GYERKŐCÖK AZ ÍV UTCÁBÓL

765

TURAY IDA: APÁM, A FESTŐ

A régi Tabán megörökítésében jelentős szerepe van egy békési festőnek,Turmayer Sándornak, aki történetesen a híres színésznő Turay Ida édesapja

Beszélgetés  Turay  Idával, Turmayer  Sándor  festőművész  lányával


(Az  előzmények)  —   Turmayer  Sándor  nevét —  még a  képzőművészet  iránt   érdeklődők  közül  is   —   igen kevesen  ismerik.  A   század első  felében  pedig   kiállításai  voltak,  gyakran  írt  róla a  magyar  és  a  világsajtó,  a ma  embere azonban  teljesen elfelejtette.

Az  1968-ban  kiadott  Művészeti  Lexikon  van  segítségünkre  életének  és  munkásságának  tömör   ismertetésével.  Ezek  szerint  a  festőművész  Orosházán   született  1879.  szeptember  28-áh. A  Képzőművészeti   Főiskolán   végezte   tanulmányait, egy  ideig  Kecskeméten  dolgozott.   1911-től    figurális kompozíciókat  és  tájképeket állított  ki  a  Műcsarnokban és  a   Nemzeti   Szalonban. 1929-ben  gyűjteményes   kiállítása  volt  Gyulán,   1930- ban a  Fészek Klubban,  1937- ben   olaszországi    városképeit  állította  ki  a  Műteremben,  1946-ban  a   Szalmássy Galériában  szerepelt  tájképeivel.  Számos  festményén a Tabán  azóta  lebontott  festői részleteit,  apró  házait,  görbe  utcáit   örökítette   meg. 1946-tól  Olaszországban  élt, és  Albengában   halt   meg 1953.  március  19-én.

Másfél   évtizede    ennyit tudtunk  meg  róla   a   lexikonból.   Azóta  számon  tartjuk.  Ügy  tűnt,  hogy  a  család  és  Orosháza   között   a szálak    véglegesen    elszakadtak.  Szerencsés   véletlen mozdította  ki  a  holtpontról a kutatást.  A  Füles  című lap egyik  múlt   év   decemberi számában  Rátonyi  Róbert  a Tere-fere  rovatban   interjút készített   Turay  Idával,   a méltán  népszerű   színésznővel.  Ebből  tudtuk  meg, hogy az  általunk  régóta  keresett Turmayer  Sándor  nem  más, mint  Turay   Ida   édesapja. Egy  kellemes   májusi   nap délelőttjén  találkoztunk  Budapesten,  a  csendes  Mérleg utca  egyik  lakásában.

(A  beszélgetés)  —   Turay Ida  és  Jenei  Imre  nyugdíjas filmrendező    fogadnak.   A művésznő  kedves,   barátságos,  derűs.  Öblös   fotelekbe ülünk  a  dohányzóasztal  körül,  Turay  Ida  kávéval   kínál,  aztán  egy  dobozt   tesz az  asztalra,  benne  sok  fénykép,  néhány  Színházi   Élet, családi  felvételek.

— Kérem,  beszéljen  arról, hogy   került    a    Turmayer család  Orosházára,  és  meddig éltek  ott?
—  Úgy   tudom,   hogy   a család  Bajorországból  származott.  Az  apai  nagyapám, Turmayer  Gyula  1870   körül költözött  Orosházára,  ahol a meginduló   vasútnál   tiszt volt.  Megismerkedett   Lédig Márton   cukrász   lányával, Paulával,  akit  feleségül   is vett.    Két  fiuk   született: Gyula  és  a   fiatalabbik   — aki  később  az  apám  lett  —, Sándor.    Turmayer   nagyapám  meghalt  még   akkor, mikor  apám   még   iskolába sem  járt,  ennek  következtében  a  testvérével  együtt  árvaházba  kerültek.
— Mi  lehetett  az  a  döntő élmény,   ami   őt   a  festészet felé  vonzotta?   Hogyan  alakult  élete  az  árvaházból  kikerülve?
—, Arról  nem  tudok,  hogy festőművészeti  adottságai hol  és  mikor  kezdtek  kibontakozni,  azt  elmondta,  hogy egészen  fiatalon,  a  millennium  évében,  tehát   1896-ban Űjpesten  ismerkedett  meg  a jómódú  családból   származó Szabadkay  Lillával.   Évekkel  később,  amikor  komolyra  fordult  a  dolog,a  Szabadkay  nagyapa    kikötötte,hogy addig  nem  adja  a   lányát  hozzá,   amíg   valami biztos  kereseti  forrással  nem rendelkezik.  Apám  lelkesen tanulni  kezdett,  elvégezte  a Képzőművészeti    Főiskolát, ami  rajztanári  képesítést  is adott,  fővárosi    iskolákban tanított.  Most   már semmi akadálya nem volt  annak, hogy  a  két  fiatal  szerelmes — leendő anyám  és apám — egybekeljen.      Szabadkay nagyapa  értékes   nászajándékkal   lepte   meg   őket, ugyanis    megvette    nekik Perlmutter  Izsák   festőművész  szép  rákospalotai   házát,  ahol  jó  műterem   volt, és  ahol  apám  kedvére   dolgozhatott  a  tanítás  mellett. Én,  mint  első  gyermek   ott születtem  és    nőttem   fel, majd  a  két  húgom  is:  Magda  és  Klára.
Az  újabb  nagy   változás az  volt  családunk  életében, hogy  Szabadkay   nagyapám meghalt.   Nagyon   jelentős összeget  örököltek   szüleim, ami  lehetővé  tette  azt,  hogy apám  rövid  német,  francia, olasz  tanulmányutak   után hosszabb   időt    tölthessen Münchenben.  Én  és  anyám 1913-ban   utána    mentünk Münchenbe.

— Az    első    világháború mit  jelentett  a  család  életében?

—  Hazaköltöztünk  Rákospalotára,  apámat   1914-ben elvitték   katonának,'   mint főhadnagy   olasz   fogságba került.   Hamar  rájöttek   az olaszok,  hogy  jól  tud  festeni,  és  hagyták  festeni.

— Hogy  élt,  mit  festett  a húszas-harmincas    években?

—  Nyugdíjaztatta   magát, és  azután  csak  a   festészetnek  élt.  Ügy  hiszem, ez  volt az  az  időszak,  mikor  kiteljesedett  és  egyetemessé  vált művészete. 
 Műveinek  fő  témája  a   régi  pesti   utcák megörökítése,  aztán   a   húszas  évektől  kezdve  szívesen festette  a   lebontásra   ítélt patinás  budai  városrészt,   a Tabánt,  de  otthonosan  mozgott  Nyugat-Európa   nagyvárosaiban,    falvaiban,    a tengerpartokon,  ahol   mindenütt  festett.  Itthon  sok  figurális  munkát  alkotott.  Itt van  például  az  1930-ban   a Fészekben  rendezett   kiállításának  a   katalógusa.    A harminchat  bemutatott  festmény  között  ilyenek: Budai Duna-part,  Margit-híd,  vagy Szicíliai  táj.  Figurális  kompozíciói  közül: Ida  leányom arcképe,   önarckép,   Cigányfiú,  Olasz  fickók   stb.   Művésztelepekre  is  járt,  Kecskemét  után   Szolnokra   és Gyulára  is.  A   gyulai   művésztelepen  én  is   meglátogattam.  Impresszionista  tájképein  közölte  gondolatait  a világról.  Főként'  barnákkal, sárgákkal,  derűs   színekkel dolgozott.

— Ö  maga  is  derűs  ember volt?

—  Azt  mondhatom,   hogy kedves,  szimpatikus,   kultúrált  ember  volt   az   apám. Sok  barátja  volt,   szerették őt.  Gondolom  azért  is,  mert ő  soha  senkitől  nem  akart semmit.  Öt  csak  a  festészet érdekelte.  Egy  bölcs   tanácsára  is  emlékszem.   Sokat bosszankodtam  pályám  kezdetén  az  itt-ott,  hátam  mögött  elhangzó  intrikus  megjegyzések  miatt.  Apám  látta, hogy   bánkódom, és   azt mondta:  —  Kislányom,  amit a  hátad  mögött   mondanak, azt  azért  mondják  ott,  hogy ne  halljad  meg.
Egyébként  igénytelen  volt, egyszerűen  élt,   szerette   a lezser,  kényelmes   ruhákat. Emlékszem,  alig  tudtunk neki  nagykabátot  venni,  egyiket  sem  találta  elég  könnyűnek.  Volt  egy  szép   selyem,  mandzsettás  inge,   és egyszer  csak   megdöbbenve azt  látjuk,  hogy  a  könyökéig  levágta,  mivel  zavarta   a festésben.  Volt  humorérzéke is:  Hermán Lipót festőbarátja  csinált  egy  kiállítást   az Ernst  Múzeumban.    Csupa erdőrészlet,  erdőben   elhelyezett   akt,   szóval   erdő mindenütt.  Apám  megjelent a  megnyitón,  végignézte   a festményeket.   A   szokásos gratuláció  helyett  nagy  kézfogások  közepette azt  mondta  neki:  —  Kedves  Lipikém, olyan  szép  munkát  végeztél, tényleg  megérdemelnéd  már végre,  hogy   pihenj   kicsit egy  erdőben,  mert  képeidről  ítélve  úgy  látom,   hogy Te  ott  még  sohasem  jártál. Ezen  aztán  jót  nevettek, a történetet   apámról   szólva Lipi  még  később  is   emlegette.

— Kik  voltak   művészbarátai?

—  Hermán  mellett  Koszta  József,  Pállya   Celesztin, Kernstok  Károly  jártak  hozzánk  a  festők  közül,  akikre emlékszem,  meg  Berda  Jóska,  a  költő.  A múltkor a  kezembe  került   a   Berdáról szóló    monográfia,     ahol örömmel  láttam  apám   róla készített  festményét. — Hová  kerültek  a  festményei?
—   Képei   szétszóródtak.
Nálunk  van   itt  a   falakon vagy  egy    tucat,   legtöbb azonban  Olaszországban  van Klára  húgomnál  és  Magdánál.  Úgy tudom hogy  a magángyűjtemények mellett  festményei  vannak  több magyar múzeumban is.   Németországban    és   Olaszországban  szép  számmal  találhatók  képei,  főként  magán- gyűjteményekben.  Egy   szép Jászai  Mari-portrét  is   festett,  ez  ma  Gobbi  Hilda  tulajdona. Pethes  Imréről,   a kiváló   színészről   készített festményét  Bilicsi  Tivadarnak  ajándékoztam.

— A  harmincas     évektől egyre  gyakrabban  járt  édesapja  Olaszországba.    Végleges    odatelepedése     hogyan történt?

—  Apám  mindinkább  Itália  vonzásábaan  élt.   Mikor Klára    húgom    budapesti, majd   berlini    színészévek után  1939-ben  Olaszországba ment   férjhez,    apám    is gyakran   megfordult    nála mindaddig,  míg  a    háború közbe  nem  szólt.  A  háború borzalmai  után  Klára  ismét hívta,  költözzön    hozzájuk. Pár  évig Milánóban élt, majd élete  utolsó  éveit  az   olasz Riviéra  nyugati   részén.  Albengában  töltötte.   1968-ban Németországban   emlékkkiállítást  rendeztek  műveiből.
 Húgom,  Tabódy  Klára  a  világhírű  festő,   Oscar   Kokoschka  tanítványa  volt,  és sok  év  óta  ő  is  neves  festőművész.

(A  jövő  feladatai)  —  Célunk mindössze az volt e rövid  pályaképpel,  hogy   felhívjuk  a  figyelmet egy  elfelejtett  Békés  megyei  festőre.    Szakértő  művészettörténészre  vár,  hogy   feltárja Turmayer  Sándor  életművét, hogy  örülhessenek   azoknak az  igényes  műalkotásoknak, amit  élete  folyamán   létrehozott.   Elemeznünk    kell munkásságát,  hogy   magunkénak  tudhassuk,  és   bekerüljön  Békés  megye  művészeti  értékei  közé.   El   kell érnünk,  hogy  az   elszigetelt művész  a  közösségé   lehessen,  és  hosszú  évek  után  — bár  ő ezt soha  nem várta — igazságot  szolgáltassunk  neki.


Koszorús  Oszkár

KÖRÖSTÁJ 
Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)1983-07-09 / 161. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET 

Turmayaer Sándor 33 képpel szerepel a  Tabán Anno Galériában:

MÉLY PINCE 3D-BEN, EGY KOCSMA ÚJRA ÉLED

Az egykori leghíresebb tabáni kocsma, a MÉLY PINCE modellezése 3d-ben korabeli fotók alapján. A Görög utcai oldal leghátsó ablaka mögött aludta ki olykor mámorát Krúdy. Bejárattól jobbra a söntés ablaka, ahol Poldi bácsi a csopakit mérte  ki a pókhálós palackokból

Photofiltre, Magic Morph, Scetchup 8, Corel Videostudio segítségével

Állókép a modellről

FESTŐK A MÉLY PINCÉRŐL...25 ALKOTÁS

BOROZÓ A SEMMELWEIS HÁZBAN

     Semmelweis ház részlete a 30-as években

   Panorámakép a házról szintén 30-as évek , balra fűszerüzlet

  1945 : a ház romokban ,a jobboldal földig rombolva

    Látkép  1960-ban  közelről

  Távolabbról  jól látszik a ház megmaradt balodala

1963 a felújítás és múzeummá alakítás ideje

A helyreállított épület mint Semmelweis múzeum 1965-ben

LUNAM PLATEA TRANSFORMATIO

Avagy hogyan látta egy-egy festő a Holdvilág utcát.....

Avagy hogyan látta egy -egy festő a Holdvilág utcát...........

TABÁNI UTCA 1910

EGY"ZSARU"MEGVÉDI GÖRGEY-T.....

BUDAI   SÉTA

IRTA :   HETÉNYI   IMRE  dr  nyugalmazott rendőrfőkapitány helyettes emlékei  

Tolnaí Világlapja 1940 január 10

dr Hetényi Imre az 1920-as években a plitikai rendőrség fejeként dolgozott, míg a nyilaskeresztes párt és konrétan Szálasi tevékenysége felgöngyöléséért a szélsőjobboldal nem  nyugdíjaztatta az irodalmi ambíciókkal is bíró főnyomozót. Ő fedezte fel  Rideg Sándor írói tehetségét mialatt baloldali mozgalmakban való részvételért vallatta.

A  régi  dolgok  kedvelése  ott   motoszkált bennem    már   kis   gimnazista  koromban  is. Amit   az   ember   szeret, azt   korán  kezdi   és   ősz fejjel  sem  hagyja  abba. Pesten voltam gyerek, de  Budát   szerettem . „B udapestet” nem   ism ertem ,   csak   Budáról és  Pestről  tudtam .  Pesten  csak  laktam   és  magoltam  a  magam,  az iskola  és  az  élet  számára, a  „Non  scholae, séd   vitae   discimus  ”  elve   szerint.   Budán azonban  boldog,  magányos,  ődöngő,  figyelő, kutató   gyermek  voltam .

Buda   volt   az  én   prairie-m,   az  én szabad független   „Indian   Territory” -m,   felfedezéseim    világa.    Budát,   régiségét,   históriáját tízesztendős   korom ban kezdtem  felfedezni a  magam  számára.
A kis gimnazista  történelmi   tudománya   igen   csekélyke   volt,   ám azt  tudtam ,  hogy  Buda  régi.  Tudtam ,  hogy ott  laktak  az árpádházi királyurak.  Tudtam , hogy  ott  élt  Hollós  Mátyás  királyúr,  akiről azóta   tanultam  meg, hogy a  magyarság és   Buda   lelke   volt.

Budai  felfedezőutaimból  jól  emlékszem a falusias  országútra,    mely a  Gellérthegy aljáról  futott  Mohács és Székesfehérvár  fele. 
A  mai Műegyetem  mögött  zsombékos  nádas terült  el  és  a  vadkacsák  hápogása  clhallatszott   a  Gellérthegyig.

A Gellért fürdő elődje

A    hegy    tövén    mély   gödörben    szurtos fabódé  szomorkodott:    ez  volt   a  Sósfürdő. Ebből  lett   a   mai  büszke  Gellértfürdő.

A  barlang  neve  akkor  még  „Szent  Iván barlangja”   volt,    falusiak   jártak    oda   búcsúra   Szent  János  napján.

A    Dunaparton   Hamzsabég,   vagyis   Érd és    Pronontor,   azaz   Budafok   felöl   futott be   egy   régi   országút.  
 Azóta   megtanultam , hogy  ez  a  régi  róm ai  Hadiút  egy  szakasza. Hamzsabég :   ez  nagyon  izgatta  a  fantáziámat.    

B é g :    az   olyan   szép   volt,  
 mint aga, pasa   és  vezír.  Török  név  volt.  Promontor : Prom unitorium, ez meg a budai  rómaiakra emlékeztetett.   Elvégre :  latin  iskolába  jártam s így jó komaságot tartottam a rómaiakkal A  Gellért hegy  alatt  nyoma  sem  volt  a ma  már  kiépített  rakodó partnak.  Alsó  Révsor  volt  a  neve.   Nagy  távolságban  látszott a  Lánchíd  kecses  íve.  Hol  volt  akkor  még  a Ferenc   József híd    és    az    Erzsébet híd .  .  .

Várkert rakpart 1860

A    kavicsos    parton    lovakkal   vontatták  a  vízivárosi  Blum-malomig  a  titeli  gabonás dereglyéket.   Alattság   volt   a   vontatókötél neve  és  timon  a  kormánylapáté.  A  dereglye ladikot   húzott   maga   után.    Jó lett   volna benne   ülni  .  . .    Sajnos,   e   kívánságom   máig sem  teljesült.  Hol  vannak  az  egykori  dunai gabonás    dereglyék    és    a   kékgatyás,    bőr- válladzós,   övig'm eztelen   rakodólegények?

A hegy alján,  az  úton  végig,  fecskefészek módjára
odatapadó   házikók  ültek.    Volt olyan, amelynek   szobái   a   hegy   oldalába voltak    vájva.

A  katonai  fürdő  előtt  beteg  katonák  ültek és  bagóztak.  Szivarvéget  gyűjtöttem   a  számukra,  e  címen  a  hadsereg  körében  (frájter úrtól   lefelé)    élénk népszerűségnek  örvendtem 

Láttam    a   Citadella   lőrésein   kikandikáló ágyúcsöveket.   Bőrsipka  volt   az  ágyúk  torkán.    Az ágyúk Pestre  voltak  szögezve. Emlékszem  a  kanonétok  óriási,  lószőrforgós csákójára,   veres   lampaszos   kék   nadrágjára és   veres   lövész bojtjaikra,   tenyérnyi   széles, kurta   vesszővágó  késeikre.

A Tabánban  lárm ás,  nagy  uccal élet  folyt. A boltok  és  a  műhelyek  fölött  neveket  betűztem ki.   Ignátovics,  Jakubovics,  Czárics, Ágics,  Bogdánovics,   Boguszlávics, Markovics ilyenek voltak a  tabáni   nevek. Girbe-görbék  voltak  az  uccák, tehát  régiek és   ezért  igen  tetszettek  nekem ;  vénhedtek a   házak,  még  padlásszohás  ház  is  akadt  ott.

A  templom előtt  és  a  Szarvas  téren  örök piac  nyüzsgött.  Túrós,  köménymagos  kerek lángost,   vagyis   bureket   árultak   a   kofák, az   uccák   neve   magyarul   és   németül   volt kiírva.  Görög ucca és Griechengasse,   Kereszt ucca és Kreuzgasse, Holdvilág  ucca  és  Mondgasse.

A  Szarvas-kávéház  előtt  fezes  bosnyákok, veresbojtos   kékfezes    görögök   csibukoztak.

Az öreg Hóser  bácsi, az órás kirakatában megbámultam  a  furcsa  régi  órákat.

Ha jól emlékszem,  akkortájt   épült  a Várbazár. A  Váralja  ucca  sarkán  még  megvolt  a  Tabáni  kapu,  nyitva  volt  a  szárnya, baka is strázsált  előtte.  Még  láttam   a  Fehérv ári   kapu   torny át,   a   Vizikapu   (másként Ferenc  József-kapu)   és   a   Bécsi   kapu   ivét.

A  Várkert  neve  Királykert  volt  a  siklótól északra  levő   kerté  pedig  Elipsz-sétány.  Az Alagút  bejárója fölötti laposon  kávéház volt, katonamuzsika  csinnadrattázott  és  a  dámák fodros   fagylaltot  kanalaztak.   Nagy   turnürük és pici tornyos kalapjuk volt.  A fru-frujok a   szemöldökükig   ért.   Igen   szépek   voltak.

Dunaparti   sétáim   közben   feltűnt   nekem egy   komolyarcú,   idős   úr.   Szemüvege   volt és    rövidre  nyírt   körszakálla.Ott  járkált a   kiépítetlen   Dunaparton   és   kis   zacskóba kavicsokat   gyűjtött.

Ki   lehet   ez   az   öregúr ?    Minek   neki   a kavics  ?    Pajtásom , komisz,  vásott   kölyök, nagy   harcos,   kalandokban   hasznos   segítőtá rs,  a  Nazelka,  harmadgimnazista, nyurga, erős  fickó  így  s z ó lt:    „Ez   a   gazem ber ?

Hogy  ez  kicsoda ? Ez  az  áruló,ez  a  Görgey ”

 Nem áruló ez, te  !  Az   hazugság! 

            -Hogy  mondhatsz  ilyet  ?

összeverekedtünk.  Nazelka  nagyobb  volt, mint   én,  mégis  vérző  orrul  vonult  vissza  a csatatérről.

Valahányszor    a    budai    Dunasoron    csavarogtam ,  mindig  ott  láttam    az   öregurat. 

Ma  már sejtem , mire  volt jó  a  kaviesgyüjtögetés.   Alkalmasint  geológiai  stúdiumot csinált  a  Duna,  a  Vág,  a  Garam,  az  Ipoly  és a Nyitra  kavics hordalékából.

A  Nezelka  eltűn t.  Nem  láttam  már vagy három   hete  a  dunapartl   csata   óta.

Egy   szép   nyári    délutánon  Jövök  át a Lánchídon.  Ott  látom a  Nezclkát  két  másik suhanccal.   A   Lánchíd   korlátjához   tám aszkodva   néztek   le   a   vízre,   egy   hálóját   vető halászcsónakot   néztek.   Nem   vettek   észre. A m int  a  közelükbe  érek,  megüti  a  fülem et  a Nezelka  hangja :

„No de ma belökjük a  D unába   azt   az árulót  I   Majd odabujunk a farakások mögé,

odasompolygunk a háta  mögé, am ikor   lehajlik   a  kavicsért,  belelökjük  a   Dunába I" No megállj,  gaz Nezelka, ebből ugyan nem eszel —  gondoltam   magamban.

Már  ekkor   az   volt   az   „elvem” ,   hogy   a bűnügyet    meg   kell   „előzni” .   (Később   is lehetőleg a „praeventio” volt  a  krim inalista- gyakorlatom .)

Futv a   igyekeztem le a   Dunasorra. E lbújtam   a farakások közé, de úgy,  hogy  szemmel  tarthassam   a  „terepet” .

Csakugyan, ott szedte  az  öregúr  a  kövecset-bögecset.    Hát    egyszer    csak    látom , hogy   csakugyan   settenkedik   ám   a   három kötnivaló  az  öregúr  felé.  Amikor  a  közelébe értek,    elkiáltottam m agam : „Bácsi, vigyázzon  ”

A  tábornok  megfordult,   a  három  alattomos  kölyök  rémülten  hátrált,  majd  sarkon- fordulva  egyenesen  nekcinfutott  menekültében.   Legelöl   a   bandakapitány,a hős   Nezelka.

Elébe   ta rtotta m a  lábam .A   gáncson   a hős   futó   hasra esett, a   többi   a   nyakába.

Egyenlőtlen  harc  keletkezett,  főleg  azért, mert  előzetesen  egy  husángot  találtam ,  így te h á t   „fegyveresen”   vártam    az   ellenséget.

Igaz,   hogy   én   is   kaptam  egynéhányat, de a haditerv és a husáng m egtette a magáét. Boldog  voltam .

Egy     kajlabajszos,     lószőrforgós      sipkás rendőr  atyai  szeretettel  nézte  végig  az  ütközetet.    Amikor   az   ellenség   nyelvöltögetvc visszavonult,  kikérdezett,  mi  volt  a  háború oka.    Elm ondtam     a   rendőrbácsinak.    „Jó l van,   fiatalúr I    (Most    m ár   nem    tegezett.) Verekedni  nem  illik,   de   a   fiatalúrnak   volt igaza  !    Ezentúl   m ajd   ügyelek   a   tábornok úrra  I    Az  édesapám   honvéd   volt   negyvennyolcban,   ott  volt   Kom árom    alatt   az   ácsi csatában,   ahol  osztrák   gránátszilánktól   sebesült   meg  a  fején  a  tábornok  úr  !    Ostoba szóbeszéd,   hogy   egy    honvédhuszár   vágta volna  fejbe  !    Máig  ott hordja  a  feje  pilisén a   forradást” 

Kezelt   velem   az   öreg   budai   rendőr   — még   kékruhás   városi rendőr azaz „városkatona" ,  vagyis  „ Stadttra b a n t”   (az  Állam- rendőrséget   csak   később   szervezték   meg). 

Igen  jól  esett    a    dicsérete.    Elhatároztam , hogyha  „nagy  leszek” ,  én is rendőr  leszek.

Az  is  lettem .

DOHOGÁSOK TABÁN-ÜGYBEN ANNO 1866

Az Ördög - árok mint szennycsatorna

PESTI NAPLÓ 1866 szeptember 21

Budai Taban, szept. 19.

A mily  örömmel  tapasztaltuk a közegészségi ügy  érdekében  a Buda  városi hatóság  erélyes elöintézkedéseit, melyek a járványos kór eseteiben oly nagy szükséggé  váltak : szintoly komolyan pillantunk más oldalról azon nem kedvező körülményekre,  melyek városunk  roppant hiányait tüntetik elénk;  s e bajok  orvoslatát egy- hamarjában eszközölni nem oly könnyű  feladat. Ugyanis  a  Tabánnak  legnagyobb kellemetlensége az, hogy  emelkedettebb fekvésű utczáinak egyáltalában  nincseuek  földalatti  csatornái, s ehhez járul,  hogy  több  szűk utczájában tömötten fekvő  keskeny  házaiban a tehén  és disznótartás által a  levegő  nagyon  megromlik;  már tehénistállók és disznóólak nemcsak hogy  fővárosba nem illők,  hanem közegészségi szempontból is — különösen  ily járvány  alkalmával — kárhozatosak ;  s minthogy nem lévén földalatti csatornái,  az  istállói és egyéb  ronda kiöntések mind az utczák földszinén patakzanak. Mennyire kívánatos  lenne, hogy legalább a lejtősen fekvő főbb ntczákban haznának földalatti csatornákat, melyekbe a mellékutczák és közekbőli kiöntések ágazhatnának;  e  szempontból különösen a kereszt utcaát, b  ezzel  folytatólag a hosszú utcza felső  részét  ajánljuk a  hatóságok figyelmébe ; ez azon vonal,  melyen  a  gyászmenetek, fájdalom, oly gyakran fellelhetök;  fáradhatlan  és buzgó lelkészeink által azon  utczákon  kísértetnek az elhunytak a nyugalomhelyre : tehát már csak ez iránti figyelemből  sem kellene  tűrnünk ott a  folyton  patakzó  bűzös rondaságot;  úgyszintén  folytatólag a hosszú  utcza  felső részén ' minden  oldalról   özönlő  ganajlében  haladhat csak el a gyászkiséret.

Mindaz által a Tabannak emelkedettebb fekvésű utczái, mindazon említett kellemetlenségek ellenére, azon  előnyben  részesülnek,  hogy  fent  a légnek szabadabb folyása, különösen a nagyobb szelek, a poslégtöl  folyton tisztogatják ; de egészen  más  helyzetben  van a Tabannak mélyebben — különösen  a " nagy  csatorna  mentében vagy közelében fekvő része.

E nyitott és tágas csatorna a hegyekben veszi eredetét, átszeli a Horváth kertet, s az Attila-ut- czával  párhuzamosan nyúlva,  keresztülvágja a Krisztina várost  és  Tabant;  s  minél) beljebb hatol a házak közt, annál undorítóbb, a levegője annál dögleletesb. E rendkívüli csatorna a szar vas térről a kereszt-utezába lépve, a házak sötét falai  közt  eléggé  szemlélhető,  mely  nemében csakugyan  ritkítja párját, mert  abba nemcsak ürülékek, de minden néven  nevezendő  rondasá- gok  ömlenek, s az ott rothadó és erjedő állapotban heverő állati és  növényi anyagok oly nagy mérvben fejlesztik  a  különféle bűzös  légnemeket,  mint  könvilagot,  könkéneget,  könlegeget stb., hogy esténként már a távolabbi dombosabb helyekről is igen érezhetők kigőzölgései; s hogy mennyire veszélyes ezen undorító meder, mely a posléget, mint a cholera-ragálynak termő talaját, oly roppant  mennyiségben  tartalmazza,  eléggé bizonyítják a  közelebbi  szomorú tapasztalatok.

E járványos kór,mely városunkban  vette kezdetét, hogy mikép jutott el hozzánk, vájjon az utasok czipelték-e magákkal ide a gerj-anyagot (mias- ma), vagy a táborból  magánházakba  szállásolt katonák hurczolták-e hozzánk a cholcra magvát? azt nem tudhatni;  elég  az  hozzá, hogy az ide- czipelt gerj,  a  csatornái  posgerjjel csakhamar érintkezésbe jött, s ott meg is termett  a  ragály, mely kezdetben bár szórványosan, de a csatorna közelében mindig növekvő számban mutatkoztak a  oholerai  esetek;  e városrészből  aztán  több féle irányban kisebb nagyobb  mérvben  terjeszkedett e kór ; a nagy  csatornán  csakhamar eljutott a Krisztina-városba; Budáról burczoltatott át Pest külvárosaiba is; de most már mindenütt apadófélben van. Tehát ideje lenne már, hogy a budai nagy csatorna, ez undoiitó  meder  bebol- toztatásáról  komolyabban  elmélkedjünk;  mert ez nemcsak Budára de Pestre nézve is,  mindennemű járvány  alkalmával — nagy  mennyiségű poslevegöje miatt — szerfelett veszélyes.

A járvány  terjedéséhez  nem  kis  mérvben járul  azon  körülmény  is,  hogy  némely  ki- sebbszerü,  különben  is  egészségtelen  szobákban  tizen  tizenöten  is  hálnak.  Tudjuk,  hogy léleklezés   alkalmával   körléget  szivünk  be, melynek éltető része az éleny;  lehelettel  pedig szénsavat és  légenyt, mint  lélekzésre  ártalmas légnemeket terjesztünk; — tehát ily zsúfolt helyzetben képzelhető, hogy mily könnyen megromlik a  lég, és  betegség a  következménye;  csak hogy e körülményt a szegénység okozza;  de némely úri lakosztályokban is találunk elég  ártalmas dolgot, melyek  az  egészség  rovására történnek:  ugyanis  némely  virág-kedvelők  oly nagy mennyiségben tartják  lakásaikban a virágokat,  hogy  termeiket,  hálószobáikat  egész kerté alakítják;  igaz, hogy nappal a  növények élenyt fejlesztenek, s  a  szénenyt beszivják, — de éjjel  épen  ellenkezőleg  történik,  az  élenyt szívják be, és sénenyt fejlesztenek;  következőleg ártalmas  éjjelenként  virágokat, úgyszintén gyümölcsöt a hálószobákban tartani.

Még egy  szót kívánok  az  emberbarátokhoz, különösen a nemes szivü úrnőkhöz intézni.  Alakítsunk többfelé  leves-osztó egyletet. Hisz hány nyomorral küzdő ember lesz áldozata e járványnak,  mert  felette  silány és  ártalmas étkekkel táplálkozik. Hány ember életet menthetünk meg csekély könyör adományainkkal,  melyekért  ne várjunk nagyobb jutalmat azon édes öntudatnál: hogy emberbarátainkkal jót cselekedtünk.

SZAVÁRI  ANTAL.


Íródott mindez az ez időben oly gyakori kolerajárványok egyikének idején   és ne feledjük. akkor még az Ördög-árok szennye is nyitottan csordogált le a Dunáig , ha éppen nem öntött ki.
Ráadásnak egy rémtörténet ,amiről szintén a Pesti Napló tudósított:

A „F. L-“ a következő rémjelentet Írja le:

[ Tegnapelőtt a  budai  Tabánnak  Gellérthegyre

épített egyik  házikójából egy  cholerában megholtat akartak  lehozni,  födeles  halotti kocsin.

| Midőn a kocsi a  halottal már megindult,  egyik meredek forduló helynél  a lovak megbomlottak, í  s kocsi, koporsó és halott lezuhant  A lovak kötelékeit azonban hirtelen  elvágták. Ez a Tabán legmagasabb  potján  történt,  hol  pár  év előtt hasonló  szerencsétlenség  már  fordult  elő.  A koporsó  levált a kocsiról,  födele  felnyílt,  s a holttest tovább gurult, s csak a katastrófa színhelye alatt lévő második  utczában,  épen egy ház 1  pitvara  előtt  akadt  meg. A  pitvarban  többen voltak,  s  képzelni  lehet  rémületüket,  midőn a holtat a küszöbnél megpillantották.

A " KLIK " EHHEZ KÉPEST KISMISKA......MAGYARÍTÁS 1886

A „BUDAPESTI  HÍRLAP“  tárcája.  1886 FEBRUÁR 6
Ulysses  Miklós  hazatérte. 

Mutatvány „Hári János O dy s z e á j áb ól ...“ 
Irta:Seress Imre. 

— A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — 
XI. Ének. 

Szép Telenyak János, pirosán mint hajnal, 

Tekintgete környül  kéjes diadallal. 

S mikoron harmadszor megrikkant a „hogy volt“,

 Nagy örömtől szíve olyannyira tombolt, 

Nagy gyönyörűségtől úgy berúgott lelke, 

Hogy szép Pénelopé Zsuzskát megölelte! 

De miként poharat, mely jó borral teli, 

Ha fölkapja a kéz és örömét leli 

Hajt a pislogó szem; a régen szomju száj 

Megkívánja szintén, s üríteni muszáj: 

Szép Telenyak János megállni nem bírta, 

S Pénelopé Zsuzskát hévvel megpuszilta! 

Oh dehogy puszilta! Csak akará épen, 

Máskép vala írva a sorsnak könyvében. 

Mert miként a pohárt, bár hogy is akarod, 

Még sem üríted ki, ha elejti karod: 

Eképen Telenyak nem adhata csókot, 

Mert szörnyű pofontól a falnak csapódott! 

S Pénelopé Zsuzska, ki a pofont adta, 

Megszólala ekkor, kontyát félre csapva: 

Imé a tanulság ifiú legények, 

Erkölcs dolgaiban nyomorúlt szegények:

 Pénelopé Zsuzskán,míglen nem jegyesse, 

Csókjait de senki meg ne kisértgesse! 

XII. Ének. 

Hős Ulysses Miklós ekkoron belépett, 

És gyönyörűséggel hallá a beszédet. 

Rendele liter bort és ült vala mellé, 

Szemét Pénelopé Zsuzskára szögellé. 

Őt is a hajadon szótalanul nézte, 

De a legényeknek szeme fordult vészbe. 

Im ! Ulysses Miklós megfogá a litert, 

Emelé szájához, s még csak egyet se nyelt, 

Torka nem kortyogott, de pillanat múlva 

Üres lön a liter, és hozatott újra. 

De most két literest, és fölemelintvén, 

Végig önté torkán, egyhuzamba szintén, 

Egy akót eképen rettentőn bevágott, 

Fölkele azután, mert egyébre vágyott. 

Láttál-e kötélen, jó magasra húzva, 

(Ha talán lepottyan, nyakát  töri-zuzza!)

 Táncoló művésznőt, három öles rúddal, 

Nyaka közt életúnt szegény nyomorúlttal ?

 Láttad a sok férfit, a mint szinte hízván 

Távcsövet jártainak játszadozó izmán ? 

Asszonyok csapatját fejüket fordítni, 

Mikor a művésznő lábát emelínti? 

Hős Ulysses Miklóst ezenkép bámulta 

Serege kérőknek s Pénelopé Zsuzska. 

De Ulysses Miklós állt vala középre, 

S Pénelopé Zsuzskát a csárdásra kérte. 

Megdöbbent szivében, megreszketett a lány,

 Ki vala legszendébb kis Itakafalván;

 Gondolkozott volna Penelópé Zsuzska, 

De késő vala már, a cigány ráhúzta!

 Fejéből szívén át lábaiba rohant 

Az isteni érzés! Még nem érzett olyant! 

Táncgerjedelemtől remegett két karja, 

Akaratlan indúlt és mégis akarva; 

Szép piros csizmái a földet nem érték, 

Oly egyformán, szépen, mint vasúti sínek, 

Mik soha egymástól hajszáit se veszitnek. 

Kis fehér kötényét babrálta kecsessen, 

Majd Ulysses vállát érte delejessen; 

S mikoron megforgott, a húsz darab szoknya, 

Mely csípője körül vala fölhalmozva, 

Szép Telenyak Jánost úgy ütte derékon, 

Hogy eltörött majdnem! De az se  volt  vékony. 

Szelétől pediglen, illatos szelétől, 

Serege kérőknek elkábula régtől; 

A bort is feledték, vérük csak úgy forrott, 

Zsuzska felé nyújtván szimatoló orrot. 

Hát Ulysses Miklós ?  Oh  be szépen táncolt I

 Soha szebben lányhoz férfi még nem pászolt! 

Hogy is járta a bős? Nincsen szó lefestni. 

Nincs ecset, nincs eset csak belé is kezdni! 

piszén istennőkkel ő egykoron táncolt, 

És az istenekkel szinte quaterkázott, 

Istenasszonyoknak megzavará fejét; 

Istenek, mit ő birt, nem bírták csak felét! 

Penelópé Zsuzska egyre jobban nézé, 

Gyönyöre édesb volt, mint csurgatott mézé; 

Miklós ölelése, karja szorítása, 

Borította arcát piros lángolásba; 

Kis fejecskéjében édes gyanú ébredt; 

Édesebb reménység szemeiben kéklett; 

Hej, tizenkét éve, s egy félesztendeje, 

Akkor mulatott igy, ő vele, ő vele! 

Ha talán ő volna, ki tudja, ki tudja, 

Ha talán végtére haza hozta útja! 

Bajusza, szakálla nem volt még akkoron, 

De megnőhetett már két katonasoron ! 

S már akkor időben, közel menyegzőjén, 

így ivott Miklós is, valamint a gödény! 

így rakta a csárdást, s ilyeket kurjantván 

Szeme úgy járt rajta, folyton a galambján! 

Mint  a  villámcsapás,  mely  a  toronyba  hull,

 Járja  a  templomot  keresztül  és  kasul: 

Penelópé  Zsuzska  egész  lelke-testét 

Ilyen  gondolatok  átcikázni  kezdték. 

De  nem  szóla  mégis,  várta,  bár  nehezen, 

Hogy  vége  a  táncnak  végre  is  mi  leszen? 

Talán  meglepetés,  százszorosán  édes, 

O h,Ulysses  Miklós  ilyenekre  képes! 

Ám  valamint  ha  jó  káposztát,  töltöttet, 

Esztendőben  egyszer  (de  soha  nem  többet!)

 Csizmadiamester  felesége  készít, 

És  Miska  az  inas,  hogy  megkapja  részit, 

Hetek  óta  immár  hiszi  és  reméli, 

Sőt  a  majsztromné  is  végre  megígéri; 

Terítve  az  asztal,  szoba  szegletében 

Miska  inasgyerek  várakozik  éhen; 

Ekkor  kapu  pattan,  és  ugat  a  Bodri, 

A  majsztramné  asszony  lecsitítni  ront  k i; 

Kiált  meglepetten:  Isten  hozta  sógor! 

Ép  meg  van  terítve,  jött  még  elég  jókor! 

Viszi  a  szobába  váratlan  vendégét, 

Ülteti  asztalhoz,  oda húzva  székét; 

S  Miska  inasgyerek  most  esik  kétségbe, 

Mert  bizony  a  töltött  káposztának  vége! 

Eképen  Telenyak  odalett  kínjában, 

S  odalettek  véle  a  kérők  mindnyájan.

 Osszesúgni-búgni  titkosan  elkezdtek. 

Egy  vala  csak  kérdés:  Hogy boszúljuk ezt meg ? 

Kis  Antinos  Pista  hirtelenül  ekkor 

Szétnéze  haraggal,  merre  egy  üveg  bor? 

Tizet  is  talála,  kapta  a  markába, 

S  Ulysses  Miklósnak  a  fejéhez  vágta ! 

De  láttál-e  márványt  szakadozni  széjjel, 

H a  tojást  csaptak  rá,  bár  iszonyú  kézzel ? 

Vagy  láttál-e  hegyet  fölfordulni  földre, 

Hogyha  cserebogár  neki  megy  röpülve ? 

Hős  Ulysses  Miklós  állt  miként  a  márvány, 

Állt  valamint  hegycsúcs  felhőknek  határán  ! 

Ámde  Penelópé  Zsuzska,  a  hajadon, 

A  csörömpöléstől  megrémülő  nagyon ; 

Látta  a  veres  bort  hős Ulysses  képén

 Lefutni,  s  megborzadt  érző  szive  mélyén. 

Gondolá,  hogy  vérzik,  fejét  beszakajták, 

S  iszonyú  érzések  szép  kebelét  marták, 

me,  a  második  és  harmadik  flaska 

Lön  Ulysses  Miklós  homlokához  csapva, 

S  törve  ízről  porrá  a  földön  ropogtak, 

De  nem  indult  a  hős  mégis  egy  tapodtat! 

Penelópé  Zsuzska,  ő  érzé  a  fiaskát, 

Bár  Ulysses  Miklóst  véle  megriaszták ; 

Mintha  csak  szivéhez  verték  volna  mindezt,

 Kétségbeesetten  a  hősre  tekintett; 

Majd  elébe  ugrott  és  általölelte, 

S  ilyetén  szavakban  szakadott  ki  lelke: 

„Vissza  a  flaskákkal,  csak  testemen  által 

Érhetik  őt  többé,  mely  egy  a  halállal!“ 

Mint  mikor  gyilkosnak,  halálra  itéltnek, 

A  ki  vérpadon  áll,  és  meghajtva  térdet, 

Egynéhány  szót  szólni  akkor  is  merészel, 

 pallosa  hóhérnak  rácsap  erős  kézzel, 

És  utolsó  szavát  rettenetes  bárdja 

A  közepén  épen  kétfelé  elvágja ; 

Avagy  mint  mikoron sétálva  f'ütyülget 

Csizmadiainas,  kit  csirizért  küldtek, 

És  sovárgó  szemmel  kirakatot  bámul, 

S  meglesi  a  majszter,  nyakon  üti  hátul; 

Ekép  hallgatott  el  cigány  muzsikája 

Penelópé  Zsuzska  sikoltó  szavára! 

Kérőknek  csapatja  szintazon  meghökkent, 

De  zsibongó  morgás  szájukról  elröppent. 

Hős  Ulysses  Miklós  ekkoron  fölnézett, 

Zsuzskára  először,  s  mond  vala  ily  szépet: 

Zsuzsikám,  szerelmem,  kedves,  édes  lelkem. 

Én  vagyok  Miklósod,  szeretsz-e  még  engem? 

Mint  mikor  titokban,  a  hol  nem  is  sejtik,

Játsznak  nasivasit,  huszonegyet,  ferblit; 

Százak,  ezerekre  fölrúghat  a  bank  már,

 Besöpörni  készül  hidegen  a  bankár; 

Ekkor  ajtó  nyílik,  és  valamennyi  száj 

Egy  hangon  üvölti:  Policáj,  policáj! 

Gázlámpa  kialszik,  meglopni  a  bankot 

Száz  kéz  a  zöld  asztal  közepére  kapkod; 

Rohannak  ezután  ezerfelé  vakon, 

Fele  se  ajtókon,  de  ki  az  ablakon: 

Eképen  a  kérők,  hogy  Ulyssest  látták, 

Siralmatos  hanggal  maguk  elkiálták; 

111 a  berek  aztán,  szöktek von szanaszét, 

Oh  de  nem  akará  hős  Ulysses, s az  ég! 

(psukva  volt  az  ajtó,  és  rács  az  ablakon, 

És  néma  borzadály  valahány  ajkakon. 

Penelópé  Zsuzska,  az  erényes  lányka, 

Ulyssesre  nézett,  s  a  keresztet  hányta: 

Nem,  nem,  lehetetlen,  habár  hasonló  vagy, 

Meg  ne  ölelj  most  még,  óh  ereszsz  el,  óh hagyj; 

Igaz,  hős  Ulysses,  így  táncolt,  így  ivott, 

Oh  de  több  kell   nékem,  hinni  még  nem  bírok! 

S  kiszakitá  karját  a  hősnek  karjából, 

A  sarokba  bujt  el,  tőle  igen  távol. 

De  Ulysses  Miklós  Toldihoz  hasonlón 

Megfogá  az  asztalt,  imádkozva  forrón; 

Athéné  istennő,  leánya  Zeusnak, 

Segíts  meg  utólszor,  hogy  élve  kijussak! 

S  kékszemü  Athéné  ott  állt  vala  régen,

 Miklós  feje  azért  nem  vala  törékeny! 

Qtt  álla  a  polcon,  szajkó  alakjában, 

És  Ulysses  felé  szólott  hamarjában: 

„Csak. rajta, Ulysses,  meg  ne  pihenj  többé, 

Még  ha  asztal  és  szék  válnak  is  törötté!‘‘

 Bármiként  tör  és  zúz  haragod,  a  rontó, 

Én, fizetem  a  kárt,  ne  bántson  a  kontó!“ 

És  Ulysses  Miklós  fölhevült e szókra.

Asztallal  kezében  készült  támadóra. 

S  mint  mikor  az  asszony  ablakot  kitárva, 

Rongyos  régi  szoknyát  ragad  a  markába; 

Csapkodja.  az  ágyhoz,  csapkodja  a  falnak, 

És  megbolondulva  a  legyek  inalnak

 Egy  helyről  a  másra,  hátra  és  előre, 

Ablakon  át  végül  ki  a  levegőre: 

Eképen  Ulysses  liadonázva  szörnyen 

Asztalokat,  széket  suhogtata  körben; 

Majd  kinyitva  ajtót  ottan  vagdalózott, 

S  a  menekülőknek  hátaira  sózott; 

Miglen  valahány  szék  és  valahány  asztal 

töredezett  össze,  recsegő  panaszszal. 

És  hogy  valamennyi  az  utcán legyen, kint 

Hős  Ulysses  őket  kidobta  egyenkint; 

Iszonyú  vak  dühhel,  se  hallott,  se  látott, 

Mint  nyakon  szúrt  disznó  orditott,  kiáltott. 

Már  a  cigányoknak  is  kitette  szűrét, 

Sőt  kidobta  végül  a  korcsmáros  Smülét; )
Penelópé  Zsuzskát  megragadd  szintén, 

És  kidobni  készült,  rája  se  tekintvén! 

De  Athén  istennő  megszólalt,  a szajkó,

 egy  szavára  rögtön  csukva  lön  az  ajtó. 

És  Ulysses  Miklós  állt  megdermedetten

 Szive  Zsuzskájával,  egy  szobában,  ketten. 

Pénelopé  Zsuzska  egy  percet  se  vára 

Hős  Ulysses  Miklós  esdeklő  szavára; 

Csordult  nagy  örömmel,  édes  szerelemmel,

 Évekig  elfojtott  tűzgerjedelemmel  

Megölelé  a  hőst,  és  méz  vala  csókján: 

„Te  vagy  az,  te  vagy  az, aranyos  Miklóskám! 

Nincs  Itakafalván,  a  ki  kételkednek

 Ezeknek  utána,  s  véled  vetekednék!“ 

És  Ulysses  Miklós  boszulő  vad  lángja, 

Mikorom  ott  állott  karja  közt  a  lányka, 

Vált  szerelemtűzzé,  százszor  égetőbbé, 

El sem  is  ereszté  Penelópét  többé. 

Zsuzsikám,  szerelmem,  hahogy  kevés  lenne

 Még  e  bizonyság  is,  ím hiszesz-e  benne? 

Itt  vagyon  a  seb  még,  sebnek  forradása,

 Mikor  édesapád  bősz  felindulásba’,

 Rajtakapván  egyszer  csókon,  ölelésen, 

Vasvillát  szúrt  belém,  hogy  emlékbe  véssem! 

Itt  vagyon  a  madzag,  a  melyre  akkoron 

Magadat  felkötted  Zsuzsikám,  angyalom: 

De  melyet  levágtam,  s  foglalva  aranyba

 Hordoztam  azóta  szüntelen  nyakamba’! 

Hős Ulysses  Miklós  mondta  vón’  tovább  is,

 De  bizonyság  volt  ez,  ragyogó  mint  kláris. 

Pénelopé  Zsuzska  ajakát  betömte, 

S  majd  megfúlt  Ulysses  a  nagy  csóközönbe’. 

De  miként  ha  falun  futamodik  híre, 

Hogy  komédiások  jöttek  a  nagy  térre; 

Öreg,  ifjú,  gyerek,  kicsinyje és  nagyja

 Sürgetős  munkáját  félreteszi,  hagyja; 

Lihegve  szaladgál,  piacra  özönlik, 

Ezren  a  bódénál  a  napot  eltöltik, 

Bámulva  a  képet,  a  sok  hajmeresztőt, 

Mit  öles  vászonra  nagy  kitűnő festők

 Pingáltak  ragyogón ;  bámulva  a  majmon, 

Mely  bolhákat  eszik  és  lógni  tud  farkon; 

,  Eképen  Ulysses  háza  előtt  másnap 

Állt  apraja-nagyja  Itakafalvának. 

S  hetedhét  országban  nevét  ünnepelték.

 Lakzija  hónapját  Soká  emlegették ! 

És  Homérosz  Miska,  poéták  királya, 

Nem  restele  menni  Itakafalvára

Tátott  szájjal  ottan  Ulyssest  hallgatá. 

Mind,  miket  kiállott,  könyvbe  irogatá ; 

És  otthon  azután  szedte  rigmusokba, 

Még  elvett  belőle,  nem  pedig  megtoLdta, 

Irta  esztendőkig,  világtalan  szemmel, 

De  hozzá  hasonlót  még  nem  pipált  ember !

És a mű méltatása:

  „BUDAPESTI  HÍRLAP"  tárcája, 1885 október 3

Hári  János  Iliásza. 

- A „B u d a p e s t i Hírlap“  eredeti tárcája. 

