1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2019. október 23., szerda

MÉLYPINCE=EGY TÖRZSVENDÉG EMLÉKEI

Magyar Nemzet  1985 szeptember 30

Mostanában gyakran emlegetik a Tabánt. Nem tudom, fölépül-e a régen tervezett tabani gyógyszálló, de ahogy újra felreppentették tervet, a Gellérthegy aljáig elterpeszkedett gyönyörűséges tabáni kert melyéből feltámadott a romantikus Tabán mélyre temetett emléke. Ami azért is hasznos, mert egyre kevesebben maradtunk, akik valaha a tabáni zegzugos utcákat jártuk, a nevezetes vendéglők tiszta borait, ittuk, hallgattuk a sramlimuzsikát, amelynek hangjai azokon a régi estéken a Krisztináig is elhatoltak. 
Akkoriban ugyan még nem beszéltek vendéglátóipari „konglomerátumokról”,de a Tabán kellős közepén, a Kereszt téren —, amely a földszintes viskók szorításában alig terjedt szélesebbre, hosszabbra egy nagyobbacska szobánál — négy- kocsma nézett egymással farkasszemet: a két Albecker, az Avar és a Mélypince. (A Mélypince helyszíne téves!)


Az egyik Albecker kapujában még álldogált a „lámpás ember”, akinek dicső hivatása volt éjfél után hazakísérni a részegeket. Zöld lombok nyúltak ki hívogatóan a kapuk fölött, nagy fakádjaikban öreg oleander fák áltak őrt a bejáratnál. Vidám, házias hangulat uralkodott ezekben az apró vendéglőkben, ahová még nem ért el a civlizáció — vagyis a pestiek „budai kocsma” divatja, amit azon lehetett megérezni, hogy fehér abrosz került ugyan az asztalra, de duplájára emelkedtek az árak és felére zsugorodtak az adagok. Amit a Tabán derék kocsmárosai már azzal is megelőztek, hogy melegételt nem szolgáltak föl, hidegből is csak kolbászt, meg efféléket. A vonzóerő ott a tiszta, jó bor volt — no és a hangulat.

Előre kell bocsátani, hogy Magyarországon nem volt igazi borkultusz. Amíg — főképpen Franciaországban — a kisebb vendéglőkben maga a gazda, az előkelőbbekben a nyakaban díszes láncot viselő „maitre d hotel” valósággal megvitatta a vendéggel, hogy a megrendelt pecsenyéhez milyen bort igyon, s abból a fajtából melyik év szüretje termette a megfelelőt, addig nálunk még a jobb helyeken is azt kerdezte a „borfiú”: „Édeset, vagy savanyút tetszik?” Palackozott bor nem volt divatban, csak a század fordulóján kerültek az asztalra a pozsonyi Palugyai címkés palackjai. Hanem a budai és óbudai kocsmákban, Kéhlinél, a Payerlinél, Behringernel, no és a Tabánban megbízható, tiszta borok kerültek elő a pincéből: illatos sashegyi siller, riziing az óbudai Aranyhegyről. Literével, félliterével —, már ahogyan a vendég rendelte. Hát ez volt a tabáni kis vendéglők vonzereje is. No meg nem utolsósorban a figyelmes gazda, aki elébb megmustrálta vendégeit és biztos szemmértéke szerint hordta fel a pincéből válogatott borait.

Ilyen gazdája volt a nevezetes Mélypincének, amely török időkbéli pincéjéről nyerte cégérét. Krausz Poldi bácsi volt a gazda, ő és felesége szolgálták ki a vendégeket — pincér nem volt abban az établisszementben. Hanem ha íróféle, újságíróféle volt a vendég, Poldi bácsi éppen csak lefutott a pincebe, felhozta a legjobb' borát — többé rá sem nézett a többi vendégre. Az már az asszony' dolga volt. Poldi bácsi leült a vendégéhez — és hallgatta. 

Mert hát olyan vendégei voltak, mint Bródy Sándor. Az ezüstfejű Bródy, korának írófejedelme (és a női rajongók dicsőséges lovagja) volt Poldi bácsi bálványa. Ha Bródy Sándor belépett a Mély'pince csepp udvarára, megállt ott az élet: Poldi bácsi csak körülötte sürgött- forgott, majd otthonosan leült az asztalhoz — és hallgatta. Mert Bródy nagy beszélgető volt és Poldi bácsi áhítatos hallgató. Bródy itt mondotta el azokat a történeteket, amelyet masnap tárcában írt meg.
De a sors még az olyan nagy írókat sem kímélte meg, mint Bródy Sándor volt. A halhatatlanságnak ára van: az életet követeli cserébe. Hogy mit szenvedett Bródy Sándor öregségében, betegségében, azt abból az utolsó remekművéből, a Rembrandtból sejthetjük, amelyben a festő öregségét, szenvedéseit írta meg. Vagy azoktól is tudhatjuk, akiket éjszakánként felvert az iró Rudas fürdői szobájának ablakából kitörő üvöltő fájdalma, vergődése a kór kegyetlenségével. Így egy napon Krausz Poldi egyedül maradt az ereklyeként tisztelt asztallal. 
De csakhamar megjött az „utód": Krúdy Gyula. Poldi bácsi azontúl rajongását átruházta Krúdyra. Pedig Krúdy nem volt nagy' beszélgető, szerette azonban, ha valamelyik meghitt „csacsenoló" hallgatja szűkszavú történeteit. Ilyen volt Oszkár bácsi, az Az Újság gyermek- rovatának vezetője, akinek nevét azért is ismerték a pesti gyermekek, mert időnként nagy plakátok hirdették, hogy ..az Állatkertben Oszkár bácsi mesél”. Oszkár bácsi ott ült Krúdy lábainál a Rudas fürdő meleg medencéjében — és hallgatott. Krúdy így érezte jól magát. Mint azután élete utolsó szakaszában, Óbudán, ahol délelőttönként Pironcsák bácsival, a vén halásszal borozgatott. Ez a Pironcsák nyáron bárkájával halászott a Dunán, télen a tüzelőt hordta föl egyes uri- házaknál a pincéből —, de télen-nyáron reszeg volt. Nálunk is ő hordta föl a fát, a szenet a pincéből az első emeletre, valójában azonban a bátyámmal kettesben támogattuk Pironcsákot megrakott kosarával úgy, hogy ő tulajdonképpen fölösleges volt. Pironcsák egyébként nem volt olyan áhitatos, lelkes hallgatója Krúdynak, mint Oszkár bácsi, vagy Krausz Poldi. Egy délelőtt mégis azzal tette le a tüzelőkosarat, hogy síét: „Vár rám Krúdy úr a Kéhlinénél ...”
Én akkoriban 15 éves lehettem és a Krúdy neve mitikus áhítatot keltett bennem. Meghatódottan kérdeztem: Pironcsák bácsi, szereti maga hallgatni Krúdy urat? Mire az öreg rámnézett, nagyott csuklott és erélyesen azt válaszolta: ..Nem én!”
„Nem én!” — bődült fel Pironcsák bácsi a viharban átkozódó Lear király módjára égnek tárva karjait, ahonnan végleg lecsúszott az amúgy is lazán tartott fáskosár. Dermedten néztem rá, megrendülve abban a tizenöt éves szép áhítatomban, ahogyan Szindbád képét őriztem saját külön titkos Pantheonomban.
 — Hát csak a borital kedvéért jár Krúdy úr társaságába? — kérdeztem félénken és kiábrándultán.
Erre aztán felvillantak Pironcsák bácsi ködös szemei. — Halászember nem iszik bort! — tiltakozott élesen, de úgy. hogy majdnem eiszédül- tem a szálából áradó alkoholos felhőtől. — Mert a halak, ha megérzik a bor illatát,elúsznak.
Ebben maradtunk.

Krúdy a Kéhlitől már nem tért vissza a Mélypincébe. 

Poldi bácsinak meg kellett elégedni Márai Sándorral és velem, akik akkoriban kezdtük elhanyagolni a Philadelphia Kávéház csendes éjszakáit és langyos feketekávéját a Mélypince rizlingje kedvéért. Hanem Márai olyan gyönyörűen tudott beszélni, hogy az öreg Krausz Poldi olykor a szemeit törölgette ámulatában. Egyszer azután rajongását már nem tudta eltitkolni: „Maga olyan szépen beszél. Márai úr, ahogyan a Sauer Emil zongorázik!” Mert abban az időben Sauer Emil volt a legünnepeltebb zongora művész.


De ezek már a Mélypince végnapjai voltak. Eltemették a Tabánt, Krausz Poldi, az írók rajongó barátja elbúcsúzott a Kereszt tér feldúlt köveitől.Valahol az Izabella tér környékén talált új helyiségre de az már nem volt a Mélypince. Pesti úrfik jártak oda,nem pedig Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Márai Sárrdor. 

Poldi bácsi szemében könnyek gyűltek, amikor sört csapolt hordó lopójához szokott keze: vége a magyar irodalomnak!

Varannai Aurél



DUTKA ÁKOS :TABÁN

…itt tanultunk mély pincék ködén
visszanézni Mátyás udvarába
és álomlátó fényt gyújtott a láz
emlékek közt bujdosó pohárba.
Itt kapott új értelmet a sors,
Krúdy Gyulának itt mesélt a mámor
s száz grádics odvas rejtekén
Poldi bácsi avas poharából…

A vén Tabánnak téres, hűlt helyén
magamnak én még múltról fütyörészek
s előttem ím a lankás pázsiton
Ünnepekre indul már az Élet.



2019. október 16., szerda

RESBUBLICA della CITADELLA anno 1903-1916



Örök rejtély a pesti nép számára a gellérthegyi citadella. Minden idóben más volt a a titokzatosság forrása  A homályos régmúltban a pogányok innen vetették a mélybe Gellért püspököt egy szögekkel bélelt hordóban, később boszorkánypörök szóltak seprűnyélen tett  dorbnáézolásokról. 




A Budavár ostrománál megsemmisült csillagvizsgáló

A magas ég titkait kutatandó  csillagvizsgáló  épült a reformkorban, hogy azután1848-49-ben leromvolják ,rommá lőjék ,berendezéseit ellopják. 
A szabadságharc után lett csak igazán titokzatos és rejtélyes a  hegy , hatvan ágyú  torka ásított fenyegetőn a pestiek felé a rebellió megfékezésére.K.u.k. tüzérek bámultak mélán a rondellákól tűzprancsra várva, hogy vérbe borítsák a renitens várost. Aztán a kiegyezéssel ennek is vége lett. A császár- 1867után a megegyezések értelmében immár magyr király kegyesen eltekintett az ágyúkkal fenyegetőzéstől, de ragaszkodott az erőditmény hatástlanításához,. A cirtadella léte értelmetlenné vált.  Bár a főváros elöljárói átvetták, nem igazán tudtak mit kezdeni véle. Megpróbálták hasznosítani. A századfordulón folytatódott a Tabán szanálása, a kitelepített  szegényeket a citadellánan helyezték el. Persze csak akik a városnak dolgoztak,-rendőr-postás stb .Így jött létre a citadella respublica. Lássuk létrejöttét  fejlődését és hirtelen bukását időrendben:



1899— 

(A citadella uj lakói.)

 A gubacsi határban elkészült az uj tüzérkaszárnya, a jövő hónap elsejével tehát elérkezik az a nevezetes nap, a mikor a gellérthegyi citadellát lerombolás végett át kell adni Budapestnek. Ez igy van megállapítva Írott szerződésben, ügy, de a citadella nem akarja olyan könnyen beadni a kulcsot. A vártüzérek kiköltöztek a citadellából uj kaszárnyájukba, a katonai hatóság azonban azt akarja, hogy a polgári hatóság — miután az áldozatokat már meghozta — tágítson egyet a szerződésen s engedje meg, hogy még két esztendeig, 1898. november elsejéig lehessen katonaság a citadellában. A fővárosi tanács minapi ülésén tárgyalta az ügyet s kimondotta, hogy kérni fogja most a jövő hónap elsején a citadellát. A főváros közgyűlése elé csak ezentúl kerül majd az ügy. A katonai hatóság azonban — be sem várva a közgyűlést — rögtön beköltöztette a citadellába az uj lakókat, a hazulról mostanában ide helyezett bosnyákokat. Most kétszeresen érdekes, hogy mit határoz majd a közgyűlés ?

1899

— A gellérthegyi citadella.

Ma végre valósággal átvette a főváros a katonai hatóságtól a gellérthegyi citadellát. Vegyes bizottság volt a citadellában s megnézte, hogy a főváros megszüntelte-e a citadella erőd jellegét. A főváros képviseletében Vaszilievits János tanácsos, Melha Kálmán tiszti ügyész, Leffel Adolf főmérnök, Seregi Zoltán tanácsjegyző és Hegedűs Ármin mérnök, a katonaság képviseletében Kittel ezredes és két százados jelent meg. A bizottság konstatálta, hogy a citadella erödjellegét, a katonai kincstár követelésének megfelelően, a főváros megszüntette. Kittel ezredes erre a citadellát véglegeson átadta a város képviselőinek. A katonai képviselők kijelentették, hogy a katonaságnak törvényben biztosított joga, hogy a Gellérthegyen huszonöt négyszögméter területen megfigyelő- és sürgönyállomást tartson fönn. Kijelentették továbbá, hogy a katonaság ünnepi alkalmakkor a Svábhegyről akarja megtenni a diszlövéseket. A bizottság ennek a kérdésnek a vitatásába nem ment bele.
BP HIRLAP 1899 06 22


1903

HAZÁNK 1903 október 3


A citadella lakói.

Budapest, október 2.

Múltúnkban rejlik az az igézetes erő, mely azt a törhetetlen hitet oltja belénk, hogy e nemzet ismét nagy lesz, miként vala hajdan, az Árpádok idejében s azután dicsőségteljes századokig. Létezik-e ország, melynek minden talpalattnyi rögéhez, bérceihez és síkjaihoz, völgyeihez és rónáihoz a bűbájos legendáknak, a megragadó történeti eseményeknek és a csodálatos hagyományoknak olyan megható emlékei fűződnének, mint nálunk? Csak itt, a főváros környékén bolyongva, akármerre teszszük lábunkat, múltúnknak mindenütt egy-egy dicsőséggel teljes, vagy megrázó epizódja tárul elénk.
A pesti oldalon, a Rákos messze elterülő síkságán ott véljük magunk körül a honalapító ősök nemzedékeit, akik dübörgő, tomboló méneiken, deli leventékként összeseregelve, a hon sorsáról tanácskoznak. S nem lélekemelő tudat-e, hogy a históriának idevonatkozó lapjain nincs egyetlen egy folt se, amely arról tanúskodnék, hogy ezeken a tanácskozásokon ne a hon érdeke uralkodott volna egyedül és ne a hon érdeke lett volna irányadó egyedül? Nem lélekemelő tudat-e, hogy azok a határozatok, melyek itt és akkor őseink által hozatlak, egy olyan alkotmánynak az alapkövei ma is, amelynél szebbet a világnak egyetlen egy népe sem tud felmutatni s amely a legerősebb bástyája nemzeti létünk alapjának ma is? Ne menjünk tovább Isaszegb, Gödöllö felé. Térjünk a budai oldalra.
A viruló budai hegyek között ha rezzen a lomb, zörren a levél, a keletkező enyhe fuvalom riadó kürt zengését hordozza szerteszét a légben. Hallani véljük e riadást. Hallani véljük, ahogy zeng, zenge- dez, visszhangot hagyva maga után, nem a szomszédos völgyek kanyarulatainál, hanem a tágas Európa messzeeső tájékain. Zúg-búg a kürt, hallóhali! S Mátyás király hírét zengi; zúg-búg a kürt, halló-hali s nagy időknek hírét zengi, amikor e mondás járta : a magyarnak nincsen párja! A közeli Visegrád festeni való várromjai is ilyen korra emlékeztetnek. Bókolt akkor is a magyarnak kelet, dél, észak, nyugat. Es mit érez a magyar ember Budavárában ?
A múltnak olyan eseménydus képe tárul itt eléje, hogy szinte-szinte félelemmel hordozza körül tekintetét, jobbra-balra az egyszerű, ősi és a nagyméretű, modem épületek sorfalai között. A Gellérthegy tájéka s maga a Gellérthegy, ennek zordon, kopasz és málladozó, meredek sziklafalai meg történetünk elejét és végét tárják fel egyszerre. Azt az időt, amikor a szelíd és magasztos elveken épült keresztény vallás szelleme előtt meghódolva, e világrész kultur- népeinek sorába léptünk és a mikor ezer esztendei közdelem után újra bebizonyítottuk, hogy e népek sorában helyet magunknak méltó jussal is követelünk.
Kell, hogy érdekelje a nemzetet, apraját-nagyját, ami ezeken a helyeken történik ma is. Tanulságos tudnia, hogy azok mai állapotukban micsoda összefüggésben állanak nemzeti létünkkel, küzdelmeinkkel s a kimagasló avagy hétköznapi eseményekkel. A mióta a Gellérthegyi citadella mint katonai erősség e jellegét elvesztette, azóta közelről nézve megváltozott annak külső képe is. A jelkép kedvéért megbontott kőfalon belül más élet uralkodik ma, mint ezelőtt. 




Ablakaiban cserépedényekben színes virágok illatoznak, falusias idilt varázsolva a környékre. Benn, a megcsonkított erősség falai között békés lakók tanyáznak.
Az udvaron apró-cseprő gyermeksereg játszadozik s ahol egykor, nem is régen félelmes ágyuk hatalmas testalkatai hevertek, ott ma fiastyukok szaladgálnak apró csibéikkel ide-oda, hogy fűmagot szedegessenek vagy valami hulladékot kapargáljanak kicsinyeiknek. Az a része pedig, amely egykor tüzérkatonák laktanyájául szolgált, egyes fülkéivel egyszerű, polgárias lakosztályokká változott. A rendőrség alkalmazottjainak egy része lakik bennük családtagjaival.
Bért nem fizetnek. A tanács kegyből juttatta nekik. Kezdetben nem nagyon törték magukat, hogy ide hurcolkodjanak. Akik azonban igénybe vették a kedvezményt, most nem bánják. Huszonkilenc család lakik az egykori citadellában, valami 80 gyermekkel. A hatóság azonban többnek a számára nem ad engedélyt. Téli időben nem valami kellemes az odavaló feljárás, nyáron azonban annál élvezetesebb ott lakni.
Az egyes lakások tágasak, kényelmesek s elég világosak. Legtöbbnyire két helyiségből s egy konyhából állanak. Akármerre néznek, az ablakokból gyönyörű kilátás tárul szemeik elé. Hogy élelmicikk- szükségleteikhez könnyebben hozzájuthassanak, szövetkeztek az egyes családok ugyanegy kereskedőnél egyszerre rendelik meg azt, ez pedig ingyen a lakásukra szállítja a holmit. Kút létezett ott azelőtt is. Vizet abból merítenek s hordanak maguknak. A legújabb emlékeinél fogva népszerűtlen citadella békés lakók kolóniájává változott tehát. E minőségében meg is marad hihétőleg mindaddig, amig a nemzet fekvéséhez és nagyságához képest, valami méltó, monumentális és emlékezetes műalkotást koronájául s a maga jelenének, múltjának és jövőjének szimbo lumául tetejébe nem épittet.



magyarország 1903 03.09

Brutális rendőr.-affér a citadellánál

 A múlt év junius hó 4-én, vasárnap délután fönn a gellérthegyi czitadella kazamatái között, a melyeket a főváros tanácsa most lakásoknak adott bérbe, egy kis czivódás kerekedett az ott lakók és egynéhány kiránduló fiatal gyerkőcz között. Kajári Pál rendőr felesége szólalközott össze egynéhány gyerkőczczel. A czivódás színhelyén csakhamar ott termettek Telegdi Balázs és Diószegi Balázs közrendőrök is, ez utóbbi czivilruhában. Újlaki János magánhivatalnok látva, hogy Diószegi — a kinek rendőrvoltát nem is sejtette — az egyik gyermeket megverte, odaszólt Telegdi Balázs rendőrnek, hogy vegye oltalmába a megvert gyermeket. Telegdi a helyett, hogy ennek fogta volna a pártját, odaszólt Diószegi kartársának, hogy öltsön egyenruhát s kössön kardot és igy mutatkozzék be a hívatlanul beavatkozó urnák. Diószegi szót fogadott s teljes diszben lévén, -igazolásra hívta fel Újlakit. Ez azonban csak a nevét mondotta meg, a lakását elárulni nem akarta.
A rendőr erre megragadta s erőszakkal bevonszolta a legközelebbi őrszobába. Eközben Újlaki kabátja elszakadt s szégyenszemre igy kellett hazamennie a vasárnapi sétálókkal zsúfolt utczákon. Személyes szabadság megsértésének vétsége miatt emelt panaszt Diószegi ellen, a kit a törvényszék vád alá is helyezett. Ma tárgyalta ezt az ügyet a büntetőtörvényszék Haupt bíró elnöklete alatt. A törvényszék a terhelő tanúvallomások alapján Diószegi Balázst bűnösnek mondotta ki személyes szabadság megsértésének vétségében s dr. Balázs Elemér alügyész vádinditványa alapján elitélte hat havi fogházra és 2 évi hivatalvesztésre. Az ítélet ellen az összes felek fellebbeztek.,



1904

Á citadella sorsa.

A citadella már nem fellegvár, hanem csali kőrakás. Kivonult belőle a katonaság', a fala egy részét lebontották, és hivatalosan kijelentették róla, hogy ezután semmi köze sincs a hadászathoz. Se meg nem védik belőle a fővárost, se meg nem fenyegetik. A citadella már ezután a tervezgetőké. Hadd törjék a fejüket, hogy mit lehetne a helyébe épiteni? Pantheont-e, emlékmüvet-e, sirboltot-e, ki* látásos csarnokot-e? Száz plánumnál többet eszeltek ki már a tervezgetők, de egyik sem kellett. Vagy nagyon fantasztikus volt, vagy nagyon drága. Vagy olyant ajánlott, amire semmi szükségünk sincs, vagy pedig olyant, ami nem illett a Gellérthegyre, a hatalmas, nyers sziklák fölé, a hosszú, keskeny fensikra, amelyen minden cifra architektúra elvesz az alulról nézegetők számára.



Megállapodtunk végre benne, hogy szépnek a citadella a legszebb azon a magas, hosszú, ormótlanul sziklás mészhegyen. A nagyvonalú, hatalmas körvonalú fellegvár. Olyan puritán egyszerű, mint az egyenes vonal, s olyan természetesen tehénkedik rá a hegyre, mintha együtt teremtetett volna a hegy szikláival. Mivelhogy jobb terv nem volt- pénz pedig még úgy sem volt, mindenki belenyugodott ebbe az ideiglenes megoldásba. Hiszen a citadella csak addig bántott, amig azt hirdette, hogy féken lehet tartani belőle a lázongó fővárost. Ma már arról tanúskodik, hogy «régi idő elmúlt, most másképpen fordult». Nem bánt a kőrakás semmit, csak a tenvezgető fantáziát izgatja. Hadd izgassa, hátha valamikor mégis csak kieszel valami ókosnak szép, szépnek hasznos, hasznosnak olcsó dolgot!

Újabb terv is akadt. Csak ideiglenes terv, de nagyon meglepi az embert. Az első kerület választmánya eszelte ki, és terjesztette a főváros tanácsa elé. Azt javasolja, hogy tegyék meg a citadellát hajléktalanok menhelyének. (rögzítve az amúgy is meglévő állapotot)
Van benne egész sor üres helyiség, kazamata, fészer, szoba, csarnok, költöztessék beléjük azokat, akik rászorultak a város istápolására. Akiket kilökött rongyos hajlékukból a vendéglátó, mert adósak maradtak a házbérükkel. Néhány hétre el szokta látni őket a kerületi elül- járóság. Hajlékot ad az olyan nyomorúságos családnak, amelynek fen tartó ja és fen tartottja kikerült a kövezetre. Van néhány deszkabódé, a kolera- veszedelem idején építették őket ideiglenes ispotálynak. A kolera régen elmúlt, de a nyomorúság sohase múlik el, megtették tehát őket, a deszkaházat Ínségesek szükséglakásának. Túlságos sok kolerásra nem számított a főváros, nem is rovatott össze sok ideiglenes kórházat. De túlságos sok a hajléktalan szegény családi s a hatóság igazságtalan dolognak tartja az, hogy csak azokat gyámolitsa, akik sorrend dolgában a kolerások örökébe léptek. Úgy érzi, hogy a többiről is gondoskodni kellene, így jutott eszébe a citadella benépesítése.
Érdekes terv, félig-meddig okos terv is. Csakhogy nem szabad következetesen végrehajtani. Mert nagyon sok olyan fölösleges vagy üres helyiség juthat az eszünkbe, amelyben nagyszerűen elférne a sok boldogtalan, nyomorúságos ember. Olyan hely, amelynek mégis más a rendeltetés©. Odafent a hegyen, az északi és déli szél bolondos találkozása helyén, félig-meddig idillikus világ támadna, ha ott megtelepitenék a szegény népet. 





A nagy várudvarban ujjongva hancúrozna a sok gyerek, a fákon, gerendákon kötelet húznának az asszonyok, hogy kiteregessék a rongyaikat, a kazamatákban pedig talán egyszer-másszor nyugodtan aludna a szegény családapa, aki olyan nagyon szabad ember, hogy nincsen se otthona, se munkája, se szolgasága, se reménysége.
Nyaralna a nyomorúság, esténként pedig kiülne a hegy szélére és lebámulna a nagyvárosba. A porba, füstbe, ködbe s a sötétségből kikacérkodó világosságba. És keserves gyülölséggel átkozná a nagy kavargást, amelytől nem tud boldogulni. Volt már ellenség odafönt a citadellában más is, olyan, aki leste a várost, és leste azt is, hogy hogyan ronthatná meg. Most ártatlanabb ellenség lesné a hajléktalan világból, onnan felülről, a citadella lőréseiből a várost. Nincsen fegyvere, ágyúja, okumumuláló messzelátója. Csak keserűsége, panasza, vádja van. Ez pedig nem sül el, nem pusztít. Csak magának az elkeseredett lelkében rombol.
Érdekes terv, jóságos terv. Nem tudom, hogy a városrendészet mit szól hozzá? A világrendészet nem ellenezné a megvalósitá&át. De a sétány ügy is nevezetes faktor. Van külön bizottsága és vannak külön szempontjai. És lesz bizonyára hozzászólása B sajátságos javaslathoz. Azt mondhatja, hogy a Gellérthegy sétakert, s hogy nem kellemes sétálóhely az, ahol az ember a nyomorúsággal találkozik. Igaza van. Csakhogy akkor az embernek ki kell sétálni a világból, csakis ott nem találkozik ezzel az édes testvérével. El kell rándulnunk az Óperenciás tengerhez, és át kell kelnünk rajta. Csak ott nem akad az utunkba olyan, akit kitudtak a gondtalanságból. Hanem az bizonyos, hogy a citadellához fogható hajléktalanok menhelye nem lenne az egész világon. Ki tudja, hogy nem menne-e idegenforgalmat gyarapító látványosság-számba ?
Viharos. 

PESTINAPLÓ 1904 0722

1909

Mi van a citadellában?

Igen, mi van?I Vasárnap van és kíváncsian csatlakozunk a felzarándokoló tömeghez. Tudni kell, hogy vasár- és ünnepnapokon ember ember hátán tolong fel a kopasz Gellérthegyre és a cél természetesen a citadella megtekintése. Apák, anyák, gyermekek, azután katonaság és női tisztelői, kart-karban, avagy kézt-kézben, esetleg a zsebkendő egyik csücskét a hadfi kezében, a másik csücskét a hölgy kezében, lépdelnek be a kikezdett falu citadellába. Bizonyára olyan várakozással, mint mikor az ember a Palazzó Dúcaié évszázados termeit és börtöneit megy megtekinteni. Telve tiszteletreméltó romanticizmussal, megindultságra készen. Tehát ilyen romantikus hangulat-előizzel terhelten lép be a pesti ember a citadellába. No, és most! Egy szűk kis várudvarba ér. A szűk udvarba hat ajtó nyílik. Az egyik ajtó előtt csücsül egy gyermekét öntejével tápláló albérlője a citadellának. A másik ajtó előtt finom, angol hidegvérrel egy másik bérlő csibukját tisztogatja, gyönyörű mélyfúrásokat csinálva egy öreg piszkáló dróttal a csibuk bensejében. Azután sorban a többi ajtók slőtt részint ülnek, részint fekszenek és csizmát, fazekat tisztogatnak, gyermek-lepedőt mosnak és így tovább.
És a kis poétikus várudvart betölti hat szellőzetlen konyha kellemetlen bűze. Miután mindezt kiélvezte a pesti romantikus, felmegy az u. n. nagyobbik várudvarba egy olyan kőlépcsőn, amelyen minden első lépcsőfok után a harmadik következik. Természetesen némi ugrással, — amint ezt sejteni lehet. Most azután feltárul előtte a nagy udvar. Középen díszük egy, már a Gellré- domb arányait felvenni készülő szeméthegy. Ez nem túlzás. Szemét, rongy, üveg és másféle hulladék hever itt némán, évek óta, heggyé növekedve, Cséryéktől merőben kiaknázatlanul. (cséri- telep!)



Es mily bűz, mily förtelmes szag! Bizonyos, hogy ha jártak valamikor boszorkányok a Gellértre, most nem járnak ide többé, amióta itt nyilt meg a budai pótszeméttelep. Nos, ez a nagy udvar. Láthatni még egy pókhálótól egészen beszött pince-gádort is, de hát oda senki sem mer közelíteni. Az irodalom ponyvásai azonban valószínűleg onnan táplálják ragyogó fantáziájukat. Meg kell jegyezni, hogy a vár fokára, a délceg várfalakra is fel lehet lépni. Mivel azonban a vaskorlátból már csak az van meg, amit nem sikerült ellopni, az ide tömegesen felránduló régiséggyűjtő globetrottereknek, hát bizony veszélyes egy kicsit az ott mászkálás. Némi csonttörésekkel járó leesések előfordulnak, de hát ki tehet erről? A citadella régi ágyufülkéit nem lehet megtekinteni, mert ma azokat a lakásszükség enyhítése céljából bérbeadta a város és pedig a humanizmus nagyobb örömére mindegyik odúhoz hasonló fülkét egyszerre két-három családnak is. Az ilyen odú fala 1 és fél—2 méter vastag, hogyne, hisz az ellenséggel kellett dacolnia. Ablak nincs rajtuk, csak itt-ott néhány kémlő-lyuk és ágyucsőnek való nyilás. Itt járna be a levegő a lakásoknak használt odúkba, ha nem gyömöszölték volna be a bérlők jó erősen rongyokkal meg kődarabokkal. Néhány sötét és a kiöntött piszoktól bűzlő folyosó is van. Ezeket azonban csupán a diszkrét magányt óhajtók keresik fel, de ők is bokáig piszkos cipőkkel távoznak onnan. íme, ez a citadella belül! Hogy azután kivül is elhanyagoltság, piszok és ázsiai látványosságszámba menő szemét van, ez majdnem természetes.
Augusztus huszadiki vendégeink és kongresszusi látogatóink miatt is jó volna a citadellában legalább egy kis ideiglenes takarítást csinálni. A végleges takaritás az volna, ha lehordanák az ocsmány bástyafalakat és a citadella helyét befásitanák, parkoznák. De ki mer ilyet remélni Budapest fő- és székvárostól?
S. S.    pesti hirlap 1909 aug 15


1913

Dal a rendőr sisakjáról
— Magyar stílben. —
Citadella
A Gellérthegy tetején,
Sisak van a
Rendőröknek a fején,
Betakarja
A fejét s a két fület,
Ez a sisak,
Jaj be ronda épület!
Mert a várost
 Egyre-másra szépítik
 Ezt a siskát A rendőrre építik.
Ez a siska
Bizony isten nem nehéz,
Összevissza
Harminc mázsa az egész.
Télen jéggel
 Lehet jobban hűteni,
Nyáron tűzzel
Lehet jobban fűteni.
Ha a rendőr
Nem bírná ki: az se baj.
Mi történik?
Legföljebb csak belehal.
Budapesttől
Száz mérföldre
 Mucsa van
 Mig ellenben
 A sisaknak csúcsa van.
A csúcson túl
— Ugy-e bár ez meglepő ? —
Nem rendőr van,
Hanem puszta levegő.
Ez a siska
Felül keskeny, alul tág,
Már előttem
Igen sokan szapulták,
Nem jól tették,
Mert a siska az, amely
A rendőrön
 Megjelöli, hol a fej!


A BUDAI CZITADELLA TITKAI.

Annyi naiv legendát, kalandos mesét talán egyetlen építkezésről se szőttek nálunk, mint a gellérthegyi czitadelláról.
Budapesti őslakók mint regényes középkori várat emlegetik, noha voltakép aránylag egészen fiatal. Csak most lesz 20 esztendeje annak, hogy fölépült s a tüzérágyúk dobogtatták meg a nagy fölvonóhidat.
Szomorú időkben, 1853-ban készült el a czitadella. Az idegenből ideszármazott Kasselik Ferencz tervezte és építette. A hegyi erősségben a fővárosra állandó fenyegetést láttak jó sokáig a hazafiak. Az ágyúk lőrései is mind «azért» fordulnak Pest felé, ámbár csaknem ugyanannyi rácsos ablak néz a czitadellából a budai hegyeknek, meg a Fehérvári-útnak, mint Keletre.
Egész mondakör élt a fővárosban a czitadella ágyúiról. Szinte közhit volt, hogy minden nevezetes központnak, vagy intézetnek meg van a maga ágyúja, a mely mindig a maga czélpontjára van szegezve tűzokádó torkával. A képviselőházat, a vármegyeházát is, meg a híres Komlókertet is külön ágyúval tisztelte meg a néphit, a mely azt tartotta, hogy minden ágyú mellett készen áll a tüzér s ha egyszer megadják a jelt, elbődülnek az ágyúk egyszerre : jaj akkor a szegény Pestnek.
A szép romantikának ma már vége van. Kiderült, hogy azok a puskaporral, meg dinamittal töltött földalatti folyosók csak az embereknek fantáziájában voltak meg. .Jámbor tüzér-katonák tanyáztak ott, a kiknek a kilátásuk fölséges volt onnan, de az életük rettenetesen unalmas. Dolguk voltaképen nem is akadt egyéb, mint ünnepiességek idején a díszlövések elpuffogtatása, meg a rengeteg nagy jelző-kosarak felvonása a hosszú póznákra, ha alulról vagy felülről személyszállító hajó közeledett a Dunán.
Van azonban a czitadella történetének egy nevezetes fejezete is. A hatvanhetes év végével a királyi fiskus vezetésével megindult egy
nagy pör egy csomó fővárosi munkás ellen, a kikről a vádlevél elmondta, hogy összeesküdtek a czitadella ellen, meg akarták támadni és le akarták rombolni. A monstre-pör általános fölmentéssel és nagy kudarczczal végződött.
A czitadella azután már nem igen szerepelt. Legföllebb mint a főváros legföltünőbb látnivalója provokált sok mindenféle tervet. Gróf Széchenyi István szeretett volna a helyére egy panteont építtetni a nemzet nagyjainak emlékére. A terv érdekében Rózsa Péter városi tanácsos később röpiratot is irt. Egyesek Árpád óriási szobrát, mások meg a szabadság szobrát szerették volna a helyére állítani. Később, a mikor aktuálissá lett a czitadella lebontásának kérdése, Jókai Mór a mellett kardoskodott, hogy ne bontsák le, ültessenek benne pálmakertet, csináljanak muzeumot.

BETÖRŐK RÉGI REJTEKHELYE.

A terv elaludt s nemrég bővített alakban föléledt. Nagy mulatóhelyet, sőt játékbankot is akartak ott csinálni, de a margitszigeti hatalmasabb plánum óta sutbakerült a gellérthegyi terv. Tizenöt éve, -— a mikor a katonai hatóság átadta a czitadellát a közmunkatanácsnak, — kiránduló-hely csak s újabban még — nyomortanya.
Rendkívül érdekes a föllegvár egész építkezése. Konstatálták róla, hogy a modern ágyúk korszakában bizony már alig felelne meg hivatásának, mert magasabb fekvésű helyről, például a Svábhegyről, rommá lehetne lövöldözni. Ámbár az anyag, a miből épült, oly szilárd, mintha örök életre szánták volna. Óriási falai: csupa terméskő. Belül meg valósággal fényűzést fejtett ki építője. A bástya körül a széles Rundgang, a hol az őrszemek sétálgattak, gyönyörű fehér márványból készült és tükörsima szine ma is oly tiszta, mintha minden nap megmosnák. A bejárat mélyen fekszik és a kapun belül az első kisudvar nem nagyobb, mint 10 négyszögméter. Innen a tágas nagyudvarba keskeny lépcső vezet föl, a melyen egyszerre alig fér el több egy embernél. Pedig a felső udvarban vannak az istállók és az ágyúszinek. Vájjon mikép hozhatták föl ide a hatalmas ágyúkat, hogyan tudták ide fölvezetni a lovakat? Megtaláljuk rá a feleletet, ha a meredek szélén ágaskodó vasdarúra visszaemlékszünk. Ennek a darúnak segítségével vonták föl az ágyút is, a lovat is és vele bocsátották ismét le, ha a tüzérek gyakorlatra vonultak ki.
A sűrűn egymás mellé épített lőréseken már nem meredeznek ágyúk, •— mind elvitték örökre. A kazamaták legénységi szobái is kiürültek, csak a deszkapolezok maradtak egyideig a falakban, de ellopták azokat is.
Betörők, tolvajok félelmes búvóhelye lett a czitadella, veszedelmes razziákat kellett a rendőrségnek ott tartania. Pár éve pedig szükséglakásokul adták ki az összes helyiségeket: legalább így valami hasznát veszik a hebehurgyán épített föllegvárnak. Tábori Kornél


Gellérthegyi tanulmányút.

— Tervek a Gellérttel és a Tabánnal.
(Saját tudósítónktól.)

 Ki emlékezik: még — vagy ki ne emlékeznék — azokra az időkre, amikor szinte minden héten uj Gellért- hegy-beépitési tervek születtek? Fantasztikus rajzok, képek láttak napvilágot. Voltak, akik vizeséit és halastavat óhajtottak látni a Gellért tetején, voltak, akik szerették volna a királyi palotát lerombolni és itt újraépíteni. Az a hasznuk mindenesetre meg volt, hogy a publikum és a főváros rémülten hőkölt vissza s a dolgot nem siették el. Hosszú pihenés után a héten újra egy Gellérthegy-inditvány került a főváros elé. G ellé r i Mór, az iparegyesiitet igazgatója mondja el ebben minden konkrét propozició nélkül, hogy most már csakugyan csinálni kellene valamit ezzel a nagy és szép puszta területtel. Ennek az indítványnak már egészen igaza van. Ebben a városban, ahol oly kevés a zöld folt, ahol beépítenek köztereket és parkokat, ahol pormentes és füstmentes levegőhöz nem lehet jutni, észre kell venni most már a Gellérthegyet, amelynek talán egyetlen hibája, hogy nem lehet hozzáférni, hogy távoli és kissé sivár, mindenesetre azonban alsóbbrangu „kiránduló- hely“ gyanánt szerepel, ahelyett, hogy fekvésének megfelelően mindennapi séta-hely volna.



Valamivel a Gellérthegy csúcsa alatt van egy vendéglő — hétköznap teljesen kihalt, — a budapesti ember számára legjobb esetben is ez a végpontja a gelléthegyi utazásnak. Még feljebb menni, a citadelláig: ez már felfedező ut. A három percnyi időt és a kevés fáradtságot azonban tökéletesen megéri. Ez egy darab az abszolutizmus romantikájából. Várnak építették, pedig már akkor is — az ötvenes évek legelején — rég túl volt rajta a haditlidomány, hogy stratégiai fontosságot tulajdonítson a Gellért tetejének. De hát akkor összeesküvést szimatoltak még minden bokorban s a rebellis pestiek Vesztésére nagyon jó volt ez a komor kötömeg. 




Szűk bejáratát körülvették hatalmas faragott kőkockákkal. Misztikus boltozott lépcsőkön át lehet feljutni a külső udvarba, innen pedig egy igazi, szabályszerű felvonóhíd vezet a vastagfalu és bűzös épületbe, amely azelőtt kaszárnya volt, most — a lakásínség enyhítő szere. Harminc kislakást ad ki itt a város, többnyire nincs hozzájuk konyha sem s fizetnek egy szobáért átlag évi száz koronát. A lakások többnyire dohosak, némelyiknek ablakából azonban fejedelmi kilátás nyiiik. Annak a panorámának egy-egy részletét kapják a citadella szerény lakói, amely a maga teljességében élvezhető, ha az ember az udvart szegélyező, helyenként lerombolt bástyafalak galériáján körülsétál. Egész Pest ott úszik előtte, porban ugyan, de azért minden ház megkülönböztethető s tisztán ki lehet venni, hogyan telepedett meg ez a nagy város éppen abban a katlanszerü mélyedésben, amely atj Dunához esik.
Déli irányban a városnak vége, minden zöld!,' Csendes, egy vonat robog át az összekötő hídon és a lármája idehallatszik, a hegy lejtőjén gyümölcsfák virágzanak fehéren és rózsaszínűén, egy kis tisztás helyen pedig — természetesen — a futball virul. Tavaszi napfény, langyos, ólmositó délután és teljes elhagyatottság. Pest kávéházaiban kétszázezer ember henyél e pillanatban, a gellérthegyi séta gyönyörűségeire azonban nem vágyik senki. Kizárólag a törzsvendégek vannak jelen. Facér suhancok, akik a meleg napon buzgón kártyáznak. A gyorsfényképész bódéját még csak most festik, a ringlispU falovai pedig elhagyatottan pihennek. Néhány bennlakó, apró, mezítlábas gyerek csavarog körülöttük, mig csak észükbe nem jut, hogy szomjasak.
— Az a tyúk ad majd vizet — mondja rövid szemlélődés után az egyik.
A „tyúk“ — hat-nyolc éves kisleány, aki egy játék-öntözőt cipel, egyébként pedig a vizet ridegen megtagadja.
A körutak korom-fürdője után a levegő egyenesen egy klimatikus gyógyhely képzetét kelti fel, de tökéletes az elhagyatottság s primitívek az állapotok. Akárcsak a Tabánban, amelyen át lesétálunk a Gellérthegyről. Milyen mulatságos és romantikus, kedves és primitiv ez is. Apró házak, mintha játék-szerek volnának, egy falhoz hihetetlenül pici fabódé csatlakozik és ebben borbélymühely van, a sarki fűszerest Méz Mártonnak hívják s nem kevésbbé originálisak az utcanevek is.
A Tabán sorsa, szabályozása most egészen aktuális. A város készíttetett egy gipszmodeilt, amelyen rajta van minden görbe utcája, minden csepp háza, úgy, amint még áll, az egész környékről, a Gellérthegygyel együtt, vagy amint rombolni kezdik, a szép és modern villákkal, amelyek helyenként már kinőttek földjéből. Mert vannak sokan, akik már is felfedezték a Tabánt és a Gellérthegyet és tudják, hogy ennek déli oldala valóságos Riviéra, állandó napsütéssel.
Amikor aztán a sétának vege, ott vagyunk újra az Erzsébet-hidon és gyalogolunk vissza Pestre: már tudjuk, mit kellene legelőször is, azonnal, rögtön cselekednie a Gellérthegy és a Tabán érdekében is. Tehát: közlekedést csinálni. Az Erzsébet-hidon végig vannak fektetve a sínek, de villamos nem megy rajtuk. Hihetetlen, elképzelhetetlen barbárság, bizonyítéka e publikum példátlan birka-türelmének. Nem megy villamos és következésképpen a hid is üres. A Gellert is, a legszebb parkokkal, a legnagyszerűbb monumentummal üres marad közlekedés fiiján. Amit, mint amerikai példát, annyiszor idéznek, itt meg kellene próbálni: megcsinálni a villamost, fogaskerekűt és siklót a Dunától a Tabánon át a Gellért tetejéig s aztán bámulni, milyen gyorsan és természetesen telepednének le villatulajdonosok és szórakoztatók, kislakások és középületek.
      i.          Ami pedig a Gellért tetejét, koszorúját illeti: a citadella maradványa jól illik hozzá, de azért nem kell hinni, hogy műemlék volna ez. Műemlék legfeljebb a Kasszelik-örökösöknek, akik vagyonukat az öreg Kasszelik építőmesternek, a becsületes, jó kőfalak vállalkozójának köszönhetik. Mindenesetre megtanítja ez a citadella az értelmes építőművészt arra, hogy körülbelül hasonlóan cifrázatlan legyen az a középület, amely majd itt emelkedik, mint a mai fal, amely mintegy próbamodellnek tekinthető. Nem hivalkodó, fel nem tűnő, egyszerű és nagytömegű — milyen komikus a hegy oldalában a Szent Gellért-szobor arkitekturája — hogy betetőzze és lezárja ezt a hegyet, amely fölött most már csaknem húsz éve rendelkezik szabadon a főváros, anélkül, hogy el tudná határozni: mit csináljon vele.
    ii.           
  iii.          L. G. PN 1913 04 06
*

 1916
est1916 03.02

Fogolyszállás lesz a Citadella

— Az Est tudósitójától —
.
A gellérthegyi Citadellában mióta a kincstár a fővárosnak a 'a át és a katonaság kivonult belőle, így 30— 32 szegény család kapott lakást. A Citadella egy részét lebontották, megfosztva várjellegétől az erőditményt, a megmaradt részibe <5000 korona költséggel válaszfalakat huzatott a főváros és *egyszoba-konyhás« kislakásokat alakított. E kis lakásokban él évek óta a gellérthegyi kolónia, s az I. kerületi elöljáróság részben 100—200 koronás évi bérekért és részben őri és utca- seprési munkálatok szolgáltatása fejében adta ki a lakásokat, főleg olyan szegény lakók részére, a kik a Tabán rendezése következtében hajlék nélkül maradtak. Munkások sok gyermekes családjai, a kiket éppen a sok gyermek miatt másutt be nem fogadtak, ezenkívül néhány rendőr, meg »köztisztasági alkalmazott«, magyarul utcaseprő lakik ma a Citadellában. Egy kis kantin és füszerkereskedés is van itt, ettől vásárolnak a lakók.
A múlt héten nagy szomorúság érte a Citadella lakóit, mert az I. kerületi elöljáróság május 1-ére az összes lakótokat kipaterálja. Elképzelhető a szegény emberek baja a mai sulyos viszonyok között. Nagy a sírás és panaszkodás, melynek hangját mlhozzánk is eljuttatták.
Utána jártunk a dolognak s meggyőződtünk, hogy bizony szóról-szóra igaz a felmondás. Május 1-én feloszlik a citadella gyarmat.
A dolog előzménye különben az, hogy már vagy egy évvel ezelőtt, katonai bizottság járta be s tekintette meg a Citadellát, jelezve, hogy katonai célokra fogják felhasználni* A célt nem ismertették, de az bizonyos volt, hogy nem erődítési munkálatokról van szó. A lakókat ekkor figyelmeztették arra, a ml most bekövetkezett.
Ma már azt is tudjuk, hogy mire kell a Citadella, A szegény tabáni menekültekei az orosz foglyok kedvéért tessékelték ki. Többször szó volt arról, hogy Budapestre küzmunkálatok elvégzésére orosz foglyokat hozzanak, de a hatóságok, különösen egeszségügyi okok miatt, semmiképpen sem látták kívánatosnak, hogy muszka katonák kerüljenek a főváros területére. A gellérthegyi Citadella, mint elkülönített hely, alkalmasnak látszott erre a célra. Az a 40 vagy 43 orosz fogoly, kiket most a főváros útépítési munkálatainál foglalkoztatnak, a gellérthegyi kőbánya barak- jaiban lakik. Ezeket most feltelepitik a Citadellába s a még ezután felhozandó foglyoknak is itt lesz a szállása.
Arra a kérdésünkre, hogy hát a hajléktalanul maradt lakókkal mi történik, illetékes helyről azt a választ kaptuk, hogy a fővárosi kislakások bérbeadásánál első helyen a Citadella kilakoltatott lakóira lesznek tekintettel. A mennyiben államsegélyben részesülnek s a mostani újabb bevonulásokkal még több államsegélyessé válik közülök, a? elöljáróság gondoskodni fog, hagy lakbfrtérUisiiket felemeljék. A kik pedig államsegélyben nem rém szcsülnek, azokat társadalmi segélyben fogja részesíteni az elöljáróság.
Ez a 30—32 ember mindenesetre megérdemelné, hogy lakáskérdésüket nem feltételesen, de teljességgel megoldja a főváros*


KIŰZETÉS A PARADICSOMBÓL ...AVAGY A CITADELLA LAKÓI

Új Idők 1916 április 16

  A Gellérthegy levitézlett fellegvára — a szabadságharc után 1851-ben Pest fékentartására épült - csákánytól kikezdett kőfalaival szürkén, elfeledten gubbaszt már régen a magyar vértanú püspökről elnevezett hegy dolomit-kőszikláin. Hosszú idők után most újra beszéltet magáról ifjúságunknak ez az ódon és zordon barátja, akinek sötét szemei, a komor lőrések, üresen bámulják a Duna bal partjáról vele immár büszkén farkasszemet néző várost. A citadella lakóinak ugyanis május elsejére felmondott az elöljáróság, mert a fellegvárba orosz hadifoglyokat szállásolnak.

A hatvanöt esztendős, masszív falak mögött — újság ez a legtöbb pesti ember számára — harmincöt család él, háromszáz lélek, közte száz gyerek, apró emberkék, akiknek legtöbbje Tabán düledező, rozzant házaiban látta meg a napvilágot és amikor a pittoreszk városrészre halálos ítéletet mondottak a városatyák, kerültek fel a gellérthegyi fellegvárba.


 Gellérthegyi gyerekek

Labondi mester, a citadella házfelügyelője, azaz pardon: várfelügyelője, az érdemes utcaseprő-felügyelő egyébként, kormányozza erős kézzel a hajdan nevezetes, ma már csak múltja emlékein élődő fellegvár kis respublikáját. Dolga bizony akad elég. Különösen a gyereksereggel, amely vidáman és boldog zsivajgással csintalankodik a bástyafalakon, a dohos várfolyosókon, a boltíves termekben, ahol mintha a történelem levegője fülledne.

A kilakoltatás elsősorban is ezeket a kis magyarokat érinti szomorúan. Vége lesz a vidám szilajkodásnak, a háborúsdinak, melyre a citadella hepe-hupás udvara, lőrése, hidjai, folyosói oly igen alkalmasak voltak. De csüggedten várják a költözködés terminusát a szülők is, szegény munkásemberek, napszámos, utcaseprő, lámpatisztogató, postás, rendőr családok. Esztendők óta, olyik család 6—8 éve lakik már a fellegvárban évi 100—120 koronáért, olyik pedig ingyen.

 Kilátás a lőrésekből

Nem egy kis citadellabéli lakos itt látta meg a Gellérthegyre tűző napvilágot és még sohasem járt lenn, a nagy tarka paloták kőzött, amelyeket a muskátlis cserepekkel telerakott szúk kis várablakokon át, meg a lőréseken keresztül annyiszor megcsodáltak.


Egy vasárnapi turistaútunk alkalmával végigjártuk a citadella érdekes tanyáit. A festői külsejű lakóhelyek közt is kiválik az egyik lakás. Találékony lakói úgy oldották meg azt a problémát, hogy a várudvar megkerülése nélkül eljuthassanak a baromfi-udvarukba, ahol egy kis sertéshizlaló ápoltjai túrják a földet rózsaszín orrukkal, hogy az ablak alá gránitkockákból lépcsőt raktak és így ajtóvá léptették elő az ablakot.

A citadella népét kis köztársaságnak mondottuk. És valóban az is. Lakói függetlenítették magukat Budától és Pesttől. Saját külön szatócsüzletük van.

  A citadella legkisebb polgára

A vár kapujában hűzódik meg a kis vegyeskereskedés, amely évek óta üzleti verseny nélkül látja pultjánál a citadella népét. Szivartól a fénymázig minden kapható a kis szatócs-boltban. A citadella italszükségletéről egy mosolygós, köpcös korcsmáros gondoskodik.
       A fából rótt vendéglőépület bizakodóan lapul meg az  egykori felvonóhíd tövében.  Takaros kis kerthelyiség is van  és jobb időkben, de most is gyakran csapol a derék korcsmáros, a fellegvár Ganymedese.

A gellérthegyi kis köztársaság életét Fischer néni édesíti meg. Ö a cukrász. Az üzletének nincs valami fényes portálja, sőt egyáltalán nics cégére, mert a bolti berendezés csupán egy kecskelábú asztalka, amellyel a várudvarban vándorkereskedést űz.

  Vasárnaponként a legélénkebb az élet a citadellában. Ilyenkor kivonul a várból a gyerekhad és az ünneplőbe öltözött szülék és a vár tövében sátortütött „vurstli" örömének hódolnak. A kis tabáni lovasok keményen megülik a „ringlspiel" paripáit, az öregeik pedig eltereferélnek a vendéglőben és „magasabb nézőpontból", ami a Gellérthegyről nem is ördöngösség, megvitatják a háború dolgait.

Az utolsó vasárnap, amikor a kilakoltatás blokádjának kényszere alatt, a citadella 300 főnyi lakóserege hősi védelem után feladja a várat, bizonyára nem lesz ilyen vig.

Várkonyi Titusz