1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2018. október 31., szerda

KRÚDY 140

140éve 1878 október 21-én született Csákányi Gyula néven Krúdy Gyula .Az aláabbi fotón  1913-ben az ügetőn látható Bródy Sándor társaságában.






A vendéglátás



( Szindbád-történetek)
Irta Krúdy Gyula



Élt egy özvegyasszony M.-ben, akihez Szindbádot bizonyos régebbi ismeretség fűzte, úgy hogy mikor a végzet kiszámít-hatatlanságából az asszony özvegy lett, Szindbád megjelent a városkában, hogy a megboldogult hátrahagyott ruháit felpróbálja. Talált is egy sárga felöltőt, amely kedvére látszott lenni. 

— Ebben járt a megboldogult a vásárokra és mindig sok bankót hozott haza a zsebében, -— mondta •az özvegy, hogy kedvet csináljon Szindbádnak a kabáthoz. 
Szindbád a kabátban előlről-hátulról nézegette magát, kipróbálta a szarvas-aggancsból való gombokat, a zsebekbe mélyesztette kezét, pár lépést tett a tükör előtt. 
— Mintha csak a szegény uramat látnám! — kiáltott fel Ibolyka. — 
Hatha még a bajuszát is kipederné, mint ő szokta! 
Ibolyka a sárga felöltőben a javában álló szüretre is meginvitálta Szindbádot. 
" -— Helyes. Úgyis bánatot szüreteltem pár esztendőn át, nem árt egy kis édesmust a sok fanyarság után, — sóhajtott fel Szindbád. 
A kocsi kerekei úgy pörögtek a szőlőshégy lábánál, mintha azokat a rakétákat utánoznák, amelyek majd estére kavarognák a magosban. A zöld kapu a szüret tiszteletére újonnan volt festve, hogy a vendég örömmel nyisson be. Kerek kő mélyedésében barackfa tuskói alatt a venyige keserű füstje, életvidámító lángja repkedett, mintha ezzel örökre el volna felejtve minden bánat, amely a földön volt idáig. A szőlőszedő lányok kövéren guggoltak a levél-lombok alatt, mintha azokat a nőket példáznák, akiktől ezentúl csak jót és kellemeset várhatunk. 
Ibolyka, bár romantikus nő volt, nyomban észrevette Szindbád lázas érdeklődését a szedőlányok iránt. 
— Tolvajok ezek mind, lelkem. Kicsipegetnék a legszebb szemeket a fürtből, ha ki nem fognék rajtuk. Reggelenkint egy félóra hosszáig szabad nekik szőlőt enni. Addig úgy telerakják magukat, hogy el megy az étvágyuk. 
Szindbád' búcsúpillantásokat vetett a szőlőillatú menyecskék felé, vége van annak, hogy velük együtt szedhése a fürtöket. Egy karót vett tehát a kezébe és a tüzet piszkálta, mintha ez volna a legfőbb gondja a világon. De egyszerre feleszmélt, mert lacipecsenye finom illata szálldosott feléje a szomszédos szőlőből. Csakhamar fel is fedezte azt a formás asszonyságot, nki' a szomszédban a pecsenyét forgatta és közben úgy hajolt a tűz felé, mintha szerelmes volna bele. 
Ibolyka figyelemmel kísérvén Szindbád kalandozó pillantását, így szólott a lovaghoz: 
— Az idén nagyon döglik a disznó, azért sütnek mindenütt lacipecsenyét a szőlőkben. Mi majd roston csirkét sütünk. 
Szindbád nem vetett többé epedő pillantásokat a pecsenyés asszonyság felé, mert most új látnivaló kötötte le a figyelmét.Fiatal kisasszonyokhemperegtek, bukfenceztek, pajkoskodtak egy közeli szénaboglyában. Mielőtt Ibolyka bármilyen megjegyzést is tehe tett volna. Szindbád lalpraállott és a kisasszonyok közé keveredett. Már javában hányta a bukfencet a boglyában, miközben valami alattomos módszerrel jól megkacagtatta, megvisongatta a hancúrozó leányokat, amikor Ibolyka a helyszínére érkezett és méltóságteljesen körülnézett : 
— Valóban nem hittem volna, Szindbád, hogy arra tanítja húgaimat, hogyan rongálják ruháikat, elvészítgessék hajfésűiket, elszakgassák kötényeiket. Azt hittem, hogy már benőtt a fejelágya vén ember létére. 
— A bácsi meghúzta a hajamat, — jelentkezett egy kisasszony, aki kedvében szokott járni Ibolykának. 
Szindbád védekezőleg mormogta: 
— Szüret van, vagy mi á szösz. 
De szégyenkezve lecsúszott a szénaboglyáról és elkullogott abba az irányba, amelyet Ibolyka felemelt keze jelölt ki neki. Az irány pedig a présház felé vezetett, ahol már megterítve, felvirágozva, edényesen, mint valami kicsípett lakodalmi vendég várakozott az asztal. A poharakba szakértő kéz vegyítette a mustot az óborral. Az eresz alatt feltűnő apró legyek azt jósolták, hogy nemsokára beköszönt az esős időjárás, sietni kell tehát az élet örömeivel. Az evőkések fényesre súrolt lapjain utoljára csillant meg a húnyo napsugár. A közeli Bükk-hegység őszi gyászruhában, elnémulva merengett a szüreti táj felett, mintha őt már ilyen csekélység nem érdekelné. 
Ibolyka fehér kötényt kötött és úgy sürgött-forgott a tűzrakás és a présház körül, mintha: azt akarná elhitetni Szindbáddal, hogy most már így fog történni mindig az egész életen keresztül. Szindbádnak eszébe ötlött, hogy Ibolyka nagyapja fogadós volt a városkában, nyilván itt tanulta gyermekkorában az asszony a szives vendéglátás különböző fogásait. A csirkecombokat oly gondosan forgatta a roston, mintha gyermekei'lettek volna. Az olvadó zsírokat, szalonnákat olyan lágy cipóra csurgatta, amilyen cipót Szindbád még életében nem evett. A kasokból a legépebb fürtöket válogatta ki, mintha egy herceget várna vendégségbe. Szabó nénit, egy öreg asszonyságot úgy megfuttatta a présház körül, mintha nem is egyszerü szüretről, hanem legalább is eljegyzésről volna szó. 
Szindbád csak nézte, nézte azt a repkedő fehér kötényt a tüz körül, amelynek környékén most mindenféle régi,ízek, zamatok, szagok jutnak eszébe... Régi fogadók, amelyek előtt alkonyattal állott meg a postakocsi az utazókkal és a konyhában már nagy piros láng emelkedett, mint a beteg ember előtt a jó egészség képe. Kövér asszony siet elő kövér konccal, amelynek fűszerein, ízén át újra virulni kezd a koplalásban hervadó gyomor. Piros bort tesznek piros abroszra és piros ablakon át néz be az ebédlőbe a piros napsugár. Szentkép van a falon, amely áldólag tekint le a falatozó utazó felé. úgy hogy az utasnak kedve szottyan néma, de annál bensőségesebb felköszöntőt rebegni a fogadó pátrónusa felé. Majd papucsaival jókedvű ütemeket verő szolgálóleány viszi előre a gyertyát a kanyargós grádicson, ahol kellemetes ágy várja a fáradt utazót, hogy abban szülőföldjéről álmodjon. 
— Mily jó volna elutazni! — mormogta Szindhád félhangon, hogy Ibolyka darab időre abbahagyta a pecsenyeforgatást. Elámulva nézett Szindbádra: 
— Hová az ördögbe menne? Nem jó tán itt a szüret, nem eresztett elég bőven a hegy, nem kisérte cl idáig étvágya vagy szomjúsága? 
Szindbád egykori utazásaira gondolt, száncsörgést hallott képzeletében, mikor is pirosderékú tornyok felé nyargalt a Kárpátok között. 
— Mit ér. ha nem enged megismerkedni idegen nőkkel, akiknek újra meg újra elmondhatnám azokat a bevált szép szavakat, amelyeket a nők állítólag életük végéig nem tudnak elfelejteni? . . . 
Ibolyka villájára tűzött egy csirkecombot és figyelmesen vizsgálta, hogy mennyi sütés szükséges még a jóízüségéhez. A villa két ága között fürkésző pillantást vetett Szindbádra és minden harag nélkül azt kérdezte: 
— Hazudozni szeretne nőknek? 
Szindbád szótlanul bólintott. 
Ibolyka felelet helyett elővette a kávédarálót és két térde közé szorítva, letelepedett Szindbád szomszédságába: 
— Ne mondja, hogy nem látom szívesen. Az én vendégszeretetem 
hires messzi vidéken. Nem akarom, hogy elégedetlen legyen nálam. Hazudjon tehát, Szindbád. Hazudjon addig, amíg a csirke. megsül és én ezt a kávét megdarálom. 
Szerelem, — kezdte Szindbád azon a régi szélhámos hangon, amelynek hallatára nyeregben száguldó svindlerek, feldühödött apák és férjek pisztoIyai elől menekülő nőcsábítók jutnak az emberek eszébe, de nem a nőkébe, akik ezeket a hangokat meghallgatják. 
Szerelem, — ismételte lágyan tremolázva, hogy a hallgató azt hihette volna, hogy az előadó öngyilkossági tervének végrehajtása végett jött éppen ebbe a városba, ahol majd egy sírkeresztre ráborulva megtalálják holttestét. 
Szerelem, — búgott fel még egyszer Szindbád, miközben a kávédaráló halkan pörgött, durúzsolt, dörgicsélt, mint a szép, nyugodalmas, hosszú élet hangja, amely a csendesen parázsló barack-tuskók puffanásai mellett hangzik. „Mindig, mindig csendben élnünk" — mondogatta a kávédaráló, amíg hirtelen elhallgatott, mintha Szindbád szavai állították volna meg. 
Az asszony a tűzhöz lépett és villájára tűzött egy csirkecombot. 
Majdnem odaégett a huncut! — mondá és vidáman nyújtotta Szindbád felé az ízletes falatot. — Maga is útonálló, mint az én szegény uram volt.

Új Idők 1924

2018. október 29., hétfő

A GELLÉRTEN ANNO 1871

Vasárnapi Ujság – 1871 nov 12 Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények


A Gellérten (képpel).

Valaki azon állítást koczkáztatta nem régen hogy a pesti lakosság kilencz tizedrésze csak hallomás után ismeri a budai hegyek pompás részleteit. Bármily képtelennek tűnik is föl első pillanatra ezen állítás, el kell ismerni annak igazságát. Vannak jómódú családok Pesten, akik huszharmincz év óta laknak a fővárosban, és soha sem látták a zugliget bájait. A nagyvárosi emberek egy nagy részét természettanílag a „barlanglakók" osztályába lehet sorolni — és joggal. Páris és Londonban — e két óriási világvárosban , akárhány öreg ember van, aki soha sem látott oly mezőt, melyen Petőfi szerint a buzakalászok „gazdag oczeánja ringatózik.«' E különös, és bizonyos tekintetben elszomorító adatot a statisztika utján birjuk. A nagyvárosi ember, főleg ha a társadalom szegényebb osztályához tartozik, vajmi keveset tud a természet nagyszerűségéről: az erdők árnyas és illatos magányáról, a rétek buja növényzetéről, a mezők áldásos terményeiről. A mit a falusi gyermek napról napra lát: a virágzó gyümölcsfákat, a sárguló buzakalászt, a röpködő pillangót, a faoromra odabigyesztett madárfészket, a legelő gulyát — azt sok vén fővárosi ember tán kora  ifjúságában látta csak és azóta egyszer sem. — Mi csodálandó van hát benne, hogy a budai zugliget szikláit és pázsitjait, erdőit és völgyeit akárhány fővárosi ember nem ismeri? Hisz ott van közvetlen szomszédságunkban a vén Gellérthegy, ez a tiszteletre méltó aggastyán, melynek haragos zöld lejtőjén oly kevés ember fordul meg, pedig hát itt fekszik előttünk mogorva kopársá
gában, szemben a rakpart nyüzsgő életével, lábainál a fejedelmi Dunával. A meddig lejtője házakkal van boritva, addig sok fővárosi ember ismeri a Gellértet, mert hát ez apró házakban, melyek a pesti oldal kolosszális palotái mellett kártyavárak gyanánt tűnnek föl, — bort mérnek, még pedig oly bort, minőt Pest fényes vendéglőiben kap az ember.
A bormérő saját termesztése a tüzes bikavér, mely annyi fejet tesz zavarossá naponként, és oly sok lábra nézve nehéz föladattá teszi az egyensúly megtalálását. A budai hegyek bora az, s a Gellért északi lejtőjének nem egy házában a déli lejtőn termett szőlőnedvet fogyasztják gazda és vendég.



Pedig a Gellért nagyszerűsége ott kezdődik, a hol házai végződnek. És mily kevés ember ismeri e nagyszerűséget! Lépésről-lépésre menve föl lejtőjén a kanyargó kocsiúton, uj meg uj tájkép bájolja el az ember szemét. Nincs az az elsőrendű panorama, melynek üvegei mögött változatosabb és tarkább tájképcsoportok tűnnének elő, mint itt a Gellért lejtője és ormáról. Pár száz lépést fölhaladva az uton, mely szőlők között kigyódzik a szürke czitadella felé, lábaink alatt látjuk az egész Tabánt, Buda e legrégibb külvárosát. Nincs szükségünk Gil  Blas ördögére, hogy leemelje előttünk a házak tetőit — mert kényelmesen belátunk az egész Tabán udvaraiba, sőt akárhány szobába is, a nyitott konyhaajtókon keresztül. Ott játsza le majját lábaink alatt egy külváros lakosságának egész házi élete. A gazda, ki pinczéjébe szállítja borát, a feleség, ki egyidőben főz és szoptat^ dévajkodó leányok, a pajkos gyerekek — mindanynyian alája esnek a gellérthegyi sétáló ellenőrzésének.
Es mily tájkép terül elénk, ha még kétszáz lépést teszünk az uton fölfelé. Ott fekszik szemben a hosszan elnyújtott várhegy, szürke falaival, melyeket csak itt-ott szakit meg egy kidomborodó körönd vagy kiszögellő bástya. A királyi palota rézfödelü tornyairól szembántón verődnek vissza a napsugarak, és a becsukott zöld redők kétségtelenné teszik, hogy magasvendéghez nincs most szerencséje a fejedelmi palotának. Hátunk mögött a melancholikus külsejű sashegy nyújtja ormát az égnek és távolabb a svábhegy lejtőin fehérlik nyárilak nyárilak mellett. Kétszáz lépést fölfelé — és előttünk fekszik egész terjedtségében a budai hegyvilág. Ki győzné megszámlálni és megnevezni az ormokat, melyek az egész háttért félkör alakjában ellepik? Ott tekintenek elő a zugliget ormai sűrűn beerdősült lejtőikkel. Az a nagy fehér pont ott a távol völgyben a lipótmezei tébolyda, az a fasoroktól átszelt rét a városmajor, ez a pázsitos térség a történelmi emlékű vérmező. Amott nagy füstfelleg gomolyodik ki mintegy a föld mélyéből — az a déli vaspályát jelöli, mely mély földvágásban kanyarodik ki a hegyek közt Fehérvár felé.]
És lassanként fölérünk a czitadella bástyáihoz. A mit a szem még csak sejtett alantabb, az egész mogragadó nagyszerűségében fekszik és terül el a mélységben. Ott emelkedik a túlsó Dunapart mentén egy rengeteg kőlabyrinth, szürke por és füstfellegbe burkolva, melyet a szél sem tép szét, vagy kerget el maga elől — ez a kőhalmaz Magyarország fővárosa. Lent a rakparton, mintha hangyagombolyag nyüzsögne, annyi ott az ide-oda mozgó és egymásba olvadó fekete pont — azok emberek. Föl a Gellért ormáig egyegy gőzhajó éles sivitásán kivül semmi tisztán kivehető zaj nem hallatszik, csak a tompa lárma árulja el a kétszázezer lélekkel biró nagy város pezsgő életét és örökös sürgés-forgását. A magasságból letekintve észrevehetőn csal a szem. A Károly-kaszárnya, a muzeum, a ferencziek temploma oly közel látszanak feküdni a Dunához, mintha csak egy ugrásnyira volnának tőle. És a háttér! Ott terült el a Rákos sikja, elején a kerepesi temetővel, mely nem engedi elfeledtetni az emberrel, hogy mindaz, a mi ott lent nyüzsög, küzd, előre tör, rombol, épit, agyarkodik, élvez, szeret és nyomorog — porból lett ésporrá lesz. Hány generácziót láttál te már előteremni és elenyészni vén barátom Gellért, a ki tul fogod élni azt a világvárossá fejlődő és izmosodó kőlabyrinthot!
A szem távolabb tévedez, tul a városliget lombkoronáin, hol a messzeségben egy-egy torony elmosódott körvonásai rajzolják le magukat a kékes-szürke láthatáron. Jobbra a lejtőnek induló talajon egy csomó ház fehérlik elő— az Kőbánya, e napról napra fölviruló kereskedelmi és ipartelep. Amott a Dunához közelebb a soroksári torony teteje csillog elő a napsugarakban, és ott egész a láthatár végén déli irányban a ráczkevei torony körrajza mosódik el. Mily fejedelmi a Duna e magasságból tekintve. Széles ezüst szalagként kígyózik végig a tájképen, a meddig a szem láthat, itt szigeteket meghagyva, amott zátonyokat és homokpadokat tüntetve elő, könnyen és méltóságosan szállítva hátán a sebes gőzhajókat s a lassú talpakat. A Gellért déli oldalán szőlő szőlő mellott terül el egész Promontorig, melyet könnyen kivesz a szem.
A hosszú nézés és elmerengésbe beesteledik az idő csakhamar. A sötét és zajgó főváros háztömegei között kigyúl egy apró világitó pont — egy gázlámpa — és negyedóra múlva az egész Dunasoron s a belátható utczákon egy fényes gyöngysor kigyózik végig ölelkezve a lánczhidon át a'budai oldal világjaival. A főváros fölött lebegő gőz- és porgomoly barnapiros szint ölt a lámpák ezreitől, mint az a tüzes felleg, mely hajdanában vezércsillagul szolgált a menekülő zsidóknak. Lent a Gellért lejtőjén zene és dal szól — a budai bor ez este is megtette hatását.

Borostyány Nándor

2018. október 16., kedd

ZÓRÁD ERNŐ SZÜLETÉSNAPJÁRA


• Mindazt, amit a törökök óta Tabánnak is nevezett Rácvárosból - a Gellért-hegy északi oldalától a Dunáig és a Krisztinavárosig ereszkedő utcácskákról és terekről - a főváros vezetőinek döntése nyomán 1933-34ben tüntettek el a csákányok, a most tavasszal kilencvenhárom éves korában elhunyt 'Zórád Ernő felejthetetlen képeiről idézhetjük fel: nosztalgiával az idősek, felfedezésként az ifjabbak.
A család Ernő születésekor, 1911ben Dacsókeszin élt, a Felvidék Csehszlovákiához csatolása után költöztek Budapestre. Az 1920-as évek közepén a Tabánban, a Csap utca 1. szám alatti öreg házban laktak, a diákfiú eleinte a szomszédos krisztinavárosi Werbőczy (ma í'etőfi) Gimnáziumba, később a tabáni Fehér Sas téri polgáriba járt. Lelkesen ingázott a hegyes-völgyes utcák kiskocsmáinak világában: az egyikben rác tambura-, a másikban sramli-, a harmadikban cigányzenekar játszott, a vendéglő a saját borait kínálta, „ez csak itt a legjobb" ételekkel csalogatva a túlpartról is a vendégeket. Poldi bácsi Mélypince vendéglőjében közelről láthatta Krúdyt, ugyanitt bemutatkozhatott
Márainak: Jókai mellett őket tisztelte a legnagyobbaknak az irodalomban.
Két évet tanult az Iparművészeti Iskolán, de utolérték a katonai behívók, erősen hátráltatva alkotói pályája kibontakozását. A háború után a Magyar Vasárnap című hetilapnál rajzolt évekig címlapot, illusztrációkat keresztrejtvényekhez, a gól rajzos riportját holmi meccstudósításokhoz. Az ötvenes évektől képregényeivel - többek között a Pajtás, a Magyar Ifjúság és a Füles oldalain - nyújtott évtizedeken át életre szóló élményt adó szórakozást az ifjú és felnőtt közönség számára Rejtő Jenő (
P. Howard)
hőseinek Twist Olivér, Sztrogoff Mihály és Kempelen Farkas történeteinek megjelenítésével. Don Quijote, Gulliver,
Marco Polo
, Huckleberry
P inn, Münchhausen
báró és
Winnetou
kalandjait diafilmeken rajzolta meg.
Nagy álma, a Magyar Irodalmi Panteon megalkotása, amely sorozat rajzaival ötven magyar költőt, írót mutatott volna be életművük grafikai feldolgozásával, nem jutott el a beteljesedésig, csak az első sorozat, Balassi, Madách, Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth,
Ady, Krúdy, Móricz 'Zsigmond és Karinthy Frigyes „portréja" készült el. Az 1961es kiadású Toldi, később Krúdy Az emlékek szakácskönyve és a Krúdy világa kötetek gyönyörű illusztrációi mutatják, mire lett volna képes, ha több jóindulattal fogadják terveit.
Művészeti munkásságát 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, Budavár díszpolgárságával és a Tabánért emlékplakettel ismerték el. Négy év telt el azóta, s most emlékét őrizve búcsúztatjuk a világtól. Amit szeretett, s amit miatta is szeretünk, ismerünk, érteni vélünk, mi, a közönsége. Tudásunkat e téren tökéletesíteni Zórád Ernő maga segít: ha fellapozzuk albumait, ha meghallgatjuk a Tabáni séták tánclépésben című lemezt (maga zongorázza és énekli a két világháború közötti, Tabán-szerte dúdolt s játszott dalokat), ha Krúdyt olvasunk: a rajzaiból. A mű él. Az élet: mű.

Nemes Tamás



További Zórád Ernő képek a
TABÁN ANNO GALÉRIÁ-ban

TABÁN LÁTKÉPE A GELLÉRTHEGY UTCÁBÓL 1929

BUDA ÉS PEST ANNO 1837 [Grafika] / Vasquez rajza, Fr. Weiss metszete

2018. október 15., hétfő

FEJJEL MENTEK A FALNAK, EZZEL VÉGE A DALNAK

A romantika helyén a tabán költőjénél
(Egy ószeres sommás ítélete)

Népszava, 1935. április (63. évfolyam, 75-97. sz.)1935-04-21 / 91. szám


Ez volt az Aranykakas ucca, ez a Holdvilág ucca, ezt az uccát meg a régi jó Virág Benedekről nevezték el- Ma már ebből semmi sincs. A düledező házak, a patinásnevű uccák eltűntek. Eltűntek a kocsmák, a szerelmes párok is, akik a Terézvárosból tévedtek át ide romantikázni és akik nem egyszer álltak meg a Vilmos császár út vagy Bethlen ucca után oly szokatlanul hiányzó uccajelző táblák előtt: Kacsa ucca, Fehér sas tér.
— De ki lehetett ez a Virág Benedek? — hallottam egyszer abban a rövidke kis uccában, amelyhez oly jól illett az egykori papköltönek, a krisztusi szegénységben élő Virág Benedeknek a neve.
— Valami városházi politikus volt, annyi van az effélékből — hangzott a szakszerű válasz. Aztán már csak a csókok hangzottak.
Ez volt a Tabán és ez volt a romantika, amely ezen a vidéken a kocsmákig és a csókig terjedt és végül a festők ecsetjén kopott el.
Ma már mindebből itt semmi sem maradt. Aki bort akar inni, az (nomen est omen) a Vízivárosba megy vagy Óbudára, aki csókolózni akar, az fölmegy a hegyre, Gellért püspök megbotránkoztatására
.
A rómaiak is 

A Tabán helyén most csupasz föld és néhány földkupac éktelenkedik. A földkupacokat azokból a gödrökből hányták ki, amelyekben Nagy Lajos tudós tanár úr római nyomok utón kutatott és ahol meg is találta a burgus nyomait. Talált betűs téglákat és szép fehér római cserépkancsóhat, amiből errefelé azt következtetik, hogy a romaiak sem mentek a szomszédba egy kis romantikáért.
Így véli ezt a Tabán költője, Darvas Gyula úr is, aki a Tabán egyetlen megmaradt romantikus darabján, az egykori Szarvas téren lévő régiségkereskedés ablakából mereng a romok, a sivárság, no meg a rossz üzletmenet fölött.

A költő 

Nem fiatalember már Darvas Gyula úr. Benne jár az ötvenben. De boltja, az aztán öreg Ö maga így írja le versben:

A Szcbenyi Antal téren van egy kicsi sarok, 
üzlet benne oly nagy, mint egy középszerű marok,
 kiakasztó kirakata még a középkorból, 
a kilátás, az gyönyörű parány ablakából. 
Az ajtaja vasból készüli, a kulcsa félmázsás,
 másfélórdba kerül a nyitás meg a zárás,
 a padlója Noé apánk bárkájának roncsa,
 az alakja a falaknak érdekesen furcsa: 
tölcséralak hajszálvéggel, dehogyis van párja,
 a fejemet a mennyezet folyton boronálja. 
Pénztelenség mindenfele, jól leépítettem, 
ma ez a kis dió héja lett a főüzletem.

Lelkem fele a régiségeké, másik fele a költészeté — mondja meggyőződéssel és rövidesen tanúja vagyok a két fél lélek viaskodásának. Mert bejön egy fiatal lány és vár. Kénytelen várni. Darvas Gyula ebben a pillanatban nem kereskedő, hanem költő. Átheviilten, hogy ne mondjuk, átszellemültem olvassa verseit és szíészies mozdulattal kíséri:

Éhenhalt egy boltos, no, ez mégis furcsa. 
Fösvény volt bizonnyal, ez a rejtély kulcsa. 
Az okot, hogy miért, tudni meg sem várták. 
A bagatelügyet ezzel le is zárták. 
Utána jártam és megtudtam a valót:
 mi adott kezébe mennybe útravalát. 
Szegény, nem csinált mást, csak várt a vevőre,
 addig várt: míg a szusz ki nem ment belőle. 


Viszont Darvas Gyidára a vevő várt. Várta, míg lelke másik fele, a régiségkereskedő visszatér. Egyelőre azonban a költészetnél maradt.

.Margitszigeten egy éjjel, hej csuda,
 tucat fácánt fogyasztott el egy kutya. 
Mondom, bizony, ez nagy kutya lehetett,
 aki ennyit csak úgy potyán ehetett."

Aztán fölolvasott néhány gondolatot:

„Azt szokták mondani, hogy a pénz: az ördög. 
Hogy van az, hogy mégis a legszentebb emberek 
is szerelnek vele cimboráim?“ 


A vevő 

A vevő közben várt. Nyugodtak az ilyen budai vevők. Nem türelmetlenkednek. Különben is rokonszenves vevő volt. Fiatal lány, akinek Darvas úr megígérte, hogy őróla is ír majd verset.
A vevő azonban inkább egy gyöngyházzal kirakott régi fegyver iránt érdeklődött.
— Jaj, kedves, azt már az elmúlt héten eladtam.
A leány vigasztalhatatlan volt. Ö azt még a múlt héten látta a kirakatban és azt gondolta, hogy biztosan meglesz még.
— Nem baj, kedves — vigasztalta Darvas úr —, van itt más egyéb, vegye meg ezeket a szép csészéket.
— Nem kell csésze — mondta elkeseredetten a lány —, csak háborús emlékeket gyűjtök.
Vett is két érmet.

A költészet 
Magunkra maradtunk és Darvas Gyula újra költő lett:
— Ezt hallgassa meg, ez a Tabánról szól:

Eszemben egy régi dal:
 a tabáni hegyoldal 
és mellette levő rész, 
hol rémsok pénzünk elvész. 
Terveitek a tervelők,
 harminc évvel ezelőtt, 
— sokan vettek benne részt —, 
rendezik majd az egészt. 
Tervek gonddal készültek,
 újultak és régültek, 
annyi és oly unikum,
 megtelne egy múzeum. 

Eredmény: egy iskola 
és a Bethlen udvara. 
Fejjel mentek a falnak, 
ezzel vége a dalnak. 

Ezzel el is búcsúztunk egymástól. A boltajtóban jutott eszembe, hogy megkérdezzem:
— Szereti a költészetet?
— Hogy szeretem-e? Útálom! Útá- lom a költőket, útálom a költeményeket! Ha nem a magamé volna, talán sohasem olvasnék el egy verset sem.
A kirakatában a régi pénzek, ócska fegyverek, öreg porcellánok és antik ékszerek mellett ott lógnak versei is. Állandó olvasótábora van. Vannak, akik a Krisztinából hetenként egyszer lejönnek, hogy elolvassák a kirakatba kitett verseket.
Hiába! Ha régi jó Virág Benedeknek nincs is uccája már Budán, azért a Tabán megmaradt csücskén, ha satnyán is, de megmaradt még valami romantika.
És talán valami a költészetből is.

Szélpál Árpád 



Darvas Gyula úr további zsengéi ITT

2018. október 14., vasárnap

PÉKÜZLET A KERESZT TÉREN




A ház a szerb egyházé volt, akkor már évtizedek óta pékek is laktak benne.  1907-ben adták el Halupszky István asztalosnak és kocsmáros feleségének, akik vendéglőt nyitottak a házban. Reisner Adolf elköltözött, a pékség minden bizonnyal megszűnt.

A házon jól látható a régebbi korokra jellemző le- és felhajtható ablaktábla, amely felső része véd a naptól és az esőtől, az alsó pedig pultként használható.

Halupszky Istvánné vendéglője rosszkor nyitott és rossz helyen, -egy házzal odébb  a Kereszt tér 4-ben  is akkor nyílt meg a híres Albecker vendéglő a tulaj veje, Schreil Győző irányításával, mely a bontásig a pestiek és budaiak kedvenc halászcsárdája volt egyaránt

    Halupsky Istvánné      
    Kereszt tér 16           1905,06,07,08,1909,10,

    (1899-ben Bognár Lipót és Gerstl Ferenc           
   kocsmája,a későbbi Brandics))

    Kereszt tér 5              1911,12,13


    Kereszt té13               1911,12,13

A kép eredetije: Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége, Fortepan 86748
forrás: Képéeslapmúzeum

HONVÉDMENHELY A SOROKSÁRI ÚTON


Szerdahelyi Kálmán, a menhely parancsnoka


Képaláírás: Napi jelentés a Honvédmenházban

Ismertető szöveg: Az agg honvédek menedékháza ez évben éri meg fölépítésének évfordulóját. Három holdnyi kert közepén, fák, virágok s árnyas lugasok között emelkedik az egy emeletes díszes épület, a melyek díszes homlokzatán ez a fölírás van: Az 1848/49-iki rokkant honvédeknek hálás elismerésül a nemzet egyesei. Fölötte az ország czímere s két angyal között honvédalakok, míg a húsz öl hosszú homlokzat két végén két kőből faragott sisakos vitéz áll őrt. Az emelet felső részein több vármegye aranyos czímere látható.
Harmincz év óta áll már az agg honvédek kényelmes otthona a külső Soroksári-út 62-ik számú 4000 négyzet-öles telken. A legelső országos honvédgyűlésen Vidats János indítványozta volt, hogy építsenek házat a 48-as rokkant honvédek számára, a hol lakást és ellátást nyerjenek.

(Forrás: Vasárnapi Ujság, 1902. augusztus 3.




Forrás: Ferencváros régi fotókon


Bővebben: Lásd cikkünket 2017-ből

2018. október 13., szombat

MINARET AZ ERZSÉBET HÍDNÁL - A VARGA TERV

AZ ÚJSÁG
 1910. deczember 25.
A Tabán rendezése, avagy a vég kezdete


 
Pálóczi-féle terv, villanagyed
.
A török hódoltság idején a mai Tabán nem létezett. Benépesedése arra az időre esik, mikor a keresztény szövetséges hadak Budát bevették. Első lakói a Tabánnak rácz katonák és hajósok voltak. A katonák, a vár őrsége, a Gellért-hegy aljában és oldalában kaptak apró telkeket, melyeken apró viskók keletkeztek. így keletkezett a Tabán. Azok a muskátlis kis házak, melyekkel a Gellérthegy alja benépesült, nagyobbára abból az időből származnak.
E városrésznek nem nagy a története. 1810-ben néhány száz apró viskója leégett 1875-ben pedig a kiáradt Ördögárok söpörte el néhány házacskáját. Egy-két évtized előtt még voltak benne
ráczok, ma már alig találni az egész városrészben valakit, aki érti szerezsán ősei nyelvét.
A Tabán sohasem játszott nagy szerepet sem Buda, sem Budapest életében. A pesti ember csak mint kiránduló helyet ismerte. A Tabán tele volt apró korcsmákkal, melyekben tamburás zenészek játszottak. A háztulajdonos a maga jó budai borát mérte. A rácz ürmös és a rácz hal sok pesti embert vonzott át a Tabánba.
Már 1878-ban úgy találta Budapest főváros törvényhatósága, hogy a Gellérthegy lejtőin disztelenkedő városrész girbe-görbe utczáival és alaktalan apró telkeivel nem illik be többé a modernül fejlődő és szépülő Budapest keretébe. A közgyűlés elhatározta akkor, hogy a Gellérthegy s a Naphegy egy részének viskóit, ha alkalom kínálkozik reá, lassanként összevásárolja. A vétellel egy bizottságot bízott meg, melynek elnöke az első kerület elöljárója volt. Ez a bizottság 1890-ig folytatta az alkalomszerű vásárlásokat. Ekkor a tanács elhatározta, hogy a Gellérthegy övezetébe eső viskókat — csak ezekről volt addig szó, nem az egész Tabánról — a kisajátítási albizottság által fogja vásároltatni.

S hogy a tulajdonosokat kényszerhelyzetbe hozza, kimondotta, hogy az utczákat nem kövezteti, nem seperteti s azon a vidéken egyáltalán nem végez semmiféle közmunkát. E határozat következtében az utczákat felvette a gyom, s a mind gyérebben álló viskók között az élet kezdett kihalni. 

Az apró viskók és házhelyek mind sűrűbben mentek át a főváros tulajdonába s 1907-ben már 373 ingatlan volt a gellérthegyi övezetből a főváros tulajdonában. Maradt még 82 megszerzetlen telek. A főváros ezek tulajdonosai ellen pert inditott s a telkek azóta részben egyezségileg, részben ítélet utján a főváros tulajdonába mentek át. A gellérthegyi övezetben tehát van a fővárosnak 455 ingatlana, a közmunkák tanácsának 9. összesen 469. E kisajátított telkekben a fővárosnak körülbelül hat millió koronája fekszik tőkében és kamatokban.

Az 19Ó9-ik évben merült fel először az egész Tabán szabályozásának a kérdése. Arról volt szó a közmunkák tanácsának egyik nevezetes ülésén, hogy a budai körutat az Attila-körut vagy az Arok-utcza kiszélesítésével egészitsék-e ki ? Nagy vita fejlődött e kérdés körül. Ekkor szólásra jelentkezett Bárczy István polgármester, aki kijelentette, hogy nagyon meddő az a kérdés, hogy melyik utczát szélesítsék ki. Itt nem utczákat kell szélesíteni, hanem le kell rombolni az egész városrészt s újat kell építeni a helyébe.

Mosolyogtak reá. Azt mondták, nagyon szép terv, csak mondja meg, hogy hol a pénz reá. Mert a közmunkák tanácsának — ezt eleve is hangsúlyozták — nincs. Bárczy polgármester azt felelte, hogy ha a kormány ád két millió előleget az Attila-körut és az Árok-utcza közötti rész rendezésére, a főváros kész a Tabán lerombolásának és felépítésének összes költségeit fedezni.
Kimutatta, hogy más észszerű megoldás a fővárosra nézve el sem képzelhető. Mert ha csak az Árok-utczát és Attila-körutat s az ezek közé eső részt modernizálják, akkor a város által már megvásárolt 464 telek tökéletesen el lesz vágva a kisajátított telkek s az Árok-utcza közé eső rendezetlen területtel. Hiába épit akkor a város a gellérthegyi övezetbe eső 464 telekre uj városrészt, ha azt nem tudja az Árok-utcza és Attila-körut szabályozott és modernizált részével szerves kapcsolatba hozni.

Gipszmodell a Wargha - tervről

A már kisajátított gellérthegyi övezet 464 telke s az Árok-utcza között körülbelül 200 apró viskó van. Ha ezt a területsávot, mely a telkek alaktalanságánál fogva semmiképp sem szabályozható, úgy hagyjuk, a mint van, akkor ezzel megakadályozzuk a már megvett terület szabályozását és kellő értékesítését. Ki vett volna telket ilyen zegzugos utczák szomszédságában? De máskülönben is, ennek a területsávnak a viskóit is okvetlenül ki kellene az idők folyamán sajátítani, mert azokra az alaktalan telkekre lehetetlenség építési engedélyt adni. Végül maga a közvélemény sem tűrte volna, hogy az Atilla-körűt fényes palotáinak szomszédságában ilyen kunyhók álljanak.

Vargha (neve későbbiekben Warga Lászlóvá "nemesült" )terv 1909

A közmunkatanács és Wekerle akkori miniszterelnök belátták Bárczy okoskodásának helyességét. Belátták, hogy itt nem luxus-városrendezésről, hanem arról van szó, hogy egy elhanyagolt, szégyenletesen csúnya városrészt a kényszerhelyzetnek megfelelően a leggazdaságosabban szabályozzunk. Mert ha az egész Tabánt egységesen rendezik, a telkeket a legelőnyösebben alakíthatják s olyan útvonalakat csinálhatnak, melyek az egész terület összes telkeire a legelőnyösebbek. Az egyik rész modern kiépítése azonnal érezteti érték- megfelő hatását a többi telekre.
A mellékelt tervrajz fényesen igazolja, hogy a Tabán egyike lesz Budapest legszebb és legmodernebb városrészeinek. Vargha László, a főváros egyik legkiválóbb mérnöke maradandó emléket csinált magának e zseniális szabályozási tervvel. Számításai szerint a szabályozás maximális deficzitje hat millió lesz. De könnyen meglehet, hogy egy krajczárjába sem fog kerülni a fővárosnak. Minden a telkek értékesítésétől függ. Nem kevesebb mint 40.000 négyszögöl telek kerül eladásra.
A jövő évben már megkezdik a Tabán lerombolását. Egy kis vidéki városka fog elpusztulni a föld szinéről, 718 apró muskátlis viskó, hogy helyet adjon széles avenuekuek, tereknek, parkoknak, lankás hegyi utaknak s mesebeli villáknak és kerteknek.



A Tabán bejáratánál, az Erzsébet-hid budai feljárójánál pedig egy fehér aranyos minaret fogja emlékezetünkbe juttatni, hogy egykor itt török világ is volt. Az a kis muzulmán templom a keletről jövő mohamedán utasok és kereskedők lelki szükségletére is fog szolgálni. Ezt a figyelmet meg fogják nekünk köszönni.

Torna Szilárd.

NAPHEGYI SZÜRET ANNO 1818


Forrás:Budapest folyóirat 2018 szeptember

2018. október 12., péntek

AMATŐR KÉPEK

Rádió és Fotó amatőr lap 1931. dec.10
Hadnagy utca

Rádió és Fotó amatőr lap 1931. dec. 10
Gyermekek az Ív utcában

2018. október 11., csütörtök

JÁVOR PÁL- INTERJÚ B-DÚRBAN













Apám úgy fésülte a haját mint ő, és fiatal korától kezdve Jávor-bajuszt hordott. A maga idejében  a férfiak ideálja, nők bálványa volt a Váradról elszármazott színész, aki a dzsentriszerepeknél többre vágyott. Bizonyság rá az alábbi interjú:

JÁVOR PÁL -INTERJÚ B-DÚRBAN


Film Színház Irodalom, 1944. január-április (7. évfolyam, 1-16. szám)1944-02-24 / 9. szám


Tempora mutantur... Tökéletesen igaz, ha az időkről van szó, viszont az emberek, lelkük mélyén, meglepően keveset változnak. így van ez Jávor Pállal is: amikor vagy tizenöt esztendővel ezelőtt az újpesti színház szomszédságában lapuló borozóban megismerkedtünk, szakasztott ilyen volt, mint most. Akkor, a Vígszínház Igazgatóságának kívánságára, Újpesten a »LILIOM-ot tűzték műsorra egy hétköznapon este, abból a célból, hogy a címszerepben egy fiatal vidéki színész bemutatkozzék... Azidőtájt is amorozó-hiány volt Pesten, s a direktorok mindent elkövettek, hogy a jó vidéki tengerből kihalásszanak egy-egy új tehetséget, lehetőleg olyat, amely meg tudja mozgatni az aranykulcsra járó női szíveket. Szóval tehát ott állt Jávor az előadás után a borozóban, falfehéren, elcsigázva az izgalomtól. Néhányan, helybeli kritikusok közrefogtuk őt, leültünk az asztalhoz és néhány duplarumos tea mellett elbeszélgettünk vele a békebeli záróráig, azaz egészen éjfél után egyig. Azóta elmúlt jónéhány éjszaka, szorgalmasan múltak a hónapok, sőt az évek is és Jávor Pál egyszerre csak ott ragyogott a színház egén.
Most, tizenöt esztendő múltán, mivel értesültünk Jávor Pál Krúdyt dramatizáló tervéről, újra felkerestük őt a Pasaréti úton, kívül-belül remek otthonában és mit láttunk? A kandallóba fát rakó férfi hajszálpontosan ugyanaz, mint akit a külvárosi borozóban megismertünk éppen olyan szerény, éppen olyan megnyerő a modora, éppen olyan fiatalos tűz lelkesedik a szemében. Talán csak a mozdulatai lettek férfiasabbak és a hangjába keveredett egy-egy mélyebb, barnább szín.
— Hallottuk, hogy Krúdyt dramatizál. — kezdjük az interjút, —• beszéljen talán erről valamit.
— Igen, nagyon szeretem Krúdy Gyula írásait, — feleli, — az utolsó bölények egyike volt ő a magyar irodalom rengetegében. Mert magyar, utánozhatatlanul bájos minden porcikájában, a legodavetettebb sorában is eredeti, igazi, nagy író.
— Melyik művét akarja dramatizálni?
— Egy hangjátékra gondolok, amelyet >A ködmönös asszony a hídon«, az »Őszi délután« és >A hídon« című novellákból írok meg. A munka már meglehetősen előrehaladott stádiumban van, már azt is megtárgyaltam, hogy Borsi Ödön fogja rendezni a rádióban.
Krúdyról akarunk beszélgetni, Szindbádról, a hajósról. Rezeda Kázmér úrról és a többiekről, akik fel-feltünedeznek olykor, a budai alkonyatok aranyában. De a csöndes emlékezést hirtelen csengőberrégés szakítja meg. Az inas két feketébe öltözött zenész urat jelent be, névszerint Búra Pált és Bujka Csőrit. A nevezettek a következő pillanatban hegedűvel a hónuk alatt meg is jelennek az ajtóban.

— Jaj, el is felejtettem, — szabadkozik Jávor. — most, hogy napokig beteg voltam, megkértem az urakat, hogy a jövő- heti magyarnóta előadásom próbáját is nálam tartsuk meg. Hát, ha nem zavarja, akkor bele is fogunk ...


Bura és Bujka urak letelepednek a terített asztalhoz, esznek egy-egy falatot az ínycsiklandozó falusi sonkából, isznak is rá rumos teát meg konyakot, hogy aztán rázendítsenek a szebbnél-szebb magyar nótákra. Az első a Balatonról, sirályokról, meg valami nagy-nagy szerelemről busong. Ezután Jávor B-durt parancsol s rákezd arra az ismeretes gyönyörű Dankó-nótára, hogy azt mondja: "kimondanám, de hasztalan beszéd, hideg szobor vagy, meg sem értenéd.." Igazán szívet simogatóan szól a nóta.


Jávor Pál kitünően ért ehhez a mesterséghez is. A szerelem és a bánat, minden andalító és vérforraló rekvizitum szinte a kisujjában van. Úgy tud vele csiklandozni, bogy az embernek rögtön kinyílik a — májas a szívében. Hanem sírva vigad a magyar: a szomorúságot a jókedv követi nyomon s azt, hogy .hideg szobor vagy —felváltja valami patiogóbb ritmus: "Még azt mondjak, nincs Szegeden boszorkány..."

Jávor próbaszünetet rendel el, mégpedig Císz-mollban. Ez azt jelenti, hogy beszéljünk talán valami másról, egészen szelíd, békés dolgokról.
— Itt van például a Csóri, — mondja Jávor, — csuda érdekes ember. Bejárta már a félvilágot, muzsikált többek közt a spanyol királynak, sőt még az orosz cárnak is. Hogy is volt az, öregem, abban az időben Szentpéterváron ? ...
Csóri megadja magát, térdére fekteti a nyirettyűt és beszélni kezd.
— Az úgy volt. hogy az orosz összeomlás előtt a cári palotában muzsikáltunk. S én például ott álltam a nagyszakállú. hires Rasputin közvetlen közelében.
És elmond Csőri egy hosszú történetet arról, hogyan internálták az egész cigányzenekart és hogy ő miképpen magyarázta meg később ártatlanságukat. Mert kémeknek nézték őket, holott a legtöbbjük még írni-olvasni sem tudott.


A szünet után aztán újra felhangzanak a szépséges magyar nóták, egyelőre még szigorúan B-durban. De csak azért ilyen keményen. hogy végül mégis a leglágyabb mollban olvadjanak fel s ráüljenek a könyvtárra, a szép képekre és szobrokra. az egész úri eleganciával berendezett lakásra. Erősen a délutánba hajlik az idő. amikor ráeszmélünk, hogy Jávorral voltaképpen Krúdyról szerettünk volna beszélgetni.

 Ám beszélgetés helyett szinte- ő maga, a felejthetetlen író. jelent meg a szobában. A szelleme biztosan ott volt közöttünk, a síró dallamokban, a rumos tea gőzében, a sonkacsontra tapadó húsban, a beragyogó hó fehérségében s főleg a minden szépségre és békességre szomjas szivünkben.

Acsády Károly



Az 1959-ben az emigrációbl hazatért öregedő Jávor hattyúdala az ő részére írt dal.

2018. október 7., vasárnap

BAGYIKÉK VENDÉGLŐJE



A Bagyik jól csengő név volt hajdanán pesti vendéglős körökben. Valamikor a 19.század végén kezdte a VIII.Szentkirályi utca 2-ben ,1894-ben már 1 kemény forintot ajánl fel kocsmárosként a Kossuth szobor felállítására, a milleneumi kiállításon beírja nevét a Nagy Aranykönyvbe 1896-ban

— Az arany könyv bejegyzései. —

A kiállítás aranypavilonjában gyönyörű mívü aranyalbumba írják be nevüket a kiállítás látogatói. Ez album majdan a Nemzeti Múzeumba fog örök emlékül elhelyeztetni. A beiratkozók erről diplomát kapnak


(Pesti Napló)
1899-ben a Kerepesi út 19-ben van vendéglője(1)

Legözelebb 1907-ben hallunk róla-összevész egy konfliskocsissal mert az nem akarja átvinni Budára. A közbelépő rendőr a kocsisnak ad igazat, megveri , bekíséri az őrszobára ,ott még jobban megverik.

Országos, Andrássy Gyula belügyminiszterig érő botrány kerekedik,mert "Tulipannóniában"mindent lehet-(Népszava)

Időközben székhelyét átteszi a II. kerület Iskola u 44-be, a néhai kedves papa Bagyik József kocsmájába Azután 1922-ben terjed a hír, a Bagyiknál muszáj alkoholt inni, különben 20%-kal drágább a fogyasztás. 
Róla ennyi. Halálakor Bajcsy Zsilinszky Endre fajvédő lapja 1923 július 9-én így emlékezik meg róla:

Bagyik Vince vendéglős tegnap este fél fiz órakor szivszélhüdésben 52 éves korában meghalt Budán volt vendéglője, amely megtartotta a régihites budai kisvendéglők hagyományait, tisztaságát,jó borát és szokásait. Bagyik gondosan vigyázott,hogy vendégének minden jóban része legyen: vigyázott arra is, hogy vendéglőjébe zsidó be ne kerüljön.Nyerszavú, de melegszívű ember volt, akinek halála nagy részvétet keltett. Bagyik Vincét vasárnap délután
öt órakor temetik a. farkasréti temetőben
.

Özvegye nagy elánnal folytatta férje munkáját,felvirágoztatta az üzletet.Divat lett társaságok,egyesületek,hadastyánok részére összejöveteleket tartani a Bagyikban. A vendéglő közben átköltözött a Tabánba, megneszelve a negyed mulató jellegének erősödését.Előbb az Árok utcában rendezkedett be, majd a volt Kabon vendéglőben a Palota tér 5-ben.
Igen ám, de eljött 1933, kezdték bontani a Tabánt. Az özvegy kezdte kellemetlenül érezni magát a bizonytalanságban , végül rögtön el is szánta magát.Üzletét átpasszolta a Kereszt térről költözni kényszerülő Albecker vendéglőnek és angolosan távozott a II.kerületi Csalogány utcába.-Ezek a vendéglősök állandóan kóricálnak-vendégek után kutatva ,keresve forgalmasabb helyeket

1.Baloldali kis ház a Bagyik



2.Zórád Ernő festménye




3. Bagyik vendéglő udvara az Árok utcában

Szerény kis hajlék,de vendégül látta pl Saljapint is.

A Palota téri Bagyikról egy árva fotót se találtam , ellenben a Csalogány utcai BAGYIK fényképe fennmaradt:



Hát, mit mondjak,  nem egy osztályon felüli vendéglő képe, de nagyforgalom és kielégítő haszon mellett elviselhető

Lássuk özv. Bagyik Vinczéné apróhirdetéseit:
1933.09.23



Helyére beugrik a Kereszt térről kiköltözó Schreil Győző az Albeckerrel.



Est 1933 november


Karácsonyi disznótoros vacsorák Est 1933 dec 16

1934 05.10

Az idő közben könyörtelenül halad előre,az özvegy sem fiatalodik.Valamikor 1934 és 39 között felhagy a vendéglátással.



Egy Firtinger nevü kocsmáros veszi át a stafétabotot.



Aki hamar feladja és Lang Mátyásnak adja át.

De hova lett az özvegy?


A nagy világégést, Budapest ostromát szerencsésen átvészelte és 1949-ben már nem a legjobb kondícióban egy menhelyen találjuk meg:

Kis Ujság Kis Ujság, 1949. április 


(3. évfolyam, 76-99. szám)1949-04-01 / 76. szám


Bagyikné, Talabérék, Széger Péter...
öreg pesti és budai vendéglősök között a
Pauler-utcában 


A Pauler-utcában romokból helyreállított szép kétemeletes sárga házban van az elaggottés tönkrement vendéglősök és szállodások otthona.
Lakóinak száma, a gondnokházaspárral együtt,19. 

Van ebédlőjük, társalgójuk és egy egész emeletük— a második —, amely még lakókra vár.
Tönkremenni azonban nem elég, hogy valaki ebbe az azilumba juthasson; öregnek is kell lenni.


 Olyan öregnek, hogy már ne legyen érdemes újrakezdeni, mert nem telik már az életből még csak egy kezdésre sem.

Abban a pillanatban hallom ezt a bölcseséget, amikor éppen az otthon társalgójába lépek. Egy feketeruhás,idősecske hölgy, aki már erre a kicsinyítő jelzőre is megérett, mondja éppen a másiknak, valakiről: — Könnyű neki! Még csak 65 éves. Újrakezdheti...muszáj neki vendéglősnek lenni? Kezdjen mást. Péceltő! Budapestig .
A falakon múlt századvégi és jelen századeleji képek.
Köztük Blaha Lujza életnagyságú, vagy tán még annál is nagyobb teljesalakot ábrázoló portréja. Mellén a Blaha-féle piros rózsával. — Az ebédlőnk dísze! — mondja erre a képre büszkénKlemenlz Ferenc, a gondnok, aki még az életkezők, a hat, vagy legfeljebb hét iksze- ek közé tartozik s feleségével együtt „az otthon lelke“. Mindketten jóerőben vannak még. Az asszony a szakácsnője és rendtartója a háznak, Klementz maga az intézkedő, az igazgató, a ..tarhás“ és minden.
— Húsz évig Pécelen volt az otthonunk — folytatja.
— A felszabadulás után azonban ideköltöztünk, hogy az ország szívében legyen a szállodások és vendéglősök otthona. Az „Arany angyal” az öregek angyala — És miből élnek? — A még nem elaggott és még működő kartársak szociális jóindulatából. Az én gondom, hogy ennivalót szerezzek, én megyek el a kartársakhoz és kérem tőlük, amire szükségünk van. Élelmiszert. Egyesek nagyon gavallérosak, mint például az otthon ügyvezető elnöke: Keve János is, aki 65 éves ugyan,de még aktív, még működik. Az „Arany angyal“ című vendéglő tulajdonosa s ha megszorulunk, hozzáfordulunk, ö mindig segít. — Vannak rossz kartársak is? — Olyanok is vannak. Még egy kanál sót is nehezen adnak. Ezek neveztek el engem tarhás“-nak. és ígyis fogadnak: „No már megint tarhálsz?“ 

Én meg aztmondom nekik: Örülj amíg adhatsz!“
De ilyen kartárs kevés van és ezek nem is az igaziak ... Amint tovább beszél Klementz úr, akinek a Teleki-térsarkán, majd Budán a Döbrentei-téren volt vendéglője, megértem, mit értenek ők „kartárs“ alatt. A dolgozó vendéglősöket, akik borfiúságon kezdték és itt... az aggok menedékházában végzik. Ki volt nagyobb? Hogy vidámabbra váltsuk a szót, megkérdezzük:most is, itt is olyan jól megértik-e egymást, mint kint az életben? A dereshajú ember elmosolyodik. — Hát folyik néha a versengés a bentlakók között: ki volt nagyobb a maga idejében. Ilyenkor bizony összekülönböznek, hogy ki mit adott és ki hogyan adta a vendégeinek. Még most is vendéglősök, amikor már semmijük sincs. — És enni tudnak-e, akiknek az volt a mesterségük,hogy enni-inui adjanak? — Tudnak. Van azonban egy megfigyelésem: aki itt két-három napig nem eszik, az rövidesen meg is hal.
Szívbajban, vagy végelgyengülésben. Ennek a
menedékhelynek több lakója ment már úgy elközülünk, hogy előre megsejtettük böjtöléséből a végét. Ez menhelyi és vendéglősi megfigyelés. Még az étlapjukat is megkérdezzük. Bizony egyszerü...


Hetenként háromszor kávét vacsoráznak, ezt szeretik a legjobban, de már délután. Mert este aludni szeretnek, akik sosem aludtak. Érdeklődésünkre megtudjuk hogy kik a lakói az otthonnak.
Itt van például Bagyik Vincéné a Tabánból, aki bizony már elég rossz karban van, itt van a 85 éves Seger Péter, aki több magyar írónak „adta a lelket" rostélyos formájában. A valamikor dúsgazdag hírében álló vendéglős ma époly tehetetlen, mint Bagyikné.
Vannak, akik párosán szorultak ide, mint Talabér Ferencés a felesége. Régi, elhunyt híressége a Szállodások és Vendéglősök Otthonának Tőkésné. a Körúti-söröző
tulajdonosnője, aki még 90 éves korában is szemüveg nélkül olvasott és vitatkozott a menedékházbansorstársaival. Maga is jóltevője volt az otthonnak. Mi lesz holnap? És mi az otthon jövője? Ezt már a Vendéglátók Ipartestületétől kérdeztük meg, miután az a fenntartója a szép intézménynek.
Ott kapjuk a felvilágosítást, hogy nemcsak a munkaadók jutnak öreg korra menedékhez és ellátáshoz, hanem ugyanúgy a munkavállalók is, tökéletes és teljes demokráciában. — Ha az Ipartestület anyagi helyzete megjavul, továbbépítjük és bővítjük ezt a nagymnltú, szivünkhöz nőtt intézményt, hogy minél tökéletesebben teljesíthesse szociális kötelezettségét.
Most is'van üres hely az otthonban. Mihelyt fedezethez jutunk, betöltjük ezeket az üres helyeket is iparunk derék veteránjaival, akik megérdemlik a pihenést és
az élet nyugalmas végét.
A szociális teljesítések idejét éljük s a vendéglátóipar sem hajlandó lemaradni.


Rozványi Vilmos