1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2018. március 2., péntek

DÉDAPÁM, A LÁMPAGYÚJTOGATÓ





Egy családfakutatás mindig hozhat váratlan meglepetéseket Pláne, ha az ember saját családjáról van szó. Mert ugye másokról mindent el tudunk képzelni, semmin se lepődünk meg, miért is? 
Minden lehetséges. 

De saját famíliánkról szüleink néhány könnyes szemmel suttogott félmondatai és a rokoni emlegetések alapján egy szolíd, konszolidált család képe bontakozik ki, mert mieinkkel  is úgy vagyunk , ha mondani kell valamit, -jót vagy semmit!- és ez öröklődik.
       Pedig ők is éppolyan vágyakkal, akarásokkal telített hús-vér emberek voltak, mint mi, maiak, jó és rossz  tulajdonságokkal, természettel megáldva. Őket is dobálta a sors, harcoltak a napi létért, próbáltak elsősorban segíteni maguk, majd gyemekeik sorsán, -olykor egymás ellenében is- tisztességes és kevésbé tisztességes eszközökkel. Mai napig rejtély például, hogy ki volt az a feketepéter a családban , akiről még beszélni sem szabadott, mindenki szörnyűlködve emlegette nénikéim közül(volt vagy tíz), s ha véletlenül botor módon  rákérdeztem, mit követett el a szerencsétlen, hangjukat suttogóra fogva titokzatos arcot vágtak-jobb, ha te azt nem is tudod!- 
     Mai  napig  nem derült ki, s már talán nem is fog, mi volt a vétke a bűnök rangsorában, sikkasztás, gyilkosság, netán lopás, vagy váltóhamisítás.
Nagymamám,Kramm Mária

 Vagy például nemrég derült fény nagyanyám lánykori előéletére. Magam nem is ismertem ,még a II.világáború alatt meghalt. Időskori fotóin amolyan igazi jóságos nagymamaként jelenik meg, anyám és testvérei mindíg a legnagyobb tisztelettel emlegették, tiz gyermeket szült nagyapámnak és fel is nevelte őket. Anyakönyvi kutatgatások közben derült ki, hogy ez az áldott lélek egy olyan  óvodáskorú leánnyal érkezett a házasság révébe akinek születési anyakönyvéban az apa helye kitöltetlen volt..Na és mondhatná valaki,volt egy előző kapcsolata. Igen ám, de akkoriban még csak 1896-ot írtak.Talán szorult helyzete miatt fogadta el nagyapám házassági ajánlatát, talán szerelemből ment hozzá, közel százhúsz év után ez nem kideríthető.A kilenc utóbb született leány és a legvégén született egyetlen fiúgyermek becsületére legyen mondva nővérüket mindig édestestvérnek tekintették és úgy is kezelték. Kifelé a család meg mélyen hallgatott.
     Ugyanígy vagyunk elődeink foglakozását illetően.
 Apai nagyapám komoly  asztalosműhellyel rendelkezett Zalaegerszegen,az anyainak meg nyomdász volt a mestersége Pesten.. Apám,akit nem vonzott a forgács illata  feljőve a zalai városból saját üzlettel rendelkező hentesmester lett a Józsefvárosban, öccse Ferenc nagybátyja, a híres fehérvári szállodás Kaszás Lajos nyomdokaiba kívánt lépni ( Lajosé volt a fehérvári Magyar Király szálló).De csak pincér lett a Keleti mellett a hírhedt Fehér Ökörben, korán bele is halt a strapába. További felmenőim foglalkozását szüleim sem tudták, vagy legalábbis nem beszéltek róla, de a képzeletem azoknak is hasonló foglalkozásokat könyvelt el.Ám a múlt nyomot hagy, s ha a képzelet, vagy a feledés mázát kitartóan vakargatjuk, előtűnik a valóság, ami talán sokkal érdekesebb,-már annál fogva is, mert a bizonyosság címkéjével van ellátva.-
     Egyik anyai dédapám a család szerint jómódú kádármester volt valahol a Tabánban- Egyetlen fényképem maradt róla . Beállított pózban ül a fotográfus székében, kezében hosszúszárú pipával, fején pörgekalappal, lábán térdigérő bőrcsizmával kevélyen tekint a masina lencséjébe.



  Azután jön a máz kitartó vakargatása. Lássuk, mi van alatta. Tény, hogy eredeti foglalkozása kádármester, talán műhelye is volt a kiegyezés táján, ami feltételezhetően tönkrement, mert mesterségbeli tudását a későbbiekben a Déli Vasútnál kamatoztatta, az 1873-ban megnyílt Budapest-Fiume útvonalon állt alkalmazásban a külhonba szállított boroshordók estleges javítási tennivalói kapcsán. A dolgokat tehát dialektikusan kell szemlélni; ami ma igaz, korántsem érvényes a holnapra. Időben továbbmenve , az öregedő kádármester bizonyára terhesnek találhatta az állandó utazgatást- távollétet a családtól, netán az asszony nógatta, - mert továbbra is a Déli Vasút kebelében maradva végképp elszakadt szakmájától-talán megélhetési okokból-(nyugdíj ekkor még a Holdban volt)felcsapott pályaudvari vasúti pályaőrnek. Végtelenül kényelmes állás, tekintve, hogy a Déli az Enyedi  (ma Nagyenyed) utcától, ahol lakott, egy percnyi sétára van .
   Másik anyai dédapámról a család mit se tudott a nevén kívül. Kramm Antal és felesége Balázs Franciska. Ez is csak nagyanyám halotti anyakönyvi kivonatából lett kibogozva. Róla lesz szó a következő részben

A ma emberének a világosság, a lámpa természetes, magától értetődő.  Csak el kell forgatni, vagy megbillenteni a kapcsolót és árad ránk a fény. A századfordulón korántsem volt ez ilyen természetes. Villanyvilágítás még nem volt széles körűen elterjedve, a háziasszonyok otthon a petróleumlámpa mellett varrogattak esténként. Légszeszgyárak biztosították az utcák világítását éjjelente, a belvárosban  bőven mérve, a zeg-zugos tabáni utcákon csak amúgy pislogósan.
                     
El se hinnénk, mekkora becsben állt azidőtájt  a gázlámpák kezelője : a lámpagyújtogató, aki a vigasztalan sötétségbe fényt varázsolt esténként. Ennek érzékeltetésére hadd álljon itt Remenyik Zsigmod verse:




Fényt vinni a sötétségbe mindig népszerű volt, csodálatos, felemelő. Erre éreztek rá a kor gyermekei is. 
Saint- Exupery kishercege is egyedül a lámpagyújtogatót látja rokonszenvesnek:
Amikor a bolygó közelébe ért, tisztelettel köszöntötte a lámpagyújtogatót:
- Jó napot kívánok! Miért oltottad el a lámpádat?
- Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató. - Jó napot!
- Mi a parancs?
- Hogy oltsam el a lámpámat. Jó estét!
Azzal meggyújtotta a lámpát.
- De hát akkor miért gyújtottad meg újra?
- Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató.
- Nem értem - jegyezte meg a kis herceg.
- Nincs is mit érteni rajta - mondta a lámpagyújtogató. - A parancs: parancs.
Jó napot!
És eloltotta a lámpát.
Aztán egy piros kockás zsebkendővel törölgetni kezdte a homlokát.
- Szörnyű mesterség ez! Valaha régen nagyon értelmes volt. Este
meggyújtottam, reggel eloltottam a lámpát. Aztán reggeltől estig
pihenhettem, és estétől reggelig alhattam.
- Azóta megváltozott a parancs?
- A parancs nem változott - mondta a lámpagyújtogató. - Éppen ez a baj! A
bolygó évről évre gyorsabban forgott, a parancs viszont maradt a régi.
- És? - kérdezte a kis herceg.
- És most, hogy percenként fordul egyet a tengelye körül, nincs egy
másodpercnyi nyugalmam! Percenként oltok meg gyújtok.
- Mulatságos! - mondta a kis herceg. - Egy nap egy percig tart nálad.
- Egyáltalán nem mulatságos - mondta a lámpagyújtogató. - Tudod, mióta
beszélgetünk itt egymással? Egy hónapja!
- Egy hónapja?
- Úgy bizony. Harminc perce. Az harminc nap! Jó estét!
És meggyújtotta megint a lámpáját.
A kis herceg meg csak nézte, és megszerette ezt a lámpagyújtogatót, aki
olyan híven ragaszkodik a parancshoz. Eszébe jutott, hogyan kereste annak
idején a napnyugtákat, hogyan húzta odébb a székét. Szeretett volna
segíteni a barátján.
- Figyelj csak ide... Tudok egy módot rá, hogy pihenhess, amikor csak akarsz.
- Vagyis mindig - jegyezte meg a lámpagyújtogató.
Mert lehet valaki egyszerre hűséges is meg lusta is.
- A te bolygód - folytatta a kis herceg - olyan kicsi, hogy három lépéssel
körüljárhatod. Ahhoz, hogy állandóan a napvilágon maradj, egyebet sem kell
tenned, mint elég lassan járnod. Így aztán, ha pihenni akarsz, elkezdesz
járni... és a nappal addig fog tartani, ameddig kívánod.
- Ezzel nem sokra megyek - felelte a lámpagyújtogató. - Világéletemben
egyet szerettem: aludni.
- Öreg hiba - mondta a kis herceg.
- Öreg hiba - mondta a lámpagyújtogató. - Jó napot!
És eloltotta a lámpáját.
„Ezt - gondolta a kis herceg, ahogy továbbment -, ezt a többiek mind
megvetnék: a király is, a hiú is, az iszákos is, az üzletember is. Pedig
szerintem ő az egyetlen, aki nem nevetséges. Talán mert mással törődik,
nem saját magával."
És sajnálkozva sóhajtott egyet.
„Ő az egyetlen - folytatta gondolatait -, akivel meg tudnék barátkozni.
Csakhogy igazán túl kicsi a bolygója. Nem férnek el rajta ketten..."
Magának sem merte bevallani, hogy legkivált a napi ezernégyszáznegyven
napnyugtájáért sajnálja ezt az áldott bolygót. 



 A lámpagyújtogató szobra Ungváron

 Pest-Budán hét évvel a forradalom leverése után, 1856-ban indult meg az utcai gázlámpák kihelyezése. Kezdetben a Kerepesi (mai Rákóczi) úton. Ott volt érdemes felszerelni őket ahol már lefektették más okokból kifolyólag a gázvezetéket, pl szállodák középületek gázellátása miatt stb. A kort átívelő népszerű hetilap, a Vasárnapi Újság  az 1856-60-as években több ízben is foglalkozott  az utcai gázellátás történetével és technikai hátterével (1).


A Budapesti Czím és Lakásjegyzék ( BCZLJ) a századfordulón kb 300 lámpagyújtogatót ismer név szerint . A szakmának ez a fénykora már nem sokáig tartott, 1909-ben ugyancsak a Kerepesi úton megkezdődött az utcai villamos világítótestek felszerelése . De maradjunk a századfordulónál , amikor is dédapám Kramm Antal  lámpagyújtogató a Margit körúti  gázgyár alkalmazottja az  Enyedi utcában lakik, a gázgyár saját alkalmazottai részére épített bérházak egyikében. Innen indul napi eligazításra a gázgyárba, majd alkonyatkor körzetébe, a tabáni kamyargós utcácskákba, hogy elvigye a fényt. A felső-Tabán szegényes házai között ugyan gyérebben, de volt közvilágítás, ám a lámpák nem öntöttvas oszlopokon, hanem fapóznák tetején díszelegtek, vagy a házak oldalára erősített  konzolokról szórták szét gyér, sárga fényüket.
 Mi volt a lámpagyújtogató dolga?
Íme a szakszerű magyarázat:

 Gázlámpák gázellátása a közösségi gázhálózatról történik, ugyanis a gázlámpában nem a gáz lángja világít, hanem a lángzó ún. Auer-harisnyája ízzik sárgászöld fénnyel.... a lámpagyújtogatós időszakban minden lámpában volt egy gyújtó (indító) láng, a lámpagyújtogató csak a lángzóra kapcsolta rá a gázt a lámpa oldalán lévő szelep elfordításával. 

A századfordulón még kupléban is megénekelték az utca népszerű emberét, aki újévkor körbejárta körzetét, boldog új esztendőt kívánva és tömött zsebekkel tért meg családjához mert senki nem sajnálta tőle ilyenkor az aprópénzt.





A szabadkai Tordon Ákos így ír  a lámpagyújtogatóról:


Az eset hírnökét, a lámpagyújtogatót immár elfújta a szél. Hajdan, hosszú lámpagyújtogató botjával, alkonyattájt tűnt fel a tereken, utcákon. Lépte ismerősen kopogott a kövezeten, és mögötte sápadtan ragyogott fel a gázlámpák sárga fényfüzére. Arca mindig a homály arca volt, senki sem emlékezik rá. Nem is az arca volt fontos, lépte és botja hozta a világosságot. Hosszú lámpagyújtogató botja a gyerekek képzeletét is felgyújtotta, s az esttel együtt az ő alakja is megnőtt: óriássá nőtt, és fényt lehelt a csillagokba.
A lámpagyújtogatók szürke emberek voltak. Nem viseltek egyenruhát. Napközben, amikor ki tudja hol pihentek a lámpagyújtogató rudak, senki sem ismert rájuk. Hiszen vállra vetett hosszú szerszámuk volt egyetlen ismertetőjelük. Hajnalban aztán ismét megkoppant lépteik alatt a kövezet, és a kihunyt fények jelezték útjukat.
Estétől hajnalig virrasztottak az utcai lámpások. Nappal bóbiskoltak. A hajnali lépteket csak a nagyon korán kelők hallották meg, a többiek akkor fordultak a másik oldalukra. 
Teltek-múltak az évek, és egyre több új ívlámpa villanyfénye ragyogott éjszakánként. Fogytak a gázlámpák, és velük fogytak a lámagyújtogatók is. Végül csak három gázlámpa maradt egy városka háromszögletű ódon kis terén. Az utolsó lámpagyújtogató dolga volt, hogy annak rendje és módja szerint világítsanak.
Estszürkületkor útra kelt az öreg lámpagyújtogató, meggyújtotta a lámpákat, aztán virradatkor ismét elindult, hogy eloltsa fényüket. Egyszer egy hajnalon, amikor a kis tér még álmosan aludt, s vele együtt a házak is aludtak behunyt ablakszemükkel, csukott kapujukkal, és a boltok is aludtak a legkülönfélébb portékáikkal, sőt a gömbakácok is bóbiskoltak, csak néhány korán kelő madár tollászkodott álmosan, tehát egy álmos hajnalon, így szóltak a gázlámpák lámpaoltójukhoz:
- Kérlek, ne oltsd ki a lángunkat, hadd világítsunk nappal is!
- Megbolondultatok?! - döbbent meg az öreg, és döbbenetében majdnem kiejtette kezéből a rudat. - Még csak az kéne, hogy rátok hallgatva megszegjem a közvilágítási rendeletet, miszerint...
- De mi olyan kíváncsiak vagyunk a nappalra - vágtak szavába a lámpák. - Lassan helyettünk is villanylámpákat szerelnek fel, s mi az ócskavastelepre kerülünk anélkül, hogy valaha is láttuk volna, milyen az élet fényes nappal.
- Ne berzenkedjetek! A lámpáknak fordított az élete - dörögte az öreg. - Éjjel szolgálatban vannak, nappal alszanak. Jó éjszakát! - mondta, és eloltotta mind a hármat.
A felkelő nap mindent látott és hallott, és megcsóválta a fejét. (részlet)


Dédapámról, a lámpagyújtogatóról nem maradt fenn fotó, vagy ha maradt is,  kézen- közön elkallódott. Megesett  leányát, Máriát még sikeresen  férjhez adta a szomszéd házban lakó vasúti pályaőr fiához , az Athenaum nyomda  betűszedő segédjéhez, talán még megérte újabb unokák születését. 1905 után nincs adat róla.Azt már csak futólag említem, hogy a legutóbbi anyakönyvi adatok szerint fiatal korában egyházfi volt a budavári Mátyás templomban.De ez már egy másik történet.

Epilógus

A lámpagyújtogató


Megállok az utolsó lámpánál. 
Az utolsó… Ma az utolsó, holnap talán az egyetlen. Erre a környékre még nem ért el a „villany”. De ki tudja… Ha ide is elvezetik… Nekem végem.
Eh, még hogy villany! Az is csak arra jó, hogy elvegyék az ember megélhetését! A hivatását…
Ennek a városnak én voltam… a védangyala. Én őriztem a tüzet! Én nyújtottam nekik a biztonságot! A meleget, a fényt! A tüzet…
Én voltam az éjszaka ura, a sötétség felett álltam! „Ha nem lenne, fény sem lenne!” – mondták. Én adtam nekik a fényt…
És a villany…! Hol ott a tűz?! Hol a meleg, hol a biztonság?! Hideg fényű utcák, sejtelmesen csillogó macskakövek… Félelmet keltő, sötéten ásító sikátorok. Kinek kell ez?! Mikor ott az utcalámpák barátságosan pislogó, hunyorgó fénye… és ott vagyok én. 
„Ha nem lenne, fény sem lenne!” – mondták.
Én mindig ott voltam, ha kihunyt a fény, és egy pillanatra sem hagytam, hogy a sötétség feleméssze a várost. És most? Egyszerűen elmennek mellettem? Többé nem a lámpagyújtogató vagyok?
Eh, még hogy villany… Hogy tudna az szembeszállni a sötéttel? Hogy lehet így nyugodt álmuk az embereknek? Én persze mindig ott voltam, ha kellettem…
És most… Elveszik a hivatásom. Elveszik a… hatalmam. A hatalmam a sötétség felett. Elveszik… mindenem.
Ma már nincs szükség a vén lámpagyújtogatóra. Többé már… nincs szükségük…Rám.









   (2)   A lámpamúzeum
   (3)   FANFIC.HU

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése