Ismerkedjünk meg a történettel és szereplőivel.
I. A STORY
Mágnás Elza ügye szinte azonnal lázba hozta az embereket, amikor holttestét éppen száz éve, 1914 januárjának elején felfedezték a Margit-rakparton, és nem véletlenül. Egyfelől maga a gyilkosság volt sokkolóan brutális, másfelől a holttest elrejtésére tett kísérlet volt zavarba ejtőn amatőr, harmadszor pedig maga az áldozat kiléte volt kéjesen borzongató.
Mágnás Elza egy Schmidt Miksa nevű bútorgyáros szeretője volt, korabeli leírások szerint egy tündöklően szép nő, magas, sudár, elegáns – mégis egy metresz, akiről senki sem hitte, hogy pénzén kívül oly sok vonzó tulajdonságot látna a bútorgyárosban.
Adott volt tehát egy kitartott nő, az éjszakai élet fenséges császárnője, meg egy Európa-szerte ismert idős bútorgyáros, aki ékszerekkel, bundákkal és minden földi jóval elhalmozta barátnőjét. Adott volt egy brutálisan megölt nő, egy fájdalmában szenvedő férfi meg egy város, egy romlott és erkölcstelen város, amely akkorára duzzadt a beáramló emberektől, hogy alig bírt lépést tartani saját növekedésével.
Minden borzalma ellenére kiváló történet, minden benne van, ami úgy a korabeli polgárt, mint az egy évszázaddal utána élő krimiíró fantáziáját megragadhatja.
Számomra azonban nem Mágnás Elza és Schmidt Miksa a történet főszereplője, még csak nem is Kóbori Rózsi és Nick Gusztáv, a két gyilkos, hanem a nyomozók és az újságírók. Noha a budapesti rendőrség detektívtestületének kiváló híre volt bel- és külföldön egyaránt, a Mágnás Elza-ügyben folytatott nyomozás finoman szólva is nélkülözte azt a szakszerűséget, amely minimálisan elvárható lett volna akár a nyomrögzítésnél, akár a további nyomozati szakaszokban. És akkor még mindig visszafogottan fogalmaztam: ha nem lett volna jelen a holttest megtalálásánál bulldogokat is megszégyenítő kitartásával Tarján Vilmos, akkor a Nagy Károly vezette testület akár hetekig, hónapokig is ügyetlenkedett volna, mire megtalálja a – mai szemmel teljesen nyilvánvaló – párost, akik ezt a rettenetes bűnt elkövették.
Amikor a második világháború előtti kor bűnéletét vizsgáljuk, nem lehet nem tudomást venni a bűnügyi zsurnalisztákról, akik gyakran többet tettek egy-egy nyomozás sikeréért, mint maga a rendőrség. Mivel a rádió még a harmincas évek közepén sem volt jelen minden otthonban, és moziba sem jutott el mindenki, aki szeretett volna, ezért a legfontosabb hírforrást továbbra is a napilap jelentette, melyekből döbbenetes mennyiség látott napvilágot az első világháborút követő időszakban, a különböző heti- és havilapokról, valamint periodikákról nem is beszélve. Az embereket abban az időben is ugyanaz a három dolog érdekelte – az időjáráson kívül –, mint ma: a politikai élet botrányai, az ünnepelt hírességek és a bűnügyek. Bűnügyekből nem volt hiány, ahogy zsurnalisztából sem, az olvasók pedig olyan kiéhezve vetették rá magukat a bűnügyi tudósításokra, hogy csak az újságírók jó ízlése meg a rendőrséggel kötött háttéralkuk szabhattak határt annak, hogy miről és mennyit írnak. (A húszas évek elején robbant ki a vita arról, hogy használ-e a nyilvánosság a rendőrség munkájának vagy sem. Tartsányi-Schreiber Dániel rendőrkapitány szerint nem használt, de Turcsányi Gyula, Az Est bűnügyi rovatvezetője szerint igen, mire a két oldal szokatlanul éles hangon egymásnak esett. A rendőrség kénytelen volt keményen fellépni, válaszul a zsurnaliszták egyre keményebben ostorozták őket, méghozzá olyannyira, hogy a végén a főkapitánynak kellett meghátrálnia. A béke azonban csak 1932-ig tartott, amikor is újra fellángoltak az indulatok, mivel a rendőri riporterek számon kérték dr. Ferenczy Tibor főkapitányon a lassú és nehézkes nyomozásokat, mire a főkapitány vasráccsal záratta le a bűnügyi osztályt a szabadon bejáró tudósítók elől. Ferenczy távozásával a helyzet a világháború kitöréséig aztán úgy-ahogy rendeződött, a sajtó azonban továbbra is főszerepet játszott a bűnüldözésben.)
Különös, hogy a rendőrség különböző hivatalos(nak tekinthető) forrásai mennyire másként idézik fel az ügyet. Az ügyben akkor szintén nyomozó Nemes Sándor Gyakorlati nyomozás című, 1944-ben megjelent monumentális könyvében tárgyilagosan felidézte a történteket, valamint a nyomozás fontosabb momentumait, fordulópontként jelölve meg Mágnás Elza eltávolított anyajegyét. Ugyanezt írta meg Dencső Károly detektív-főlügyelő is a (Vécsey Leó szerkesztette) 40 éves Budapesti Detektívtestület Jubileumi Albuma 1886-1926 című könyvében, ám túl sok közös pont a két beszámolóban nincsen. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, csak a legfontosabbakat emelem ki.
Amikor Elza holttestét a Szent János kórház bonctermében megvizsgálták, jelen volt egy fiatalember, Nemes Sándor szerint Elza öccse, Dencső Károly azonban unokaöcsről ír. A nem nevesített fiatalembert (akit feltehetően Zvera Mihálynak hívtak, és Elza mostohafivére volt A 60 éves magyar rendőrség 1881-1941 című könyv közlésében) Nemesnél az „egyik alsó lábszárán” lévő anyajegy alapján lehetett azonosítani, Dencsőnél ugyanez az anyajegy Elza jobb karján szerepel. (Az egészben az a legszórakoztatóbb, hogy mindkét detektív, tehát Nemes Sándor és Dencső Károly is részt vettek a nyomozásban.) Dencső szerint az anyajegy helyén lévő műtéti heget a kórház főorvosa vette észre, Nemes szerint azonban Elza háziorvosa maga közölte, hogy ő távolította el a szemölcsöt. Ezek a kiragadott részletek természetesen nem a rendőrség tehetetlenségét hivatottak illusztrálni, hiszen a tetteseket elkapták és elítélték, hanem inkább azt, hogy mennyire megbízhatatlanok a – bizonyos szempontból legalábbis félhivatalosnak tekinthető – rendőri beszámolók. Hogy mi történt 1914. január 10-én a holttest megtalálása után, elég nehezen rekonstruálható a rendőrségi források alapján, mivel az eredeti nyomozati anyag annyi más, felbecsülhetetlen értékű dokumentummal, aktával, fotógyűjteménnyel együtt nyomtalanul elveszett.
Bármennyire is ódzkodtak tőle a nyomozók, a nyilvánosság bevonása elkerülhetetlen volt nagyobb fajsúlyú ügyekben, és ezt a Mágnás Elza ügyében nyomozó detektívek is csak vonakodva látták be, pedig a nyomozás második szakaszában sokkal könnyebb dolguk lett volna. Az első szakaszt, a szigorú értelemben vett technikai szakaszt a detektívek gyorsan és hatékonyan levezényelték: amennyire lehetséges volt, lezárták a helyszínt, rögzítették a nyomokat, kihallgatták a szemtanúkat. A Turcsányi Emília néven született Mágnás Elzát viszont még azok sem tudták volna azonosítani, akik ismerték, mert annyira fel volt puffadva az arca, hogy a vonásai teljesen eltorzultak. A filmeken és a tévé képernyőjén olyan egyszerűnek látszik megfojtani valakit. A való életben azonban nemcsak nehezebb, hanem a „végeredmény” is jóval sokkolóbb, mint gondolnánk. A szakértő fojtogató pontosan tudja, hogyan kell megszorítani a nyelőcsövet ahhoz, hogy megroppanjon, majd addig szorítani, amíg az áldozat meg nem hal, ami ezzel a módszerrel akár egy percen belül is bekövetkezhet, és ez nagyban köszönhető az áldozatot ért sokknak. Csakhogy Nick Gusztáv nem volt profi fojtogató. Elza torkának álmában esett neki, ám a szerencsétlen nő végül a padlón lehelte ki a lelkét minden bizonnyal szörnyű haláltusa után, mert a péksegéd csak szorongatta a nő torkát, aki így akár percekig is vergődhetett támadója markai közt, mire meghalt. Nem csoda hát, hogy az arca teljesen felduzzadt, bőre elvörösödött, a hajszálerek megpattantak az arcbőrén és a szemében, nyelve kilógott szájából, ajka elfehéredett. (Mindennek ellenére már másnap születtek olyan verziók, melyek szerint Nick és Kóbori késsel feldarabolták áldozatukat, a testrészeket bőröndbe rakták, és magukkal vitték, véres nyomot húzva maguk után…)
A környékre csődült több száz fős tömeget a detektívek azzal zavarták széjjel, hogy a holttest látványa megzavarná a gyermekeket. Hogy ez mekkora hiba lehet, egyetlen embernek jutott csak eszébe, Tarján Vilmosnak, Az Est tudósítójának.
