TABÁNI TEMETŐ

 A Kereszt tér az 1920-as években

Tabán szerb temetője a Kereszt tér helyén volt, emlékét az 1856-ban ott felállított úgynevezett  szerb kereszt  őrzi


A Tabáni temető közvetlen előzménye a tabáni plébániatemplom kertje, valamint a Gellérthegy mellett, a mai szálloda helyén fekvő régi temető volt (utóbbi 1775-től 1796-ig működött).
A Tabáni temető — néhol „rác temetőként” is szerepel — 1796-ban létesült, a főváros mai térképére vetítve az Alkotás és a Hegyalja út, valamint az Avar és a Csörsz utca által közrezárt területen (a Hegyalja útnak ezt a szakaszát régebben Csend utcának hívták, éppen a Tabáni és a Németvölgyi temető miatt). A sírkertet a krisztina- és rácvárosi polgárság alakíttatta ki; a német és magyar lakosok mellett ide temetkeztek a budai ortodox keresztények — szerbek és fanarióta görögök — is. Utóbbiak kezdettől fogva egy szegregált temetőrészt használtak, a majdani „szerb parcellát”, amelyet árok választott el a temető többi részétől (a valláshatár-jelzésnek ez az archaikus módja szerte az országban elterjedt a több felekezet által is használt sírkertekben). A Vízivárosihoz hasonlóan a Tabáni temetőt is 1885-ben, a Németvölgyi temető megnyitásakor zárták le, engedélyhez kötve az itteni temetkezést. Az utolsó temetésre 1916-ban került sor, a sírkert végleges lezárása és a felszámolása pedig a Vízivárosi temetőével párhuzamosan zajlott le.




FODOR LÁSZLÓ: Tabáni temető

     Régi temetők, roskadó sírok, halottak útjának jegenyéi már régen kísér- tenek életemben. Valamikor, hihetetlenül messze derengő gyermekkoromban, vidáman szaladt velem a homokfutó; zöld sövény mögül kihajló ákáclevelek csapták meg arcomat, napfény és árnyék villanó játéka kápráztatta szemem, amikor az egyik kanyarodónál, rozzant falusi feszület mögött megpillantottam az első temetőt. Nem féltem tőle. A halál gondolata idegen volt tudatlan lelkemnek, sőt inkább tetszettek a katonásan sorakozó törpe keresztek: a szürke terméskő, a fehér, a rózsaszínű márvány és főleg a csillogó aranybetűk. 

A tabáni temető sírjai  áthelyezés után 
a farkasréti temetőben

Azóta láttam már szomorú temetőket is: szitáló esőben, lélekharang sírása mellett ballagtam az őszi halmok mentén, álltam kripták gránitlapján, s néztem a rozsdamarta vaskarikákat, amelyek könnyebbé teszik majd munkáját az arkangyalnak, ki felnyitandó lészen a sírokat.
Nyár éjszakán, a teljes hold sárga derengésében hallgattam a tücsköt, temetői füvek láthatatlan muzsikusát. Surranó dalt énekelt életről, örökkévalóságról, Boldogasszony haváról a hantok alatt felneszelő halottaknak s csak akkor hallgatott el, mikor a sírkert melletti szántáson felrebbent a pacsirta, s az elmúlt nap utolsó barázdája mellett feltűntek a bólogató fejű, közömbös ökrök. Láttam temetőt Galíciában is, frissen ácsolt fejfákkal, drótkerítéssel, hevenyészett halmokkal, mintha útrakészen táboroznának ott lent a néma katonák. Jártam a halál pompás udvaraiban, bronztriposzok, ötvözött kapuk, gyászbrokátok, nászillatú katafalkok között, s láttam temetőt, melyben nem volt kereszt, egyszerű kövek ültek a sírokon, az élet mértföldkövei, s az égen délutáni félhold lebegett Allah gyermekeinek nyugalma felett.
Mindig más arccal fordult felém az öreg Kaszás. Néha borzalmas volt, hideg és kegyetlen, máskor szomorú és szelíd, néha megnyugtató, álomra hívó, de volt úgy is, hogy mélységesen gyönyörű, s lidércek szédítő tüzében égő. De most vasárnap, augusztusi napban a vidám és mosolygó halállal találkoztam. A régi tabáni temető kertjében, ünnepnap délutánján a halál nem titokzatos vándor, hanem jó szomszéd, aki békésen húzódik meg az élet apró házai között.

Fénykép a tabáni temetőről

A Krisztina tértől egy ugrásnyira, túl a Vöröskeresztes nénék kórházán húzódik meg szelíden ez a temető. Néhány lépésre tőle a Déli vasút, pöfög vidáman nyár, tavasz és azúr tengerek felé. Szomszédságában, kiskocsmák zöld asztalán sárga sör habzik, egy kis réten, gyér füvek fölött lepihenő emberek, szélben lebegő zsíros papírok, a vasárnapi uzsonna maradványa. A nyüzsgő vidám élet közepén ül ez a kis temető. Szinte hozzája szorítva állanak a házak, félrecsapott kedves fedelükkel, minden ablakban virág, valahol a zsalugáter mögött zongora, s egy érzelmes kisasszony, aki gyakorol. Gyerekek futnak át a sírok között. Óh, jól ismerjük ezt a játékot: rablópandúr! Nincs itt semmi komorság, még a megindultság is valami jóleső mosolygás a szív rejtett zugaiban. A halottak itt Tabánban nem távoznak el, odaköltöznek az élők mellé, velük maradnak, s talán titokban figyelik is őket. Hiszen idevalósik mindannyian. A régi Rácváros küldte ide elhúnyt- jait; a naphegyi szőlősgazdák, kocsmárosok, jóságosképű pékmesterek, rác kézművesek, öreg dunai kormányosok, mosolygó plébánosok ide sétáltak át egy szép napon; követték egymást a régi kártyapartnerek és a sashegyi szőlő levének vidám cimborái...
     Mosolyog a halál a tabáni temetőben. Érezzék, hogy régi, nyugalmas életek szűntek meg itt a hegyoldalban, sok napsugaras, beteljesedett emberi sors jutott el ide az otthoni hantok alá. A sovány és szorgos élet után olyan jóságos lehetett itt az elmúlás, mint a délutáni álom. Mélyen alhatnak az öregek, mert a gyerekek nem járnak lábujjhegyen és kiáltásuk felveri az egész környéket. Ott kint pedig jókedvű vasárnapi kirándulók sétálnak. Egy fiú és egy lány egészen közel egymáshoz, valami örökkévaló emberi mozdulattal hajolnak össze. Nem beszélnek, hanem nézik a füvet, s cipőik orrát, mely óvatosan elkerüli a kopár gyep szerény virágait. Egy kis énekszó is jön valahonnan; az omnibuszkocsis a kórház előtt megcsettenti az ostort. Indul vissza a város felé. Mennek a lovak, hátrakonyult füllel, béketűrően, mert így van az rendjén.

Döbrentei Gábor sírja a tabáni temetőben

     A tabáni temető felett pedig kigyullad az aive csillag. Az ablakokban is megjelenik a fény, vasárnap esték derűs világa. Megható és szép az élet, ha ilyen egyszerű és tiszta, halkan folydogáló, s ha észre sem vesszük, hogy elmúlik, mert jön utána egy másik, mely olyan, mint a többi. Nem is tudjuk, hogyan történik a dolog. Lent a plébánián keresztelnek... Fent, valamelyik öreg karosszékben kialszik egy pipa...
Fodor László: Tabáni temető.
Világ, 1923. július 31.


A pesti és budai belterületi temetők felszámolásával számos neves személyiség végül a Kerepesi temetőben nyert végleges nyughelyet. Kisfaludy Károly hamvait például a mai Lehet tér helyén lévő Váci úti temetőből, Petőfi Sándor szülei a szomszédos Józsefvárosi temetőből, az 1848-49-es honvédek pedig a budai Gesztenyéskert helyén működött Németvölgyi temetőből kerültek ide. 
   A „magyar jakobinusok” maradványait a Tabáni temető felszámolásakor találták meg, majd hozták át a Kerepesi temetőbe.

A jakobinusok sírja a Kerepesi temetőben

              Dubasievits mauzoleum

A Tabáni temető két nagyobb építménye az 1858-ban épült Szent Benedek-temetőkápolna — a Szépvölgyi úti Mária-kápolna mása —, valamint a Szent Borbála- kápolnának is nevezett Dubasievits-mauzóleum (1836) volt, amelyek a temető felszámolása után is a helyükön maradtak, míg az ostrom romot nem varázsolt belőlük. Ma is megvan viszont az egykori közös kegyeleti helyen álló temetőkereszt (halottak keresztje), mégpedig a Bécsi úton, az újlaki plébániatemplom mögötti kis kertben. A keresztet Swirak Pál állíttatta, létesítésének évét (1833) kronogramma adja meg.
A temetőt bemutató jegyzékben szereplő legrégebbi sírokon Elisabetha Marich (1788) és Haraszti Borbála (1797) neve olvasható. Eredetileg itt nyugodott két, a koalíciós háborúkban 1810-ben, illetve 1811-ben elesett fiatal tiszt, Mayerffy Alajos és Ferenc: a korabeli, közel egyforma barokk katonasírok ma a Kerepesi úti temetőben állnak, a 48-as honvédsírok közé sorolva. A Tabáni sírkertben eltemetett első igazán neves személy az 1819-ben elhunyt Joannes Fuss, azaz Fusz János volt, a jeles zeneszerző és karnagy, külföldön is megbecsült zenei író. Síremlékét barátja és majdani életrajzírója, Krüchten József budai ügyvéd állíttatta — egykor maga is a Tabánban nyugodott —, és a 19. századi pest-budai városleírások közül több is megemlékezik róla mint Buda egyik nevezetességéről.
     A Tabáni temető legfontosabb emlékei azonban a Buda 1849-es ostromához kötődő honvédsírok voltak. Budavár bevételét követően, május 22-én egész nap szállították a szekerek az elesett honvédeket a temetőbe.

Veterán honvédek elesett bajtársaik sírjánál

 Sok névtelen és néhány azonosított sír is létesült ezen a napon: utóbbiak közé tartozott Burdina Alajos őrnagyé, Ghyczy István századosé és Jezertsek Lukács honvédé (ma mindhárman a Kerepesi úti temetőben nyugszanak). Az önkényuralom korában a nagyrészt jelöletlen vagy csak egyszerű sírjellel azonosított 1849-es honvédsírok köré további volt honvédek temetkeztek. Ebből az időszakból maradt fenn Psota Mór ezredes sírja: Görgei kiváló főtüzére 1863-ban kilátástalan anyagi helyzete miatt lett öngyilkos, a hír nyomán pedig egy nagyobb összeg gyűlt össze közadakozásból — síremlékre. Görgei Artúr gunyoros javaslata szerint a sírra csupán három szót kellett volna vésni: „Kenyér helyett követ”.

     1867 után közös díszsírhelyre temették át a névtelen vagy azzá vált, de azonosítható honvédsírokat, összesen 168 személy maradványait. A közös sír fölé 1877 májusában reprezentatív, a Gerenday-műhelyben készült obeliszk került, amelyet az ország honvédegyletei állíttattak, a következő felirattal: „Itt nyugszanak az 1849-ik évi május 21-én a Budavár bevételénél elesett vitéz honvédek porai, áldás emlékükre.” A közös síremléket 1899-ben körülkerítették, s kívül egy újabb felirat kapott helyet: „A főváros hatósága e sírok örök fenntartását e helyen, 1887-ben közgyűlési határozattal magára vállalta.”
A Honvédemlék minden temetőlátogatás elsődleges célpontjává, fontos nemzeti zarándokhellyé vált, maga a Tabáni sírkert pedig egyre inkább „honvédtemetővé”, szemben a „császári” katonatemetővel. A fővárosban elhunyt volt honvédtisztek közül többen meghagyták, hogy a közös sír közelében temessék el őket, mint például Polák Vilmos alezredes, a Szélaknánál fél karját elveszítő Sréter Lajos ezredes vagy Móry Ferdinánd százados, a komáromi sáncrendszer védelmének egyik vezetője. Később az ő sírjuk is a Kerepesi úti temetőbe került.

   Viszontagságos áthelyezések után remélhetőleg végleg megpihent a Kerepesi úti temetőben Virág Benedek 

Virág Benedek első sírja a tabáni temetőben


A Tabáni temető másik kitüntetett pontja, valóságos szimbóluma Virág Benedek egyszerű köve volt a sírkert közepén, négy vadgesztenyefa között. 

                      Döbrentei Gábor síremléke 

Eredetileg a Tabánban állt Döbrentei Gábor síremléke is, rajta az örökkévalóságot jelképező, saját farkába harapó kígyóval. Itt temették el Lenhossék Mihály Ignác orvosprofesszort és Bauhofer János Györgyöt, az 1844-ben megszervezett budai evangélikus egyházközség első lelkészét, Mária Dorottya hercegnő udvari papját. Talán az is több a budai legendák egyikénél, hogy egykor, tört oszlop alatt, itt nyugodott Robespierre menyasz- szonya, Helene Gautier párizsi színésznő.
Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a budapesti köztéri emlékművek közül — némi metamorfózist követően — kettő is helyet kapott a már felszámolt temető területén vagy annak közelében, az egykori honvédsírok mementójaként. Az első Horvay János munkája volt (Öreg honvéd), amely eredetileg a központi pesti Kossuth-emlékműhöz készült, ám 1934-ben Budán, a Lovas úton, a levéltár alatti hegyoldalban állították fel, és innen helyezték néhány évvel később a temető helyén kialakított parkba. A szobor az ostrom során semmisült meg, a honvédsírokat megörökítő utódja pedig a ledöntött Tisza István-emlékműről származó, kígyóval viaskodó oroszlánszobor lett, amely később a közlekedési csomópont kialakítása miatt került raktárba.



KOSZTOLÁNYI DEZSŐ és aTABÁNI TEMETŐ

Kosztolányi Dezső :Szegények

Te elfelejted, hogy délben mit ettél,

kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
mert gazdag vagy s feledékeny.

Ugy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
s robogsz tovább,
köszönve ennek, mosolyogva emerre,
igen szórakozottan.

De a szegények még most is tudják,
mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
hogy végigmentél a budai utcán,
s megsimogattad szőke kisfiuk fejét,
ki azótaott porlad a tabáni temetőben.

Óvják ők azt, ami élet, félreteszik,
amit csak megérintett,mint azt a
siralmas bádogdobozt, amelyben
cigarettát tartottak valaha mások.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek tehelyetted is,és nem felejtenek

1928

Temetők

Szeretem a temetőket. Egyszerűen s közönségesen szeretem a színeit, az őszi sárgáját, a haragoszöld tónusait, a csendjét, amely úgy veszi körül, mint egy néma zivatar. A festők szeretik így a tengert. Csak a ragyogását látják, a hullámzó vonalait, amelyek mögött mélységek és örvények lappanganak. Ezt a táncoló és csillogó felszínt szeretem, mikor kezemben egy becsukott könyvvel sétálok és csodálkozom, milyen csendesek egyszerre a lármás emberek, hogy hangzik ki beszédünk a csendbe és az örökkévalóságba. Romantikusan szeretem a temetőt. A sírjait, lámpáit a ködben, a viaszgyertyák olcsó füstjét, a címereket, amelyek családi kripták homlokán komor- kodnak. Cifraság és tarkaság mindenütt. A kövér talaj, amely hullákon hízott meg és a virágok és az arany délutánok csak a színek szerelméről beszélnek. Mintha a föld, amely halottakat altat, dacosan az életről álmodnék. Egy kacagó, színes ellentétet bámulok itten. Ábrándosan szeretem a temetőket, mint a kiscseléd a konyha piros papírjait, mint a sápkóros bakfis az esküvőket és a színházat.

Szeretem a temetőket. Rettenetesen, szenvedéllyel, végtelen, egyedüli szerelemmel. Akkor vallok szeremet neki, mikor senkise lát. Ilyenkor fáj elgondolni, hogy más is érzi ezt a hűvös borzongást, más is ennyire otthon van itt, mint én és más is nagyobbnak, egyszerűbbnek, emberebbnek tudja magát a sírok láttán. Egy mélyítő tükör ez, egy új perspektíva, az élet visszatükrözése egy idegen dimenzióban. A színei elvesznek és érzem a súlyát, a komolyságát, a szürke fönségét. Zavar mindenki, aki itt jár. Ezeken a napokon, mikor megkezdődik az élők végtelen processziója a halottakhoz, én száműzött vagyok innen és csak a gondolatom bolyong elhagyott ösvényein. A temető érzékeny. Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy virágát, összeborzong és feljajdul. Egy suttogásom, ami a mezőn meg se hallatszanék, kiáltás lesz és káromkodás. Ezer és ezer apró hajszálgyökér bogozódik minden tárgy köré, életek legombolyódott fonalai, vágyak és letört akaratok, amelyek még kinyúlnak a sírból és követelik a jogaikat. Máskor pedig az egyetlen békés hely. Kikötő a temető és minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló óceánon át csapzott szemfedővel vergődött idáig és most révbe ért, hogy aztán tovább lebegjen a végtelenség vizein. A bánat édes mézét köpüli a temető. Ez csalogatja hozzá azokat a magányos sétálókat, akiknek nincs halottjuk és mégis ide jönnek, végzetesen, a sírás roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Míg itt vagyunk, csak mi sírunk. De mikor kiballagunk a kapun és bezáródnak mögöttünk a zárak, sírni kezdenek a fák, a füvek, a keresztek, és a márványangyalok, a büszke és feszes márványangyalok is karjukra engedik szelíd fejüket és ők is, ők is sírnak.

Szeretem a temetőket. A durva élet zenéje a temető, a földi fény ultraviolett sugara, dal, álom és önkívület. Minden, ami itt van, egyszerre jelentőségteljes lesz. A temetőben nem láttam kis embert. Mindenki megnő. A gonosz már nem gonosz, a csúf megszépül, a kétszínű egyenessé válik. Eltűnnek a földi grimace-ok. A bogár, ami mellettem zümmög, a messze kerék-zaj, az eresztékek megroppanása, egy madár elrebbenése, mind, mind szimbólum, ami valamire int.

Ez egy bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és belesápadok a vágyba, ott a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a mérő-ónt és megmérjem a mélységeit. Megigéz a végtelenség bűvölete.

Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik...

Kosztolányi Dezső: Temetők.
Élet, 1910. október 30. (Vampa álnéven)

TABÁNI TEMETŐ

Észrevétlenül olvad össze utcával, gyöppel, mert már nincs se kerítése, se határfája. 
     Egy kis földpúp vakondtúrásnak rémlik, csak aztán veszi észre a sétáló, ki elrévedt, hogy gyereksírba botlott.
     Senkit se temetnek ide, évek óta. Lezárták mindörökre, mint künyvet, melyet teleírtak, az utolsó lapig. Nincs több hely. Van-e ennél elhagyatottab , nyugalmasabb táj?A többi temető még zajong, izgalom fut át rajta, irodáiban sürögnek- forognak.Sírjaik előtt zokognak.Itt nem csak a halottak halottak, maga a temető is.
   Rekettyeággal kezében sétál a csősz, kívülem az egytlen eleven ember.Ő is sütkérezik, hajadonfőtt az áprikisi verőfényben. Nem igazít útba. Tudja, hogy nem keresek semmit. A semmit pedig megtalálom nélküle is.
     Egy fejfán ez áll."Meghalt 1827 február 5.-én.I. Ferenc császár uralkodott akkor, a szent szövetség szabta meg s világ útját, és Kazinczy Ferenc még élt. Ha lenne ennek ahalottnak ikertestvére, az ma a századik év fele járna. Ki is jöjjön ide?
"Gizella élt 7 évet meghalt 1848 március 15.-én".Kis budai lány lehetett, ki semmit se hallott már a pesti ifjúság zajongásáról, az  "esernyőforradalomról".
   Hantját letaposták. De a természet, figyelmesen vadgyöngyvirágot dobott asírja mellé, meg egy csokor ibolyát. Gizella, aludj. Sok a német fölírás. 1867-tül kevesebb. Aztán inkább magyarul búcsúznak az elhunytaktól. Selypítő régies szavak, magyartalan vonzatok, tele íráshibával, kőbe vésve , megörökítve. Évről évre haladva, sírról sírra tudom meg , hogy tanult meg ez a város magyarul. Itt óriás , sötét kőoszlop."Emelte N.N. hű barátja"
Milyen régies és megható.Ki volt a hű barát?Szegény polgár, vagy hivatalnok, aki minden elsején félretett egy pengőforintot s nemsokára állt az emlék a jeltelen sír fölött.
     Ma csal milliomosok áldozhatnak így.Padot is tétetett a sír mellé, hogy idejövet leüljön és elgondolkozzon a boldog baráti órák mulandóságáról.Most ő is itt fekszik, vízszintesen.
      Micsoda néma kétségbeesés, fullatag csönd mindenütt. Nem jajgat senki. Csak cserebogarak röpködnek. A fejfák és sírkövek pedig, melyek sokáig hiába vártak valamire, idegesen, türelmetlenül jeleket adnak. Az egyik félrebillen , oldalra tartja két, kinyújtott szárát, a föld felé bukva, mintegy keresve az egyensúlyt, hogy le ne essen. Ő sem sokáig védekezhet. Leroskad, akárcsak a többi. Máeok hátrafelé dőltek,az égre néznek, haragosan, ordítva. Meddig tart? Lehetséges ez? Ilyen?
     Boldogabbak azoka sírkövek, melyek már összetörtek vagy megsemmisültek, mint az, amelyik a még sejthető gyalogútra hullott, lapjával a földre. Nem látni rajta az arnyírását, csak a hátát.Mintha eltakarná arcát, a fájdalomtól részegen heverne a porban,szétvetett karokkal, és sírna, csöndesen.
     Lenn a szerb sírok körül mégis van némi zaj. Gyerekek visonganak, tavaszi zsivajjal. Betörtek a gazdátlan temetőbe és elfoglalták. Hiszen nálunk olyan kevés a játszótér, a gyöp. A halottak egészségesebb levegőben, üdébb környezetben laknak, mint az élők. Kislányok kört formálnak egy sírnál és forognak.Hallom a régi gyermekverset: Künn a bárány bennafarkas,.Benn a farkas,aki elvisz mindnyájunkat.
     A fiúk hadműveleti állásokban helyezkednek el. Oszolnak, felfejlődnek. Csatárok, földerítők, parancsőrtisztek  rohannak szerte a temetőben. Egy kripta tózőrségi megfigyelő. Vajon ki győz?
     Egy kisfiú, nyolc éves, valahol kalapácsot szerzett. Ő nem játszik velük. Végignyúlik egy fehér sírlapon, melyet a nap langyossá melegített, és kalapácsával kopogtatja a csengő márványt."Halló- mondja többször egymás után-Halló".Telefonál le a mélységbe, fülét a sírlapra szorítjaés várja a választ.

(Pesti Hírlap 1922 április 30)

          Forrás: nemzeti sirkert.hu
                      kultura.hu  
                      fölöttem a felhő.hu