremtése késleltetheti. (Ha e jelzés olyan olvasóra talál, aki tehet valamit az ügyért, annak a szerző örülni fog.)
A vendégkönyvet Krausz Lipót 1931. május 23-i, Gyermekeimnek! című beegyzése nyitja meg. Nem ez a nap tekinthető ugyanakkor a tényleges kezdetnek, a már idézett Krúdy-mondat mellett más, korábbi bejegyzés is található benne. A bordó, vászonkötésű könyvecske ugyan 85 számozott oldalpárt tartalmaz, ám a beírások nem időrendben követik egy-mást. Poldi bácsi magával vitte az albu-mot Pestre, az Izabella téri új vendéglőbe is. A legkésőbbi bejegyzés 1936. november 30-i keltezésű.
Többféle színű tintával és ceruzával rótt sorok, fűzfavers és puszta aláírás, rajz és próza-bolondozás, kotta és tan-párbeszéd, bökvers és anekdota, német és magyar nyelvű, férfitól és nőtől származó beírás egyaránt fellelhetők benne, a szövegek egy része nem könnyen olvasható, a szereplők kiléte nem egy esetben nehezen lesz megállapítható. Fotóink mindebből csupán ízelítőt adnak.

A kötet mégis visszanyúlik az 1918-as kezdetekig. Krausz Lipót a beköszöntő utáni lapokon fölsorolja jeles törzsvendégeit. külön kezdő oldalt adva az íróknak, újságíróknak, szobrászoknak és festőknek, élükön a halottakkal.
S álljon itt befejezésképp ama bevezető, amely kedves nyelvi zökkenőivel is szívszorító dokumentuma annak, mi volt ez a város, és annak, milyen mélyre süllyedt a következő évtizedekben:


„Gyermekeimnek! 

E könyv, ha majdan nem leszek többé, emlékeztessen arra titeket, hogy apátok egyszerű kis tabáni Mély Pincze vendéglőjében 1918 óta a Társadalmi és Szellemi élet kiválói között kik részben törzsvendégek részben vendégként fordultak meg, és büszkén hirdetem, hogy valamennyi vendég megbecsülését és szeretetét bírtam. Ezért is, ha már anyagi javakat nem hagyhatok rátok, ezzel a könyvvel majdan büszkén odaállhattok ember és világ előtt hogy apátok a Poldi bácsi és anyátok a Poldi néni mindenkitől szeretve és tisztelve voltak." 

Zeke Gyula írása

Forrás: Budapestfolyóirat/archivum/2006/3. szám

Fotók:  tabán-anno fotoarchívum