VISKÓ A GELLÉRTHEGYEN 1906

 

NE BÍRÁLJUK A BUDAI VENDÉGLŐKET!!

BUDAI VENDÉGLŐ 1930

Aszlányi Károly írása

Megjött a gólya, megjött a fecske, megjött a budai vendéglő. Télen a budai vendéglő alszik, Gyertyaszentelőkor kidugja az orrát, ha szép idő van, visszamegy. 

Tavasszal a budai vendéglőt tatarozzák. Ez már évek óta így van, ellentétben a budai vendéggel, amelyet évek óta nem tataroztak. 

A budai vendéglőre jellemző, hogy ablakában muskátli és étlap virít. A muskátlin virág, az étlapon árak nyílnak. Amikor szép idő van, kirakják az asztalokat, amikor csúnya idő van, tönkremennek. Ilyesmiről már neoprimitivizmus írni. 

Gázoljunk bele a tradíciókba, rántsuk le a leplet, valljuk be, állapítsuk meg, jelentsük ki: 

a budai vendéglő mint olyan, már rég nem olyan, mint volt. 

A budai vendéglő tulajdonosa pesti.

 Pincérei pestiek, 

vendégei pestiek .

A rendes, konzervatív budai polgár ki nem állhatja a lármás pestieket, inkább Pestre jár sörözni, minthogy találkozzék velük. 

A budai vendéglőben pesti jazz pesti dalokat ropogtat. Parkett, cocktail, tánc, frakk, autó- tábor jellemző a budai vendéglőre, manapság. 

Szép meleg estéken egész Pest Budára megy. Az egyik oldal üres, a másik oldal zsúfolt. Háztartási alkalmazottak a Gellérthegyen, urak és hölgyek a budai vendéglőkben szellőznek. Aki idegen Pest éjszakai életére kíváncsi, — Budára kalauzolják. Buda kis utcáin Pest jellegzetes figurái tűnnek elénk, a pesti forgalom Budán forog, a pesti lárma Budán tombol. A pesti utcák üresek, csöndesek és néptelenek, mint a budai utcák lennének, ha nem lennének olyanok, mint a pesti utcák. A pesti vendéglők elnéptelenednek, üresek, csöndesek, hangulatosak, mint a budai vendéglők lennének, há nem lennének olyanok, mint a pesti vendéglők, ha nem lennének olyanok, mint a budaiak. 

— Únom ezt a lármás várost, — mondja a balparton valaki, — átruccanok Budára. Igen ám, de ugyanakkor 500.000 ember gondolja, mondja és teszi ugyanezt. 500.000 ember ruccan át Budára, hogy egy kicsit egyedül legyen. Azonkívül átruccan a por, a lárma, a forgalom és átruccannak a horribilis árak és a pesti jassság, átruccan egész Pest a csöndes Budára, — a csönd, a hangulat és tiszta levegő ellenben vállat von és otthagyja őket és Pestre menekül. 

A budai vendéglőt az különbözteti meg tehát a pestitől, hogy olyan zsúfolt, mint a pesti vendéglő, olyan hangos, mint a pesti vendéglő, de sokkal drágább.

                       Dajkamese, hogy  a budai  vendéglőnek  speciális hangulata van. A macskát letapossák, a virágokat kitépik, a hangulatot lemészárolják a pestiek. Ha van valami, ami jellemző a budai vendéglőre, az nem lehet más, mint hogy hamisítatlan pesti jellegű zenés lokál, ahol esetleg, még le nem tépett és szét nem taposott fametszetek emlékeztetnek egy városrészre, amelyet Budának hívtak valamikor s amelyet repülőgépről néha még lehet látni, közelről azonban semmiesetre sem. 

Eljön a nap, midőn a budai vendéglőt már csak az fogja jellemezni, hogy Pesten van. 

Budapesti Hírlap, 1930. május (50. évfolyam, 98-122. szám)1930-05-18 / 112. szám

Az írás után alig 8 évvel  az ismert és sikeres író Aszlányi Károly szörnyethalt a dorogi országúton...

ANNA-BÁL TABÁNTÓL DUNAFÜREDIG

FRISS UJSÁG

1939 július 16, vasárnap

Feltámad a tabáni őslakók legendás Anna-bálja 

Milyen volt régen és milyen lesz most a vígasság? 

Tabán: már nincs, de tabániak vannak. 

Eltűntek a Gellérthegy, lankájáról az apró, omladozó házak, a macskaköves, girbe gurba uecák, a vén szederfák és Poldi bácsi vendéglője. Tabán pacsirtája ki tudja. , hol énekel  most. ha még él] ez az egykor szép napokat látott, volt bécsi énekesnő, s ki tudja, hol énekelnek a sárga kanárimadarak, melyek a kis ablakok mögött tril- láztak, a sötét, levegőtlen szobácskákban? Hol játszanak a srammlik. melyek egykor itt muzsikáltak és hol muzsikálnak a régi zenélőórák. melyek a szűz imáját és a Norma áriát játszották az öreg bútorok között. Tabán már nincs, de tabániak azért vannak. A rögtől elszakadtak, szétszóródtak a nagyváros minden irányában mégis tabániaknak tartják, mondják, magukat most is. Elsősorban azok. akik ott maradhattak az I. kerületben, mely az egykori Tabán kerülete volt, annak is a lebontott régi városrészhez közeleső uccák házaiban, ahonnan el-elsétálnak a Kőkereszthez, mely még ott áll régi helyén, az úri környezetben. 

Az őslakók, akik az évszázadokon át Tabánban élő családokból születtek, nem felejtették el a régi Tabánt. Holott nem volt* fényűző, kényelmes, fővárosias városrész. Elhanyagolt volt. rendezetlen volt. vad volt. de Tabán volt és ennek a szónak varázsa, varázslatos ereje van ma is. 

Az I. kerületi Iparoskor kebelében működik a Budai Iparos Ke reskedő Ifjak Kultúr Egyesülete. Híres műkedvelő színjátszó társulata van. a testvéri összetartást, a jól végzett munka utáni polgári szórakozást ápolja. Tagjai Tabán őslakóinak utódai. Ezek most elhatározták. hogy július 22-én. szombaton feltámasztják a régi. legendás hírű tabáni Anna-bálat. 

-Ez idézi fel az emlékezést, hogy milyen volt régen a tabániak Anna-báljal 

Amikor az öreg Potorisics bácsi rendezte 

A régi Tabánban alig élt úgynevezett kaputos ember. A kézművesek, iparosok, munkások városnegyede volt. még régebben, a nagyapák és dédapák idejében a  halászóké, vízimalmosoké és hajósoké A céhek már eltűntek, de a Tabán sokáig ápolta a céhhagyományokat. céhemlékeket. A Hadnagy utcai kedélyes kocsmában egy asztalnál borozgattak a kádárok, bognárok. lakatosok, asztalosok az öreg Potorisics bácsival, aki foglalkozására nézve nyugalmazott dunai hajóskapitány volt és arról yoU nevezetes, hogy csömört kapótt a víztől, csak a borért lelkese dett. 

Potorisics bácsi nem volt mindig kapitány, nem volt mindig bácsi, fiatal éveiben dunai hajós volt. aki a Tabánban lakott,és lelke volt az ifjúságnak. A régi Anna bálokat ő rendezte, szárazon és vizen. Inkább vizen, mert ott össze gyűjtötte hajóján a borozókat, a pajtásokat, a szépséges leányzókat és daliás ifjakat és a nyári estében, a csillagos ég alatt elvitte őket hajójával valamelyik dunai szigetre, a srammli-zenekarral, a cigányokkal, a sörös és boroshordókkal, a kolbászsütő asszonyokkal. a rácpontyot készítő öreg halászokkal együtt, úgy vigadtak szórakoztak hajnalhasadásig. 

Potorisics bácsi előtt is rendeztek a tabániak Anna-bálokat, esztendőről-eszteudőre. Előfordult hogy kedvük kerekedett és átrándúltak a Városmajorba, ahol akkoriban még a mariandl volt a divatos szerencsejáték, a városmajoriak saiát termésű budai bort mértek. nem is kellett messze menniük szüretelni. Ott termett a szőlő a mostani Városmajor ucca tájékán, ha ugyan tavaszi áradásakor el nem pusztította az Ördögárok megdagadt vize. Céllövészet, tekeverseny előzte meg a báli mulatságot aki a hordó sört megnyerte, nyomban csapraüthette, aki a kakast nyerte iueg: megkoppaszthatta és nyársrahúzhatta rögtön. 

Anna-bál napján korán letették a szerszámokat a tabáni kézművesek és inarosok műhelyeiben. A fehérnép egész nap csinosította ma gát, a dalárda a torkát köszörülte, a cigány negyedik húrt kerített hegedűjére. Gondtalan, vidám, zenés. nótás. mámoros volt a régi tabáni Anna-bál, vendégeket is hív tak, nemcsak a Várból és a Vízi városból, hanem a messze Pestről is, várbelivel akkoriban a hajóhíd adta az együttélést, az összeköttetést. 

Volt is híre, becsülete a tabániak Anna-báljának. Ha a Gellérthegy tetején rendezték, ahol akkor még csillagvizsgáló épülete állt a régi fából készült Gerendavár helyén kora délután kezdődött, ökörsütéssei, állatheccekkel és más szórakouzásokkal 

A feltámasztott tabáni Anna-bál este kilenc órakor kezdődik, julius 22-én. Boltzárás után. Külön hajót bérelt a szorgalmas, igyekvő rendezőség, mely a Gellértfürdő előtti hajóállomásról indul este kilenc órákor. Dunafüredre viszi a hajó a bálozókat. Ott kötnek ki. Fényáradatban siklik majd a hajó a csendes Dunán és a két partra el hallatszik az ének, a muzsikaszó. A lányok, legények magyaros ruhába öltöznek, Dunafüreden népies játékokat mutatnak be, tárogatósok édes-bús nótázása sír bele a dunaparti éjszakába és mire hajnalodik, még járni fogják a híres Kállay-kettőst.

Arra is gondoltak, hogy Isten ments, az időjárás elronthatja, az eső elverheti a mulatságot. Oda se neki! Ott a bérelt hajó és a dunafüredi tágas nyári fogadó, fő a jókedv, a bút, bánatot otthon hagyják ezen az estén, ezen az éjszakán a tabániak, akik az őslakók szellemében akarják az Anna-bálat áttáncolni, átmulatni a vasárnapi reggelbe. Az sem zavar, hogy az Anna-bál nem Anna napkor lesz- Anna napja hétköznapra esik. 

A hétköznap pedig a munkáé, a műhelyé, a bolté, a szaladgálásé, a küzdelemé és a hajszáé az élettel, a megélhetésért!

Vajjon- így volt ez régente is? Nem volt így. A régi Tabán őslakói megengedhették maguknak, hogy Anna napját, az ő hagyományos, legendás báljaik napját ünnepnapnak nyilvánították. 

Ma már ez lehetetlen. Lassan-lassan az ünnepnapok is munkanapok lesznek, olyan lázas a hajsza, olyan kicsi a kenyér és olyan kevés a pénz a kispolgárok erszényében.

A régi Tabán boldogabban, könnyebben élt, az őslakók ifjú utódai, leszármazottai viszont jobban tudják értékelni a mai életet s annak minden kis örömét, halovány szépségeit.

Hogy is énekelte a költő ezekről az utódokról?

„Lesznek-e oly boldogok, mint a holtak.

Kik a Tabánban oly boldogok , voltak?“

TABÁNI RÉSZLETEK...

 

MASTER CHEF VIP ANNO 1930

Nagy divat manapság a főzőverseny. 

Tömegek izgulnak,melyik celeb jut be aktuális párjával  a döntőbe , kinek a rántása kozmál oda és ki v iszi el a fődíjat, közben orrvérzésig reklám (sberbank és hüvelygomba!) Nem új dolog ez kérem.Már a harmincas években is volt főzőverseny Budapesten a Fővárosi Gázművek szoíd reklámjaként. Igaz szó nem volt  még celebekről.

      AKI 14.4 FILLÉR ÁRA  GÁZZAL 3 F0GÁS0S MENÜT FŐZ...

Nemzeti Ujság 1930 03 23.

A gázművek főzőversenyének autszájder győztese nem tanult főzni és hivatalnok-kisasszony. 

BUDAPESTI LÁNYOK, AKIKNEK KEZÉBEN OTTHONOS A FŐZŐKANÁL 

A megszokott kép: a terem közepén gáztűzhelyek és mellettük kipirult arcú fehérkötős, fehérbóbitás lányok. 
(Ez jó, hogy már ezzel a „megszokott“ jelzővel lehet kezdeni. De így van. Budapest kezd érdeklődni a főzőversenyek iránt. Budapest lányai, akiknek kezében pár évvel ezelőtt csak a cigaretta és a rúzsceruza forgott otthonosan, most kezdik megismerni a főzőkanalat is.) 

A kétnapos főzőverseny első napján a terítési verseny után már megkezdődtek a találgatások a helyezésekről:

"S végül kiemelve kell megemlékeznünk a 11. számú magyar asztalról, melyet Szentkeressy Kata terített. Minden holmi magyar volt ezen az asztalon. Az edények régi holicsi és bélapátfalvai darabok, s a szőttesek közt a sárközi, a buzsáki, a torontáli és a székely szövőművészet remekei szerepeltek. Azt hisszük, hogy ennek az asztalnak van leginkább esélye az első díjra."

Magyarság 1930 03.18

Második nap:

— (Megkezdődött a katolikus lányok főzőversenye.) 

"A Katolikus Lányok Országos Szövetsége szombaton kezdte meg azt a versenyét, amelyben a háztartási tudományokban mérik össze erejüket a budapesti lányok. A Károlyi-palotában már kora délután nagy sürgés-forgás volt. A kipirult arcú, izgatott versenyzők lázasan készültek a mérkőzésre, amelynek során pörköltet és piskótatésztát kellett készíteni. Sisteregtek a fazekak, forgott a főzőkanál és rövidesen remek pörkölt illatát érezte a nagyszámú nézőközönség. Akadt persze olyan is, amely nyers maradt, vagy odaégett, de általában sikerült a pörkölt, amit legjobban bizonyít az, hogy nagy része elfogyott. Még nagyobb sikere volt a piskótatésztának, amely olyan ízletes lett, hogy alig maradt belőle a zsűrinek. A lelkes és kényes közönség a szó szoros értelmében elkapkodta a verseny eredményét és a zsűri csak nagynehezen tudott akkora falatot keríteni, amelyből véleményt mondhat a versenyzők szakácsművészetéről" *

Az új energia, a gáz népszerűsítése 1930-ban

Második nap:

A versenynek már vége, fent a pódiumon ott állnak a zsűri tagjai: Stumpf Károlyné, Stadler Frida, Freiberger Miksáné, Alszeghy Piroska , Ordódy Jánosné, Radák Olga dr, Kelemen Konstancia, Csapodi Hedvig, Fallenbüchl Tivadar és Karét Ilonka.

Ételszag. 

Most hirdetik az eredményt. 

Az első Szentkeressy Kató. 

Legnagyobb érdeme, hogy 14.4 fillér ára gázzal főzte meg az ebédet, mely zöldséglevesből, párolt sertéskarajból, rizsköritésből, sárga barack kompótból és diós pozsonyi kifliből áll. 

(A legérdekesebb, hogy a főváros Gázművei, mely a Katolikus Lányok Országos Szövetségével karöltve rendezte a versenyt, önmaga ellen csinál propagandát: a versenyben az a győztes, aki legkevesebb gázzal tudja megsütni ugyanazt a menüt, hozzá még igazán értékes ajándékokat: gáztakaréktüzhelyeket és rezsókat osztogat ki azok között, akik legnagyobb takarékossággal bánnak a gázzal.) 

Szentkeressy Kató (míg a zsűri a többi győztes nevét olvassa föl) gyorsan elmondja mindazt, ami győzelmével kapcsolatban érdekelheti a közönséget. 

Elsősorban is: autszájder. Amatőr főző. 

Nem tanult főzni. És nem is főz hivatásszerűen. Hivatalban van: egy nagy papírüzlet vezetésének gondja nehezedik ifjú vállaira. Az utóbbi két évben már két díjat nyert, mind a kettőt az asztalterítés versenyében. 

(Minden jel arra vall tehát, hogy a győztes hivatalnokkisasszonyból mintaháziasszony és feleség lesz. Ezt azonban csak úgy mondom. Zárójelben.) 

Egyéni tulajdonságaihoz tartozik még, hogy ő is a KLOSz. tagja.

-(a sors úgy hozta, hogy  nagynénémből, Szentkeressy Katóból tényleg kiváló háziasszony lett . Tabánban tanult meg spórolni a kosztpénzzel, nyomdász nagyapám, házmester nagyanyám és  kilenc testvére mellett. Férje hadifogolyként halt meg  útban Szibéria felé a Kaspi tengeren elsüllyedt fogolyszállító hajón. Vidéken, özvegyként fillérekből kellett felnevelnie három gyermeket, egy fiút és két leányt.
Közülük  egy sztahanovista szövőnő, egy tanítónő , fia pedig -Péri József  Munkácsy-díjas ötvösművész lett)-

A többi nyertes: 2. Trau Margit (a Katolikus Háziasszonyok Országos Főzőiskolájának „hallgatója“. 3. Lingsch Mária (a Prohászka-utcai Háztartási Továbbképző növendéke). 

A dijakat Schön Győző vezérigazgató osztotta ki. A verseny rendezésében Streck Ede igazgató, Laurisin Miklósné és Túli Géza főfelügyelő szereztek érdemeket.

Egy évvel korábban egy berlini zenés főzőverseny kapcsán még így gúnyolódtak az újságírók:

"Úgy képzelem a dolgot, hogy a főzőverseny résztvevői bevonulnának a 
Befordultam a konyhára kezdetű indulóval és aztán a különböző versenyszámoknál a zenekar aktuális dalokat játszana, mint a moziban. Például: 
Zene 
1. Levesverseny. 
a) Marhahusleves Szeretnék szántani, hat 
ökröt hajlani 
b) Gombaleves Gimbelem-gombalom 
2. Husverseny. 
a) Borjú Boci, boci, tarka 
b) Vadhús Azt gondoltam, hogy egy 
róka, vagy egy nyúl 
3. Körítésverseny Vékony deszkakörités 
4. Különböző főzelékek Kerek a káposzta 
Ki az urát nem szereti, sárgarépát főzzön neki 
5. Egzotikus ételek 
pld. „fecskefészek“ Eresz alatt fészkel a fecske • 
Satöbbi. 
Az idő rövidsége folytán most hirtelen nem jut eszembe több aktuális főzési zene, csak arra az egyre hívom fel az illetékes körök figyelmét, hogy az ételeket végigkóstoló zsűri ablaka alatt feltétlenül húzássák el bizonyos okokból a kóstolás utáni hajnalon a kővetkező és valószínűleg szintén aktuális dalt: 
-Az éjszaka nem aludtam egy órát...“ 

Amely nótával maradtam az illetékes körök alázatos tisztelője   

Zágon István"

Hja, 1930-tól megváltoztak az idők, elhalt a  gúnyolódás, 1944-ig rendezték a főzőversenyeket,melyeknek első nyertese Kató néném lett.

                                         Antik bélapátfalvi kerámia

SNAPSZER-VERSENY A SZARVAS TÉREN...

Tabán a budai oldalon fekszik, a snapszerverseny pedig Tabánban van.

Az I. kerületi Ipaioskör rendezi a Szarvas téri Horváth-féle vendéglőben. 

Hogy az olvasó kellő szakértelemmel kövessen bennünket a nemes vetélkedés színhelyére, közölnünk kell mindazt, amit a snapszerről megtudnunk sikerült. Eszerint:

 a snapszer egy kártyajáték, amelyet husz lappal játszanak, amennyiben a hetes, nyolcas és kilences nemszámit. Majdnem olyan, mint a Máriás. Van adu, van húszas és negyvenes bemondás. Az adu felső és király a sláger Akinek ilyen van, az két pontot ir. Egyébként a játék addig megy, amig valamelyik játékosnak hét pontja nincs. 


Ez a snapszer, amely, mint látható, semmi rokonságban sincs a snapsszal.

                          Terelik a nyereményt a helyszínre
(Zórád Ernő akvarellje)

 Ha csak ugy nem, hogy ezt a játékot snapszba szokás játszani. De itt komolyabb nyereménytárgyról van szó, -mert az Iparoskör tizepnégy libát és öt kiló kockacukrot tűzött ki a verseny bajnokainak.

Hét órára volt jelezve a verseny kezdete, de már fél hétkor annyian voltunk, hogy mozogni sem lehetett a szűk helyiségben. A balpart kártyás körei nyilván nem tudtak a dologról, meri nem láttuk ott a pesti kaszinók diadalmas kártyahőseit.

A Szinházin Élet saját fényképe a verseny helyszínéről..

Akadt egv hölgy is a versenyzők között: özvegy Pun Lajosné. Nyolcvanhét éves. Valószínű a pun-háboru idején tanult meg snapszert játszani.

Mindenki kapott egy számot, aztán sorsolással döntötték el. hogy kinek ki lesz a partnere.
Halálos csöndben indul meg a játék. Ez a szabály. Beszélni nem szabad. Kibicek sem ülhetnek az asztal mellett Inni lehet, de ezt sem szabad hangosan kérni. Van egy megbeszélt jel. Aki egy ujját nyujtja fel : az fröccsöt kap. Aki kettőt: az házmestert. Aki hármat: az hosszulépést. A párok hangtalanul viaskodnak egymással, a játékbiró asztaltól asztalig megy és nézi a bummerliket. A vesztesek félreülnek egy sarokba, a győzteseket újra párosítják.

Tizenkét órakor már csak néhánv pár játszik, özvegy Pun Lajosné korát meghazudtoló energiával nyomul a lista élére. Mindössze egy veszélyes ellenfele van még: Hermann János. A nyolcvanhét éves amazon vele kerül a döntőbe. Az első és második díjért folyik az ádáz küzdelem. Első dij: egy pár pulyka, második dij : egy pár kacsa. A kacsák izgatottan hápognak.
Az arcokon verejték gyöngyözik. özvegyünktől egészen elfordult a szerencse, minden bemondást Hermann János csinál meg.
— Negyven ! — kiáltja diadallal .

Özvegy Pun Lajosné megadással rogv a kacsákra. De a nézőközönség ajkán fölharsan az éljen.

Hermann Jánost a vállukra emelik és ugy hordják körül a termen. A matrona nem tudjaja. ezt irigyelje-e jobban, vagy a pulykákat. De tekintete a saját nvereménytárgyára esik és láthatólag megnyugszik:
— Lesz vagv két liter zsírjuk — mondja.
Pedig a kacsáknak már nem lesz, csak neki.

Így végződött Tabánban a snapszerverseny.

