1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2017. december 26., kedd

BUDAPEST TRAGÉDIÁJA


 
Filmkocka Nóti Károly dokumentumfilmjéből....Romos Döbrentei tér a kiégett szerb templommal

Így karácsony táján, a túlcsoruló szeretet ünnepén a MNFA egy igen tanulságos,drámaiságában elgondolkoztató filmmel ajándékozta meg a magyar közönséget.
Nóti Károly ,számtalan ismert és híres film rendezője ezúttal megrázó erejű dokumentumfilmmel lepte meg a nagyérdeműt. Nem mondja ki, csak a képsorok közt sejteti, miként tette rommá egy elhibázott, gátlástalan politika a világ egyik legszebb -nekem legszebb -fővárosát:Budapestet.
...Mondhatnánk, hogy régen volt,elmúlt,fátylat reá.

De nem lehet szó nélkül elmenni tanulságai mellett, mert újra a régi demagóg-populista, már kétszer elbukott szelek  dagasztják kis hazánk vitorláit a háborgó tengeren.
1946-ban születtem , amikor a film készült. Nem szeretnék romok között meghalni egy diktatúra agóniájában.Tanuljunk apáink szenvedéséből, ne kövessük újra el a végzetes hibát.

A film linkje:  https://vimeo.com/247321290

2017. december 24., vasárnap

KRÚDY GYULA-.KARÁCSONY ESTE

Krúdy Gyula: Karácsony este

1.

Valamikor nem volt szokás elolvasni, de még csak meg sem írni az ilyen címzésű irodalmi műveket: boldog, gazdag Magyarországban legfeljebb az árvák és özvegyek voltak kedvelői a megható olvasmányoknak. Ám fordult egy nagyot a világ, karácsony estéjén több a könnyes szem Magyarországon, mint a boldog mosolygású arc, ugyanezért az író sem mehet el közönyös, hideg szívvel a karácsony romantikája mellett, még ha tolla mellett leskelődik is az unalom szörnyű veszedelme. Nem lehet e napon az olvasónak másról írni, mint a karácsonyfa lángjáról.

2.
Fehér vagy fekete karácsony köszönt ránk ez évben? 
Régente ez igen fontos körülmény volt az ünnepi hangulatban, mert az emberek mégiscsak jobban szerettek fehér országutakon szánkázni messzi kis falvak világos ablakai felé, ropogós estéből havas vállal megérkezni a karácsonyi meleg szobába, télies eledelekkel vidítani átfázott belsőségüket, a házaló betlehemesek szakállán igazi hó fehérlését obszerválni, mély hóban bandukolni az istállólámpás után az éjféli misére, mint ködből, sárból, nedvességből érkezetten járulni a szentté vállott fenyőfához. Ez évben azonban hiába jósol a százeszendős jövendőmondó, sőt Herschel is nagy havazást a hónap végére, mindnyájuknak fekete karácsonya van már esztendők óta. Ha fölemelné valaki a házfedeleket Magyarországon ez estén, annyi elgondolkozott, elmélázott, búban önfeledkezett arcot láthatna, hogy tán kételkedne abban, hogy a legpirosabb napot mutatja a kalendárium: tévedett István bácsi, tévedett az Obsitos, midőn naptárában e napra hirdette az öröm ünnepét.

3.

A mák és dió napja, mondja, a régi szakácskönyv, amelyből néha a nagyapám módjára ebédelni és vacsorázni is szoktam, hogy hosszú életkort élhessek a földön, mint általában a régebbi magyarok. A máktörő koloncnak vendéghívogató hangja volt, és minden házból kihallatszott döngése. A dió olyan jóízűen roppant, mintha a bánatot törtük volna össze darabidőre. Az asszonyhang, amely a zúzmarás ablakú konyhában kommandírozott, a legkeményebb férfit is meglágyította. A pajkos gyerek szorongva ült a suton, a komondor alázatosan ólálkodott az ünnepi illatokra, a pincében a hordó igyekezett megtisztulni szennyeitől, mert ő is tudta, hogy e napon vérét veszik, a gyalogösvényen a postás csodálatos levelekkel közelgett, nyelves szomszédasszony békét kötött, és szakértelemmel jött a fazékfedelek fölemelkedéséhez, a sütők átvizsgálásához, a patkók megkóstolásához.
Nem volt olyan ház Magyarországon, ahol a diós és mákos sütemények nem sikerültek volna e napon. Vajon termett-e elég mák, elegendő dió ez évben hazánkban, hogy mindenkinek patkó jusson az asztalára? A régi könyv azt mondja, hogy e sütemények nélkül nem érvényes a karácsonyi ünnep. Tán még a másvilági bíróság is valamiképpen felelősségre vonja az ünneprontót. Vajon mivel fog védekezni a magyar, aki a karácsonyi kalácsot elmulasztotta?

4.

A szeretet ünnepe, mondjuk mi, akik itt maradtunk egy olyan korszakból, amikor ismertek az emberek mindenféle elavult fogalmakat, megbocsátást, barátságot, gyengédséget, tiszteletet, szeretetet és egész lexikonát a szentimentális érzéseknek, amelyekről utóbb kitűnt, hogy mind csak arra valók, hogy az ember létét, boldogulását gyengítsék. Mintha csak a gazdagok engedhetnék meg maguknak a szeretet luxusát, mutatja a világ képe, mert hiszen napjainkban egyedül nekik van módjukban szeretetünket kézzelfoghatóan is bizonyítani. Ajándékot venni, ajándékot adni, mosolyt aratni, könnyet letörölni, gyermekkacajt élvezni, bús asszonyt felvidítani, elesett embert talpra állítani, jónak lehetni a tegnapi ellenséghez, kézadással fizetni az álnokságért, szegénységet enyhíteni, a homlok mély redőit elsimogatni, vad, keserű szívbe emberséget oltani, szilaj szemét a gyűlöletnek enyhíteni, bujdosó nyomornak halk, észrevétlen léptekkel utánamenni, a magányosan sírdogálókat gyengéden felkeresni, rongyos gyermeket átkarolni, a híd karfája fölött merengő asszonyféléhez szívesen szólani, megfogni az elkeseredett kezet, megállítani a bűn felé tántorgó lépést, fölemelni a fejét annak, aki lehajtott fővel keresi a legmagasabb ágat, amelyre felköthetné magát - ez volna a gazdagok dolga a világon. - Nem, ez a dolog a szegényeké, akiknek maguknak sincs semmijük.

(1922


No1. DOKUMENTUMFILM A MONARCHIA BUDAPESTJÉRŐL ANNO 1916



A monarchia  végnapjait éli, még egyszer memutatva diszkrét báját. Amire ma büszkék vagyunk ,a Duna hidaktól az Andrássy úton át a Városligetig ,már minden létezett.......

2017. december 21., csütörtök

BABAY JÓZSEF : KARÁCSONYI LEGENDA

 Krúdy cimborája, író, forgatókönyvíró (lásd wikipédia)
Karácsonyi legenda* 


Irta: Babay József zene Buday Dénes


Új Idők 1932 karácsony




A földön akkor béke volt 



A Hold az éjnek éke volt 

A föld, a fű, a rét dalolt,

És minden dal oly méla v,olt . . . 

És szálltak édes illatok, 

Magukba szívták csillagok, 

Különös volt az ég s a föld 

Zöld volt a kék s kék volt a zöld. 

A kis szamár csak mendegélt.

Mellette szent József regélt. 

Kezében egy nagy bot vala

Ó, trallala, ó, trallala . .. 

A kis szamáron tralalla

Nyereg helyett szőnyeg vala

Ne kelljen hosszan járnia: 

E szőnyegen ült Mária ... 

Hallgatták a paták dalát,

így utazott a Szentcsalád. 

S ó, éjfél, mely csodát terem:

Messziről feltűnt Betlehem! 

Kis istállóba szálltak ők 

Barmok között megháltak ök,

S míg háltak, nyiltak ablakok 

S beszálltak fényes angyalok. 

Es lőn hozsanna-ária,

Szent Gyermeket szült Mária . .

. Szent Gyermeket, Isten Fiát 

Ó, áldassatok, Máriák! 

Ó, trallala, hát trallala

Azt zengje szívünk szent dala, 

Hogy egy jászolban valaha 

Mosolygó Újszülött vala .. 





* Egyszerű dal a régiek modorában.

2017. december 20., szerda

HAGYJÁTOK AZ A KRÚDY ASZTAL....



„Hagyjátok, az a Krudy-asztal..."


szöveg: Zeke Gyula FOTÓ Sebestyén László

Most, hogy e sorozat utolsó darabját vetem a gépembe, szerencsésnek mondhatom magamat. A Mélypince megmaradt vendégkönyve kapcsán írott cikkem (,.E könyv, ha majdan nem leszek többé...", 2(X)6. április, .33-35. p.) után ma másodszor kerülök a Krúdy-legendárium személyes közelébe. Sőt, ezúttal - bő hét évtized távolából már —, gazdagíthatom is azt. Olyan történetet tárhatok az olvasó elé. amely jól tűri ugyan a nyomdafestéket, de még nem látta azt.

Nem. mert akitől tudom, nincsen már az élők sorában, és amíg itt volt. addig sem írt.

Mással volt elfoglalva.

Pincérkedett, ivott, mesélt és káromkodott. Ivott kora ifjúságától kezdve és csábításban gazdag élete évtizedei alatt, ivott a pincében és a padláson, a raktárban és a pult mögött, a konyhában és az előszobában, ivott munkaidő alatt és munkaidő után, valamint ivott mindvégig a kényszer-nyugdíjaztatását követő években. Mindent ivott, ám alapvetően konyakot, napi egy literecskél. olcsó, kannás konyakot, melyből élete során számításaim szerint közel 153 hektolitert fogyasztott el.

Sosem volt részeg, csak egvre derűsebb ízekkel mesélte a történeteit, amelyek a megismerkedésünket követő fél év múltán kezdtek elrendeződni az ornamentikus ismétlődés anekdotikus hajlamú embereknél oly ismerős köreibe. Hatvan éves volt csupán, amikor az utolsó három napon már a konyak sem esett neki igazán jól. amikor azonban kamaszosan nevetve mondta még a telefonba, hogy nincsen jól. de egy nappal sem óhajt tovább élni, mint amennyi időt az ő ura és teremtője kiszabott neki.

Azt sem mondhatom, hogy rám bízta volna a történeteit, tudta persze, hogy írok, és semmi kifogása nem volt ellene, hogy bármit megírjak róla, tőle, amit akarok. de nem azért mesélte azokat, hogy meg legyenek írva, csak azért, mert kedve volt elmesélni őket. és mert nem volt a szótlan vedelés híve. Csillogott a szeme a vastag szemüvege alatt, húsos száján sűrű, fészekszerű bajusz ült, taxival járt a borozóba. Egyszer nem jött a taxi, amit elmenőben hívtunk, jó, mondta, akkor menjünk vissza, és visszaindultunk a borozóba, de térdre esett a kőküszöbön, mert súlyemelő is volt fiatal korában. és fel tudott emelni százhetven kilót. ám a saját százhúsz kilóját már nem tudta felemelni, ott térdelt a Grinzingi küszöbén, semmi baja, mondta, csak nem tud fölállni. Fölemeltem hál fiatal erőmmel, és konyakoztunk még vagy három órán ál, hogy a napunk a lakásában fejeződjék be, ahol a felesége rántottával segítette a gyomromban a további konyakok elhelyezkedését. Ő persze nem evett.

Nemesi származására büszke csikágói proli volt, kutyabőrös proli vagyok, szokta volt mondogatni, a szocialista párthoz húzott, mindenki húz valahová, mondogatta, szerette Gyurcsányt, na, most le vannak szarva odaát, mondta többször, szabadidejében olykor zsidózott kicsit. Az ars poeticáját édesanyjától örökölte, fiam, mondta neki az édesanyja, sose bántsad a fajtádat, sose csald meg azokat, akikkel egy vérhői való vagy.

Könnyű dolga volt tehát a barátomnak az életben, s nem csupán azért, mert a mai idők bonyolult társadalmában előítéletek nélkül a cselekvés puszta lehelőségéig sem jutnánk el, de azért is, mert a vendégei és a kollégái, egyszóval az emberek között valóban nem sok kutyabőrös prolira akadhatott. Mesélhetnék még róla, azt hiszem, nem unnák, de nem tehetem, mert az egyik történetét akarom elmondani itt, amelyet rám hagyott, s amelyet bizonyára odaát is szívesen mesélget, ha van konyak, s ha van kinek.

No. szóval a barátom a csábításban gazdag pincér-élete során — mert nem csupán az alkoholnak, de a bolyhos torkolatnak is őrült rabja volt. on enáré bájjal —, a hatvanas években dolgozott a Kéhliben is, amelyet s amelynek a közvetlen környékét a jelek szerint köztünk maradt erejével éppen Krúdy mentette meg a pusztulástól. (Figyelmükbe ajánlom ez ügyben lapunk második folyamának egyik utolsó írását. Kiss Károly, az akkori Budapest főszerkesztő-helyettese számol be benne — A Krúdy-ház, ~1988, június, 32-35. p. — éveken át tartó erőfeszítéseiről, melyek eredményeként az egykori Óbudát letaroló panel-gleccser megállt a Templom utca előtt, és nem csupán megmaradt, de mára a szerves használatban meg is szépüli a 18-19. századi múlt e kis emlékmű-negyede.)

Igaz, Krúdy csak élete utolsó három évét élte ill
— s azl is csak kényszerből, mert a margitszigeti épületéből, tartozásait megelégelve, 1930-ban kiebrudalta a bérbeadó, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa —, azért ez az idő elég voll arra, hogy ne csak a szemközti Korona kávéház, de az igen közeli Kéhli törzsvendége is legyen. Becses ezért az a ma is látható emléktábla, amelyet Krúdy barátai alig két hónappal az ősz óriás halála után helyeztek a belső traktus falára, a Máraii által a Szindbád hazamegy-ben megírt legszűkebb társaság (egyik) törzsasztala fölé.

A Kéhliben pincérkedett tehát a barátom a hatvanas évek első felében, nyilván nem egy olyan vendéget kiszolgálva, akik már ama három évben is látogatták a legendája születését élő helyet. A történet pedig—mellyel e legendáriumot gazdagíthatom —, a következő:


Volt egy asztal a kerthelyiségben. amely fölött akkor még csak az ég és a gesztenyefák magasodtak, egy bádogasztal. Abban különbözött a kerthelyiség többi fémvázas, bádogborítású asztalától. hogy púpos volt, szinte domború, mesélte kél konyak közt a barátom. Hagyjátok, mondta mindig a főnök terítéskor, az a Krúdy-asztal — mesélte. Hagyták tehát, és félreemelték a sarokba. mert a főnök szava követendő volt, ha szenl nem is. Hagyták, de nem ériették a dolgot, mert a tábla bent volt. ott ült az író úr, miféle Krúdy-asztal akkor ez?

így teltek az évek, a hatvanas évek. A pincér persze — miként sehol és semmi időben -, a Kéhliben sem voll az a fajta. amely sokáig tűrhette volna, hogy a kíváncsisága kielégítetlen maradjon. Kijött tehát a nap — magam sajnos nem lehettem jelen, mert általános iskolai tanulmányaimmal voltam elfoglalva —. amikor a barátom és a pincértársai lebontották azt a bádogot, mert kíváncsiak voltak, mitől púpos. Csalódtak valamelyest, mert Krúdy ide, vagy oda, iljúkori olvasmányaik alapján titkon afféle kincsre számítottak, háború előtti pengőkötegekre legalábbis.

Am mást talállak. Ujságkivágatokat, meglehetősen sokat, fóliába csomagolva. És amint nézegették azokat a gondosan kivágod, olykor össze is hajlott lapokat, hamar látták, hogy valamennyi cikk Krúdy Gyuláról szól. A kérdéseket, amelyek most Önökben motoszkálnak — Mi lett az anyaggal?. Ki gyűjthette és rejthette oda?, Miért, mikor?, stb. —, magam is föltettem a barátomnak, de eredmény nélkül. A történet a számára itt ért véget, többre, másra már nem emlékezett.

Az asztalon a halála utáni kedden — mert keddenként jövünk össze egy csikágói vendéglőben idős, nála sokkal idősebb pincér barátaimmal —. egy pohár konyak állt.

2017. december 19., kedd

HATVANY LAJOS:: EGY KITAGADOTT ÍRÓ HAGYATÉKA











Hatvany Lajos






Egy kitagadott hagyatéka
(Krudy Gyuláról)

Fogadjuk el zokszó és mukkanás nélkül mindazokat a hivatalos irodalomtörténeti követelményeket, amelyeknek abrakadabrás elmormolása után, kizárólagossági joggal ellátott és szabadalmazott irodalomtörténészeink hajlandóak egy-egy magyar írót az úri kaszinók módjára és formájára elképzelt Pantheonba befogadni.
      Krudy Gyulától a rosszakarat sem vitathatja el, hogy ezeknek a követelményeknek megfelelt. Ha Császár Elemér professzor azt tanítja, hogy a magyar irodalom „úri”, nos hát Krudy Gyula magyar volt és úr volt, nem csupán tárgykörében és stílusában, hanem még látomásainak és eszmetársításainak délibábos elszabadultságában is.
       Halálát mégsem vette tudomásul a „hivatalos Magyarország”. Mért nem?
       Talán azért, mert Krudy nem talmi, hanem igaz magyar és igazi úr volt, – s a talmit igaz helyett kínáló „hivatalos magyarság„ nincs annak elbírálására hivatva, hogy kit kell befogadni a nemzeti közösségbe s kit kell kitagadni belőle.
      (Ezt meggondolva némi szomorú büszkeség fog el, hogy a tavaszi ülésszak folyamán akadt képviselő, aki interpellációjában érdemtelen személyemet – a művészien teremtő magyar géniusznak annyiszor, betört vén fejjel, és annyi csalódás után is, töretlen lelkesedéssel vállalt legalázatosabb szolgálatáért – kitaszította ebből a sokat emlegetett közösségből. Ugyancsak ez a honatya látta jónak, hogy csekélységem helyére azokat a notórius társadalmi strébereket fogadja be, akik az áldozattal járó áthasonulástól visszariadva, nem a nemzeti, nagy demokratikus közösségbe igyekeznek beolvadni, hanem inkább azokhoz az exkluzív körökhöz alkalmazkodnak, amelyekben az embert a szívós befurakodás jutalmául, csakis akkor ismerik el jeles hazafinak, ha előbb az úgynevezett jó társaságban megtanították rá, hogy a leghetykébb kaszt-érdeknek legönzőbb kultuszát – a párbajkódexszerű úgynevezett úri tempót miképp kell és miképp lehet az igaz és önzetlen magyar érzés helyett megtévesztő ügyességgel kijátszani).
         De ne rekrimináljunk. Hanem ahogy a cigány húzza a sírgödörbe eresztett koporsó fölött, búslakodjunk inkább félrebillent fejjel, ahogy Krudy Gyula szokta... Vessük magunk elé a búbánatos kérdést, amely még a kikapcsolt villanyáramnál és az óbudai kis földszintes házikóból kilakoltatás előtt elhalt Krudy Gyula életénél és halálánál is fájdalmasabb. 
      Mi lesz Krudy Gyula írói hagyatékával? A sír fölött szónoklók nem győzték emlegetni, hogy KrudyGyula 65 kötetet írt... S ki tudja még hány kötetre való pusztul a régi újságok lapjain. Krudyhoz közelállóktól úgy értesülünk, hogy még vagy 30 kötetnyi fekszik hagyatékában kiadatlanul.
        Mi történjék evvel a példátlanul és páratlanul gazdag írói hagyatékkal?
      Tartozunk a legigazibb írónak az igazsággal, hogy a szegénység, mielőtt testével végzett volna, ha nem is pusztíthatta el daliás tehetségét, mégis javarészt megfosztotta minden teremtő munkának legelső föltételétől, a műgondos türelemtől, amelyhez egészen egyszerűen nem volt ráérő ideje. Sosem volt annyi gondtalan napja vagy talán órája sem, hogy elbeszéléseinek szerkesztésével bíbelődjék s hogy az ihletnek szent szorongásaiban igazi emberi alakokká formálja azokat a káprázatokat, amelyeknek lehetőleg sejtelmes keresztnevet és fantasztikus hangzású családi nevet, úgy látszik, csak azért adott, hogy elképzeléseinek fioriturás játékait névvel jelölt ködalakok köré csoportosíthassa.
      „Abszolút író”, írta volt róla inkább a sirató megemlékezéseinek megrendült pátoszában, mintsem a kritikus értékelésnek higgadtságával, kitűnő barátom Márai Sándor s ezt a meghatározást mégis hajlandók lennénk tőle kritikai mértékül is elfogadni, ha ugyan az abszolút írónak fogalmát a magunk módján így értelmezhetnők: „Abszolút író, aki írás közben még az írás anyagáról is megfeledkezik, csak azért, hogy a magas felhők közé is követhesse mondatainak ősziesen andalgó daru-húzását.”
        „Abszolút író”, olyan mint az abszolút színész, aki hallgatóit egyaránt magával . ragadja, akár értelmetlenül szétszakított szöveget, akár a Hamlet monológját szavalja el. Krudy Gyula is legtöbbször mondanivalóitól függetlenül, nem egyszer éppenséggel minden mondanivaló híján, csakis abszolút írásművészetének hatalmával ejti meg az olvasót. Különösen ha olvasója szakmabeli ember, maga is író, aki a mondatokat faktúrájukért és a szavakat hangzatukért, szóval az írást önmagáért szereti.

      Krudy Gyula, valóban „abszolút író” volt, mert a jelenben végigsínylett életéből lehetőleg semmit sem írt meg s előle a múltba menekült, amelynek benne élő ragyogását világért sem koptatta le semmiféle tanulmányos tudománnyal. Kossuth kora, Bach-korszak, kiegyezés, hetvenes-nyolcvanas bőséges polgári esztendők, derűs századvég, békés századelő... törökdúlás, tatárjárás ideje neki mindegy volt. Minden kor csak ürügy a jelenből való menekülésre, – ahány elmúlt század, annyi hangulat, hogy hallucinációinak tündértaván ringassa abszolút írói szeszélyét. (Mégis ajánlom az abszolút irodalom szerelmeseinek, hogy keressék ki Krudy művei közül azt az elveszelt kis füzetet, amelynek címe: „Őszi Versenyek” s amely jockeyk, kerítőnők, Andrássy-úti paloták szerelmes asszonyai, szóval Krudy Gyula élő életében szerepelt alakok felé, ismerős házakba, utcákba, terekre és a városligetbe vezet be. Mire a meghitt környezetben, mintha Krudyt kicserélték volna, kerekké kerekült, érdekes bonyodalomban elevenül meg a kis remekműnek meséje, – s ha ugyan még pesti figurái is elvesztik lábok alól – az aszfaltot és minduntalan meseszerű fantomokká hígulnak, mégis marad bennük annyi a vaskos reálból, hogy a relativitások e világához kötött olvasó szomorúan gondoljon arra a veszteségre, amelyet a fájó magyar életből, az ég és föld közt lebegő, abszolút írásba menekült Krudy Gyula, voltaképpeni mondanivalóinak és igazi egyéniségének folytonos, kényszerű elfojtásával okozott magának, nekünk – s a magyar irodalomnak.)
      Mindazonáltal, a múltnak meghatározatlan ideiből kiemelt, inkább csak körülírt, mint megírt alakjait olyan ellenállhatatlan szuggesztivitással állította talpra, hogy a kortárs-olvasóknak lelkében, a témától minduntalan elkalandozó, félig elolvasott Krudy-tárcák és a fonalukat minduntalan elvesztő s ezért csak néhány újságfolytatáson át követett Krudy-regények nyomán, elhatárolt, külön Krudy-világ alakult ki. Mi lesz ebből a bűvöletes, magyar világból, amelynek nem szabad elsüllyednie, még ha Krudy neve el is tűnt az újságok hasábjairól?
        Könyveit már évek óta nem vásárolja a közönség; kiadója sem akadt. Hogy a Rothermere-díjra pályázhassék, Krudy maga adta ki két év előtt „Az Élet Álom” című kötetét. Nem valószínű, hogy az író halála akármit is változtasson ezen a helyzeten. Ha a sirató vezércikkek, tárcák és beszédek egyetlen kegyeletes napja elmúlt, ki ér rá mifelénk törődni a halott íróval?
         Hol vannak Kaffka Margit összes művei? S a Tóth Árpádéi? Hiszen még Ady Endre összes műveinek sincsen gyűjteményes kiadása? És ha egy-egy írói hagyaték, mint a zsurnalizmust művelő Bródyé, Ambrusé, Krudyé, túl van terhelve, hol vannak a válogatott művek, hogy az egy lélekből lelkedzett alkotásoknak, szeretettel és hozzáértéssel kiválogatott javát nyújtsa felénk.


Erre a kiválogatásra senki sem érdemesebb és senki sem alkalmasabb, de talán senki sem szorul inkább reá, mint Krudy Gyula, ki annyi sok alkalmi újságcikket írt s ha a kényszerűség szorította, bizony ponyvát is produkált. De még ez a lengő ponyva is egy magyar klasszikusnak csonka szobrát takarja, aki a műgondot, alakító erőt és mesemondó leleményt inkább csak a szavak és mondatok elégikus illatpáráinak bódulatával pótolta. Sirász minden rózsáit bele lehet préselni egy párfőmflaskába, – Krudy Gyulának kiadott és ki nem adott kilencvenöt kötetét három kötetbe.




Ez a három kötet nem-csupán esztétáknak való szépség, hanem kiadóknak való üzlet is volna.


Hol a kiadó, aki a művészi szépségért vállal hasznot ígérő kockázatot? Hol a nemzeti vagy társadalmi megmozdulás, amely ennek az el nem múló értékű három kötetnek a megjelenését lehetővé tenné?



Hatvany Lajos

MÁRAI SÁNDOR: KRÚDY HÁZA

Márai Sándor 
Pesti Hírlap 1940 febtuár 3
Időközben (részlet)

KRÚDY HÁZA




Hótól, fagytól és napfénytől szikrázó januári délben Krúdy háza előtt állok meg, Ó-Budán, a Templom-utcában. Toprongyos, földszintes ház, a kaputól jobbra és balra egy-egy pár ablak. 
A baloldali ablakok mögött a szoba, ahol Krúdy, gyertyafény mellett, meghalt. 
Ez a valóság, gondolom. Ez az író megvalósította azt, amire író egyáltalán vállalkozhat: saját, külön világot teremtett, külön nyelvjárással, éghajlattal, erkölccsel, mondával és vadállatokkal, — megalkotta a semmiből az újat. A legnemesebb, legnagyobb író volt, kortársaim között ő az, akit legtudatosabban tisztelek. Világi sorsa természetesen reménytelen volt. E viskóban halt meg, gyertyafény mellett, mint egy cimbalmos, vagy kiöregedett zsoké

Ez rendben is van igy: hol is haljon meg egy magyar író? Palotájában, a Fabourg St. Germain egyik mellékutcájában, hercegnők és lakájok karjai között, mig a kapu előtt Rolls Royce várja? . . . Ostobaság. Igazi író ide kell, hogy jusson, valahová, Ó-Budára, vagy hasonló városszéli magányba, viskóba, ahol végül lehajtja boros és fáradt fejét. Ne magyarázzák, hogy mulatozásra, vagy kártyajátékra többet költött, mint egy bankigazgató, s lakhatott volna a Rózsadombon is, villában, ha akar! 
Először is, a gyakorlatban, nem lakhatott volna ott, mert az a tiszta és nemes zene, ami titka és művészete volt, nem kellett igazán az embereknek. Mindig csak a középszerű kell, a hazug, az, ami e tiszta művészet igényével jelentkezik, s aminek hallatára az olvasó fel-fel- kiált: „Beavatott vagyok!...“ Krúdy nem „avatott be“ senkit világa titkaiba. Fütyült az olvasóra, a világra. Ezzel a tiszta szándékkal csak ide lehet jutni végül, egy földszintes házba, Ó-Budára. Ez minden, amit elérhetünk.
 Ez a valóság. 

2017. december 17., vasárnap

LYKA KÁROLY: A GELLÉRTHEGY ANNO 1902


Gellértalja 1800 körül

A Gellérthegy, egykoron kirándulási hely és fenyegetőző erődítmény, maholnap kiegészítő része lesz Budapestnek olyanképpen, mint például a városligeti-fasor, vagy az Andrássy-út külső vége. 
Tulajdonképpen mindig szerették a budapestiek ezt a sziklatömeget, vasárnap szívesen kerekedtek föl a purgerek és keményre főtt tojással, zöld fiaskóba öntött hideg kávéval fölfegyverkezve, nekivágtak a hegyoldalnak, letelepedtek a silány bozótba: az emberek ingujjra vetkezve, az asszonyok régimódi nagy ernyők alá bújva, az apróság meg kergetőzött a kövek közt, törököt meg magyart játszván. Egy-egy hétfő reggel a Gellérthegy némely részén valóságos kjökkenmöddingek voltak láthatók, az elemózsia-hulladék minden neme: szalámipapiros, tojáshéj, sajtkérge s más hasonló jók. Pár év óta csökkent ez az érdeklődés. 

Amióta a villámos kevés pénzen, de a bordatörésig veszedelmes tömegben szállítja Budapest embereit a közelfekvő ligetekbe, az öreg Gellért már csak egy holmijáról népszerű: kitűnő barackjáról, amelynek nincs párja a magyar szemhatáron belül. A vásárcsarnok palotahölgyei nagyra vannak vele s ha valaki drágálja a barackjukat, sietnek fölvilágosítani, hogy nem közönséges holmit kínálnak, hqfiem a „Blocksberg"ről valót, olyasmit tehát, amit különösen meg kell becsülni. 

Gellért szobor és környéke 1902-ben még csak épül

A gellérthegyi barack csak részben köszöni jóhírét a veleszületett erényeknek. Bizonyos, hogy a kecskeméti meg a balatonvidéki sem rosszabb. De olyan üdén, olyan érintetlenül sehonnan sem tudják Budapestre szállítani, mint a közeli Gellérthegyről. Sehol egy makula, mintha most szakították volna le az ágról. A zamatját természetesen a hegy javára kell írni. Mikor itt az érés ideje, a Gellérthegy kövei úgy megsütik alulról, oldalról a gyümölcsöt, hogy annak minden porcikája valósággal napfürdőt kap. Alighanem ez a titka annak is, hogy a füge olyan jól kitelel azon a vidéken. Régi elhagyott kertek és villákból maradt belőle egy pár példány, az út mentén bokrosodnak most, senki sem gondozza, úgy nő és szaporodik, mint a gyom. Olykor még gyümölcsöt is látni a fejlettebb ágakon.

A természet e szabad sáfárkodása azonban szünőfélben van. Az emberek beleavatkoztak ebbe az idillbe s a Gellérthegyből is városrész lesz maholnap. 
Két híd megy Pestről a hegy két végébe: megfogják, mint valami villa a falatot. S ha még oly alkalmatlan helyre fektették is ezt a két hídtestet, átcsúszik rajtuk a sürgő élet s letelepszik. Aki öt-hat év előtt látta utoljára a Gellérthegy alját, nem fog ma ráösmerni. Négyemeletes házak emelkednek a tövében, feljebb pedig díszek és kívánatos nyaralók guggolnak egymás fölött a lejtőn. Magának a Műegyetemnek odatelepítése döntő esemény: három-négy év alatt ki van építve a Gellért tövében heverő föld s egy emberöltő fele is sok, hogy a főváros összeépüljön Budafokkal. S végre magára a hegyre kerül majd a sor. 
Ott is sokféle változott el immár. 

Hogy a citadellát átadta a katonai hatalom a polgári hatalomnak s hogy szimbolikusan lerombolták ezt az erődítményt, kirángatván belőle néhány ezer téglát, ez az első lépés volt a Gellért városiasítása felé. A citadella ablakaiban piruló muskátli és fukszia máris amolyan józsefvárosias külsőt fest a rideg kazamáta-ablakokra. Cicák kergetőznek az ágyúk egykori lőrésében és vége minden harcias jellegnek. Legfeljebb, ha gazőz-flaskók puftognak még ezen a helyen, különben örök lesz itt a béke. 

Gellérthegy a Kereszt térről

A Gellérthegy, egykoron kirándulási hely és fenyegetőző erődítmény, maholnap kiegészítő része lesz Budapestnek olyanképpen, mint például a városligeti-fasor, vagy az Andrássy-út külső vége. 

Tulajdonképpen mindig szerették a budapestiek ezt a sziklatömeget, vasárnap szívesen kerekedtek föl a purgerek és keményre főtt tojással, zöld fiaskóba öntött hideg kávéval fölfegyverkezve, nekivágtak a hegyoldalnak, letelepedtek a silány bozótba: az emberek ingujjra vetkezve, az asszonyok régimódi nagy ernyők alá bújva, az apróság meg kergetőzött a kövek közt, törököt meg magyart játszván. Egy-egy hétfő reggel a Gellérthegy némely részén valóságos kjökkenmöddingek voltak láthatók, az elemózsia-hulladék minden neme: szalámipapiros, tojáshéj, sajtkérge s más hasonló jók. Pár év óta csökkent ez az érdeklődés. Amióta a villámos kevés pénzen, de a bordatörésig veszedelmes tömegben szállítja Budapest embereit a közelfekvő ligetekbe, az öreg Gellért már csak egy holmijáról népszerű: kitűnő barackjáról, amelynek nincs párja a magyar szemhatáron belül. A vásárcsarnok palotahölgyei nagyra vannak vele s ha valaki drágálja a barackjukat, sietnek fölvilágosítani, hogy nem közönséges holmit kínálnak, hqfiem a „Blocksberg"ről valót, olyasmit tehát, amit különösen meg kell becsülni. 

A gellérthegyi barack csak részben köszöni jóhírét a veleszületett erényeknek. Bizonyos, hogy a kecskeméti meg a balatonvidéki sem rosszabb. De olyan üdén, olyan érintetlenül sehonnan sem tudják Budapestre szállítani, mint a közeli Gellérthegyről. Sehol egy makula, mintha most szakították volna le az ágról. A zamatját természetesen a hegy javára kell írni. Mikor itt az érés ideje, a Gellérthegy kövei úgy megsütik alulról, oldalról a gyümölcsöt, hogy annak minden porcikája valósággal napfürdőt kap. Alighanem ez a titka annak is, hogy a füge olyan jól kitelel azon a vidéken. Régi elhagyott kertek és villákból maradt belőle egy pár példány, az út mentén bokrosodnak most, senki sem gondozza, úgy nő és szaporodik, mint a gyom. Olykor még gyümölcsöt is látni a fejlettebb ágakon. 

A természet e szabad sáfárkodása azonban szünőfélben van. Az emberek beleavatkoztak ebbe az idillbe s a Gellérthegyből is városrész lesz maholnap. 

Két híd megy Pestről a hegy két végébe: megfogják, mint valami villa a falatot. S ha még oly alkalmatlan helyre fektették is ezt a két hídtestet, átcsúszik rajtuk a sürgő élet s letelepszik. Aki öt-hat év előtt látta utoljára a Gellérthegy alját, nem fog ma ráösmerni. Négyemeletes házak emelkednek a tövében, feljebb pedig díszek és kívánatos nyaralók guggolnak egymás fölött a lejtőn. Magának a Műegyetemnek odatelepítése döntő esemény: három-négy év alatt ki van építve a Gellért tövében heverő föld s egy emberöltő fele is sok, hogy a főváros összeépüljön Budafokkal. S végre magára a hegyre kerül majd a sor. 

Ott is sokféle változott el immár. 

Hogy a citadellát átadta a katonai hatalom a polgári hatalomnak s hogy szimbolikusan lerombolták ezt az erődítményt, kirángatván belőle néhány ezer téglát, ez az első lépés volt a Gellért városiasítása felé. A citadella ablakaiban piruló muskátli és fukszia máris amolyan józsefvárosias külsőt fest a rideg kazamáta-ablakokra. Cicák kergetőznek az ágyúk egykori lőrésében és vége minden harcias jellegnek. Legfeljebb, ha gazőz-flaskók puftognak még ezen a helyen, különben örök lesz itt a béke. 

Túl azonban sokkal nagyobb a változás. A szerencsétlen eskütéri híd készen van ugyan, papiroson, de miután miden valószínűség szerint még unokáink is reparálni fogják a hídfő pilléreit, egyhamar nincs remény rá, hogy az élet a maga gyakorlati céljaira használhassa ezt a vas-alkotmányt. Ott tehát teremtésről még nem lehet szó, csak rombolásról. Mivelhogy a hidat nekivezették a hegynek, tehát most a hegyet kell elvinni, hogy helye legyen a hídnak. 
Puffog a dinamit és egymásután görögnek le a sziklák a Gellérthegy északi oldalából. Szinte belelátni már a veséibe e viviszekció után. Szép aranysárga kőrendszerét mutogatja most az öreg Gellért, de hogy ez a seb ne legyen feltűnő, szépségflastromokat ragasztanak rája. Én ugyan csak a tervrajzokat láttam, de azokból már elképzelhető a híd kétoldali lejárója, a római aquedottókra emlékeztető hatalmas pilléreken, mögötte meg, épp szemben a híd nyílásával, nagy vízesés. És mindezek fölött ott magaslik majd nagy oszlopoktól félkörben körülvéve szent Gellért szobra, amely készen áll Jankovics Gyula műtermében. A szent, akit 856 évvel ezelőtt legörgettek pogány eleink erről a hegyről, bronzformában fog itt föltámadni, talán éppen nevenapján, szeptember 24-én. Szebben aligha ülhették volna meg ezt a családi ünnepet. 
De hát mindez még csak kialakulófélben van. S szabad tehát remélni, hogy szépen oldják meg a feladatot. Azonban szomorú akkordok csöndülnek meg szívünkben, amidőn tekintetünk a Gellérthegy ez oldalának halálraítélt vityíllóira esik. Pár hepehugás utca — inkább ösvény — egyoldalt beszegve apró, fehérképü házikóktól, amelyekhez nagy zöld lombkoronás, zöld bozót festi a barátságos hátteret. Ezeket a „kinövéseket" majd leborotválja a Gellért derekáról a mérnöki tudomány. Nagyon nagy kár értük. Rosszhírű kis firtli volt ez mindenkor, régebben búvóhelye a délibb Buda csirkefogóinak és mindkét nembeli kétséges elemeinek. De hisz senki sem ment oda korzóra. Annyi bizonyos, hogy festőibb dekorációt nem lehet erre a zöld hegyoldalra képzelni, mint ez a pár hitvány házikó. Alulról nézve roppant barátságosan mosolyogtak e kis ablakok a nagy fehér falmezőkből: az egyetlen falusias pont egész Budapesten. Eszünkbe jutottak azok a finom faluvégi részek, amelyeket Steinlen komponált mesteri kőrajzaiba. A közrendészet, lám, gyilkos konfliktusba keveredett itt a művészettel s legyőzte. Szomorúan gondolok arra, hogy e festői foltok helyébe öt-tíz év múlva csupa hencegő nyaraló kerül. Vége lesz a Gellérthegy festői szépségének. 
Az öreg Gellértnek ez a tragikus sorsa. Délfelől is, északfelől is villák telepednek az oldalaiba. A telepedés már megkezdődött. 
Es 
mentül élénkebbé válik a Ferenc József-híd tájékán és a Lágymányos vidékén az építkezés, annál gyorsabban építik majd be az egész Gellérthegyet. A nyaralók fölcsúsznak rá minden oldalról. Egyengetni fogják rögeit, sziklákat repesztenek, telkeket hasítanak majd. Azt sem fogjuk többé látni, hogy voltaképpen kőből való ez a hegy. Városrész lesz belőle, mint a monte esquilins vagy a monte quirinale. Budapest legújabb városrésze. 
Ezt a folyamatot nem lehet többé föltartóztatni. Az új gyarmatosok majd várossá alakítják a hegyet. Csak egyet irigylek közülök. Azt a börziánert, aki egy szép napon megveszi a citadellát és úri villát építtet helyébe. Nem a villáért irigylem, hanem azért, hogy fölülhet Budapest legtetejére és nagyokat pislanthat erre az amerikaias magyar városra, kupoláira s a dunapart velencei éjszakájára.
Sáros fürdő- a Gellért Fürdő elődje

LYKA KÁROLY  Új Idők 1902. 8.Évfolyam 194.oldal

SZÓL A GRAMOFON

Tabáni búcsú a Szarvas téren 1906 dec.9 .Tömegek hallgatják az új szenzációt-a gramofont




Tolnai Világlapja

2017. december 14., csütörtök

MAGASRÓL NÉZVÉST.......1933




Még megvolna az ország,Werbőczy-utódok toldozzák,foldozzák (Pesti Napló képes melléklete

2017. december 12., kedd

KRÚDY GYULA: A SZEGÉNYEK ÖRÖME

                                       A szegények öröme


Kukó írnok volt, valódi írnok, akinek őse háromszáz esztendő előtt tán a „sötét szemek és éji dalok városában”, Madridban ütötte fel sátorát, egy kis rejtett téren, nem messze az ócska ruhával és régi fegyverekkel kereskedők piacától. Szent Sebestyén szobra vigyázott a régi házakra, és a szenyórák szemérmes pirulással, de forró sóhajtással mondták tollba Kukó ősének szerelmi ügyeiket. Kukó manapság a Tabánban lakott, túl a hidakon, s természetesen olyan házban rendezte be irodáját, amelyet városrendezési szempontból már évek óta halálra ítéltek. A tabáni ház hogyan viselkedhetett volna a siralomházban? Csak úgy, mint ilyenkor szokás. Félig összeomlott, a fedelét félrecsapta, az eresz homlokába lógott, és a csókák, amelyek a szerb templom környékén tanyáznak, mintha repülésre tanították volna a régi ház ablakszárnyait, a zsalugátereket, amelyek sarokba vágott, ódon könyvekhez hasonlítottak. A vén fáról szoktak búcsú nélkül elrepülni a fiatal gallyak az őszi szél szárnyán. Elmennek keletre, nyugatra. És a vén nyárfa megkopaszodva áll meg egymagában a köddel, esővel enyelgő, sárga mezőn, amely ódon dáma módjára köszönettel fogadja már a falábú udvarlók látogatását is. Kukó művészete a szerelmes levelezés terein mozgott, holott még nem is volt nagyon öreg ember, aki már megunta, megvetette a nőket, és ezért a szemérmetlen hazudozást használja fegyverzetül: Kukó sárga hajú, piros bajuszú és kék szemű legényke volt. S az egyik füle nagyobb, mint a másik, mert a hosszú tollszárat mindig füle mellett tartotta. Az ajtaján fehér alapon fekete betűk hirdették, hogy itt van az „iroda”.


Anno 1928

 A zegzugos Tabán halálra ítélt, vén házában, ahol már a grádics fokai is menőfélben voltak új szolgálati helyükre, egy most épülő józsefvárosi házba, az iroda rejtelmesen húzódott meg. Az ajtón ütőkészülék volt, amelyre harangjelzés felelt. Kukó titokzatosan dugta ki sárga fejét az ajtónyíláson:
– Most nem lehet… Később… egy óra múlva.
És gyorsan ajtót csukott, mintha a kasztíliai hercegné őfenségének írná le tollba mondott üzenetét egy toledói ifjú lovag számára.
A Tabánban nagy divat volt ez idő tájt a levelezés. A városrészt amúgy is lebontják, a férfiak mindennap azzal a gondolattal léptek be kedves bormérésükbe, hogy utoljára látják a bolthajtásos falon őseik emlékét, a szerb hajcsárokét, akik rovással fizettek, vagy vérrel, amely a késszúrás nyomán a falat befecskendezte. (De megjött a hajó alulról, s pénzt hozott Rácországból, jó dukátokat, a vért és rovást lemosták a falról.) A nők a levelezésben lelték fel örömüket, szórakozásukat, mióta Kukó irodáját megnyitotta. Mintha templom, sétatér és színház: mind elfért volna a Kukó irodájában. A rác kisasszonyok (még aki tudott volna is írni) vasárnap délután meglátogatták Kukót, és hosszadalmas levelet diktáltak kedveseiknek, vőlegényeiknek. A hosszú szárú toll egy-két hatosért megcifrázta a betűket, mintha nyakláncot fűzött volna az íródeák a betűk nyakába. A piros tinta apró szíveket és virágfejeket, csókolózó galambokat rajzolt a betűk szárai közé. Délutáni litánia után, midőn a Tabán úgy elcsendesedik, mint valamely keleti város, ahol a férfiak s nők lakószobáikba vonulnak szundikálni bőséges ebéd után, csupán a kóbor kutyák marakodnak a Duna-parton egy vízbe fúlt hajós csizmája felett, a kis „irodában” szorgalmasan percegett a toll, és a kisasszonyok halkan összenevetgéltek, midőn Kukó az érzelmesebb mondatokat hangsúlyozva felolvasta.
Hol tanulta Kukó nagyszerű mesterségét? Sehol. Csak úgy örökölte ősapjától, a madriditól. S a rác leányoknak majdnem olyan sötét a szemük, mint az andalúziai szenyóráké.
Egy vasárnap fürge kis fekete leányka toppant be Kukó irodájába. Az íródiák felemelte a fejét az asztalról. Valami kis cseléd állott előtte, kerek képű, nagy szemű, barna arcú, mint az óhitű templomokban a Máriáké. Talán tizenöt esztendős se volt még egészen.
– Mit akarsz? – kérdezte mogorván Kukó, mert még nyaklánca se volt a jövevénynek.
A leány bátran felelt:
– Levelet.
– Van pénzed? A levél pénzbe kerül.
A leány a kendője csücskéből egy máriást oldozott ki. Kukó jól ismerte a régi ezüstpénzeket, hisz a rác kisasszonyok apjuk ládájából részére már sokat kicsentek az eldugott, elrejtett, aggódva őrzött érctallérokból, amelyek a háborút várják, hogy a falba vakoltassanak, vagy mélyen a pincében elásassanak.
– Hol szolgálsz?
– A papnál. A pap most lefeküdt, a papné szomszédol, felkaptam a porontyot, s idejöttem, hogy maga levelet írjon a nagyobbik bátyámnak.
Gyereksírás hangzott fel az ajtó előtt. Durcás, mérges, elkeseredett gyereksírás, ahogy a sertések között a falusi gyerek kiabál.
– Itt nem szabad sírni. Hozd be a kölyköt – rendelkezett Kukó.
A kis cseléd kinyúlt fél kezével az ajtó elé, és berántotta a gyereket. A kezét megcsapkodta, s a gyerek nyomban elhallgatott. A cselédke szoknyájába kapaszkodott, és élénken figyelte a hosszú tollszárat, amely lekerült Kukó úr füle mellől, s szorgalmatoskodni kezdett a papiroson.
– Hát mit írjak a nagyobbik bátyádnak?
– Írja azt, hogy én ezt a gyereket megölöm.
Kukó a kalamárisba mártotta a tollat.
– Hát még?
– Hát… Csak írjon annyit, hogy a pap gyerekét megölöm, ha nem engednek engem haza. Már zöld a határ. Libát akarok őrizni, nem pedig a pap gyerekével bajlódni. Még éjszaka se hagy pihenni. Mindig fáj a hasa, és tejet kell melegíteni. Ezt a gyereket én megölöm, meg biz én – mondta a kis cseléd, és ölébe kapta a gyereket (fekete fiúcska volt), átkarolta, magához szorította, és szenvedélyesen megcsókolta.
– Megöllek!
A hosszúszárú gyorsan szántotta a papirost. Az efféle levelezést nem nagyon kedvelte Kukó úr. Hol lehet itt művészetet kifejteni? Még csak azt a derék passzust sem lehet belevenni, hogy: „éjjel-nappal drága szép szemedre gondolok”. Ez pedig aligha hibázhat egy levélből.
– Készen van – mondta Kukó.
A kis cseléd a gyerekkel enyelgett. A fiú az orrát fogta a leánynak. A leány a szájával a gyerek kezéhez kapdosott, mintha be akarná kapni.
– Azt is beleírta, hogy szeretem, szeretem, szeretem? – kérdezte hirtelen a leány.
– Kit szeretsz?
– Hát őtet. Miklóst. A nagyobbik bátyámat.
– Majd beleírom.
A leány kiszabadította az orrát a gyerek kezéből.
– Szeretem, bár sokszor megvert. Szeretem, mert szedret hozott a tanyáról. Szeretem, mert kendőt hozott a vásárról.
A hosszúszárú mindezt gyorsan a papirosra vetette, természetesen abban a formában, amelyet Kukó úr célravezetőnek talált.
– Itt a levél, elmehetsz – mondta az íródeák.
(Két rác kisasszonyt várt délutánra, akik már több vasárnapon hosszadalmas, alaposan megfontolt leveleket írattak vele egy házasembernek.)
A leány felkapta a gyereket, s leszaladt vele a lépcsőn. Kukó úr új tollat tett a régi helyébe, kihúzta a dugót a veres tintás üvegből, meg újra visszatolta. A levélpapirost megsimogatta. Egyszóval mindenféle előkészületet megtett, hogy megrendelőit pontosan kiszolgálhassa.
– Ivánovics Lenke! – mondta hangosan és érzelmesen, mint mikor a hegedűs a húrokat próbálgatja, s gyönyörű betűt rajzolt képzeletben a hófehér papirosra.
Az ajtó felnyílott, s megint a kis cseléd állott előtte, a gyerekkel karján.
– Nem jól lesz ez – mondta a levelet visszanyújtva. – Dehogyis ölöm én meg Marcit. Haza se kívánkozom, jó asszony a papné. Csak azt írja, hogy tisztelek mindenkit, apámat, anyámat, bírót, harangozót meg a Bodri kutyánkat. Tisztelem Hics Pált, Hics Pálnét. Tisztelem Hics Miklóst.
– Hics Miklóst? – kérdezte Kukó.
A kisleány lesütötte a szemét.
– Azt – mondta, és gyorsan megölelte a gyereket, hogy az felkiáltott. – Hics Miklóst, a szomszédunk fiát.
Kukó nem szólt már semmit. A fejét féloldalra fordította, és szép, szomorú szerelmes levelet írt Hics Miklósnak. A betűket jól magasra húzta, s a levél aljára gyorsan egy kis piros szívet rajzolt.
– Máskor mindjárt mondd meg, hogy mit akarsz – szólt szigorúan a leányra.
Az ajtó előtt két kipirosított arcú rác kisasszony nyakában csörögtek az aranytallérok.
(1913)

2017. december 11., hétfő

KRÚDY MINT DIÓFA

mekmű volt mind a három!
2
.
Színi
Gyula, a finomtollú novellista mondta róla ezt a meghatározást: „Krúdy egyszerre fiatal is, öreg is, mint az Ezeregyéji mese.”
Egyszer
az Erdélyi Borozóban találkoztak, ahol Színi hajnalban talált a magába mélyedt, elgondolkozva ülő, s képzeletében talán éppen Podolinban vagy Késmárkon Járó Krúdyra:
Hol tartasz? kérdezte.
A huszadik diópálinkánál!
És hogy érzed magad?
Mint egy öreg, terebélyes diófal válaszolta Krúdy.
mekmű volt mind a három!
2
.
Színi
Gyula, a finomtollú novellista mondta róla ezt a meghatározást: „Krúdy egyszerre fiatal is, öreg is, mint az Ezeregyéji mese.”
Egyszer
az Erdélyi Borozóban találkoztak, ahol Színi hajnalban talált a magába mélyedt, elgondolkozva ülő, s képzeletében talán éppen Podolinban vagy Késmárkon Járó Krúdyra:
Hol tartasz? kérdezte.
A huszadik diópálinkánál!
És hogy érzed magad?
Mint egy öreg, terebélyes diófal válaszolta Krúdy.

Színi Gyula, a finomtollú novellista mondta róla ezt a meghatározást: „Krúdy egyszerre fiatal is, öreg is, mint az Ezeregyéji mese.”
Egyszer az Erdélyi Borozóban találkoztak, ahol Színi hajnalban talált rá a magába mélyedt, elgondolkozva ülő, s képzeletében talán éppen Podolinban vagy Késmárkon járó Krúdyra:
— Hol tartasz? — kérdezte.
— A huszadik diópálinkánál!
— És hogy érzed magad?
— Mint egy öreg, terebélyes diófa! — válaszolta Krúdy
.

Ludas Matyi 1958-05-15 / 20. szám