BRÁTH ILONKA KOCSMÁJA A HADNAGY UTCÁBAN

Néhai nagyapám(szegény még 1932-ben meghalt) fotóalbumában van egy összepöndörödött megsárgult fotó magyarázó felirat nélkül:
Egy tabáni kocsmaudvaron komoly tekintetű férfiak és asszonyok ülnek az asztalnál, előtérben egy padon két tízévkörüli kislány néz bele a fotómasinába ,a háttérben karonülő csöppséget tartanak.Manapság egy kocsmába nem visznek be asszonyokat, pláne  gyerekeket, valahogy furcsa volt az egész.. A képnek se helyszínét se dátumát  nem tudtam megfejteni.

A képen lévő társaság vegyes. Jól öltözött urak és hölgyek egy poharát emelő kötényes mesterember társaságában, aki feltehetően a munkáját félbehagyva szaladt át a fotó kedvéért.

Fischer Árpád nyomait kutatva jutottam el ma élő rokonához ,aki elémbe tette ugyanezt a képet. Milyen kicsi a világ:

Az ő fotóján volt aláírás: Bráth kocsma 1910. Innentől kezdve könnyű dolgom volt. Nemrég készültem el a tabáni kocsmák kigyűjtésével, csak fel kellett lapozni.

HADNAGY u 41

1907-08,08 ,10                              Bráth Ilonka

1911,1912 ,13 ,14 ,16                  Bráth Benedekné

A társaság valamilyen ünnepi esemény kapcsán gyűlt össze, amit ennyi év távlatából talán sose derítünk ki.Talán évforduló, közös éneklés vagy egyéb alkalomból ültek a fényképezőgép lencséje elé.Korábban írtam egy bejegyzést  A dalra fakadt kocsma címmel.Valami  hasonló esemény lehetett

Nagyapám,mint akkoriban mindenki- tudta-a Tabánt előbb -utóbb lebontják.Gyüjtötte az ódon városrész  emblemetikus épületeinek, kocsmáinak fotóit. Amihez oly sok emlékkel kötődött .

Itt ebben a kocsmában találkozott  a későbbi híres történésszel és Tabán kutatóval ,

a Tabán Múzeum alapítójával az első kerület  2000. évi díszpolgárával.

Csak Fischer Árpád akkor még egyéves karonülő gyermek volt A két kalapos kislány pedig két nagynéném ,Jozefa és Irma.

A kocsmai jelenet forrásának meghatározásánál bajban vagyok.
de úgy illendő hogy mindkettőt feltüntessem:

Forrás:

1.Fischer Árpád gyüjtemény

2. Szentkeressy Nagy Károly fotogyüjtemény

BUDAPEST FOLYÓIRAT ARCHÍVUM :FISCHER ÁRPÁD

Az internet legnagyobb érdeme az információéhség kielégítése.Ha jó cél érdekében használjuk, látókörünk hihetetlen mértékben kitágul, eddig el nem érhető,vagy csak nehezen beszerezhező adatokhoz jutunk. Amit régen hosszas utánjárással találtunk meg, pl egy cikk , amelynek feltalálása félnapos utánajárásba került mondjuk a Széchenyi könyvtárban,pár kattintással elérhető a neten.
Nemrégiben  vált elérhetővé a BUDAPEST folyóirat archívuma egészen 1945-ig visszamenően a

                                     budapestfolyóirat.hu   linken 

közkinccsé téve rengeteg érdekes cikket. Ajánlom mindenkinek!

Amióta 2012-ben a Tabán Múzeum tatarozásra hivatkozva bezárásra került,hívei szétszéledtek, a Helytörténeti Gyüjtemény valamely  pincében hever falnak támasztva, vajmi kevés szó esett a tabáni közösség és a Tabáni Helytörténeti Gyűjtemény összekovácsolójáról, lelkes gyűjtőjéről Fischer Árpádról.
Idézzük fel alakját még a múzeum előtti időkből egy 1973-as  Budapest- cikk alapján:

 Cselekedni a szülőföldért

 „Harcokban mállott sáncárok tövén, Meg-bújtak itt furcsa, görbe házak." Dutka Ákos versében él így a negyven esztendeje lebontott régi Tabán. Mállott köveit széthordták, árkait betemették pázsitszemfedőt kapott a megszűnt városrész, lakói szanaszét költöztek, de jutott a tabániakból az ország minden vidékére. 
A volt tabániak hatvan-hetvenévesen — vagy ifjú leszármazottjaik — minden esztendőben találkoznak a Várkert-kioszkban, Katalin napján, mert akkor volt valaha a tabáni búcsú. 1972-ben a Várkert-kioszk renoválása miatt a Márvány  Menyasszony-ban került sor a tabáni találkozóra. 

FISCHER ÁRPÁD, 
A TABÁNI HELYTÖRTÉNETI
GYŰJTEMÉNY  ALAPÍTÓJA
Forrás:Fischer Gyüjtemény


Egy ős tabáni család ittragadt lelkes leszármazottja, Fischer Árpád szervezi ezeket a találkozókat. Hóna alatt nagy aktatáskával kopogtat be Katalin nap táján a szerkesztő-ségekbe, hivatalokba, kirakja az albumokat, iratokat, megsárgult leveleket és fényképeket, mintegy bizonyításként: íme, ez volt! Ilyen volt! 
Fischer Árpád mutogatja a sárgult fény-képeket és dokumentumokat. Kérdem tőle: miért házal a régi Tabánnal a táskájában, miért szervez, levelez fáradhatatlanul? A Hazafias Népfront kerületi bizottságának tagja. De azonkívül? Azt mondja nekem: tabáni. Ez a legtöbb, ő a tabáni. 
Ott voltam azon a novemberi vasárnapon a Márvány Menyasszonyban a találkozójukon. Srammli zene, két hegedű, egy gitár és egy harmonika; énekszó, fele német, fele szerb, a sarokban magyar rivalgás, ismerősök ölelgetik egymást. 
Fischer Árpád leültet az egyik sarokasz-talhoz, fut a táskájáért, de végül is a zsebében találja meg a levelet, amit mutatni akar. Látni már gyűrött papírján, hogy sokan ol-vashatták, kézről kézre járt. Kantonból küldte Dorozsmai László, a Döbrentei utcából elszármazott hazánkfia. „Szívem ott van veletek a találkozón, kedves régi tabániak!" 
A másik levél Brazíliából érkezett, Porto Alegre-ből, Calligárisz Ferenc, volt tabáni tanító írta. Nyolcvanesztendős. „íróasz-talom felett három kép függ, a régi főváros körképe. Látni Tabánt is . .. Sajnos, öreg vagyok már, nem kelhetek útra ..." 
Hozott a posta Egerből, Kapuvárról, Debrecenből, Békéscsabáról, Szombathely-ről is levelet. Tabániak üdvözletét. Mert ez igazi ünnep volt régen, a Katalin napi búcsú a tabániak nagy ünnepe, tárva-nyitva ezen a napon minden tabáni ház kapuja, sütötték a szalagos fánkot, a szerbek a csevapcsicsát meg a razsnyicsát a parázs fölött. Most csak a zónapörköltet, a gulyáslevest, a töltött káposztát és a babgulyást hordja a pincérek elfáradt hada a Márvány Menyasszony füstös, igazi budai hangulatú termeiben. A vendégek vannak vagy háromszázan. Délelőtt tíz órától érkeznek, többen be se férnének, mint háromszázan, s ez hatszáz látogatót jelent, mert váltják egymást a vendégek, a szék ki sem hűlhet, a pincéreknek nincs idejük abroszt cserélni. 
Minden évben ennyien jönnek össze: hét-nyolcszázan. Mert még este is bekukkanta-nak, kissé spiccesen. Lehet, hogy ugyan-azok, akik már délelőtt itt jártak ? A tabáni Fischer feljegyzi a nevüket, mert ez is dokumentum. Jár asztaltól asztalig, ismer minden-kit. „Ez az Elvira néni két gyereke. De megnőttek ! Hát Elvira néni ? A férje után ment. A férje is tabáni volt, de elszármazott innen. A gyerekek szívében még él Tabán, lám, lám . . » 
Hallgatom a zsongást, kíváncsi vagyok, miről is beszélgetnek ezek az emberek, akik minden esztendőben csak egy-két órára látják egymást. Mi köti össze őket? Megint csak Dutka Ákos verse jut eszembe: „A vén Tabánnak téres, hűlt helyén, / magamnak én még múltról fütyiirészem j és előttem im a lankás pázsiton ünnepekre indul már az élet. .." Valóban elindult? Tovább lépett? Vagy ott toporog még mindig a régi romantikánál, a kifakult emlékeknél, macskaköves utcák zegzugaiban bolyongva, mint régen Virág Benedek, aki „kovakővel" gyújtotta meg a gyertyát és lúdtollal körmölt magyar éneket ? Kosztolányi írta ezt róla szóló énekében, ő látta maga előtt esős vízfestmény-ként a régi Tabánt, és megkérdezte: mi maradt belőle ? „Egy kis küszöb és egy villa-mosmegálló.'''' Ezért a megmaradt küszöbért jönnek ide? Hiszen a pázsitszemfedő már azt is befedte. Virág Benedek nyomát is, a Vitkovitsék nyomát is, az idillek is szétfoszlottak, mert nem holdfény világít, ha-nem neon — akkor hát miért? 
Ezt keresni most, negyven esztendő után, olyan dolog lenne, mint a régi tabáni közö-ket járni, a Virág közt, az Orbán közt, a Görög közt, amelyek mind zsákutcában végződtek valahol. Krúdy világa volt ez, akinek hősei gyakran elvetődtek a Holdvilág utca kis vendéglőibe. De ezek az emberek, akik itt ülnek srammli zenét hallgatva, a dallamot dúdolva, koccintgatva, paprikáslét tunkolva vízivárosi fehérbéles kenyérrel, már nagyon távol élnek ettől a régi romantikától, a zegzugos Tabántól. Egyikük mérnök az Egyesült Izzóban, a másik matematika szakos tanár, a harmadik orvos, három gyermeke is felnőtt már, mutatja a lánya esküvői fényképét. 
Ezek az ide vándorló tabániak nem a régmúltat keresik. Nem azért ült vonatra a debreceni mérnök, hogy a Holdvilág utcáról beszélgessen az Egerből érkezett postatiszt-viselővel. A város szeretete hozta őket össze, az a pezsdülő erő, amiről mostanában olyan sok szó esik új életünk formálásában. A Ha-zafias Népfront honismereti mozgalma sza-badította fel ezt a minden ember lelke mé-
lyén szunnyadó erőt, kötelességévé téve mindenkinek, hogy ne csak szülővárosa régi utcáinak képét, alkonyati fényeit és emlékeit dédelgesse a szívében, de tegyen is valamit a városért, a szűkebb hazáért. 
1933-ban kezdték a Tabán lebontását; tizennyolc esztendővel ezelőtt, 1954-ben találkoztak először a szétszéledt tabániak. Ennyi kellett, hogy eljussanak az emlékezés-től a tettekig, a cselekvésig. Ez a legutóbbi találkozó is a cselekvés jegyében jött létre, meg is írta mindenkinek Fischer Árpád: fontos bejelentést akar tenni. Ez a fontos bejelentés mindenki előtt ismeretes, hiszen már szó volt róla tavalyelőtt is, csak vala-hogy nem szorgalmazták eléggé a dolgot, az elképzelés továbbra is az aktatáskában szunnyadt. De azóta már a Népfront is a tabániak mellé állt, s ez annyit jelent, hogy rövidesen megalakul a Tabániak köre, és aki ebben dolgozni akar, annak széles lehetősége nyílik erre a honismereti mozgalom keretein belül. Össze akarják gyűjteni a kulturális, művészeti, munkásmozgalmi emlékeket Ta-bánról. Eddig csak Fischer Árpád járta sorra a volt tabániakat, fényképeket, emlék-tárgyakat gyűjtögetve. Fel kell jegyezni — hogy megmaradjon az utókornak a sok kedves tabáni népszokás — a régi Katalin-bálok hangulatát, a kapások táncát, a farsangi szo-kásokat, a tabáni lakodalmakat, összegyűj-teni azokat a dokumentumokat, amelyek mondanak valamit az utókornak, istápolni a hagyományokat, hogy ne merüljenek feledésbe. A város eltűnt örökre, Tabán régi helyén fű zöldell, gyermeksereg siet lankás dombjaira, ha lehull az első hó. De ami a régi városrészből megmaradt, az ne csak a szívekben éljen! Mindenkinek van valami a birtokában. Egy régi szalag, régi érem, régi kép, festmény, emlék, össze kell adni, összegyűjteni. Ahogy a srammli zenészek gyűjtötték a pénzt, a kékhasú tízeseket és húszasokat, úgy hullottak egy másik kosárba az emléktárgyak. Majd a bizottság rendezi őket. 
Hogy az eltűnt városrész is kapjon beszédes emléket, szóba került egy tabáni emlékmű felállításának a lehetősége is. Fischer Árpád ismerteti a tervet, távoli látomás még, de szavai nyomán kibontakoznak körvonalai: „Legyen rajta dombormű is, s azon a városrész jelentősebb eseményeit megörökítő mozzanatok. Minden történelmi eseményt kőbe kell vésni. És valahogy fejezze ki a népek baráti összefonódását is az az em-lékmű. Azt, hogy itt együtt éltek magyarok, szerbek, németek, még görögök is, békesség-ben, egymást szeretve, tisztelve és ezt a várost építve. Mert ez a város, ez a mostani is magán viseli az ő kezük nyomát.. ." 
Bárcsak más városrészek egykori és mai lakóit is összefűzné a szülőföld szeretetének köteléke. S kívánnának tenni is érte...


Illés Sándor

Vajon lesz-e idén Katalin napkor  találkája a tabániaknak, lesz-e aki megszervezi és lesz-e aki helyet ad?

Forrás:Budapest  folyórat 1973/1

GREXA GYULA :TABÁN

Grexa Gyula
irodalomtörténész, pedagógus, művelődéstörténész

Született: 1891. január 2. Budapest Meghalt: 1977. november 13. Budapest 
Temetés: 1977. november 23. Budapest Sírhely: Farkasrét

Család
Sz: Grexa János (†1907) műegyetemi kvesztor, Tarnóczy Boriska. Apjáról – mivel kortársak szerint Grexa János megszólalásig hasonlított Baross Gáborra – mintázták a bp.-i Baross-szobrot (Szécsi Antal alkotása, 1898). F: Haynal Elma (†1978), Haynal Imre (1892–1979) orvos, akadémikus testvére.

Tanulmányok
A bp.-i tudományegyetemen történelem–földrajz szakos tanári és bölcsészdoktori okl. szerzett (1914).

Életút
Az I. vh.-ban frontszolgálatot teljesített (1914–1918), az őszirózsás forradalom alatt gr. Károlyi Mihály belső munkatársa (1918– 1919). Az összeomlás után a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) alkönyvtárosa (1919–1927), a bp.-i Werbőczy Miklós, ill. a Petőfi Sándor Gimnázium történelem–földrajz szakos r. tanára (1927–1951). Ösztöndíjasként a firenzei Laurentiana-könyvtárat, a lipcsei Buchgewerbehaust, ill. a berlini és a müncheni könyvtárakat látogatta.

Középkori magyar művelődéstörténettel, irodalmi és zenei ismeretterjesztéssel foglalkozott. Irodalomtörténészként elsősorban a hun–magyar hagyomány eredetét, keletkezési körülményeit, ill. modern, 19–20. sz-i továbbélését, valamint Arany János munkásságát, eposzainak korabeli forrásait vizsgálta. Igen népszerű tanár volt, mondanivalóját saját maga által készített művészi felvételekkel illusztrálta diákjainak. Gazdag hanglemezgyűjteményéből zenei előadásokat tartott az MTV-ben.

Már nyugdíjas tanárként Nyugati Lászlóval javaslatot tett a Népművelési Minisztériumba egy Magyar Hanglemez Múzeum felállítása ügyében. A javaslatot elutasították, gyűjteménye kisebbik része, Grexa Gyula halála után az Országos Széchényi Könyvtárba (OSZK) került, a többi szétszóródott. Amatőr fotóművészként igen értékes képekben örökítette meg egy eltűnő budapesti városrész, a Tabán emlékeit.

Emlékezet
Budapesten, az Erzsébetvárosban (VII. kerület Murányi utca, majd Landler Jenő utca 18.) élt és tevékenykedett, a Farkasréti Temetőben nyugszik. Néhány kéziratát a Petőfi Irodalmi Múzeum és az OSZK őrzi. Bárány Tamás róla mintázta Apátlan nemzedék (1960) c. regényében Baksa Gyula alakját. Tanári működését a Petőfi Gimnáziumban emléktábla őrzi. Fotóiból a Tabán Múzeum rendezett kiállítást (2009. dec.-ben).
FORRÁS:http://nevpont.hu/view.php?id=9092

GREXA GYULA:TABÁN

Eltűntek a föld színéről a manzárdte-tős régi kőházak a Hadnagy utcában, a Gellérthegy oldalában a kanyargó siká-torok a Naphegy lejtőjén, le az Árok utcáig, mely a rég beboltozott Ördög-árok felett vezetett, a fecskefészek módjára hegyfalhoz ragasztott házikók sora, öreg barokk stílusú kapuk, ame-lyeken még itt-ott érződik a késői gó-ika halvány lehellete, virágos udvarok hatalmas vadgesztenyefákkal vagy akácokkal — a régi Rácváros. A keskeny utcákban a földszintes házacskák sok-helyütt még oromfalaikkal állottak sorban, bejáratuk az udvar felől volt, az utcára még ablakaik is alig voltak, vagy hatalmas vasrács védte őket; a kapuk nappal is zárva. Üzletek nincse-nek, csak egy-két pék vagy fűszeres, de kirakatuk ezeknek sincsen. Nappal, ha végigróttuk a macskafej kövezetű utcákat, meglepő, mennyire csönde-sek, néptelenek voltak. 
„Mi maradt belőle? ..." 
Ám estefelé megélénkült a kép. A gyéren világított, sokszor csak a Hold szelíd fényében úszó utcácskákon egy-máshoz simuló szerelmes párok anda-logtak, a híres tabáni kiskorcsmákból pedig vidám zeneszó szűrődött ki. A pesti kispolgár gyönyörűsége volt, hogy a nagyváros kősivatagából elme-nekülve, itt, a három hegy közé ékelt, szinte falusias jellegű kisvárosban, ro-mantikus hangulatban fogyassza el a vacsoráját, cigánymuzsika vagy tam-burászenekar hangjai mellett. És mi-alatt olcsó karcos borát vagy spricce-rét itta, asztalához lépett a kucséber, szerencseszámokat tartalmazó zacskó-jával, meg szép, színes selymekkel be-vont dobozkákkal, melyekből szultán-kenyerek és cukrozott déligyümölcsök mosolyogtak csalogatóan. 

És megjelent, mint az eltűnt budai török-világ utolsó árnyéka, a pirosfezes, bőbugyogós bos-nyák vándorkereskedő, aki nyakába akasztott tálcáján szállította egész áru-raktárát: csontnyelű késeket, melyek formája török handzsárra emlékezte-tett, olajfából faragott dohányos vagy gyufás skatulyákat, égetett mintás de-rékszíjakat, bőrtárcákat, ezüstsod-ronyból készült inggombokat, sárga-borostyán szivarszipkákat, korállból pirosló nyakkendőtűket, és más ha-sonló balkáni vagy ál-keleti különleges-ségeket kínálgatott a már jókedvre derült pesti nyárspolgárnak. Az igény-telen kis korcsmák: az Ahlbecker-ven-déglő, a Kakuk, a Bur Generális, a Mély pince és mind a többiek, megőrizték népszerűségüket, egészen utolsó nap-jaikig— amikor már a szomszéd utcák-ban a bontó csákányok kopácsoltak. A lebontott házak, eltűnőben levő utcák között vasárnap délelőttönként még ott lehetett látni néhány szenti-mentális pesti embert, akik érezték, hogy egy poétikus színfolt múlik el végleg a világváros életéből. Azután eltűnt minden, le egészen az Apród utcai házig, hol a nagy magyar orvos-professzor, Semmelweis született, és a másikig, amelyikben Virág Benedek, a „szent öreg" irta ódáit és a Magyar Századokit, 150 évvel ezelőtt. 

„Mi maradt belőle? Egy kis küszöb s egy villamos-megálló!" — Irta Kosztolányi Dezső. Még annyi sem. Terjedelmes, de üres zöld pázsit, alig néhány megmaradt fával vagy azóta ülte-tett bokorral, a Rác (Szent Imre-) fürdőtől az Attila út mentén a Dózsa térig, hol a Horváth-kert alsó végén Nepomuki Szent János szobra (a Fővá-rosi Múzeumba került) őrizte annak az időnek emlékét, mikor ott vezetett a hld, az akkor még be nem boltozott Ördögárok fölött, a Tabán-Rácváros-ba. A gyógyépületektől ragyogó Buda-pest-Fürdőváros, melyet Vágó József építész-fantáziája álmodott a lebontott Tabán helyére, sajnos, csak álom ma-radt. Mint ahogy a századforduló nagy tudású újságírójának, Tóth Bélának a javaslata is kiáltó szó maradt a puszta-ságban; ő 1905-ben azt indítványozta, hogy legalább a Szarvas tér megtartan-dó volna a maga tizennyolcadik század-végi eredetiségében, a házak műem-lékszerű restaurálásával, átér közepén pedig egy korabeli kutat kellene fel-állítani, talán a Belvárosban lebontott Haltéri kutat, vagy valamelyik lebon-tott, régi pesti ház udvaráról odavitt kútszobrot. Ma már eltűntek ezek az épületek is, nagyrészt lebontották őket, a többiek bombatámadások ál-dozatai lettek. Csak a Szarvas-ház áll még, ezt 1963-ban korszerűen restaurálták. 