Mágnás Elza halálának híre már az elkövetkező hetekben városi legendává növekedett, és a metresz gyilkosságának története az évtizedek alatt olyannyira önálló életre kelt, hogy – amint azt fentebb bemutattam – maguk a nyomozásban résztvevő rendőrök is másféleképpen emlékeztek kulcsfontosságú momentumokra (a 40 éves Budapesti Detektívtestület Jubileumi Albuma 1886-1926 1926-ban jelent meg, A 60 éves magyar rendőrség 1881-1941 1941-ben, Nemes gigantikus munkája pedig 1944-ben).
Ha a tényleges nyomozói munkát végző detektíveknek nehezen lehet hinni, akkor vajon kihez forduljon az ember? Természetesen Tarján Vilihez, akiről sok rosszat írtak már, és sok rosszat mondtak (nem minden alap nélkül), ahhoz azonban kétség nem fér, hogy Tarján átkozottul kitartó és éles szemű újságíró volt, és mindenkit ismert. Ráadásul azzal a rendkívül ritka tulajdonsággal is rendelkezett, hogy megérezte, hol történnek az események. A zsurnaliszta és a detektív munkája ebben a tekintetben nem különbözött sokban egymástól. A bűncselekmény helyszínén hagyott nyomok rögzítéséhez természetesen nem kellett ismerni senkit. Kijött a laborkocsi, ujjlenyomatokat kerestek, tárgyi bizonyítékokat gyűjtöttek, fényképeztek, mértek, feljegyeztek. A nyomozás technikai része már akkor is automatikus volt. Ám a nyomokat értelmezni, azokból következtetést levonni, majd a felállított verziók közül a legvalószínűbbet kiválasztani és az ismeretségi kört kihasználva végül megtalálni a tettest – itt mutatkozott meg az igazi profi. És Tarján Vili profi volt, akár a Nagy Háború kitöréséről tudósított, akár Mágnás Elza haláláról, akár Kun Béla megveréséről. Tarján volt a magyar bűnügyi riport koronázatlan királya, aki Mágnás Elza ügyében kivételes tudásról, talpraesettségről és ösztönről tett tanúbizonyságot.
Számomra Mágnás Elza ügyének egyetlen hiteles olvasata van, és az Tarján Vilié, mert ő ott volt, és ha valakinek nem állt sem szándékában, sem érdekében (és lehetőségében sem) elferdíteni a valóságot, hát ő volt az. Minden sztorija, minden egyes leírt szava mögött ott sorakoztak az újságcikkek, ha tehát tódít, hamarabb lebukik, mint a pártja által magára hagyott, velejéig korrupt gyerekmolesztáló politikus. Tarján Vili megmutatta, mire képes egy jó újságíró, ha használja az eszét. Mert amint azt kétszer is megírta (egyszer a Riporteri titkaimat nem viszem a sírba – Tarján vagyok Az Est-től c. könyvében, másszor pedig a (t.v.)-től a Tarjánig c. kötetében), semmi különöset nem hajtott végre, mint hogy használta az eszét és a kapcsolatait, ami gyakran éppen elég egy sikeres nyomozáshoz. Főleg olyan ügyben, amelynek megoldása egy modern kori olvasónak teljesen egyértelmű: a fiatal, harminc körüli nagyvilági nőt nem megrögzött bűnözők, nem alkalmi erőszaktevők, nem besurranó tolvajok és nem kültelki suhancok ölték meg, hanem egyszerű, primitív és ostoba emberek, akik ráadásul ismerték is az áldozatot, hiszen mindannyian tudjuk: a gyilkosságok 90%-ában az áldozat mindig ismeri a tettest.
Tarjánt 1914. január 10-én reggel kilenckor hívta fel Nagy Károly detektívfőnök (!) azzal a hírrel, hogy holttestet találtak a Margit-rakparton. Tarján azonnal kocsiba vágta magát, jelesül Miklós Andor Mercedesébe, elhajtott a Zrínyi utcába a kapitányságra, ahol beült mellé a detektívfőnök, és percek múlva már a rakparton voltak, amely hemzsegett a rendőröktől. Tarján odament a kosárhoz, és megtapogatta a holttest bőrét. (Emitt rögtön felszisszentem, de ez még csak a kezdet volt. Hagyján, hogy bárki hozzányúlhatott, de pont egy újságíró? – tiltakozik bennem a modern olvasó, aki a kelleténél jóval több police proceduralt olvasott.) Finom, ápolt bőre volt a nőnek, Tarján pedig biztos volt abban, hogy ismeri is, de a fojtogatás okozta elváltozások miatt nem ismerte fel az áldozatot. A rendőrök ekkor szétkergették a bámészkodókat, noha Tarján vehemensen ellene volt ennek, lássuk be, alappal. Kétlem, hogy a Margit-rakparton reggel kilenckor bámészkodó tömeget akár egyben, akár darabjaiban annyira megrázta volna a látvány. Elvégre pestiek voltak mind, sok mindent láttak már. A rendőrök nem hallgattak Tarjánra, holott később kiderült, lettek volna többen is, akik eltorzult arca ellenére felismerték volna Elzát. Nagy Károly még egy nehezen érthető ostobaságot elkövetett: utasította az embereit, hogy azonnal menjenek és keressék fel az összes „szerelmi találkahelyet” (ti. kuplerájt), és vizsgálják meg, nem hiányzik-e valaki. Tarján ekkor megint ellenkezett mondván: „ez a nő nem utcai nő, ez nem nyilvántartott nő, ennek annyira finom és ápolt a teste (pedikűrözött lábak), hogy ez nagy kényelemhez szokott asszony és ne a rendőrség által ellenőrzött helyeken keressék, hanem a Zserbóban és más előkelő helyeken”. Nagy Károly azonban nem hallgatott Tarjánra, aki ekkor megkérte az egyik rendőrt, hogy vegyék ki a holttestet a kosárból (!). Ismét Tarjánt idézem: „Széjjel húztam a lábát, amely így ’V’ formát mutatott. Jó volt a monoklim! Megvizsgáltam a hónaalját, a kebel alatti részt és a lábszár legfelső végét, ahol a szeméremrész van. Az emberi sonka két oldala olyan fehér és ápolt volt, mint a kar.” Ekkor Tarján felállt és a következőt közölte az egybegyűltekkel: „Ez nem utcai lány, ez vagy előkelő életet folytató kokott, metresz, vagy elvált úriasszony, aki sokat utazik és minden valószínűség szerint a cselédsége ölte meg.”
Senkinek nem árulok el titkot azzal, hogy Tarjánnak teljes egészében igaza volt, és ebbe még az is belefér, ha ezt a megállapítást utólag toldotta hozzá a beszámolóhoz. Szintúgy ő vonta le a következtetést arról, hogy legalább ketten végeztek a nővel, hiszen a kosarat egyetlen ember képtelen lett volna a rakpartra vonszolni, ugyanezen okokból valahol a közelben kellett történnie a gyilkosságnak is. Újabb fontos megállapítást tett, amelyet minden magára valami adó rendőrnek már régen meg kellett volna tennie, ami szintén remekül illusztrálja, mi a következménye annak, ha a rendőr nem tartja nyitva a szemét, vagy fogalma sincs arról az életről és annak szereplőiről, amelyikben a munkáját végzi: „Még hivatkoztam arra is, hogy a felső lábszár végén semmi folt nincsen, márpedig az utcai lányoknál ez a testrész télen, a sietős MUNKA miatt kicserepedezik és vörös lesz, nyáron pedig az izzadság miatt barna folt támad rajta.” Ha egy sikkasztásokkal és csalásokkal foglalkozó detektívcsoport tagjainak nincs fogalma arról, hogyan dolgozik és él egy strichelő lány, az talán érthető. De hogy a gyilkossági csoport nyomozói sem tudták vagy akarták ezt a következtetést levonni, kifejezetten rossz fényt vet a testületre. Tarjánt nem érdekelte a rendőrség közönye, még aznap megírta következtetéseit Az Estben. (Ami miatt, ezt feltétlenül szükséges megjegyeznem, sem a detektívfőnök, sem a