Színházi Élet - Színházi Hét Színházi Élet - 1929/19. szám
MÁJUS
A LUMPOK KÖNYVÉBE
IRTA: KRtDY GYULA
Május elseje hivatalos „durchmars" volt a pesti korhelyek sajátszerű kalendáriumában.
A „durchmars" jelentett két napig vagy esetleg három napig tartó ébrenlétet, amikor szundikálni legfeljebb csak nappal lehetett, egy-két fertályórácskát, valamely barátságos sörház árnyékos sarokasztalánál. Még pedig csak félkarra dőlve.
De ez a szundikálás csak lopott öröm volt, — alkalmas hely volt rá a régi Bécsi Sörház a Király-utcában, Budán a csendes Mély Pince, ahol a szundikálók találkozni szoktak.
Általában igazi „durchmars" idején tilos volt minden alattomos alvás, ébren és vígan, pohár, zene és kedves hölgy társaságában kellett tölteni az időt annak, aki a társadalmi szokásoknak eleget akart tenni.
A május elsejei „durchmars)) rendszerint 48 óráig tartott.
Kezdődött valamely józsefvárosi vagy budai kocsmában, ahol esetleg már a szabadban, az udvarban leheltett vacsorázni a levelező vagy rügyező hársfák, diófák, ecetfák alatt, (amely utóbbiak nagyon szeretik a korhely embereket) de ha a levegő még hűvösnek bizonyult vacsorázás közben: szabad volt bevonulni az üveges verandára is, azokba a kedves szaletHkbe, fiiagáriákba, függönnyel is védett kuglizókba, ahová szívesen elguritották a söröshordót a söntésből megcsapolás végett és igazándiban az volt a mulatságos, ha a vacsorázó társaság, tagjai sajátkezüleg csapoltak, szivart, bort adtak a csaposlegénynek, hogy békében hagyja őket. Parányi István, a terézvárosi adókivető bizottság elnöke, udvari tanácsos, igen jól tudta csapra verni a söröshordót, miután félkézzel felemelte azt.
Ámde a legkellemesebb szaletliben is eltelik az idő, éjféltájban, pláne éjfélután mehetnékje támad a jóravaló durchmarsozónak a város belső részei felé akár a Józsefvárosból, akár Budáról.
A kocsmáros amúgy is előadta minden tudományát, borát, szívességét; meg is szerelmesedtek azok, akik rendszerint minden kocsmárosnéba beleszeretnek, ha friss, fehér blúza van és sajátkezüleg süti a rostélyost, uj hangokra, uj élményekre vágytak a legkonzervativabbak is. Meg kell sétáltatni a pocakokat, legalább is feketekávé irányában, mert erre a folyadékra szüksége van minden éjszakázónak. A sör kifolyt, a vendégek visszhangos, kertes budai utakon ballagtak Pest felé, ahol a bérkocsisok már éjfél óta pántlikás, virágos lovakkal jártak, a kabátjuk gomblyukába ibolyaesokrol tűztek, az egykori nagymező-utcai Orfeum-kávéház előtt Turf Karolin, ez a kedves bécsi asszonyság éppen utolsó virágait osztogatta azoknak az éjszakai fiákereseknek, igy Stern Árpádnak is, akik a május elsejei hajnalt felvirágozott hintóval várták és csak uri vendégeket engedtek fel kocsijaikra.
Az egykori Somossyban, az Orfeum-kávéházban már csak féllábon játszott a cigánybanda, a háttérben állongtak a bögőhordozók, az első kakasszóra menendő volt az egész gyülekezet, cigányság és uraság, hölgyközönség és pincérség, a legbölcsebb Blau bácsi, (aki csak május elsején ment ki a poros Városligetbe, egyébként a Terézvárosból élete végéig ki nem mozdult) a páholypublikum, amely egész életét tiszta helyen, frakkban, angol toalettek körül töltötte, de még maga a kávés-gazda is: kifelé innen, ki a Városligetbe, hogy „vurtsli"-ban, terítetlen asztalnál, goromba vendéglősnél, rossz bor, meleg sör, pállott étel, szobalány-primadonna, vergóniás baka hintáslegény, ligeti legénység" közepette szórakozzék, amikor a hajnal derülni kezd. Talán nem is számított Pesten úriembernek, aki május elsején a városligeti fotográfusnál meg nem örökittette magát, aki nem valcerezett kimenős szobacicákkal, aki nem ringlispilezett ismeretlen, uj barátokkal, aki nem csinált valami bolondot májusnak elsején, amikor nem volt szégyen fiákeres-lovon, frakkban, cilinderben, lakkcipőben se lovagolni a Stefánia-uton.
Aczél Béla báró, a Park-Club igazgatója megtette ezt, sőt Károlyi Pistáról, a gavallérok királyáról is ezt beszélték. A terézvárosi adókivető bizottság elnöke pedig minden adósával kibékült ezen a napon.
Ha elsorolni akarnám, hogy mi volt egy régi május elseje, hajnalban, reggel, napsütésben Pesten: bizonyára nem lehetne végére érni a mondanivalóknak. Maradjunk tehát csak „durchmarsozó" lump-barátainknál, akik esztendőkön gyakorolt szokások, hagyományok szerint ünnepelték május elsejéi. Forgács János, akinek a ligetben volt gyógyszertára, volt a fővezére a ligeti mulatságoknak, foglalkozásánál fogva ismert mindenkit, tudta a kocsmárosokat, de a hintáslegényeket is, mert a patikusra néha mindenkinek szüksége van. Hires jókedvű ember volt, aki a birkózásban is megállotta helyét. Itt volt az öreg Wampetics, akit ugy ismertek Pesten, hogy tud versenyt ordítani az állatkert oroszlánjaival. Itt volt Keresztes, az amerikai vendéglős, aki mindenáron amerikai stílust, redszert akart meghonosítani a ligetben.
A Víztoronynál Müller Karcsi vendéglője volt, itt tudtak igazában bécsi valcert táncolni, mert fiákeresek voltak a vendégei. Szép, kiadós verekedések folytak le itt egy-egy valcerkirálynő miatt. Művésznői pályák indultak el a víztorony melletti csárdából, amely rendszerint a régi Népszínházba szállítja innen tehetséges növendékeit. A tegnapi fiákeres-táncos esetleg a bakon várja a szinház kiskapujánál előadás után a felfedezett művésznőt.
Nem, sehogy se volt hitelrontó cselekedet május elsején, fényes délben a fiáker sarkába dőlve álmosan, fáradtan hazahajtatni az Andrássv uton. Szerencsés dolog volt valahol egy kis sörházra bukkanni, hol a május elsejei vendég csendességben elgondolkozhatott az éj és a nap eseményein. Elgondolkozhatott a vidám arcokon, amelyekkel útjában találkozott; elgondolkozhatott a drága hölgyeken, akik a régi Pesten nem fukarkodtak a csókjaikkal, simogatásaikkal, gyengédségeikkel; elgondolkozhatott az ismeretlen jóbarátokon, akik megtöltöttek minden kocsmát, vendéglőt, színházat, mert mindenki talált életében könnyű szerrel valamely olyan okot, amiért egy napig jókedve lehessen.
Május elseje. Nyisd ki az ablakot. Kinek van a legszebb fiákere, barátnője, kalapja a városban?