Az élelmes rácok 
Nem mindig volt a Tabán ilyen csön-des, idillikus városrész. Volt idő, mikor csak úgy pezsgett benne az élet. Maga a Tabán név a régi szerb nyelvben hegyalját, váralját jelent. Némelyik macedóniai hegyi városkában ma is van Tabán nevű negyed. A mi Tabánunkat is délszerbiai jövevények alapították Zsigmond király idejében, akik a török nyomás elől költöztek Magyarország-ra. Zsigmond szívesen .látta őket, de a budai német polgárság nem akarta befogadni az idegeneket magába a városba; így a déli várfal tövében telepedtek meg. Később ők is falat húztak településük körül, ennek egy darabja még ma is látható a katolikus templom mögött, és a volt Virág Benedek-ház udvarán. A település helye nem volt kedvezőtlen, mert a három hegy (Vár-hegy, Naphegy, Gellérthegy) tövében vezettek a fontos útvonalak Székes-fehérvár, Veszprém, Pécs, Mohács, Eszék felé, a Duna felől pedig ott volt a Hajóhíd: átkelő az Alföld felé. És ott voltak az úgynevezett Alsó-Hévvizek, a Rác fürdő, a Rudas fürdő, és a mai Gellértfürdő helyén a Sáros fürdő. 

A fürdő a középkor vége felé nem-csak tisztálkodási és egészségi célokat szolgált, hanem nagy forgalmi és gazda-ági jelentősége is volt. A fürdőzés nagy mulatozással járt, a fürdőzők ma-gukkal vitték kíséretüket, meghívták barátaikat is, hogy együtt szórakozzanak. Vidám lakmározás, jóféle italok mellett könnyű erkölcsű szép asszonyokban sem volt ilyen helyeken hiány, s vígan gurult a pénz mindenfelé. Gondoljunk csak arra, hogy Tannhäuser, a XIII. századi dalnok, egy versében arról panaszkodik, hogy azért szegényedett el, mert hetenként kétszer is elment fürdőbe! A fürdők vidékén letelepedett élelmes kereskedő rác nép lefölözte a hasznot. Ezeket a fürdőket Bertrandon de la Brocquiére francia lovag már 1438-ban megcsodálta, igen szépnek találta őket, szebbeknek, mint a Felső-hévvizeket, a mai Lukács, Csá-szár és Király fürdők őseit. A XVI. századi Oláh Miklós érsek az ő Hungáriájában a Rác és Rudas fürdőt királyi fürdőnek mondja (Thermae Regiae), szerinte oda járt fürdeni a király is. Ez nyilvánvalóan tévedés, semmi nyoma annak, hogy Zsigmond, Mátyás király vagy Szapolyai János a nyilvános medence-fürdők valamelyikét látogatta volna. Zsigmond királynál a hagyo-mány (Tinódinál!) kimondottan kád-ban fürdést mond, nem fürdő medencét. így a királyi fürdő kifejezés nyilván csak azt jelenti, hogy Mátyás vagy talán már Zsigmond a palotájával szemben fekvő nyilvános fürdő épületét kicsinosíttatta, rendbehozatta. Építésztörténeti szempontból nincs ezeknek a fürdőknek a török uralmat megelőző maradványa. Műemléki részeiket Szokoli Musztafa pasának köszönhetjük, a XVI. század második feléből. 

1541-ben Buda török kézre került. A magyar urak, a gazdag német polgá-rok elköltöztek, a magyar—német vrosból török vár lett. Török polgári lakosság nem költözött belé, csak tö-rök katonaság és a katonaság szükségleteit ellátó hadiipar, a fegyverkovácstól a nyergesmesterig. Ezek is java-részben a már kiszolgált vagy meg-rokkant török katonákból kerültek ki. Ez a magyarázata, hogy a török nem építkezett itt nagy méretekben, a für-dőkön kívül csak néhány minaret és átépített bástyafal változtatta meg a város képét. Átvette a készet, s ha om-ladozott, hagyta pusztulni. Ha vala-mire mégis szüksége volt, ott volt a vár tövében a mozgékony és ügyes rác-ság, ennek szokásait már ismerte, szá-zadok óta együtt élt vele a Balkánon, így, mialatt a Vár pusztult, a Tabán felvirágzott, gyarapodott. Ha Bécsből egy-egy császári követ leutazott a Du-nán Isztambul felé, többnyire meg-említi naplójában, hogy a lakosság nagy része Budán rác. A városról csak annyit mondanak, hogy minden romos, szennyes, pusztulófélben van. „Isten veled Buda, Isten veled Pest, elég tite-ket egyszer látni!" — írja Boccacius (Bock) János, Bocskay István kortársa. 

A fölszabadító háború folyamán Budát két ízben is ostromolta a keresztény hadsereg; ilyenkor természetesen a Vár tövében fekvő kül-városok szenvedtek legtöbbet. Az utolsó ostromnál, mikor a nagyvezír át akarta törni az ostromlók gyűrűjét, s ez egy kisebb csapatnak sikerült is, a Rácváros közelharc színhelyévé vált. El Is pusztult alaposan, de a pincék mélyére menekült lakosság nagyrészt életben maradt. 

Külföldi utazók feljegyzései 

Az ostrom utáni Budát Jacobus Tolius holland tudós így írja le, 1687-ben. íme : ,,Az előváros, melyet a Duna szegélyez nagy darabon, tágas, még a várnál is legalább háromszor nagyobb. (Nyilván a Vízivárost egynek veszi a Rácvárossal.) Itt már néhány házat javítgatnak, de a rác lakosok a romok közt nagyrészt még a pinceodukban laknak. Visszataszító, műveletlen bar-bár nép, a görög egyház hívei, abból élnek, hogy vizet hordanak a Dunából a Várba, mert ott a romok elzárták a kutakat, vagy a törökök betömték. Az előváros végén, a Szent Gellérthegy felé, még ép melegfürdők vannak. 

Az elővároson kívül, a Duna mentén, a Gellérthegy lábánál más melegfürdők is vannak, de teljesen rossz karban, és senki sem törődik velük. Buda városá-ba, a Várba magyar embernek nem volt szabad belépni, a rácoknak, főleg az asszonyaiknak azonban meg van en-gedve. Ezek öltözete és magatartása, ha emberek előtt mutatkoznak, tagad-hatatlanul kedves, és nincsen némi elő-kelőség nélkül. De különben életük és egész életmódjuk, férfinak, nőnek egyaránt, szennyes. Az volt az érzésem, mikor arra jártam, hogy az odúkból rablók leselkednek rám. Pedig ezek sokan kereskedők voltak azelőtt és sokan nagy jómódban is éltek." 
Nem szabad elfelednünk, hogy az ostrom után még egy év sem múlt el. Magunk tapasztalatából tudjuk, milyen egy város képe, köztisztasága és lakosainak megjelenése, mikor hónapokig tartó ostrom után kibújnak a pincékből .. . 
Tollius a Hajóhídról is szól, megol-vasta, hogy ötvenhét lehorgonyzott hajó tartotta. De szerinte körülbelül tízezer láb a hossza. Ez az adat föltétlenül téves; ez több mint három kilo-méter volna, vagyis a Rácfürdőtől a mai Keleti Pályaudvarig kellett volna érnie. Valószínűleg elírás 1000 láb he-lyett. Ez hihető, mert a szabályozatlan partú Duna elérhette a 300 métert; ennek megfelel a hajók száma is, ha öt-öt méterre állottak egymástól.1 
1793-ban Robert Townson angol ter-mészettudós készít följegyzéseket Budáról. Megemlékezik a két nagy tabáni fürdőről (Rác és Rudas), melyet a tö-rökök építettek. Vannak bennük kö-zös medencék, a szegényebbek számára, de vannak kényelmes magán-fürdők is, noha drágák.

 A derék professzor megütközik, hogy a közös medencékben együtt lubickoltak fiúk és lányok, öregek és gyerekek, sokan csak természetadta öltözetben, mások meg csak fügefalevél nagyságú takaró-val. Mi ezen nem botránkozunk meg; tudjuk, hogy Kelet-Európában, főleg a szláv népeknél — de a skandinávok-nál is — még a XIX. század közepén sem használtak fürdőruhát a kisváro-sokban és a falvakban. 
Ám az ostromok, járványok dacára a Rácváros újraéledt, felvirult a XVIII. században. Népessége megnövekedett, mert a XVII. sz. végén a szerbek nagy tömegei költöztek a Balkánról Ma-gyarországra. Legnagyobb részük az Alföld déli részén települt le, de jutott belőlük afőváros környékére is bőven, Szentendrétől Ráckevéig, Tökölig. 

Sokan igyekeztek elhelyezkedni a budai Rácvárosban, s az terjeszkedni kezdett déli irányban. Ekkor keletkeztek a Gellérthegy oldalába bevájt barlang-lakások (a Tabán szegénynegyede), meg a kezdetleges viskók a mai Sánc utca vidékén. Itt laktak a napszámosok, vízhordók, dunai rakodómunkások, a „Donaujägerek", amint a német pol-gárok gúnyosan nevezték a Rácváros proletárjait. Faházak, bódék sora lepte el a Duna-partot is a Rudas fürdőtől délre, a Sáros (ma Gellért) fürdőig. Itt sok volt a korcsma, lacikonyha, a kétes, sőt nem is kétes hírű lebuj. Ugyanis a XVIII. sz. folyamán Tabán-Rácváros nagyforgalmú kikötővárossá fejlődött. Itt volt a pihenőhelye a ko-máromi gazdag gabonakereskedő rá-cok hajóinak, kikről Jókai mesél az Aranyemberben. 

Az Alföldet és a Dunántúlt összekötő Hajóhíd is a Ta-bánba torkollott. A pesti polgár is, ha Budán vagy a Várban akadt dolga, akarva, nem akarva a Tabánba jutott. Ez a kikötővárosi forgalom együtt járt a fokozódó jóléttel, de magával hozta, akárcsak a mai nagy kikötővárosokban, a közbiztonság és a jó erkölcsök süllye-dését. Nem kisebb ember, mint II. Jó-zsef császár jegyezte egy akta margó-jára a tabáni rác kereskedőkről, hogy ügyesek, de megbízhatatlanok. (Geschichkt, aber an die Falschheit ange-legen!) A korcsmák, ahol rác ürmöst mértek, a játékbarlangok, ahol koc-káztak, vagy nasi-vasit játszottak, a Gellérthegy aljába vonzották nemcsak az átutazó hajósokat, hanem a Duna mindkét partjának könnyelmű vagy kétes egzisztenciáit is. De azért nem kell készpénznek vennünk Nagy Ignác Magyar Titkok c. regényét, amely Eugen Sue Párizsa külvárosainak mását vetíti a Tabánba. 
A peleskei nótárius tabáni élményei 

Sokkal igazabb, érdekes képet ka-punk a Tabánról 1787-ben, nem idegen utastól, hanem derék magyar ember-től: gróf Gvadányi József lovas generá-listól, aki tapasztalatait költeménye hősének, Zajtay István peleskei nótá-riusnak szájába adja. A nótárius Pesten vesz szállást, de kétszer is átmegy a Tabánba a Hajóhídon. Első alkalommal gyászos napon érkezik: meghalt a tabáni bíró. (A Tabánnak külön bírája volt.) Roppant pompával temetik, maga a rác püspök jő le Szentendréről 24 nagyszakállú kalugyerrel, és utána nagy halotti tort rendeznek. Közben sajnálatos baleset: a pópa szakálla meg-gyullad a tömjénfüstölő lángjától. A jámbor nép ereklyeként szedi össze és teszi el a leégett szakáll darabjait. A nótárius megtekinti a meleg fürdő-ket, s látja, hogy körülöttük sok orvos és borbély ál! a betegek segítségére. A Duna partján hajók, drága portéká-val: sóval, gabonával, besózott hússal, füstölt szalonnával rakva, ezeket egé-szen a Fekete-tengerig szállítják. Mellettük királyunk szép hadihajói és naszádjai. A nótárius csaknem ódai lendülettel kiált föl: ,,Duna! Oh te drága Neptunus magzatja, szépséged Európa minden vizét hatja! Örvényidben magát hány viza nyugtatja? Arany fövenyednek drága minden latja! Nemelég, hogy BUDÁT te úgy ékesíted, Még Pest városát is hozzá egygyesíted, Ezt hajókból kötött híddal tellyesíted, Nyelv ki nem mondhatja, őket mint szépíted!" 
El is megy sétálni még egyszer, át a hídon, és körülbelül ott, ahol ma a Rudas fürdő mellett az Ivócsarnok van, szép zöld sátorban cukrászdát lát, ahová a sétálgatok bementek egy limonádéra vagy fagyosra. Ő is betér oda, és meggyes bort kér magának. De elszomorodik, mikor látja, hogy a sok úri-asszony, aki ott ül, nem magyar ruhát visel, hanem bécsi vagy francia divatot majmol. Szóba ereszkedik a hölgyek-kel, valamennyien jó társaságból valók; a pestvármegyei alispán húga, meg a királyi ítélőmester lánya megígérik, hogy a jövőben magyar ruhát viselnek. Más úrnők lehordták, falusi faragatlan dib-dáb embernek mondották, mikor idegen divatjukat korholta. Ezek között volt a szegedi főbíró lánya meg egy granatéros kapitány húga. Ha ezek a dámák és maga Zajtay uram ís letelepedtek a tabáni Duna-part sátorkioszk-jában — ahová nyilván a rác konyha-művészet remekei vonzották őket: a rác-pite, dulcsásza, talán a cukros füge, mert a Tabánban még a XX. században is sok udvarban volt fügefa —,akkor a Tabán nem lehetett az a mocskos, zülIött rablófészek, aminek Nagy Ignác rémregénye állítja. 1790-ben Kazinczy Ferenc is egy tabáni kis vendéglőben vacsorált Schwartner Márton egyete-mi professzorral, a magyar statisztika megalapítójával. 
1810-ben szörnyű tűzvész pusztítota el a Tabánt,és végig a Duna-partot, nem kímélve a Víziváros déli részét sem. A lakosok jó anyagi viszonyaira vall, hogy hamarosan újraépült, még pedig kőházakkal, szélesebb utcákkal. A faházak eltűntek. De valami azért még mindig megmaradt a Rácváros balkáni jellegéből. A házak (számuk meghaladta az ezret) elfordultak az utcától, utcai ablakuk alig volt, a ker-teket, udvarokat magas kőfal övezte. A Balkán szláv kisvárosaiban mai napig Is fgy építkeznek. 
A Tabán alkonya a főváros kiépülé-sével függ össze. Megnyílt a Lánchíd — megszűnt a Hajóhíd. Elkészült az Alagút. így a budai forgalom a város más részeire terelődött. Jött a gőzha-józás, kiépült a pesti rakpart s ezzel az egykori élénk kikötőváros csendes kis-várossá szegényedett. Tavasztól őszig csak nehezen lehetett megközelíteni az Eskü téri propellerrel, télen pedig, mikor a hajózás megszűnt, csak nagy kerülővel, a Lánchíd felől, míg az új Dunahidak föl nem épültek a Gellért, majd a Rudas fürdő vidékén; a század-forduló idején. De ekkorra már a Ta-bán elcsendesedett, lakói megmagya-rosodtak, elszegényedtek, az egykori kétes mulatóhelyek eltűntek. Csak a barátságos kiskorcsmák maradtak meg a pesti kispolgár nyáresti üdülésére. 
Egyszer még fölcsillan a Tabán ro-mantikája. A húszas években, a magyar filmgyártás első hőskorában filmopera-tőrök vonultak föl utcáin. De a Tabán nem mint Tabán került a mozik vász-nára, hanem ismételten mint Párizs va-lamelyik külvárosa. Jókai Mór Névtelen Vdrjának első megfilmesítésekor a Hadnagy utca a párizsi Montmartre-ra vezetett; itt rejtegette Cambray mar-quis XVI. Lajos megmentett lányát. A Júdás fiai filmben, mely Ponson du Terrail Ma Eddin kincse c. regényéből készült, Törzs Jenő a Fehérsas tér és Czipő utca sarkán szállott a föld alá, mint a kalandor Sir Archibald Párizs külvárosában, egy régi kút titkos lejá-ratán. (A kutat, persze gipszből, a föl-vételre építette oda a Corvin-film-gyár.) Zilahy Lajos Halálos Tavaszinak Ág utcáját is a Tabánban vették föl, mert az igazi Ág utca a Krisztinaváros-ban moziszempontból nem felelt meg. 
Kár volt lebontani? 
A Tabán eltűnt. Romantikus lelkek fölsóhajtanak: Hát nem volt kár lebon-tani a kedves, tarkára festett házakat, galambdúcos vadgesztenyefás udvaro-kat? A régészet kedvelői fejüket csó-válják: Mennyi értékes műemlék pusz-tulhatott el ennél a rombolásnál? Mind a két kérdésre meg kell felelnünk. A török időkben Budavár számos ost-roma alatt elpusztult minden korábbi épület. Varjú Elemér, a Nemzeti Mú-zeum Történeti Osztályának néhai nagytudományú igazgatója megállapí-totta, hogy a Tabánban csak egyetlen épület volt, melyet még Bocskay István kortársai építettek s ez még ma is áll: a Döbrentey utca 9. udvari része feljáróval az Apród utcába. A több épület mind sokkal későbbi. Az 1810-tűzvészben a házak kiégtek, csak az alsó tartófalak és kőkerítések marad-tak meg, a beléjük épített kőkapukkal. Ezeket az újjáépítésnél beépítették az új házakba. A legrégibb ilyen kapuk az 1767 évszámot viselték. Ezekből kettőt el is vittek a bontáskor a Fővárosi Mú-zeumba. Valódi műemlékek kerültek elő a bontáskor a római vagy a meg-előző kelta korból, s mellettük közép-kori maradványok is vannak. Ismert jelenség: az új épületeknél felhasznál-ták a régi település alapfalait. 
A Tabánnak csakugyan sok bájos, festői, régies zuga volt. De közegész-ségügyi és tűzbiztonsági viszonyai év-századokkal hátramaradtak. Legna-gyobb részében sem vízvezeték, sem csatornázás nem volt; ezt csak roppant költséggel lehetett volna pótolni. Ilyen beruházást nem volt érdemes vállalnia a Fővárosnak, hiszen nyilván-való volt, hogy a Tabánt előbb-utóbb le kell bontani. A Rudas és Gellért fürdők közötti favázas épületek már 100 év előtt eltűntek, a Duna-part sza-bályozásánál. Az Erzsébet-híd meg-építése után összeköttetés kellett a Sashegy vidékével. Ennek esett áldo-zatul a Hadnagy utca vidéke, a Felső-hegy utcáig: ott fut ma a Hegyalja út. Legtovább a Naphegy és Várhegy kö-zötti rész maradt fönn, ezt 1927—30-ban bontották le; kivéve a Szarvas tér és Döbrentey utca vidékét. De ennek legnagyobb része elpusztult a II. világ-háború folyamán. Ez a naphegyi rész volt a Tabán legpoétikusabb, de leg-elmaradottabb része; ez él még az idősebb nemzedék emlékezetében. Itt állottak a legrégibb tabáni házak, a XVIII. sz. végéről s a XIX. sz. elejéről Itt voltak a hagyományos kisvendég-lők, itt kerültek elő az említett ó- és középkori törmelékek — ezek most mint műemlékek díszítik a kis tabáni parkot. Hogy egy-két érdekes házacs-kát nem lehetett volna-e megmenteni, renoválva, talán kioszk vagy tejivó cél-jaira, azon lehet vitatkozni ... 
A nagy hiba nem az volt, hogy a Ta-bánt lebontották, hanem az, hogy semmit sem építettek a helyére, még csak egy szépen befásított ligetet sem, holott a lebontás és a második világ-háború között erre több mint 12 esz-tendő állott rendelkezésre. 
Hogy az eltűnt városrész emlékét megőrizzük néhai professzorom, Dr. Kuzsinszky Bálint, a Fővárosi Múzeum igazgatója buzdítására készült róla közel 300 fényképfelvételem, a fölvétel helyének pontos megjelölésével. Ő kívánta, hogy ne érdekes zsánerképeket készítsek, hanem szakszerű építészeti fölvételeket. Ehhez tartottam magamat. Képeimet ki is állítottuk a Vízivárosban 1961-ben rendezett tabáni emlékkiállításon a nagyközönség számára. 

dr Grexa Gyula

BUDAPEST folyóirat 1972 augusztus

ITT VAGYUNK ALBECKERNÉL 3.RÉSZ

Nemes Tamás írása  Busapest folyóirat 2004/6-os számában

Kereszt tér 1930 körül

Hazai és külföldi írók,ujságírók, emeltek szót a száz esztendőnél is öregebb,komoly építészeti értékeket rejtő házak  védelmében.Festők,fotósokhada lepte el a girbr-gurba utcácskákat, hogy ha menteni nem tudják, legalább megörükítsék a legrégibb,folyamatosan lakott városrész emlékét.Aztán rászabadultak a csákányok a Tabánra.A török korbólitt felejtődőtt hárem, barokk lakóházak,bölcsőde,óvoda, nagyon is modern és jól felszerelt iskolák és Albecker kocsmája meg a többi vendéglő:összesen mintegy hétszáz épület omlott össze pár hónap alatt

citerás a vendéglő zenekarából

Poldi bácsi vendéglőjét,a Fehérsas és Görög utca sarkán álló Mély Pincét-ahol a megmaradt vendégkönyv szerint is szívesen töltött oly sok időt Bródy Sándor,Krúdy Gyula és Márayi Sándor.-1933 okt2,-án zárták be végleg.Két héttel később Schreil Győző még saját vendéglőjében rendezte 23 éves lánya,az Irmusnak becézett Mária lagziját.A következő év augusztus 26-án született első lányunokája azonban már csak fényképről ismerhette meg  a nagypapát és a vendéglőt is: a ívló tabáni vendéglőst  és szeretett családfőt  1934 júliusában temették el öt évvel korábban elhunyt felesége mellé.A méltán népszerű Albecker vendéglő augusztus 20-án ,Szent István napján nyithatott ki utoljára.Ennel épp most hetven (nyolcvan!)éve

Egy szép nyári délután betájoltuk párommal a vendéglő egykori helyét-Budapesti Városszépítők Egyesülete által visszaállított  Tabáni keresztnek hála ez ergész könnyen sikerült -és a piknikes kosárból a fűre terített kockás abroszra kipakolt elemózsia meg a kíváló villányi bor mellett sóhajtottunk egy nagyot :
Itt vagyunk ALBECKER-nél !A Tabánban!

Nemes Tamás

A visszaállított kőkereszt napjainkban

ZALAI KÁROLY:HOLDVILÁG UTCA

A KADRKA ALATTOMOS HATÁSA A GYANÚTLAN KOCSMÁZÓRA

Forrás:Mai Manó Ház
Charles Percy Pickering: A részegség öt fázisa (1863-1868

EGERVÁRY POTEMKIN ÁGOST:TABÁN

VAN BUDÁN EGY KISKOCSMA,A VÉN DIÓFA.........

Van Budán egy kis kocsma a Vén Diófa, Vén Diófa, Vén Diófa.
Ott terem csak az igazi régi nóta, régi nóta, régi nóta.
A girlandos kiskert mélyén annyi báj van,
És az égen neon helyett holdvilág van.
Mert igazi békebeli boldogság van a Vén Diófában.

Van Budán egy kis kocsma a Vén Diófa, Vén Diófa, Vén Diófa.
Ott terem csak az igazi régi nóta, régi nóta, régi nóta.
A girlandos kiskert mélyén annyi báj van,
És az égen neon helyett holdvilág van.
Mert igazi békebeli boldogság van a Vén Diófában.

De jó vasárnap délután, itt kint Óbudán, drága egy komám.
Van itt egy utca, s abba gyúlj, van egy kis lebuj, és abban élek én legjobban.
Kis kocsma, kis pörkölt, kis korsó sör,
Egy kislány és egy kis boldogság köll.

Nagy kocsma, nagy pörkölt, nagy nő nagy kincs
Nem köll mert ha kéne sincs.

Egyszer egy kis valcer, egyszer egy csók,
Umtatta, umtatta, Önt ez nem untatja.
Egyszerű, ám mindig nagyszerű volt,
És a sors őnt bárhová vonhatja.

Kis kocsma, kis pörkölt, kis korsó sör,
Egy kislány és egy kis boldogság köl.

Nagy kocsma, nagy pörkölt, nagy nő nagy kincs,
Nem köll mert ha kéne sincs.

A kis kocsmában verkli szól, és ez szönyű jó, talp alá való.
Elég egy néhány perdülés, jó kis szédülés hagyd azt el, hé nekem épp az kell.

Kis kocsma, kis pörkölt, kis korsó sör,
Egy kislány és egy kis boldogság köll

Nagy kocsma, nagy pörkölt, nagy nő nagy kincs,
Nem köll, mert ha kéne sincs.

Egyszer egy kis valcer, egyszer egy csók,
Umtatta, umtatta, Önt ez nem untatja.
Egyszerű, ám mindig nagyszerű volt,
És a sors Önt bárhová vonhatja.

Kis kocsma, kis pörkölt, kis korsó sör,
Egy kislány és egy kis boldogság köll.

ITT VAGYUNK + ALBECKERNÉL 1.RÉSZ

NemesTamás írása a Budapest folyóirat 2004/6-os számában

I.rész

Évekkel ezelőtt egy barátom irodájában a dexion-salgó polcok között a falon megláttam Tabán egykori Kereszt terét megörökítő rézkarcot, és rögtön megragadott a kép közepén a tér nevét adó kőkereszt mögött látható,széles klapubejárós masszív ház hangulata.Nem sokkal ezután kezembe került Zórád Ernő
ugyancsak ezt a teret ábrázoló képe,ahol a már ismerős épület tetején jókora táblán ezeolvasható:"Albecker Antal veje,Schreil Győző vendéglője".
Hiszen ha Albecker uram a vejére hagyta a  vendéglőt,akkor valőszínüleg nem volt fia,viszont volt lánya-gondoltam és jól tippeltem,hiszen ezen a szálon elindulva rá is bukjkantam Albecker  Antal egyik dédunokájára .Tőle sok eddig ismeretlen részletet tudhattam meg annak a családnak a történetéről, amely a megnyitásától a Tabán lebontásáig közel hatvan éven át vezette  Buda első halvendéglőjét.
A család nevének eredtetét némelyek próbálták Al-bekr egyesk szerint török,mások szerint arab -névre visszavezetni, de az igazság egészen más.:Alkbeckerek(a különböző kereszt -és házasság levelekben Allbaecker,Allbaeiker,Altpecker családnevek is szerepelnek)már az 1740-es évektől felbukkannak  Biatorbágy,Törökbálint,majd Diósd összeírásaiban.

A diósdi születésü Albecker Antal  1863-ban alig több mint 20 évesen már tabáni lakoskéntvette feleségül a vele éppen egykorú Rohardt Jozefát, aki szintén itt, Buda leginkább rácok és németek lakta részén élt.
(Lám, a németajkú menyasszony esküvői tanuja éppen a rác  Stankovics Mihály volt.)

Balra a Holdvilág utca 7 bejárata

A  Holdvilág utca 7 sz alatti házban nyitották meg első vendéglőjüket.Itt csak egyetlen kis helyiségben szólt a citera és a gitár a vendégeknek,akik szalmafonatú székeken ülve élvezhették a remek halászlét.Az éjszaka sötétjében a vendéglő jóféle boraitól kissé botorkálva  hazafelé igyekvőt azonban nem csak a hold világa,hanem-némi aprópénzért lámpás ember is segítette lejutni  az ugyancsak lejtős utcácskából a Kereszt térig.Ott kezdődött a civilizáció:ott mutatta az utat a kékes láng, hiszen a lámpagyújtók,(akkori elnevezéssel a légszeszgyujtók) a közeli Aranykakas utcai telepükről  indultak el alkonyatkor, hogy fényt vigyenek a sötét budai éjszakába.

Megjegyzés:

(Nemes Tamás  írása a rokonok visszaemlékezéseiből táplálkozik, amit nem mondtak el,azt megírni sem tudta, a kordokumentumok néhol összeütközésben vannak a visszaemlékezésekkel.A leszármazottak sokszor romantikus emléklei vel ellentétben az Albecker-karrier korántsem volt olyan síma és egyenesvonalú, ahogy elmesélték.Remélem Nemes Tamás-akit személyesen is ismerek, nem neheztel az alábbi kiegészítésekért)

1.Albecker Antal ,mint oly sok tabáni vendéglős kezdetben bormérő és  szatócs volt ,de füstölnivaló árusításával is foglalkozott (dohánytőzsde1888-90) a Holdvilág utca 7-ben ,amely élete végéig lakása volt.Végül a próbálkozások után a kocsmáros-vendéglős szakma bizonyult legkifizetődőbbnek,ezért ezt választotta és nem is csalódott A Budapesti Czím - és Lakjegyzék tanúsága szerint -mely jegyzék a foglalozásoka is rögzítette - 1880-81 -ben bormérőként szereplő Albecker egész 1891-ig szatócsként van feltüntetve a jegyzékben,ami elég hosszú idő, több mint egy évtized.1891-ben szerepel először vendéglősként a Holdvilág u 7 cím alatt,végleg felhagyva  a trafikos tevékenységgel.

ITT VAGYUNK ALBECKERNÉL 2.RÉSZ

Nemes Tamás írása a Budapest folóirat 2004/6. számában

2,résza
Ahogy a vendéglő népszerűsége nőtt, úgy költözött egyre  nagyobb épületbe egyszersind a tabáni hierarchiát követve valamivel lejjebb a domboldalon az új évszázad első éveiben a Hullám utca 15-be, 1908-ban pedig a Kereszt tér Duna felé eső oldalára.

Ettől fogva még negyed századon át itt szolgálták föl a legendás halászlevet és a sült halat,amire  jól csúszott a könnyű budai bor.Időközben 1902 májuusában Schreil Győző hentesmester feleségül vette Albecker Antal három lány közül az akkor 18 éves Katalint,két évvel később pedig átvette  apósától az akkor már közismert vendéglőt.A vendéglő kapuján kiszögezett fémtábláról az arrajáró megtudhatta:
                                 Schreil Győző
                        Albecker vendéglője
                 kitűnő fajborok,részvénysörök
              elsőrendű hideg és meleg konyha
                       Naponta friss halászlé
              szeszes italok korlátlan kimérése
Télen,bent a jó melegben,tavasztól őszig kinn a kertben,az öreg gesztzenyefa alatt szólt a sramli:stájer citera, hegedű,kétnyakú gitárés harmonika szórakoztattaaz asztalok köré gyűlt kompániát.Szabó Dezső így idézi a hangulatot:*
Ez a kocsma magába gyűjtötte mindazt a demokráciát,ami nem volt Magyarországom.Egyetemi tanár, hordár, tábornok, diák, foltozóvarga, városi tanácsos,egxházfi véletlenes összevisszaságban élvezték itt az életalázatos apró örömeit."

A  kert népszerűségének bizonyára az is jót tett,hogy az iparművészeti remekműnek is beillő lámpák fénye mellett sötétedés után  sem volt gond  kipiszkálni a dunai pontyból a szálkát.

Kerti világítás ide,Kereszt téri lámpa oda, a hagyomány viszont hagyomány: Rudi bácsi csekély fizetségért továbbra is kézilámpőásával világítva  kísérte le a romantikára vágyó vagy csak kissé kapatos vendégeket a meredek, hepehupás utcán a Dunapart felé.-El is kellett jutni odáig, hiszen sok vendég Pestről jött.Korábban inkább társaskocsin (omnibusz nár 1832-től járt Budán, a Lánchíd átadása óta pedig a túlpartról is),aztán 1870-től menetrendszerű csavargőzösön, a népszerű "propelleren",(amelyről még szállodát is elneveztek a Rudas fürdő mellett),.1903-tól pedig a gyönyörű új Erzsébet hídon amelyen 1914-től az első villamos is átcsiolingelt.Egy romantikus este befejezéséhez talán mégis csak a konflison vagy fiákeren való hazakocsikázás dukált leginkább a Tabánban,az előbbiek a Döbrentei téren  utóbbiak az Apród utcában várták utasaikat.

Lámpás Rudi

Persze mindíg voltak olyanok is, akik a város szégyenének ,a királyi vár méltatlan szomszédjának  tartották az ódon városrészt.Holott aTabán világa talán sohsem volt olyan sötét.mint amilyennek akkor és azóta is sokan beállították.A két háború közötti években már kifejezetten vonzó hellyé vált, romantikus zeg-zugos utcáiban szerelmespárok sétáltak, lélpten-nyomon kihallatszott a zene a kertvendéglőkből.Ez nem nagyon zavarta azokat, akik-már a huszas években arra spekuláltak,mekkora üzlet lenne itt fényűző fördőket, körülöttük sokemeletes bérpalotákat építeni.
Nindenesetre a városvezetés döntéde nyomán 1933-ban megkezdődött a városnegyed teljes lebontása.

Megjegyzés:

1./A Hullám utca 15-ben 1902 körül nyitotta meg vendéglőjét Albecker Antal, 1907-ben Schreil Győző neve is megjelent a névjkegyzékben,mint vemdéglős. A követező évben már el is költöztek a Hullám utcából. Albecker nyugdíjba vonult,eladta Holdvilág utca 7 szám alatti saját tulajdonú házát a fővárosi Közmunkatanácsnak , majd visszabérelte az épületet és haláláig ott lakott. Schreil Győző ekkor bérelte  ki a Kereszt tér4-et .amely még 25 évig lett ismert,mint Albecker vendéglő. Érdekessége ,hogy  apósa már csak jól megérdemelt pihenését töltve ,vendégként üldögélt az árnyas kerthelyiségben. 

2./*
ALBECKER-nél  két zenekar is működtt  népszerűsége csúcsán:egy sramlizenekar és egy cigánybanda

TABÁNI ARCOK

KARINTHY FERENC:BUDAI VENDÉGLŐK

KRÚDY EGYETLEN IGAZ BARÁTJA

A GARABONCIÁS

„...a garabonciással újabb és újabb tájakra, újabb kocsmákba lehet elmenni, mert a diáknak az volt a főfoglalkozása, hogy a főváros és környéke háromezer-kétszáznegyven vendéglőjét, bormérését, csárdáját egytől egyig meglátogassa, tapasztalatait feljegyezze, és a kocsmák nevezetességeit kalendáriumába írja.”
Krúdy Gyula

A Garabonciás özvegye

Fotó: Ispánki Ferenc
Ki volt Garabonciás, Krúdy Gyula talán egyetlen szívbéli barátja, életének és írásainak évtizedeken át vissza-visszatérő alakja? – kérdezzük Hargitay Istvánnétól, a Garabonciás özvegyétől.
Csillaghegyen, a futballpályára néző lakásban – ahol a konyha is könyvekkel, kéziratokkal van tele – így emlékezik:
– Férjem, Hargitay István 1891. szeptember 2-án született Csíkszeredán, unitárius székely családból. Édesapját igen korán, féléves korában elvesztette; nagyapja nevelte spártai szigorral. A három és fél éves kisfiút például egy 48-as honvéd tanította lovagolni. Leesett és tüdővérzést kapott, nagyapja azonban nem engedte orvoshoz; ha életképes, megmarad, s életre való ember lesz belőle. Az is lett; fájdalmat, hideget-meleget jól tűrő, sohase panaszkodó férfi.
Iskoláit Csíkszeredán, Csíksomlyón járta, édesanyja kívánságára mezőgazdasági szakiskolát is végzett Győrött és – újságíró lett. Verseit már 18 éves korában közölte a Pesti Hírlap, 1914-től a Magyarország munkatársa. Később is Szakács Andor lapjaiba dolgozott, egészen a felszabadulásig (A Mai Nap, Független Kisgazda).
– Hogyan ismerte meg Krúdy Gyulát?
– Krúdyval mint újságíró került kapcsolatba, atyai barátjaként tisztelte a nála 13 évvel idősebb, kiváló írót. Hargitay István 1916-ban végleg Pestre költözött, s szinte mindennapos kísérője lett Krúdynak.

   
 Hargitay karikatúrája

Hargitayné megsárgult Krúdy-kéziratot vesz elő, a Royal Szálló levélpapírjára írt Pesti levelek egy példányát. „Hargitay Pistának, kitartó barátomnak” dedikálta Krúdy Gyula 1916-ban, a Hüllő csárdában.
– Garabonciásnak is Krúdy nevezte el férjemet: így hívja az örökösen csavargó és bizony a kocsmák, vendéglők ismeretében igencsak járatos Hargitayt, például Az utolsó szegénylegény című 1923-ban megjelent elbeszélésében és az élete alkonyán írt Zöld Ász-ban.
– Miről írt Hargitay István?
– Riportokat írt, tabáni történeteket, novellákat és nagyon sok mezőgazdasági, kertészeti szakcikket. Egy-egy faluban mindig a harangozót, a sírásót és az útkaparót kereste; ezektől szerinte megtudható minden lényeges. Írt a csobánkai cigányokról, orgoványi zsiványokról; nemrég a rádióban hallottam férjem nevét, egyik vidéki útján megtalálta Petőfi kulacsát, melyet ma az Irodalmi Múzeum őriz.
– Mit csinált Hargitay a felszabadulás után?
– A Friss Újságnál és a Kis Újságnál dolgozott, majd a Magyar Nemzet és a Magyar Vasárnap külső munkatársa lett. Folytatásos regénye jelent meg Martinovicsról, szerkesztette a Kisemberek házatáját, cikksorozatot írt A szabadságharc arcképcsarnoka és Régi jó világ címen. Krúdy Gyulával való barátságáról, tabáni kalandozásairól és Krúdy utolsó napjairól többször is írt ezekben az években,

 1951-ben állandó állást is kapott, az Országos Jegyközpont tisztviselője lett. Ekkoriban – mint annyi pályatársának – csak ritkán jelenhettek meg írásai. 1952. január 17-én egy óra alatt meghalt szívtrombózisban. Rosszullétéről panaszkodni ekkor hallottam először, és, sajnos, utoljára.
Hargitay Istvánné elhallgat; a fényképezésnek nem örül, magáról alig árul el valamit. Pedig volna mit mondania. A Magyar Pamutiparban dolgozott 1933-tól nyugdíjazásáig. 1949–50-ben elvégezte a textiltechnikumot, művezető lett, munka és tanulás mellett a háztartást sem hanyagolhatta el. Nagyon szeretné, ha férje életművének legjava kötetben is megjelenne.
Tasi József


Antalffy Gyula

    A kocsmában bóbiskoló Krúdy
Krúdy koronatanúi
1.
Egy fűzött könyv van ki¬nyitva előttem, a »Szindbád ifjúsága és szomorúsága«, 1917. évi Táltos-féle kiadása. Első lapján ez a beírás: »Hargitay Pistának, a kitartás és hűség bajnokának, szeretettel Krúdy Gyula. 1924. ősz.«
Ki volt ez a Hargitay Pista, s miért lett a kitartás és hű¬ség bajnoka? Több Krúdy-könyv vissza-visszatérő hőse ő, felleghajtó köpenyegben járó garabonciás, az utolsó szegénylegény. A »Velszi herceg «-ben Margitta Pongrác néven szerepel, s így ábrá¬zolja az író: »Apja volt a ga¬rabonciás diák, nagyapja a világjáró katona, aki minde¬nütt harcolt, ahol megélheté¬sét megtalálta. Cimbora volt és pártfogó. Szegényebb a koldusnál, de mindig hordott magánál egy szót, amely csak az övé volt, és egyedül ő ajándékozhatta el. Nem is¬merte a vetett ágyat, de városvégi szobájában újságpapiroson mindig adott pihenő¬helyet olyan embereknek, akiknek lakásuk sem volt. Ijesztő volt a nyomorúsága, és csábító a szabadsága. Szánandó volt rongyos köpenyege, de imádnivaló a bátorsága, amellyel elindult villámos, zivataros éjszakába...« Az utolsó Krúdy-könyvben, »Az élet álom«-ban a budai része¬ken járó garabonciás diákként jelenik meg, akinek »az volt a főfoglalkozása, hogy a főváros és környéke három-ezerkétszáznegyven vendéglőjét, bormérését, csárdáját egytől-egyig meglátogassa, tapasztalatait feljegyezze és a kocsmákneveztességeit kalendáriomába írja.« Egyébkén azok közé a ritka emberek közé tartozott, »akik mindig kéznél vannak, ha más embernek ég a háza, fuldokló gyermeket kell a folyóból kimenteni, terhesasszony elé ugrani, mielőtt az elájulna a veszettkutya előtt, koporsót segíteni vinni, mikor az özvegy tehetetlenül néz körül...«
A kitartás és a hűség bajnoka kitüntető címet pedig azért kapta Krúdytól a Garabonciás, mert ő volt az elválhatatlan kísérő, aki sohasem maradt el a csapszékből csapszékbe való vándorlás során, akire a pesti éjszaka minden váratlan helyzetében számítani lehetett, aki soha nem dőlt ki a boros bajvívásban, akit mindig biztosan megtalált maga mellett Szindbád, ha a társaság többi tagja meg is szökött volna már a kocsmaasztal mellől. Hosszú éveken át együtt kezdték a napot, és együtt fejezték be.
Krúdynak nagy társasága volt, de annál kevesebb barátja. Az egyetlen ember, akit teljesen közel engedett magához, a garabonciás hírű Hargitay Pista volt. Egyedül neki beszélt terveiről, készülő írásairól, könyvei hőseiről, családi élete kudarcairól. Nem¬egyszer aludt a Garabonciás parányi hónaposszobájában, padlóra vetett télikabátokon, újságkötegeken, miként a »Velszi herceg«-ben a Szindbáddal azonos Bimy elmeséli: »Az utolsó szegénylegény adott kvártélyt Bimynek a Tabánban, az Aranykakas utcában, régi Egyetértésekből vetett ágyat az elárvult fiatalember alá, és megosztotta vele bátorságát, valamint darabka szalonnáját. És levetette a kedvéért rongyos köpenyegét, ha Bimy fázott.« Hargitay Pistát levitte Krúdy Nyíregyházára özvegy édesanyjához is, és elvezette a Morgó temetőbe, ahol csenevész akácok és lenge szomorúfüzek alatt bújt meg »A szécsénykovácsi Krúdy-család sírboltja«, mélyében az édesapával és a 48-as kapitány nagyapával. Aztán elő¬állott három fiakker, s a nyíregyházi Kis Koronából konflison elindultak Mádra, egy-két korty hamisítatlan tokajiért.
Előttem kopott kis fénykép: a kétlovas bérkocsik egymás nyomában ügetnek az országúton, s a háttérben már felkéklenek a Hegyalja szőlős halmai. A fakó amatőrfelvételt Hargitay Pista hagyta rám, amikor érezvén halálát, átadta megőrzésre tiszti kardbojtját, családi fényképeit, legkedvesebb könyveit, köz¬tük a Táltos-féle Szindbád-kötetet, Krúdy vallomásszerű bejegyzésével.
2.
A Garabonciással 1947-ben találkoztam először. Akkori¬ban a Kis Újság felelős szerkesztője voltam, s Krúdy halála évfordulóján egy emlékező tárcát hozott a lapnak. Az írás megjelent, s ettől kezdve H. P. gyakran felkereste az Eötvös utcai szerkesztőséget, de évente legfeljebb egy kéziratot hozott, a többi anyagát lassanként elmesélgette az úgynevezett »Hivatal«-ban. Ez az intézmény — amely viselte a »Révkapitányság« nevet is — egy mozgalmas csapszék volt az Eötvös utca és a Szófia utca sarkán, a Hunyadi téri csarnok kofáinak és a Független Nyomda szedőinek, mettőrjeinek kedvelt találko¬zó helye. A Kis Újság naponta két kiadásban jelent meg, a közbenső idő alatt meg lehetett ebédelni a Hivatalban, sőt egy kis borozgatásos beszélgetésre is futotta. Hargitay Pista a Hivatalban lassanként teljesen hozzánk nőtt, naponta pontosan meg¬jelent, s mindig hozott ma¬gával egy-két történetet.
Ekkor már tizennegyedik esztendeje Krúdy nélkül rótta a pesti utcákat a Garabonciás. Magányos volt, kiismerhetetlen. Senki sem tudta, miből él, hol lakik, milyenek a családi körülményei. Csak sejtettük, hogy valahol a legtávolabbi budai hegyekben lakik — halála után tudtuk meg, hogy Csillaghegyen, az erdők alján —, ahová több órás gyaloglással jutott ki, ha elment az utolsó HÉV. Hogy felesége van, az is csak az óbudai temetőben derült ki, amikor végső búcsút vettünk tőle. Nőkről különben soha nem beszélt, egyszerűen tudomást sem vett róluk. »Gondolatait nem, zavarták a nők apró csapdái, kézimunkái, kiszámított hurokvetései« — így említi Krúdy is. Hogy valami foglalkozása lett vol¬na valaha, erre sem emléke¬zett senki. Nagy ritkán meg-megjelent egy-egy kis írása a Mai Napban — amíg Szakács Andor szerkesztette —, de lap kötélékébe soha sem tartozott. Mesélni szeretett, és csendben iddogálni, részegen azonban nem látta soha senki. A Hivatalban körülülték a nyomdászok, újságírók és kofák, s hallgatták ízes szép székely szavát. Arca olyan volt, mint egy tuskóból kemény vágásokkal kibontott faszobor, kétoldalt tatárosan csorgott le hosszú bajúsza. Hangja csendes volt és szelíd, szemérmesebb férfit nem ismertem nála. Soha egy kétértelmű szót ki nem mondott, soha valótlant nem állított — még a mese kedvéért sem, amely pedig kiapadhatatlanul áradt belőle.
A hivatalbeli összejövetel hétről hétre népesebb lett. Gyakran megjelent H. P. asztalánál Tersánszky Józsi Jenő, Kittenberger Kálmán — aki az Eötvös utcában szerkesztgette a Nimród Vadászújságot —, Parragi György, Berda József és dr. Kiss Mihály, a korábbi karcagi tisztifőorvos, a társaság »háziorvosa«, aki az italfogyasztás mértékére ügyelt jóságos szigorral. A Garabonciás pedig lassanként elmondta Krúdy minden titkát. Leleplezte regényhőseinek modelljeit, azokat a különös lényeket, akik benépesítik a Szindbád-könyveket. Föltámadtak régi halottak, ódon arcok jöttek elő távoli ködökből, megtudtuk ki volt a valóságban az óbudai csodadoktor, aki meg nem tör¬téntté tudta tenni a lányoknál azt, ami megtörtént, ki volt Kisilonka Jácint, Simli Mariska, az aranykeblű Kecseginé, , Bordali, Toronygombi, Nyergesújfalusi, a »Pesti nőrabló«Csinosija és Rombolaija, kiről mintázta Krúdy Szortiment, Habfehéri, Mortimer, Késő Fáni, Kövi Dinka, Fátyol Szilvia,Kronprincz Irma, Bonifác Béla alakját, ki jelenik meg a »Boldogult úrflkoromban« oldalain Esperes, Szerkesztő, Jenőke, Kriptái úr néven, s ki volt a többi Krúdy-hős, a regények és novellák százainak fő- és mellékalakja. Ezeknek a figuráknak a legtöbbje testi valóságában ott üldögélt esténként Szindbád közelében a tabáni csapszékek kadarkafoltos abrosszal leterített asztalai mellett, s álomalakjuk ott formálódott ki a végtelen hallgatásokból és beszélgetésekből, a cigány muzsikájából, a szivarok füstjéből, a borok illatából.
A bor! — be sokszor vallattuk erről a Garabonciást. Min¬den szavára emlékezem — s emlékeznék akkor is, ha nem lett volna velünk íródeák, aki lejegyezte a fabulákat — különös erővel most, hogy olvasgatom a Fővárosi Könyvtár nagyszerű kiadványát, a »Krúdy világa« címmel közreadott gyűjteményt. Gyönyörűséges könyv ez, varázslatos levegőt teremt, csak egy hibája van: rögzíti — és szinte hitelesíti — azt a hamis Krúdy-képet, amely különböző legendagyártók nagyotmondásainak hatására az utóbbi két évtizedben kialakult a köztudatban. E legendák szerint Krúdy mámoros bacchanáliák garázda hőse, részeges kocsmatöltelék, aki heteken át egyfolytában iszik, duhaj verekedő, aki összetöri a csapszék berendezését, mindenkibe beleköt, tör, zúz, ront és pusztít. A »Krúdy világa« szaporítja e legendákat. Az egyik visszaemlékező szerint előfordult, hogy csütörtöktől vasárnapig megállás nélkül fröccsözött, a másik szerint napi négy-öt liter bort ivott meg, a harmadik hallomásból tudja, hogy egyetlen napon át száz fröccsöt szolgált ki neki az óbudai kocsma pincére. Olyan is van, aki azt állítja, hogy egy hétig a kocsmalócán aludt.
3.
Hogy ivott Krúdy? Mit vallott erről »a kitartás és hűség bajnoka«, az elmaradhatatlan társ a fehér asztal mellett? Mindig könnyű bort rendelt, savanyú kocsis bort, szódával. Csendesen iszogatott, fáradt mélasággal, ritkán nyúlt a pohárhoz, s gyakran fél éjszakán át elüldögélt egy liter bor mellett. Kocsmáról kocsmára vándorlás közben sem az ivás volt a fontos — hiszen egy helyen gyakran csak egyetlen spriccert (ma nagyfröccsnek hívják) fogyasztott —, hanem a helyváltoztatás, az új meg új emberarcok. Mert amíg bora előtt órákon át elüldögélt, félig ébren, félig alva egyre figyelte a körülötte levő asztaloknál zsongó embereket, hallgatta szavukat, leste mozdulataikat. Munkahely volt neki a kocsma, adatgyűjtés, élményanyag-forrás. Asztaltársait is folyton beszéltette, maga ritkán szólalt még, leeresztett szempillákkal fogadta magába az egymást követő históriákat. Részeg embert nem bírt maga körül, szemé¬nek egyetlen villanásával elparancsolta asztalától; annál jobban szerettea hosszan mesélgetőket, a gazdag emlékanyagot őrző, sokat próbált embereket. Asztaltársai egyúttal modelljei is voltak, ugyanakkor mese-forrásai.
Miről zsongott a mese a húnyt szemű Szindbád körül? Az álomfejtésről, arról, hogy ki mit álmodott az elmúlt éjszaka, s mire következtet álmából. A bajúszpedrésről és a szakállviseletről, az ökörsü¬tésről, a tehénhús 68-féle elkészítéséről, nagy párbajokról, híres lóverseny-nyerésekről, nevezetes vadászatokról, vad kártyacsatákról, krúgató vadludakról, ugató rókákról, botrányos részegeskedésekről. (»Nincsen a világnak utálato¬sabb teremtménye, mint a részeg ember« — jegyezte meg ekkor csendesen Kr. Gy.). Itt jelennek meg, az asztaltársa¬ság mesélgetéseiben, a kisvárosi gavallérok, a vadfű-fürtű szegénylegények, a dévaj öregurak, a rabviselt úriemberek, a teltkeblű kalaposnék, a pomádés cupringerek, az előkelősködő fertálymágnások. Itt kél életre Zirzilla, a vidéki postamesterlány, Szolyvai, az örömháztulajdonos, Siketánc, az öreg ügyvédi írnok, Estella, azaranymívesné, Szénfi, a fuvolás, Szerafin, a delejesnő, kinek közelében megállnak az óramutatók a gavallérok mellényzsebében. Itt hangzanak el hiteles históriák hétszilvafás nemesurakról, befőtt-piros falusi kisasszonyokról, érzelmeskékfestőnékről, jól főző örömlányokról. Itt jelennek meg a macskabajszú nyírségi gavallérok, az elpusztított, felfalt, szétmarcangolt búcsújáró asszonyok, az ada¬kozó kedvű vidéki nők, a szenteskedő arcú soványak és a puha húsú buja kövérek. Szindbád hallgatta órákon át az áradó mesét, s csendben ért szívében a beszély a bolondos históriák lepárolt szeszéből.
Kik voltak azok, akikkel állandóan együtt ült, akikkel beszélgetett, álmodozott, iszogatott, akik hiteles tanúk éjszakáiról. Öccse, Krúdy Péter névsorba szedte őket, »az égő lámpás lovagjait«, ahogy asztaltársaságának tagjait nevezték, s így sorakoztatja elénk: Ábrányi Kornél, Baghy László, Bátaszéki Lajos, Hargitay István, Herczeg Elemér, Kádár Lehel, Kállay István,Kálnay László, Krúdy Gyula, Krúdy Péter, Ring Pál, Szirmay István (az akkori idők ismert rendőri riportere), Várkonyi Titusz. »Az égő lámpás lovagjai« asztaltársaság tag¬jain kívül Krúdy Szakács An-dorral, Szemere Györggyel, Kauser Jenővel, Bródy Sán-dorral,Szép Ernővel, Kún Andorral és Kárpáti Auréllal volt legtöbbször együtt. Egye¬dül az ő tanúvallomásaik a hitelesek Krúdy Gyula éjsza¬káiról, de nem fogadhatjuk el szavahihető »visszaemlékezőknek« azokat, akik csak messzi-ről látták, hírét hallották, vagy csak néha kaptak engedélyt, hogy leüljenek asztala végébe.

 Márpedig épp ezek keltik hamis hírét: az irodalom budoárjába beleselkedő pletykaírók, az újságírói nagyotmondás bajnokai. Jellemzésükre mondjuk el, hogy van egy klasszikus Krúdy-adoma, amely szerint az elbóbiskolt Szindbád az asztala mellől szökni próbálkozó ivócimborát úgy parancsolta vissza, hogy borosüveget vágott feléje. Erről az anekdotáról a »Krúdy világa« visszaemlékezői közül ketten is állítják, hogy velük történt meg. Így terjedt a szelíden álmodozó, csendben darvadozó író rabiátus híre. Mert akik közelről ismerték, éveket töltöttek vele és mellette, azok ugyanúgy vallanak róla, mint »a kitartás és hűség bajnoka«, Hargitay István. Kárpáti Aurél, aki majd egy évtizeden át mindennap találkozott vele — mint másik szigetlakó — nem látta soha ittasnak, legfeljebb »egy kis spicce volt«.
Első pesti éveiben persze nem volt ritkaság a reggelig tartó muri, de a Szigeten, s később a Templom utcában olyan serényen munkálkodva éldegélt, akár egy bennszülött óbudai polgár. Máskülönben hogyan is született volna meg egy olyan életmű, amelyhez csak a Jókaié hasonlítható: 120 kötet könyv és több mint 2000 újságcikk. Voltak reggelig tartó boros kalandozásai, de a hajnal legtöbbször íróasztala mellett találta. 1925 júniusá¬ban így ír békéscsabai kiadójához, TevanAndorhoz: »Minden nap várom önt felkelé-semtől: reggeli 4 órától kezdve délelőtt 10 óráig.« 1930-ban ezt jegyzi fel magáról: »Reggel 6-kor kelek és dolgozom«, s a fia szerint is hajnaltól délig dolgozott minden¬nap, egy ültőhelyében megírt egy ívet, akárcsak Jókai.
4.
Az utolsó garabonciás, így emlékezett ezekre a hajnali órákra:
— Az óbudai harangszó tíz esztendőn át minden hajnalon pontosan megérkezett a margitszigeti régi kastélyhoz, és besurrant a zöld zsalugáter kopott lapjai között, ott találva a korán kelő Krúdyt a görbelábú százéves kicsi asztal mellett. Az asztalka az ablak előtt volt, s első kézből kapta keletről a felbukkanó nap¬fényt, amely vörös sugaraival beférkőzött a féligzárt zsalugáteren, és a múltszázadbeli porcelán tintatartón és porzótartón reszketve, szivárványszínnel hintette tele a diósgyőri árkust, amelyen páratlan gyorsasággal szaporodtak a lilatintás sorok. A zsalugáter, mely az elhagyott szülőföld, és egy régi ház felejthetetlen hangulatát varázsolta vissza, gondos őrzője volt egy-egy sonkacsontnak is, amelyen még bőségesen találhatott aszentesi csillagos bicska jóízű faragnivalót, továbbá egész, vagy fél rozskenyérnek, s annak a sötétzöld üvegnek, amely hasonlatos volt a bibliabeli özvegyasszony olajos korsójához, mert nem volt olyan reménytelen nap, ami felett ez az üveg nem diadalmaskodott volna. Amint ez a készlet az ablak közül az asztalra került, az engedelmesen rohanó toll egy időre udvariasan visszavonult a teleírt többrendbeli árkussal együtt, s eltűntek a nélkülözhetetlen pajtások is, akik álomban és valóságban egyaránt elmulattatták az előkelő házigazdát. De azért, csak úgy fél szemmel, az utol-
só papiroslapra pillantott és a számozás vigasztaló könnyedséggel örvendeztette meg. A legfelső árkuson levő szám ugyanis azt mutatta, hogy az elkészült kézirat túlságosan is kielégíti majd valamelyik szerkesztőt...
A munkaasztalnál hajnalozó írónál persze »szenzációsabb« volt a napi száz fröccsöt ivó korhely. Így tették meg izgága duhajnak, gyorsan ütő ve-rekedőnek, garázda lumpnak, akaratát mindenkire ráerőszakoló, félelmetes. kegyetlen embernek. Akik azonban valóban ismerték, pontosan ellenkező képet hagytak ránk róla. Hargitay Pista szerint hallgatagon mélázó, csendben álmodozó férfi volt Szindbád. Herczeg Károly, a szigeti ezermester, aki tíz esztendeig élt közvetlen közelében, galambnál is finomabb embernek ismerte, s kedves főpincére szerint »olyan halkszavú úr volt, hogy nincsen párja«. Móricz Zsigmond is Krúdy legigazibb arcát mutatta meg felejthetetlen szépségű nekrológjában: »Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna.«
A koronatanúknak higgyünk.

(Magyar Nemzet, 1964/111. /május 14./ 7. p.)

Végül álljon itt ízelitőül Hargitay István két írása:
egy Krúdy Gyuláról,akit ő ismert a legközelebbről,
egy a híres tabáni MÉLY PINCÉRŐL ,melyről hűbb képet fest,mint  a legjobb fotonasina


Beszélgetés Krúdy Gyuláról

– A tudós komolyságával, a szerzetes csendességével üldögél odahaza, a Szigeten, abban a régi sárga házban, amelyet ugyan igazgatósági épületnek titulálnak, de ha kinyitja az ablakot, fűrészelés és kalapálás hallatszik be. Ezért betett ablakon keresztül figyeli az őszi fákon röpködő madárkákat, különösen a télire itt maradt fuvolahangú vörösbeggyel tart barátságot.
– Jubilálják, hogy három évtizede munkálkodik s tíz kötet könyve jelent meg ebből az alkalomból a már megjelent és elfogyott hetvenöt kötet könyv után. Azért óráját, úgy, mint eddig, az óbudai hajnali harangszóhoz igazítja, amely mindennap pontosan bekukkant a zöld zsalugáterek között.
– Kr. Gy. ilyen kora reggeli órában telepedik íróasztala mellé, az árkuspapírosok gyorsan telnek meg az apró gyöngyszembetűkkel, amelyek aztán a magyar irodalom kincsei lesznek, hiszen Vörösmarty óta még egyetlenegy író sem szólalt meg ilyen magyar nyelven. Közben megpihenteti a pennát s mert nemcsak igével él az ember, az ablak közül kikerül szalonna vagy csülök, melléje rozskenyér és valami innivaló.
– Sokszor délig tart a munka, csak akkor megy félrecsapott kalappal a kőrengeteg felé. Az első kocsit megállítja, megfordítja, úgy hajtat a budai országúton lefelé a Duna mentén. Nem árulja el, hogy hová mennek, csak az irányt mutatja meg. A kocsist kikérdezi: hova való s ha történetesen várpalotai, akkor jutalmat is kap, mihelyt a tabáni ráctemplom zöldpatinás tornyai alá érnek.
– Nagy az öröm, ahová Kr. Gy. betoppan. Az örökösen bóbiskoló csárdásgazda szeméből elröppen az álom s szalad a pincébe külön borért. A nyitva felejtett ajtón Zászlós kutya fut be s mindenképpen a nyakába akar ugrani. A kedveskedő csaholásra ebédutáni álmából felébred a ház asszonya s csaknem ifjú menyecskésnek képzeli magát, amíg ura a pincében van. A kis kövér cigány is sietősen gurul be az ajtón és a világért sem mondja azt, hogy nótafáját a zálogba csapta, nyomban a Repülj fecskémet pengeti. A kockás abroszt ketten is szeretnék megfordítani, mindenki Kr. kedvében jár. Itt igazán piros betűt mutat a kalendárium, mint a Krúdy-regényekben.
– Talán még ott szerették jobban, ahonnan «A vörös postakocsi» alakjait vette. Szemere Miklós: az unghi fejedelem, Erdélyi Gyula, a régi író: Szilveszter, a sokat emlegetett Bonifácz Béla, aki Krisztusról hosszú költeményt irt: Pongrácz Béla, a költő. És Ferdinánd katolikus gróf, akinek alakja magyar író kezére talált, nem más, mint a mostanság is sokat szereplő A. A. gróf. A Hét bagolyban a felejthetetlen Kálnay Laci alakját üdvözölhetjük. A velszi hercekben is sok ismerős bukkan elénk. Sok helyen találkozunk Kauser Jenővel, Pártos Gyuszival, az Ökrök asztaltársaságának egykori vezetőivel.
– Hát Szindbád, Rezeda Kázmér, Józsiás és Az útitársban az a titokzatos férfiú ki lehet?

– Azt mondják, az író magamagát rajzolta meg egyik-másik helyen, persze a valóságban Kr. Gy. aligha töltött hosszú téli éjszakákat jól záródó, kegyetlen ablakok alatt. Úgy bizony, csak papiroson követi a zajló Duna jegére az imádott hölgyeket, hogy ott, az úszó jégtáblán suttogja el a gondosan megfogalmazott szerelmi vallomásokat. Kr. Gy. okos, nyugodalmas magyar úriember és ismeri a nőket. De azért olyan fiatalos, ábrándos férfiú, hogy ha valahová szüretre elvetődik, azt gondolják a boldog édesanyák, hogy biztosan leánynézőbe jár... A kiszolgált szilvafa pattogva főzi a Szinva pisztrángjait s az összes legényeknek át kell ugornia János bácsi vezetésével a szüreti tüzet... Másnap pedig, amerre jár, mindenütt női fejek bukkannak fel a muskátlis ablakok mögött.
– Hanem legjobban mégis csak Nyíregyházán érzi magát Kr. Gy. Nem is csoda. Ott lakik az édesanyja, aki alig várja, hogy láthassa a legnagyobb fiát. De sok időt nem tud otthon tölteni, mert mások is látni akarják a város nagy fiát. Így aztán megosztódik a nap, bölcsen, helyesen.
– Jut idő még a Morgó temetőnek is. Minden szabolcsi családnak van itt valakije. Bereznay-, Gencsy-, Jármy-, Kállay-, Kubányi-, Labay-, Nádassy-, Saáry-, Szarvady-, Vay-, Tresztyánszky-családok neveit olvashatjuk a főút mellett. Aztán az egyik kriptán ez a büszke felirat: «Az Aba-törzsből de genere eredt Sütő-nemzetség letört ága és virágai». Tovább fekete márványon: «A szécsény-kovácsi Krúdy-család sírboltja».

Méléypionce ,Krúdy tanyája

– Itt temették el Kr. Gy. édesanyját, nagyatyját, a 48-as kapitányt. Ebben a szótalan csendes társaságban is gyorsan telik az idő.
– A szomszéd sír egészen irigylésre méltó, – mondotta egyszer Kr. Gy. – Ezt a sírt egyetlen hatalmas lapos kődarab jelzi, felirat nélkül. De a Krúdy-sírkert körül is fejlődnek a szomorúfűzek s akácok és lassankint eltakarják az aranyozott betűket.
– Hanem sietni kell a Kis koronába, tovább hallgatni Kállay András nagyhalászi uraság ragyogó magyar történeteit. Aztán a tirpákok életsora is megtárgyalandó Lovas Kovács Jánossal (új karcos mellett), de csak Estók bácsi jelenlétében, aki a szomorú dolgokba is tud valami keserű vidámságot vegyíteni. Csak tudományos Álmos Zoltán hallgat, neki senki se elég szabadgondolkodó.

– Kr. Gy. borongós kedvű férfiú. Csak akkor mosolyog, amikor azt fogják reá, hogy beteg. Pedig ő nem volt beteg soha. Amilyen hatalmas ember szellemileg, olyan erős fizikailag is. Krúdy Gyula a legegészségesebb ember Magyarországon.
Hargitay István.

(A Mai Nap, 1928/269. /november 24./ 2. p.)

A második írást már korábban közölte blogunk,most újra felidézzük:

HargitaybIstván: A NYÁRI NAP

novella