— 

Már  egyszer  volt  itt  szó  erről  a munkáról: egy  kis  tárcára  való  megjelent  belőle  mutatónak s  némi  izét  adta  annak,  a  mit  az  egészben   voltunk  nyerendők.  Most  kezünkben  van  az  egész, és  ebben  majdnem  az  a  fiatal  ember  az  érdekesebb,  a  ki  harmincon  innen  való  éveiben  kezébe veszi  az  öreg  Homért,  előbb  hogy  olvassa,  utóbb hogy  lefordítani  próbálja,  végül,  hogy jó  kedve, szeszélyei,  találékony  furfangja  és  egy poétái ösztön  szerint  fantasztiko-bolondikusanj  kacagtatóan felcifrázza  az  öregét.  Nem  mindennapi  lelet  az a fiatal  ember  már   magában   is,  a  ki   komolyan foglalkozik  a  világ  első  költőjével.  (Mert  a   komolyan,  a  legkomolyabban  vele  való  foglalkozás az  is,  a  mikor  travesztia  utján  művészi torzképét adja.)  Igen  sokan  hivatkoznak   a  vak   görögre ; szenteskedve,  szemforgatva  emlegetik  nevét,  müveit,  el  nem  múló  nagyságát.  Idéznek  is   belőle, de  idéznek  többet  olyat,  a  mit  mások  Írtak  meg róla.  Újra  meg  újra   végig  olvasni,  búvárkodni benne,  megismerni   nagysága  tényezőit,   megtanulni  belőle  művészete  s  a  poézis  törvényeit,   és ebből  érettségi  vizsgát  is  tenni:  bányán  vannak, a  kik  ezt  cselekszik ? Seress  Imre,  az   előttem  fekvő  könyv  szerzője  e  kevesek  közé  tartozik.  Egy  fiatal  ember,  a kit  az  öreg  erényei megkaptak,  megihlettek  és  egy   nagy  munkára   ragadtak.  Sőt  nem  csak  arra,  hanem  még   a   válalkozása  körüli  gondolkozásra  is.  A  fiatal ember egy  travesztiát  készít  12   énekben  az   Iliásznak több  mint  kétszer  12  énekéről  és  egy  kis  primitiv  tanulmányt  csatol  hozzá  a  travesztálásról  és a  paródiáról  általában  és   tűnődik   azon,   hogy mért  poétáink  mind  a  lírát  pengetik  s  nem  próbálnak  szerencsét  az  elbeszélés  szakmájában.  Seress  pszikologikus  okokra  viszi  vissza   a jelenséget :  epikai  költeményt  írni  nem  oly   kényelmes dolog,  mint  néhány   Borocskából  álló  szerelmes verset.  Aztán  könnyebb  ügyesen  rímelni   közhelyeket,  mint  az  események  világát igazsággal rajzolni.  „Szeretném,  azt  mondja Seress, ezt  (a szerelmi lírát)  az  olasz   zenéhez  hasonlítani,   mely már  évtizedek  óta  nemcsak  hogy  betegen,  de tán halálos  ágyán  is  fekszik,   s  melynek   Petőli-je : Verdi,  néhány  esztendő  óta  a legmélyebb hallgatásba  merült.  Ki  tudja,  teszi  hozzá,  nem   igy járt  volna-e  a  mi  Petőfink  is,  ha   még   élne,   s nem  volna-e  most,  ha   a  lira   terén  megmarad, lángszelleme  dacára  is   csupán   önmagának  ismétlése.“ 

Világos,  hogy  ezt  a  nevetésből,  jó  kedvből, elmésségből,   tréfából   és  adomából  szőtt  vidám könyvet   a  hozzá  ragasztott komolyképü  értekezés   jobbá   nem  teszi.  Hogy  mi  lett  volna  még Petőfiből,  mire  vitte  volna   „lángszelleme,“   azt sem  én  sem  Seress  barátom  hozzávetése  nincsen hivatva  kitalálni.   A   „lángszellemek“   megmérésére  a posteriori  is  ritkán  találjuk  meg  a megfelelő  mértéket.  Hiszen  ők a mi törvényalkotóink. Mi  csak  kihüvelyezzük  alkotásaikból  a  szabályokat.  Mit  érdemes beszélnünk  arról,  hogy  mi  lett volna   egyikből   másikból,  ha  nagyobb  kort  ért volna  el ?  Botlott  volna   nagyokat   és   alkotott volna  nagyokat.  Hogy  mit,  arról  sejtelmünk  sem lehet,   valamint   nem   volt  ő  róla,  mielőtt  lett maga.  És  Verdi  meg  az  olasz  muzsika ?  Verdi hallgat,  mert  egy  hosszú  koron  át  elmondta   az emberiségnek  a mi  elmondani  valója volt. Aydája és  Requiemje,  két utolsó  müve,  ma  is  a-csúcsán van  annak,  a  mit  a jelenkori  zenélő  mu sa  produkált.  Senki  sem  versenyezhet  vele, csak  Wagner,  és  ő  többször  alkotott  a  maga  nemében  nagyot,   mint  Wagner  a  magáéban. Az olasz  muzsika haldoklik  oly  értelemben, hogy  formái,  melyeket  epigonok átvettek  a   mesterektől,   unottá lettek.  A  lelke örök  életű  s  egy  uj   mester   ha megszólaltatja,  uj  diadalokat fog  aratni. A lelke pedig  a  „muzsika,“  a  mely  Wagnernek,  Beethovennek   és   minden  mester  müveinek is  a  lelke. Ez  állandó,  ez  a  melódia.  A  modor  a  múlandó. Ebből  nem  lehet  sokáig  megélni.  A   sablon   ád egy  darabig  a  mesterembereknek  kenyeret;  tartalmat   a  sablonnak  a  művész  ád. Ha  nincs  hivatott  művész,  a  mesterség gyorsan  elkoptatja a sablonit. így  van  ez  mindenféle  téren,   azért  hiú  éa üres  az  a  sokféle   jajgatás   is:   most  a  kritika hanyatlik,   majd  az  elbeszélő   költészet   marad árván,  egyszer  meg  a  népszínmű   jut   dekadem* ziába  és  igy  tovább.  A  való  mindebben  az, hogy rátermett  tehetségek,  eredeti  szellemek  egy-egy szakmában  ritkán  mutatkoznak.  Egy  nagy után következik  hosszú  sora  az  Önállóság  nélküli  em,' bereknek,  a  kik  a  nagy  elme  által   divatba  hozott  szakmára  több-kevesebb  ügyességgel,  néha nem  minden  tehetség  nélkül is,  rávetik magokat, azzal  a  mit  ellestek,  eltanultak   (a  mit t.  i.  belőle  eltanulni  lehet)  némi   sikereket   visznek,  a mig   közönség   és    kritika    meg    nem   unja őket.  Ez  az   az   időpont,  a  mikor  aztán   hallanunk  kell,  hogy  „a  népszinmü-irodalom“   erősen hanyatlik.  Mintha  bizony  csak   rajtunk  állana Tóth  Edénél  és  Csepreghynél   különbnek  lenni. A  népszínmű  ott  áll,  hol  ez  a két  ember hagyta. A többiek   azóta  csak   kiaknázták  a  fermentációt,  melyet  e  kettő  sikerei   csináltak.  A  dolog azonban  hülni   kezd,  mert  az   epigonok  mestersége  nem  fa,  se  nem  olaj  a  tűzre.  Meleget  nem ád,  csak  vesz  onnan  a  hol   van.  Egyszer  majd eljön  az  a  nagyobb   szellem,  a  ki  méltón   sorakozik  a  volt  nagyokhoz  s  akkor   újat   lendül  a „népszínmű.“ 

Tehát  csak  mértékkel  az   úgynevezett  haldoklásokról.   Nézzünk   végig  a   világon  Homér óta:  hányszor  emelkedett,   hányszor   hanyatlott az  „eposz-irodalom“.  Homér, Virgil, Tasso, Dante, A  Niebelungok,   Milton,   Zrínyi,   Arany.  Mily distanciák  a  remekek  közt.  Mégis  legutolsónak a sorban,  még  mindig  van  egy  Arany!   És  Arany után  fog  következni  más!  Egy-egy   nagy  sikernek  meg  van  rendesen  az  a  hatása,  hogy  a  hiúságok  és  komoly  becsvágyak   sokaságát  csalja  a piacra.  Van  aztán  egy  ideig  nagy   vásár.   Nem iratott-e  néhány  év  óta  több  népszínmű Magyar- országon,  mint  egész  addig   összevéve  színdarab. Egy-egy  pályázatra  150   munka   is   jelent  meg egyszerre.  A  szinpadi sikerek nem  széditik-e meg a  legjobb  elméket.  Jókai  nem  a   darabfércelésre adta-e  magát?  Regényeinek  fölséges   palástjából viselő  —  nadrágot  szab a színpad  számára.  Becsvágyból ?  Inkább  hiúságból. Dicsőségért ?  Inkább tandemekért.  Még  operetteszöveget  is  liferál  regényei  foszlányaiból.  És  ha   még  a  szegény  magyar  színpadok  számára   liferálná.   De  azt  is  a külföldnek,  a  hová  csak  a  legjobbal,   a  legszebbel,  a  legbecsesebbel  kéne  menni   —  becsületet «r&tni a magyarnak. így  csinál  epidémiát  a  siker. 

Szebb  dolog  az,  mikor  a  hivatott  tehetség nem  a  napi  sikertől  szédül  meg.  hanem   a  halhatatlanság  örök  életű   forrásaiban   meríti  meg poharát.  Itt  van  az  én  Seress  barátom,  akit sem a  proletárok  dicsősége,  sem  az  Aranyember  vásári  sikere,  sem  a  nemzeti  csalogány  dalaival  és pruszlikjaival   ékes   népmuzsa  aranyesője  nem csábit,  hanem  —  Homér  van  a  maga  bűvös  körébe.  Ebben  van  nekem  több  reményem  és  meglássátok,  hogy  nem  csalatkozik,   aki  velem  tart. 

A  fiatal  ember  travesztiát  irt  az  Iliászról. Mi  a  travesztia,  mi  a  paródia;  azt  fejtegeti,  — mint  mondám  egy  kis  értekezésben.  Ezt  bízvást rám  és  többi  kritikusaira  hagyhatta  volna.   A travesztia  ez :  mikor  Akbillest  és  hires  társait levetkőztetjük   és  rájuk  adunk  oly  gunját,   a melyben  hősködésük  nem  bámulatunkat  indítja fel,  hanem  rajtok  való  mulató,  nevető  kedvünket.  A  paródia  pedig  az,  mikor  Akbillest és társait  kiszedjük  a  nekik való  gúnyájukból  és   helyükbe  pulyákat,  törpéket,  majmokat vagy bolondokat  dugunk,  a  kik  a  méltóságos  gúnyában  bo' londos  bakugrásokat  végeznek.  Ez  áll  természetesen  nem csak a bősökre,  hanem  cselekedeteikre is.  A  travesztiában  kötve  vagyunk  a  személyekhez  és  cselekedeteikhez ;  a  paródiában  kötve vagyunk  a  hanghoz,  formához,  a  külsőségekhez.  A kettő   egyébként  csak  fogalomban  választható el,  gyakorlatban  együtt,  egymással,  egymást  felváltva jár.  Minden  travesztia  bir  paródisztikus részekkel,  minden  paródia  át-átjátszik  abba,  ami inkább  a  travesztiának  felel  meg.  A  travesztia  a  lényeg  paródiája,  a  paródia a  forma  tra- vesztiája. 

Miképen  fogott  Seress  az  Iliász  travesz- tiájához ? 

Keresett  egy  általános meghatározó, eldöntő momentumot,  éa talált abban, bogy  Hári   János 

szájába  adta  az  eposzt.  Tehát  az  Iliász-kaszár- nya  felfogásban.  Egy  obsitos  huszárnak a felfogásán  át  nézve  Trója  obsidiumának   a   története. Az  akhivusz  és  a  trójai  bősök   s   cselekedeteik meztelenre  vetköztetve,  aztán  felöltöztetve   újra, de  Hári  János  fantáziájának  ruhadarabjaiba   és történeteibe.  Hári  János  úgyszólván  a  kerete,  ,a világ  nézlete  és  az  egyéni   színezés   benne.   És nem  egy  közönséges,  akármilyen  obsitos  huszáré, hanem  épen  Hári  Jánosé,  a  ki   a   füllentésnek mint  akár  poétái  feltalálásnak,  akár  poétái auxe risnek  tetemes  adományával  bir. 

Olvasmánynak, nem átallom kimondani, Olvasmánynak  az  olvasó  közönség szempontját tekintve Hári  János Iliásza  többet  ér,  mint  valamely  közepes,  fordítása  Homér  Iliászának,  folyékony, jól gördülő versek, a melyeknek  bizonyos  poétái  illatuk  van ;  keresetlenek  természetesek, jótékonyan és  kellemesen  bokázó  versek ;  versek  azonban,  a melyek  nem  viszik  rimökkel  és   cezurájokkal   a költőt,  mint  az  egyszeri  gavallért  a  lova,  hanem a  melyeknek  ura  és  gazdája  a  költő.  Értem  pedig  ez  alatt  azt,  hogy  nem boriméit közhelyekből állanak,  hanem  változó  természetes   tartalmukat egy  okos  és furfangos,  egy  gondolkozó  és  találékony,  egy jó  ízlésű  és  egészséges  tréfáju  embertől  veszik.  Csokonai  Dorottyája  egy  kitűnő   paródia  Kitünően  parodizálja  az  epopeiát,   midőn méltóságos járású  formájában  a vénszüz bolondos hadjáratát  beszéli  el  Karnevál  herceg ellen. Hári János  kitűnő  travesztia  és  eredetisége  nem kevesebb  a  Dorottyáénál.  És  mikor  egy  szépirodalmi napilapunk  a  mondani  valóját  erről a derék munkáról  kimeríti  abban,  hogy  „A  ki  ezt az irodalmi genret  kedveli,  azt  a  könyv   kellemesen   szórakoztathatja,“ akkor ezt méltatlanságnak  tartom in concreto.  É  genreben  ily  értékű munka  „Dorottya“  és  az  „Élveszett   alkotmány“   óta   irodalmunkban nincsen. Mert e genreben  -   mint pa 3 ódia  —  van  írva  az  „Elveszett  alkotmány“   is. Arany  János  és  más  nagy emberek  e  genre kedvelői1 voltak.  Minden  ember,  a  ki  az   egészséges tréfát  szereti,  kedvelője  e  genrenek. 

Az  egészséges,  illedelmes  és  jóizlésü  tréfát pedig  minden  testben  és  lélekben  egészséges ember  szereti.  A  ki  nem  szereti,  az  a  kivétel.   Az ő  hibája   és  baja,   nem   a  mienk.   Hári  János Iliásza egy  teljesen  eredeti, önálló  és  poétikus alkotás.  Egy  valóságos  költemény, becses  részekkel és  figyelemreméltó  a  maga  egészében.  Valóságos 

—  és  nem  közönséges   mértékű  —  poétái  liiva- tottság  nélkül  ilyen  müvet  senki  a  világon   nem fog  produkálhatni.   A  mi  irodalmunkban   ez   a könyv  egy  kis  esemény jelentőségével  bir   s   ha nem  csalódom,  szerzőjével  még  lesz  szerencsénk foglalkozni  az  életben.  Nem  csak  hogy  elbeszélő költeményt   ir   —   eseményeket  utánoz,  amint Arisztotelész  mondja,  amit  Arisztotelész  a   legfőbbnek,  legnehezebbnek  mond,  —  de  kitűnő  hi- vatottsággal  teszi,  sőt  az  epikai  költészetnek  külön  függelékben még  szerelmet  is  vall.  Vigyázzatok  rá,  hogy  ez a  fiatal  ember,   a   ki  a  mi  mai érdekhajhászó  világunkban,  a  beteges  idegesség, a  hiú  tapsvágy  e  korában  az  öreg  Hornért  veszi a  hátára,  öleli,  csókolja,  imádja  —  Ízléssel!  meg (szintén  ízléssel,  egy-két  botlást  kivéve)   ki   is figurázza  az  öreget  s  úgy jön  közénk:   ez  a  fiatalember  egy  ritka jelenség  itt  és  ha  az  istenek meg  nem  irigylik  a  talentumát,  fog még  magáról beszéltetni. 

Nem  ereszkedem  már  —  papirosom  végén 

—  kritikaibb  boncolásába  a  műnek,  megmutatni, mily  ügyesen  és  mily  szerencsével   redukálta   a trójai  harcot  NII  énekre, jó  kézzel   választott-e mindent,  amit  választott,  mennyi  volt  az   inspirációja,  amelylyel  egészet csinált,  amelylyel  indított   és   befejezett.  Hogy jellemét  a  munkának punt  őrizte  meg,  hol  vétett  ellene ;  hol  bántotta 

szereplése  . . .   és  még  több  egyéb,  mindannyi   hájjal, elmésséggel,  találékossággal  és  poétái   melegséggel  kedves,  hogy  öregek,  ifjak,   egészségesek  és betegek,  még  a  ki  Hornért   soha  nem  is  olvasta s  csak  ettől  lesz  rá  kiváncsi,   szóval   az  ép jókedv   fogékony   barátai    mind   kapva   fognak kapni  Seress  Imre  könyvén,   mely  első  munkája a  fiatal  embernek,  s  mely  eleget   nyújt,   többet is  igér   még  s  szerzőjét   a  figyelemre   legmél- tóbb  tehetséggé  avatja  egy  csapással.