Szinházi Élet 1925/49

Hogy melyik volt a Horváth -féle vendéglő 1925-ban a tabáni Szarvas téren, ahol a nevezetes verseny lezajlott, ma már csak a MKVM (Magyar Kereskedelmi  és Vendéglátóipri Múzeum munkatársai tudnák kideríteni) pl.Saly Noémi....A Szarvas tér 1 akkortájt kávéház volt , az egykori Három Hetes  Grätz Mór kocsmájaként üzemelt a Szarvas tér 4 -ben . Maradt a Kentler-féle vendéglő a Szarvas tér 3-ban. Kevésbé felkapott hely, kell néki a reklám,én erre tippelnék

FEHÉRSAS UTCA és FESTETT MÁSA

 

FESTVE és FOTÓZVA: KÖR utca

 

KANDÚR GY. :SZINDBÁD DICSTELEN FELTÁMADÁSA(Krúdy persziflázs)

 2012. május 3., csütörtök

KANDÚR GY. :SZINDBÁD DICSTELEN FELTÁMADÁSA(Krúdy persziflázs)

„Hagyjatok már békében nyugodni!” - horkant föl mérgében Szindbád, amikor hetvenévnyi viszonylagos csönd után valami berregő, bűzös őshüllő vasfoga fúródott a bordái közé. „Hagyjatok már végre!” - mondta, és a napvilágra kerülve kiköpött egy falat büdös, agyagos-olajos földet a szájából. „Írók, dögöljetek meg, ne engem szekáljatok folyton! Miért nem találtok más áldozatot?! Elegem van már abból, hogy újra meg újra feltámasztotok örök álmomból, és mindig új kalandokba rángattok. Nekem is jogom van a halálhoz és a végső megsemmisüléshez...” - morgolódott tovább az újonnan életre keltett Szindbád, és körülnézett legújabb feltámadásának helyszínén.

Hatalmas, mély gödörben volt, s a sárga, kerekes alkotmány újabb rohamra indult ellene rémisztő méretű alsó fogsorával. Szindbád zörrenő csontokkal felpattant, nem óhajtotta még egyszer megtapasztalni, milyen érzés, amikor megéledő porhüvelyébe belekóstol egy vérengző óriás. Menekülőre fogta a dolgot, de csak cuppogott a sár a lába alatt, mintha mocsárban próbálna előrejutni. Körbepillantott, mindenfelé magas földfalak határolták a négyszögletű gödröt. A magasból sötéten pislogó házablakok néztek szánakozóan felé, s mintha azt mondták volna: „Ki vagy te, szerencsétlen? Mit keresel abban a gödörben, és egyáltalán, hogy nézel ki?! Lötyög rajtad minden: pantalló, mellény, kabát, csak hálni jár beléd a lélek. Csoda, hogy csontujjaid közül ki nem ejted rézzel kivert sétabotodat...” Szindbád ekkor a gonoszul duruzsoló ablakoknál egy kicsit följebb emelte tekintetét, és megpillantott egy templom-tornyot. „Az Újlaki... - ismerte föl rögtön. - Ezer torony közül is megismerném, pedig csak egy átlagos barokk templomtorony. A felvidéki pohos tornyok hangulatosabbak, a hagyma-kupolásak érdekesebbek, a csehországiak karcsúak és talán szebbek is, de nekem ez a legkedvesebb... Óbudán vagyok” - állapította meg, majd keze fejével elmorzsolta a feltámadás utáni első könnyét. Még jó, hogy nem látta senki, csak az egyszerű csigadíszek alól vakon figyelő ablakok.

Ekkor hirtelen lepillantott a bal mellére, mert bevillant neki egy rossz emlék. Az őt újonnan életre keltő író, akit nem ismert, csekély idő alatt derekas munkát végzett: már nem csak a nedves földből kifordított csontjait fedte a gúnya. Lassacskán emberformát öltött: került rá hús, bőr, minden, ami kell. De nem azért nézett le a bal mellére, hogy megfigyelje, hogyan alakul át csontvázból élővé - többször volt már alkalma erre -, hanem hogy megnézze, piros-e a fehér ing a szíve fölött. Az ing először is nem fehér volt, hanem földszürke - a túlvilágon nem működik mosoda -, a szíve fölött pedig nem volt piros folt. Mélybarna viszont igen. Szindbádnak - miközben a gödör egyik oldalánál megpillantott egy fölállított létrát, s elindult feléje, sarat dagasztva ódivatú, kecsegeorrú cipőjében - az villant be az előbb, hogy milyen dicstelen is volt a halála. Leszúrták, mint egy disznót a Kerékhez címzett vendéglőben. Akkor is, mint mindig, maradéktalanul teljesíteni óhajtotta a hölgyek iránti kötelességét: egy durva fráter által molesztált nőcskét igyekezett határozott és gavalléros fellépéssel megvédeni. De tévedett. A szalagos cipellőjű nőcske - Szindbád csak erre emlékezett a toalettjéből, hiába, mindig is a lábak megszállottja volt - megadóan tűrte a durva fickó ökölcsapásait a falra akasztott kocsikerék alatt, majd odakünn, a kerthelyiségben, a kék-fehér kockás abrosszal letakart asztalok között, ahová a fickó a hajánál fogva kihúzta, s ahová Szindbád utánuk ment. Csak későn derült ki számára, hogy ezek voltaképpen szerelmesek, és a gyűlölet és szeretet között hányódnak érzelmeik, mint a tajtékos tenger. Amikor Szindbád megpróbálta lefogni az otromba férfiú újabb csapásra emelt öklét, a szőrös, vastag nyakú ember úgy fordult meg, mint a hajóvitorla, mikor hirtelen megváltozik a szélirány, s a düh, amely a keblét dagasztotta, most a kéretlen úriember ellen fordult, s ugyanazzal a lendülettel Szindbád jobb szeme alá vitte be az ütést. Szindbád ezt az öklöt látta utoljára életében, mert rögtön utána hűs penge siklott bordái közé, örökre megszüntetve beteg szíve szenvedését. Kandúr Gyula, Szindbád akkori életre álmodója többször föltámasztotta már a családi kriptából a hajóst, de erről a Kerék-béli afférról nem tudott, mert hősénél valamivel korábban ő is jobblétre szenderült. Az ő jóvoltából volt már Szindbád fagyöngy egy apáca rózsafüzérében, ólomkatona egy falusi kúria félhomályos padlásán, valamint csontszínű kontyfésű egy lotyó vörös hajában. No, és ne feledkezzünk meg a hagyományos szerepekről sem, amelyeket Kandúr a halottaiból életre keltett Szindbádra néhanap kiosztott: kósza kísértethajósként nők éji álmát zavarta meg, víg széllel szelte a habokat ábrándos szívük bíborfeketén csillogó vértengerében, faggatta őket életükről, és susogott fülükbe mindenféle szerelmetes hazugságokat.

Szindbád odaért a létrához, és lassan mászni kezdett fölfelé. A tákolmány nyikorgott, meg-meghajlott Szindbád súlya alatt, és a hajós már-már azt hitte, összeroppan alatta, s vissza-zuhan. A hevenyészve ácsolt létra szálkás volt, egy szálka bele is fúródott a jobb hüvelykujja körme alá, a tenyerét pedig felsértette egy szög kiálló vége.

Amikor meghalt, a lelke komótosan kisuppant csodálkozásra nyílott száján, s ott lebegett a holtteste fölött, mint egy körülbelül öt liter űrtartalmú, amőbaszerűen mozgó, áttetsző plazmaburok. Azonnal hívták a lelkét a túlvilágról, hogy térjen meg örök honába, de az még ragaszkodott a porhüvelyhez, mint hű kutya a gazdájához, s néhány méter magasból elkísérte az élettelen testet - ha nem is végső, de sok évtizedes - nyughelyére, egy pár utcával arrébb álló roskatag vén ház udvarán tátongó gödörbe. A gyilkos meg egy markos fuvaros az éjszakai utcán csak a gázlámpák sárga fénykörét meg néhány öntudatlan részeget kerülgetett a halott Szindbáddal. A tüskebokrokkal és gazakkal, főleg disznóparéjjal dúsan benőtt udvaron ottho-nosan és céltudatosan mozogtak, és úgy dobták bele Szindbádot az üregbe, mint egy sózsákot.

Szindbád most egy utcán találta magát, melyen távolabb a templom magasodott. Ismét lenézett öltözékére, és meglepetten tapasztalta, hogy írója valószínűleg nem akarja lehetetlen helyzetbe hozni, s a régi vérfoltot a mellén egészen elhalványította. Egy félig megszáradt, világosbarna göröngy azonban még ott virított cipője orrán. Szindbád könnyed mozdulattal lerúgta, mint amikor egy bogarat rúgunk le a lábbelinkről, vagy mint ahogy a halált rúgja el magától valaki, akinek megadatik a feltámadás kegye.

Peckes léptekkel megindult az Isten háza irányába, mélyen teleszívta a tüdejét, s kiéhezve, felszabadultan, vizsla tekintettel kutatni kezdte a nőket az utcán - tizenkettőtől százéves korig. A háromnegyed évszázadnyi halál úgy elszállt, mint egy pillanat, és Szindbád ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. De alig telt el néhány perc, elvesztette magabiztosságát. A szembe-jövők összenevettek, vagy a markukba kacagtak, amikor ránéztek, mások meg csak moso-lyogtak. Amikor egy cukrászat elé ért, a kirakatüvegben a dobostorták és rigójancsik mellett lopva megvizsgálta magát, és rájött, mi lehet a baj: gúnyája reménytelenül divatjamúlt - már akkor az volt, amikor meghalt; ráadásul szalonkabátját kihízta a zsíros-agyagos földben, harmonikanadrágja pedig... hát, az sem volt épp a legújabb módi szerint való... Kísértetiesen fehér keménygallérja pedig csak kiemelte, hogy ábrázata milyen gondozatlan és borostás - nem épp a hódítani készülő, életművész gigerlié. A jobb szeme alatt sárfolt éktelenkedett: biztosan a könnyel együtt maszatolta el. „Ha megberetváltatnám magam, tíz évet fiatalodnék” - tűnődött. Körülnézett, néhány házzal odébb víz tört elő az útburkolat alól, mint egy kis szökőkút. Odasietett, gyorsan megmosta képét, s a zsebéből előhúzott fehér kendővel meg-törül¬között. Frissítő élmény volt az évtizedekig tartó, bogarakkal és kukacokkal teli, állandóan nyirkos föld után. De hiába érezte jobban magát, a nők, akiket sétálni látott, csak nem bírták felvidítani. Akárha bordélyokból özönlöttek volna ki az utcára. Szindbád a hosszú selyem-szoknyák alól elővillanó hófehér bokák rabja és csodálója volt egykoron, fátylakhoz és csipke-fodrokhoz, virágos-szalagos kalapokhoz szokott, ezek a céda nőszemélyek viszont majdnem az ülepükig érő, apró, feszes szoknyákban parádéztak. Lábukon, amely lábfejüktől a comb-tövükig pőre volt, nem viseltek harisnyát sem, cipőjük pedig valami egészen idomtalan jószág: leginkább a görög színészek koturnuszára emlékeztetett. Ezen egyensúlyoztak olyan ügyetlenül, hogy Szindbád azt hitte, menten orra buknak. A nyakukban és a karjukon finom ékszerek helyett ócska bizsuk, bőrszíjak, sokak orra tövében apró fémgomb, szemöldökükben, fülükben fényes, szögféle vasak, karikák, mint ahogy annak idején otthon, Szindbádék vidéki házánál karika volt a disznók orrában. Mintha valaki egy szerszámosdobozba nyomta volna a képüket. Felsőtestükön ócska anyagból rikító színű, testhezálló trikó, még a mellük bimbaja is kidomborodott. Apró szoknyájuk vagy ócska, kifakult indigókék cájgféle nadrágjuk és a trikó között kilátszott sápadt hasuk, s némelyek még a köldökükben is csillogó karikát hordtak. Az egyébként karcsú leányzók közszemlére tették hájas derekukat, azt a testrészüket, amelyet a leg¬inkább el kellett volna takarniuk. A kövér középkorúak pedig, de még az idősek is sztreccs-nadrágjukkal hívták fel Szindbád figyelmét, hogy micsoda idomtalan és vastag a lábuk, milyen terebélyes a hasuk.

Szindbád menekülőre fogta a dolgot. Riadtan betért egy fodrászatba, és lehuppant az első üres forgószékbe, az ablak mellett. Csak nézett ki a kirakatüvegen elkerekedett szemmel, a hajlakkos flakonok és zselés tubusok között, és ámult.

- Uram, mit parancsol? - zökkentette ki borús gondolataiból egy unott női hang.

- Beretválást kérek és egy hamvvedret, ha meg nem sértem. Meg egy jó szivart, ha volna - mondta Szindbád, és előre örült, hogy egy kicsit megpihenhet, s miközben óvatos, hozzáértő kezek megfiatalítják, ő füstfelhőket eregetve megnyugszik, s elfeledi a nap izgalmait.

- Egyikkel sem szolgálhatok, uram - jött a válasz. - Mi csak hajszobrászok vagyunk, nem borotválunk. Csak a belvárosban borotválnak még néhány helyen. A dohányzás pedig szigorúan tilos.

Szindbád csak most nézett föl a nő gidres-gödrös arcába, és csodálkozást, megvetést és csipetnyi gúnyt látott rajta. Aztán följebb vándorolt a tekintete: a fodrásznő hajzata olyan volt, mintha egy iménti kiadós civakodás során módszeresen megtépték volna, s elfelejtette volna rendbe hozni. Ráadásul a szénfekete hajban itt-ott sötétvörös meg narancssárga tincsek ék¬te-lenkedtek. - Hát, akkor csókolom a kacsóját, kisasszony... - mondta elhaló hangon, föl¬tápász-kodott, sétabotjával megbillentette puha mohazöld kalapját, amely egy erdei tölgy északi oldalán teljesen terepszínű lett volna, megbotlott a küszöbben, majd - mint ha mi sem történt volna - erőltetett nyugalommal kilépett a helyiségből.

- Hát, ezt jól kifundáltad, te... te galád! - szidta az írót. - Ide hoztál ebbe az ellenséges világba!

Bizonytalanul folytatta útját, nem tudta, mi okozhatna örömet neki. Neki, aki annak idején úgy szerette az életet, hogy pisiltek utána a nők, álmodtak róla teliholdas éjszakákon, és ő volt minden vágyuk beteljesülése.

Ahogy kilépett az utcára, nagyot kordult a gyomra. Jellemző, hogy épp az evésre nem gondolt, hiszen mindig a nők voltak az elsők, minden csak utánuk következett. Az evés-ivás mindig meg¬nyugtatta, a nők aljasságait, kicsinyességét, kis trükkjeit hamar elfeledte a tabáni kiskocs-mák mélyén, az egyszemélyes mámor gőzében. S mintha a világ megszánta volna, pár lépés után jobbra pillantva takarosan megterített asztalokon, derekasan megrakott tányérokon, boroskancsókon, poharakon akadt meg a szeme. Hirtelen úgy összefutott a nyál a szájában, hogy meg sem nézte, mi a neve a vendéglőnek.

Jókora, hodályszerű terembe nyitott be, amelyben nagyon sok asztal volt, nagy zsivaj és sok vidám ember. Szindbádnak jó érzéke volt a helykiválasztáshoz, tüstént kinézett magának egy csinos kis sarokasztalt, ahonnan beláthatja az egész helyiséget, és amely egyszersmind az ajtóhoz is eléggé közel esik. Mindig is két én lakozott benne: az egyik állandóan maradni szeretett volna, kényelmesen elernyedni, a másik - az éberen figyelő - szüntelenül menekülni. De még letelepedni sem volt ideje, egy izzadságszagú pincér máris ott termett előtte.

- Jó napot kívánok, uram. Foglaltatott asztalt?

- Nem foglaltattam, csak bátorkodtam betérni.

- Akkor szíveskedjék oda fáradni - utasította a pincér, az étterem közepe felé, egy hosszú asztalra mutatva -, ez itt sajnos foglalt.

Szindbádnak szerencséje volt: a széke mellett valami oszlop vagy kürtő magasodott, annak nekitámaszthatta rókafej végű sétabotját, kalapját ösztönösen a széke alá tette, mint az igazi gavallérok, nem csekély feltűnést keltve. Már amikor a pincér megakadályozta a rokonszenves asztal elfoglalásában, azon volt, hogy távozik, de aztán belátta, hogy nincs sok ideje, nem válogathat kedvére. A büdös pincér elmagyarázta, hogy a svédasztalról annyit szed, amennyit akar, és folyó borból annyit iszik, amennyit akar. Csak a külön palack borért kell fizetnie. Szindbád örömmel állapította meg, hogy a megvalósult kommunizmus világába csöppent. Viszont úgy tapasztalta - ahogy körbepillantott asztaltársain -, hogy a nők még nem közösek, amit nem is bánt különösebben, az osztozás sosem volt kenyere. De most egyelőre nem a nők érdekelték, hanem az evés. Ötféle leves közül választhatott. A hideg sárgabarack krémlevesen kívül mindet végigkóstolta, a magyaros gombalevest, a marhahúslevest, az újházi tyúkhús-levest meg a tárkonyos vadragu levest is. Azt se bánta volna, ha jóllakik velük. A hideg anya-föld után jólesett a sok finom, forró lé. Most érezte csak, mennyire átfázott odalent. Mielőtt hozzálátott volna a marhahúsleveshez, benyúlt kabátja belső zsebébe, és előszedett egy csontszáraz, megbarnult cseresznyepaprikát. Látott macskapöcsöt is a svédasztalon, de ahhoz nem volt bizodalma. Nadrágja zsebéből elővette bugylibicskáját, és szertartásosan három karikát vágott a levesbe, majd szórt beléje valamennyi magot is. Kanalával gondosan elke-vergette. A többi levessel ugyanezt tette, bár tisztában volt vele, hogy a csípősség csökkenti a szelídebb ízek orgiáját. De Szindbádnak most minden oka megvolt, hogy az erős ingereket kívánja.

Nem telt el a levesekkel, a cseresznyepaprika inkább szította étvágyát. A svédasztalon többek közt grillhúsokat látott, harcsát fokhagymás pácban, borsikafüves csirkemellet, csípős sertés szűzérmét, egyebeket, de neki inkább a készételek tartották pezsgésben a gyomornedveit. Amikor éppen a burgundimártásos tűzdelt őzgerinccel teli serpenyő elé lépett, kis híján elejtette a tányérját. A férfiú, aki előtte állt, hátulról megtévesztésig hasonlított régen elhalt apjára. Szindbád mindig a lelke mélyéig megrendült, ha olyan embert pillantott meg, aki nagyon hasonlított egy szeretett lényre. Ahogy nézte az ősz tarkót, eszébe jutott, hogy apja halála után három évig minden áldott éjjel nemzőjével álmodott: eleinte halálos beteg állapo¬tá-ban látta viszont, majd az öreg egyre egészségesebb lett, s amikor teljesen meggyógyult, Szindbád nem álmodott vele többet. És az utcákon jártában-keltében hányszor dobbant meg a szíve, amikor olyan asszonyfélét látott, akibe valaha szerelmes volt!...

Az őzgerinc után nekigyürkőzött egy kis adag hortobágyi húsos palacsintának, majd az ebédet birkapörkölttel nyomtatta el. Ekkor már bőven locsolta szikkadt torkát az ominózus folyó borral, míg egyszer csak - a poharat kissé föltartva - észre nem vette, hogy a bor homályos. Szindbádnak igazán tág volt az ízlése, ugyanolyan szívesen fogyasztotta a borok királyait, ha úgy hozta az élet, mint a gyöngécske homoki vinkókat, mindnek megvolt a maga helye. De hogy egy vendéglőben összeöntögessék a vendégek által meghagyott bort, ahhoz nem volt hozzászokva. Amint bortól, cseresznyepaprikától és méregtől izzó fejjel intett a pincérnek, szeme megakadt a mellette ülő, érett nő vastag combján, amelyen a visszerek úgy ágaztak el minden irányba, mint a Duna-delta. Maga sem értette, miért, rátette kezét a combra, majd mintegy atyailag megpaskolta. Nem kapott érte pofont, még csak rosszalló pillantást sem. Inkább biztatót. A pincér késett. Szindbád fölállt, nyújtotta a kezét, s így szólt:

- Kedves asszonyom! Örülök, hogy ön mellett ülhettem! Szindbád voltam, a hajós. Viszont-látásra!

Az asszony hebegett pár szót, s ahogy Szindbád kezet csókolt, feltűnt neki, milyen kellemesen teltkarcsú nő, milyen kedves az arca, s hogy milyen visszafogottan romantikus a parfőmjének illata.

Utána föltette kalapját, és ekkor jött csak rá, hogy valami mindvégig zavarta: egyfolytában huzat jött a mennyezet felől, mintha szelet fújták volna be, egyenesen az ő fejére, az ő bosszantására.

Időközben megérkezett a pincér. Szindbád fölvette az asztalról a teli poharat, és a pincér képébe löttyintette a zavaros nedűt. - Homályos a bor, fiam - magyarázta Szindbád, majd meg¬fricskázta a pincér jobb fülét. - Ezt pedig azért kapta, mert nem jött időben. Most elmegyek, de lehet, hogy még visszajövök, és megbüntetem, amiért huzatba ültetett. Agyő!

S azzal nyúlt a sétabotjáért, majd hátra sem nézve kisétált a vendéglőből.

Már a harmadik saroknál ballagott, amikor kiáltozást hallott a háta mögül. Három egyenruhás pincér futott utána. Ő is futni kezdett berozsdállt térdekkel, sejtette, hogy őt üldözik, és nem akarta, hogy utolérjék. Besurrant egy félig nyitott kapun a kerékvető mellett, s az üldözői szem elől vesztették. Amikor elhalt az ordítozás, kilépett, és folytatta útját.

Nemsokára rálelt a gödörre, a sárga gép már nem működött. Lemászott a létrán, s hat pallódeszkából, amit talált, koporsót eszkábált magának. A gödör oldalában mélyedést vájt puszta kézzel, betette a koporsót, s belefeküdt, de előtte még fogpiszkálót vett a szájába. Várta az éjszakát, várta az álmot.

Éjjel feljött a telihold, és a deszkák résén át halovány fénycsíkot vetett mozgó szájára.

POVERA REPUBBLICA DELLA CITTADELLA

 AVAGY A SZEGÉNYEK RESPUBLIKÁJA A CITADELLÁN ANNO 1916

Új Idők 1916 április 16-Várkonyi Titusz

  A Gellérthegy levitézlett fellegvára — a szabadságharc után 1851-ben Pest fékentartására épült - csákánytól kikezdett kőfalaival szürkén, elfeledten gubbaszt már régen a magyar vértanú püspökről elnevezett hegy dolomit-kőszikláin. Hosszú idők után most újra beszéltet magáról ifjúságunknak ez az ódon és zordon barátja, akinek sötét szemei, a komor lőrések, üresen bámulják a Duna bal partjáról vele immár büszkén farkasszemet néző várost. A citadella lakóinak ugyanis május elsejére felmondott az elöljáróság, mert a fellegvárba orosz hadifoglyokat szállásolnak.

A hatvanöt esztendős, masszív falak mögött — újság ez a legtöbb pesti ember számára — harmincöt család él, háromszáz lélek, közte száz gyerek, apró emberkék, akiknek legtöbbje Tabán düledező, rozzant házaiban látta meg a napvilágot és amikor a pittoreszk városrészre halálos ítéletet mondottak a városatyák, kerültek fel a gellérthegyi fellegvárba

 Gellérthegyi gyerekek

Labondi mester, a citadella házfelügyelője, azaz pardon: várfelügyelője, az érdemes utcaseprő-felügyelő egyébként, kormányozza erős kézzel a hajdan nevezetes, ma már csak múltja emlékein élődő fellegvár kis respublikáját. Dolga bizony akad elég. Különösen a gyereksereggel, amely vidáman és boldog zsivajgással csintalankodik a bástyafalakon, a dohos várfolyosókon, a boltíves termekben, ahol mintha a történelem levegője fülledne.

A kilakoltatás elsősorban is ezeket a kis magyarokat érinti szomorúan. Vége lesz a vidám szilajkodásnak, a háborúsdinak, melyre a citadella hepe-hupás udvara, lőrése, hidjai, folyosói oly igen alkalmasak voltak. De csüggedten várják a költözködés terminusát a szülők is, szegény munkásemberek, napszámos, utcaseprő, lámpatisztogató, postás, rendőr családok. Esztendők óta, olyik család 6—8 éve lakik már a fellegvárban évi 100—120 koronáért, olyik pedig ingyen.

 Kilátás a lőrésekből

Nem egy kis citadellabéli lakos itt látta meg a Gellérthegyre tűző napvilágot és még sohasem járt lenn, a nagy tarka paloták kőzött, amelyeket a muskátlis cserepekkel telerakott szúk kis várablakokon át, meg a lőréseken keresztül annyiszor megcsodáltak.

Egy vasárnapi turistaútunk alkalmával végigjártuk a citadella érdekes tanyáit. A festői külsejű lakóhelyek közt is kiválik az egyik lakás. Találékony lakói úgy oldották meg azt a problémát, hogy a várudvar megkerülése nélkül eljuthassanak a baromfi-udvarukba, ahol egy kis sertéshizlaló ápoltjai túrják a földet rózsaszín orrukkal, hogy az ablak alá gránitkockákból lépcsőt raktak és így ajtóvá léptették elő az ablakot.

A citadella népét kis köztársaságnak mondottuk. És valóban az is. Lakói függetlenítették magukat Budától és Pesttől. Saját külön szatócsüzletük van.

  A citadella legkisebb polgára

A vár kapujában hűzódik meg a kis vegyeskereskedés, amely évek óta üzleti verseny nélkül látja pultjánál a citadella népét. Szivartól a fénymázig minden kapható a kis szatócs-boltban. A citadella italszükségletéről egy mosolygós, köpcös korcsmáros gondoskodik.

       A fából rótt vendéglőépület bizakodóan lapul meg az  egykori felvonóhíd tövében.  Takaros kis kerthelyiség is van  és jobb időkben, de most is gyakran csapol a derék korcsmáros, a fellegvár Ganymedese.

A gellérthegyi kis köztársaság életét Fischer néni édesíti meg. Ő a cukrász. Az üzletének nincs valami fényes portálja, sőt egyáltalán nics cégére, mert a bolti berendezés csupán egy kecskelábú asztalka, amellyel a várudvarban vándorkereskedést űz.

 Vasárnaponként a legélénkebb az élet a citadellában. Ilyenkor kivonul a várból a gyerekhad és az ünneplőbe öltözött szülék és a vár tövében sátortütött „vurstli" örömének hódolnak. A kis tabáni lovasok keményen megülik a „ringlspiel" paripáit, az öregeik pedig eltereferélnek a vendéglőben és „magasabb nézőpontból", ami a Gellérthegyről nem is ördöngösség, megvitatják a háború dolgait.

Az utolsó vasárnap, amikor a kilakoltatás blokádjának kényszere alatt, a citadella 300 főnyi lakóserege hősi védelem után feladja a várat, bizonyára nem lesz ilyen víg.

MÉLYPINCE

 Magyar Nemzet, 1985. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)1985-09-16 / 217. szám

Varannai Aurél emlékei

Mostanában gyakran emlegetik a Tabánt. Nem tudom, fölépül-e a régen tervezett tabani gyógyszálló, de ahogy újra felreppentették tervet, a Gellért-hegy aljáig elterpeszkedett gyönyörűséges tabáni kert melyéből feltámadott a romantikus Tabán mélyre temetett emléke. Ami azért is hasznos, mert egyre kevesebben maradtunk, akik valaha a tabáni zegzugos utcákat jártuk, a nevezetes vendéglők tiszta borait ittuk, hallgattuk ‘ a sramlimuzsikát, amelynek hangjai azokon a régi estéken a Krisztináig is elhatoltak. Akkoriban ugyan még nem beszéltek vendéglátóipari „konglomerátumokról”,. de a Tabán kellős közepén, a Kereszt téren —, amely a földszintes viskók szorításában alig terjedt szélesebbre, hosszabbra egy nagyobbacska szobánál — négy- kocsma nézett egymással farkasszemet: a két Albekksr, az Avar és a Mélypince. Az egyik Albekker kapujában még álldogált a „lámpás ember”, akinek dicső hivatása volt éjfél után hazakísérni a részegeket. Zöld lombok nyúltak ki hivogatóan a kapuk fölött, nagy fakádjaikban öreg oleander fák áltak őrt a bejáratnál. Vidám, házias hangulat uralkodott ezekben az apró vendéglőkben, ahová még nem ért el a civlizáció — vagyis a pestiek „budai kocsma” divatja, amit azon lehetett megérezni, hogy fehér abrosz került ugyan az asztalra, de duplájára emelkedtek az árak és felére zsugorodtak az adagok. Amit a Tabán derék kocsmárosai már azzal is megelőztek, hogy- meleg . ételt nem szolgáltak föl, hidegből is csak kolbászt, meg afféléket. A vonzóerő ott a tiszta, jó bor volt — no és a hangulat.

Előre kell bocsátani, hogy Magyarországon nem volt igazi borkultusz. Amíg — főképpen Franciaországban — a kisebb vendéglőkben maga a gazda, az előkelőbbekben a nyakaban díszes láncot viselő „maitre d hotel” valósággal megvitatta a vendéggel, hogy a megrendelt pecsenyéhez milyen bort igyon, s abból a fajtából melyik év szüretje termetre a megfelelő, addig nálunk még a jobb helyeken is azt kerdezte a „borfiú”: „Édeset, vagy savanyút tetszik?” Palackozott bor nem volt divatban, csak a század fordulóján kerültek az asztalra a pozsonyi Palugyai címkés palackjai. Hanem a budai és óbudai kocsmákban, Kéhlinénél, a Payerlinél, Behringernel, no és a Tabánban megbízható, tiszta borok kerültek elő a pincéből: illatos sashegyi siller, riziing az óbudai Aranyhegyről. Literével, félliterével —, már ahogyan a vendég rendelte. Hát ez , volt a tabáni kis vendéglők vonzereje is. No. meg nem utolsósorban a figyelmes gazda, aki elébb megmustrálta vendégeit és biztos szem mértéke szerint hordta fel a pincéből válogatott borait.

Ilyen gazdája volt a nevezetes Mélypincének, amely török időkbéli pincéjéről nyerte cégérét. Krausz Poldi bácsi volt a gazda,' ő és felesége szolgálták ki a vendégeket — pincér nem volt abban az établisszementben. Hanem ha íróféle, újságíróféle volt a vendég, Poldi bácsi éppen csak lefutott a pincebe, felhozta a legjobb' borát — többé rá sem nézett a többi vendégre. Az már az asszony dolga volt. Poldi bácsi leült a vendégéhez — és hallgatta.

Mert hát olyan vendégei voltak, mint Bródy Sándor. Az ezüstfejű Bródy, korának írófejedelme (és a női rajongók dicsőséges lovagja) volt Poldi bácsi bálványa. Ha Bródy Sándor belépett a Mély'pince csepp udvarára, megállt ott az élet: Poldi bácsi csak körülötte sürgött- forgott, majd otthonosan leült. az asztalhoz — és hallgatta. Mert Bródy nagy beszélgető volt és Poldi bácsi áhítatos hallgató. Bródy itt mondotta el azokat a történeteket, amelyet masnap tárcában írt meg.

De a sors még az olyan nagy írókat sem kímélte meg, mint Bródy Sándor volt. A halhatatlanságnak ára van: az életet követeli cserébe. Hogy mit szenvedett Bródy j Sándor öregségében, betegségében, azt abból az utolsó remekművéből, a Rembrandtból sejthetjük, amelyben a festő öregségét, szenvedéseit írta meg. Vagy azoktól is tudhatjuk, akiket éjszakánként felvert az iró Rudas fürdői szobájának ablakából kitörő üvöltő fájdalma, vergődése a kór kegyetlenségével. Így egy napon Krausz Poldi egyedül maradt az ereklyeként tisztelt asztallal. De csakhamar megjött az „utód": Krúdy Gyula. Poldi bácsi azontúl rajongását átruházta Krúdyra. Pedig Krúdy nem volt nagy' beszélgető, szerette azonban, ha valamelyik meghitt „csacsenoló" hallgatja szűkszavú történeteit. Ilyen volt Oszkár bácsi, az Az Újság gyermek- rovatának vezetője, akinek nevét azért is ismerték a pesti gyermekek, mert időnként nagy plakátok hirdették, hogy ..az Állatkertben Oszkár bácsi mesél”. Oszkár bácsi ott ült Krúdy lábainál a Rudas fürdő meleg medencéjében — és hallgatott. Krúdy így érezte jól magát. Mint azután élete utolsó szakaszában, Óbudán, ahol délelőttönként Pironcsák bácsival, a vén halásszal borozgatott. Ez a Pironcsák nyáron bárkájával halászott a Dunán, télen a tüzelőt hordta föl egyes uri- házaknál a pincéből —, de télen-nyáron reszeg volt. Nálunk is ő hordta föl a fát, a 'szenet a pincéből az első emeletre, valójában azonban a bátyámmal kettesben támogattuk Pironcsákot megrakott kosarával úgy, hogy ő tulajdonképpen fölösleges volt. Pironcsák egyébként nem volt olyan áhitatos, lelkes hallgatója Krúdynak, mint Oszkár bácsi, vagy Krausz Poldi. Egy délelőtt mégis azzal tette le a tüzelőkosarat, hogy síet: „Vár rám Krúdy úr a Kéhlinénél ...”

Én akkoriban 15 éves lehettem és a Krúdy neve mitikus áhítatot keltett bennem. Meghatódottan kérdeztem: Pironcsák bácsi, szereti maga hallgatni Krúdy urat? Mire az öreg rámnézett, nagyott csuklott és erélyesen azt válaszolta: ..Nem én!”

„Nem én!” — bődült fel Pironcsák bácsi a viharban átkozódó Lear király módjára égnek tárva karjait, ahonnan végleg lecsúszott az amúgy is lazán tartott fáskosár. Dermedterr néztem rá, megrendülve abban a tizenöt éves szép áhítatomban, ahogyan Szindbád képét őriztem saját külön titkos Pantheo- nomban. — Hát csak a borital kedvéért jár Krúdy úr társaságába? — kérdeztem félénken és kiábrándultán.

Erre aztán felvillantak Pironcsák bácsi ködös szemei:

Halászember nem iszik bort-tiltakozott élesen,de úgy hogy már-már eiszédültem a szálából áradó alkoholos felhőtől. — Mert a halak, ha megérzik a bor illatát. elúsznak.

Ebben maradtunk. 

Krúdy a Kéhlinétól már nem tért vissza a Mélypincébe. Poldi bácsinak meg kellett elégedni Márai Sándorral és velem, akik akkoriban kezdtük elhanyagolni a Philadelphia Kávéház csendes éjszakáit és langyos feketekávéját a Mélypince rizlingje kedvéért. Hanem Márai olyan gyönyörűen tudott beszélni, hogy az öreg Krausz Poldi olykor a szemeit törölgette ámulatában. Egyszer azután rajongását már nem tudta eltitkolni: „Maga olyan szénen beszél. Márai úr, ahogyan a Sauer Emil zongorázik!” Mert abban az időben Sauer Emil volt a legünnepeltebb zongora művész.

De ezek már a Mélvpince végnapjai voltak. Eltemették a Tabánt, Krausz Poldi, az írók rajongó barátja elbúcsúzott a Kereszt tér feldúlt köveitől.Valahol az Izabella téren talált új helyiségre, de az már nem volt a MélypInce.Pesti úrifiúk jártak oda,nem pedig Bródy Sándor,Krúdy Gyula, Márai Sándor. Poldi bácsi szemébe könnyek gyűltek,amikor sört csapolt hordó lopójához szokott keze:

Vége a magyar irodalomnak!

Varannai Aurél

Új helyre fészkel a KAKUK anno 1934

belül.....

 

KLÖSZ GYÖRGY:VIRÁG BENEDEK-HÁZ A SZARVAS TÉREN 1894

 

SZEBENI ANTAL TÉR

Tabáni séta

Nemzeti  Ujság 1925 április 25

Mostanában már kezd komolyan tavaszodni és ebben a szép tavaszi időben nincs kedvesebb dolog, mint egy tabáni séta. Az ember átvülanyosozik az Erzsébet-hidon, a Döbrentei- térről egy-két lépés csak és már benne is vagyunk ebben a könnyelműen halálraítélt városrészben, ahol ma részben álmodnak, részben haldokolnak a házikók. Ezt a haldoklást a legkomolyabb értelemben kell venni, tudniillik, ha itt vakolat, leomlik, eresz leszakad, már nem javítanak semmit. Nincs értelme. Festőién szép kis utcák futnak fel a hegyoldalba itt, aztán elfáradnak és egy-egy utca vége hirtelen és váratlan leheveredik valami tisztáson. Oleánderek az udvarokon, kalitkák az ablakokban, szegény emberek a házikókban. Ez Tabán, a furcsa, az ittfelejtett, helyesebben a kényszerűségből ittmaradt. Mert ha a háború például két évvel kesébb tör ki, biztos, hogy ma bérpalota-sorok csúfítanák el a Gel- lért-hegy alját. így azonban ábrándozék és szerelmesek sokat sétálnak a Cipő-utcában, a Kereszt-téren ée az Aranykakas-utcában, valamint a szomjasok is, kik aztán szivesen bo- rozgatnak el a házacskákban elrejtőző furcsa cégérü korcsmákban.

Ezeknek a kis házaknak a lebontását elvben már régen elhatározták, a gyakorlatban azonban ezt a müvet, ngy látszik, maga az idő fogja végrehajtani Nagyon betegek már a házikók és nem jár doktor hozzájuk. Kár értük nagyon. Emberkéz ebben a csöndes és betegeskedő városrészben csak a tradíciót pusztítja egyelőre, Sétánk folyamán ugyanis meglepetten állapítottuk meg, hogy a Szarvas-tér nincs többé. A régi házacskák még állnak ugyan és a tér is megvan, de nem Szarvas-tér többé, hanem Szebeni Antal-tér. A Szarvas-tér azért volt Szarvas-tér, mert az egyik ház homlokzatát igen érdekes, szarvast ábrázoló dombormű díszítette és díszíti ma is. A reliefet tiszteletremélté gyöngédséggel óvta ée épségben tartotta a háziúr és ma az a helyzet, hogy a dombormű, amelyről a teret elnevezték, megvan, nincs rajta semmi hiba, csak a Szarvas-teret sikkasztották el alóla. Nagyon tiszteljük a kitűnő Szebeni Antal emlékét, igen bölcs városatya és képviselő volt, tetőtől-talpig nagyszerű ember és budai ember, aki Buda minden érdekéért tűzbe menü Ha élne, bizonnyal ő sem helyeselné, hogy éppen az ő Budájának ezt az ékes múlttal rendelkező terét fosztották meg éppen ővele a tradíciótól. És ha körülnézne a Szarvas-téren, még egy mulasztást fedezhetne fel: azt az érdekes vas-feliratot, mely egy tűzvész emlékét hirdeti ugyis annyi pusztult el minden ok nélkül, csak úgy nembánomságból, könnyelműségből. Nem szomorú dolog, hogy az ember rövid délutáni séta közben egyszerre csak kijut egy térre és ott percek alatt olyan dolgokra jön rá, amit fel kell panaszolnia a nyilvánosságnak? Mért nem Írhat az ember folyton csak dicséretet erről a városról, amely minden bűnével, mulasztásával és nemtörődömségével mégis csak * legközelebb áll a szivünkhöz? Miért? is 

 Endrődi Béla