nyomozók nem sértődtek meg, nem szakították meg a kapcsolatot Tarjánnal, mert tudták, hogy közös az érdekük.) Másnap, vasárnap este Tarján a boncteremben állt a holttest fölött, és megpróbálta azonosítani. Ekkor megjelent egy detektív egy kalapos nővel, akit a rendőrök kerítettek elő, miután a holttest személyleírásával átfésülték a környéken az összes lakóházat. Végül háromra szűkítették a lehetséges neveket, ezek egyike volt Turcsányi Emília, akinek cselédje az a Kóbori Rózsi volt, aki úrnője holtteste fölött állva kötötte az ebet a karóhoz: Mágnás Elza két férfi kíséretében péntek este automobilba ült és Kiscellbe ment. Tarján az ominózus szemölcsről nem ír, ami nem csoda, mert a hevesen tagadó Kóbori Rózsi meghallgatása után hazament, lévén 48 órája talpon volt már, és pihenni akart. Másnap hajnalban azonban első útja a boncterembe vezetett, ahol egy rendőrtanácsos megkérdezte tőle, nem lehetséges-e, hogy ez a nő a Mágnás Elza? Tarján a homlokára csapott. Igen, ő volt az, nem véletlenül találta ismerősnek az arcát, ám elsőre azért nem ismerte fel, „mert a fojtogatástól Mágnás Elza finom mélyedéses arca egészen felpüffedt, de két nap múlva a bőrpárnák visszalohadtak a régi medrükbe.”
Innét már minden ment a maga útján. Mágnás Elza kilétét az összetört Schmidt Miksa is igazolta. A cseléd azonban továbbra is makacsul kötötte magát ahhoz, hogy úrnője két férfival Kiscellbe távozott, noha nyilvánvaló fabrikáció volt részéről Elza két látogatója. Ekkor kapták el Nick Gusztávot, az egyik elkövetőt, méghozzá Nemes Sándor és Tarján Vilmos közösen. „És csakugyan, este nyolc órakor a Hársfa-uccai Rauchmaul-korcsmában megtaláltuk Nick Gusztávot. Nemes Sándor fogta el.”, írja Tarján. (Az szerencsére nem különösebben meglepő, hogy Nemes és Dencső detektívek legalább abban egyetértenek, hogy a VII. kerületben kapták el Nicket, cserébe Dencső meg sem említi Tarjánt, és slusszpoénként A 60 éves magyar rendőrség c. könyvben már a Zala kávéház a helyszín.) A nyomorult péksegédet még a helyszínen megmotozták, és az alsógatyájából előkerültek Elza ékszerei. Ekkor a péksegédet szembesítették a cseléddel, aki azonnal megtört, és mindketten beismerték tettüket. Nemes Sándor beszámolója szerint Kóbori Rózsi elmondta, hogy azért ölték meg „Turcsányi Elzát, mert az éppen olyan cselédsorból származott, mint ő, csak Schmidt Miksa felkarolta. Elfelejtette, hogy cseléd volt és vele mindig olyan fölényesen viselkedett, hogy már ezt nem tudta tovább tűrni.”
Tarján a beszámoló végén (jogos) dicsekvéstől sem mentesen felsorolja, minek köszönhető a nyomozásban játszott sikere. „A jó riporternek ismernie kell a város minden számottevő emberét és asszonyát. Azt állították rólam, hogy én ismerem a legtöbb embert Budapesten és csakugyan… Minden rendőrtisztviselőt személyesen ismertem, a bírákat, ügyvédeket, ügyészeket, miniszteriális embereket, a város tisztviselőit, bankigazgatókat, a parlament és a főrendiház tagjait, a kávésokat, vendéglősöket és pincéreket, a szállodai portásokat, a gyárosokat, a nagykereskedőket és a sok kiskereskedőt, a cigányzenészeket, a szalónzenészeket, a mulatók törzsvendégeit, a fiákkereseket, a soffőröket. Sok közrendőrt személyesen ismertem olyannyira, hogy szalutáltak nekem. A színészeket és színésznőket személyesen ismertem. Számontartottam, kik az igazi színésznők. Ismertem az artistákat, a jelentősebb kokottokat és metresszeket, a hordárokat, a boyokat, a közjegyzőket, a mentő- és kórházi orvosokat, a tűzoltókat, az arisztokratákat, istálló-tulajdonosokat, általában a sportembereket, a zsokékat és trénereket, az ipartestületek elnökeit és jegyzőit, a vasúti hordárokat és számos vasúti- és villamoskalauzt, a postásokat, házmestereket, csendőrtiszteket és a telefonközpont kezelőnőit.”
Éles eszének és nyelvének köszönhető, hogy Tarján neve már akkor is fogalom volt, amikor a szerencsétlen Kun Béla-féle cikke miatt fel kellett hagynia az újságírással, de szerencsére voltak mások, akik átvették a helyét, akik a Tarján által kitaposott útra léptek, és kialakítottak egy sajátos, ám összességében nagyon is jól működő szimbiózist a rendőrség és a bűnügyi zsurnaliszták között. Ahány rendőr, annyiféle ember, és ahány zsurnaliszta, annyiféle ego, azt azonban képesek voltak mindannyian felismerni, hogy az érdekük közös: elkapni a bűnözőket, visszaszorítani a bűnözést.
Budapest története tele volt rejtélyes, brutális és megoldatlan gyilkosságokkal, amelyeknek pitavalját (benne a Lederer-üggyel, a Leirer Amália-féle gyilkossággal, Vörös Zsuzsi szomorú halálesetével, Endesz Árpád bravúros betöréseivel, hogy csak párat említsek), egyszer talán összeállítja valaki. Mágnás Elza gyilkosait vérszomjas, elvetemült és kegyetlen bűnözőknek állította be a sajtó és a közvélekedés, bár a bűncselekmény maga nem volt sem vérszomjas, sem elvetemült. Két nyomorult ember megölt egy harmadikat irigységből. A történet örök, ám Magyarországon a második világháború végéig sajnálatos módon sok ilyen bűneset kijutott nekünk, amikor a nyilvánvaló és ordító társadalmi különbségekből fakadó vélt vagy valós sérelmek gyilkossághoz vezettek. Kóbori Rózsi és Nick Gusztáv története semmiben sem különbözik a többi esettől. Még azt sem lehet mondani, hogy a modern nagyváros sajátos bűncselekménye lett volna, vagy valamiképpen emblematikusabb lett volna a többinél, akár akkor, akár ma. Történetük városi legendává vált, a sajtó végig hivatkozási pontként használta, és rendszeresen beszámoltak a két elkövető sorsáról. Kóbori Rózsi a börtönben halt meg a húszas évek közepén, Nick Gusztáv azonban a kommün alatt valahogy kiszabadult, majd megint elkapták, és miután letöltötte büntetését, újra szabad ember lett. A remek Éjféli Riport, a rendőri riporterek lapja, amelyet minden évben a báli szezonra adtak ki, 1939-ben ekként ír a péksegédről: „Nick Gusztáv, Mágnás Elza gyilkosa nagyon szomorú és fáradt ember. A börtönben kitanulta a pékséget, de az üzletben, ahol alkalmazták, megtudták múltját és elbocsájtották. Pedig Nick Gusztáv nagyon szorgalmasan dolgozott, semmi panasz nem volt reá, dolgos munkásember akart lenni, de visszajött kisérteni a múlt. Most a Teleki téren fánkot és kalácsot árul ez a szomorú és fáradt ember, aki szerelmének igézete alatt meggyilkolta Mágnás Elzát.” Két évvel később már azt írták róla, hogy fehér pincsiket tenyésztett.
Mágnás Elza neve mindenképpen fennmaradt, ahogy Schmidt Miksa rajongó imádatának emléke is, a metresz gyilkosait idővel elfeledték, de a legkevesebben talán arra a zsurnalisztára emlékeznek, aki az egész ügyről első kézből tudósított, aki megvizsgálta a holttestet, aki szinte az első pillanatban borítékolta a tettes kilétét, és aki egy hét múlva már egy újabb szenzáción dolgozott éjszakákat töltve a redakcióban, kocsmákban, füstös kávémérésekben, a telefon mellett – mert neki az volt a dolga.
Forrás:(Kondor Vilmos Jobb kar vagy bal láb avagy egy zsurnaliszta majdnem igaz története a Mágnás Elza ügy kapcsán-részlet-)
Folyt.köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése