A költő halálának rekonstruálása a fehéregyházi csatatéren anno 1849 július 31
Számlálva a napokat, melyek mind-mind közelebb visznek síromhoz, pár sorban megemlékezem én is az 1848/49. évekről, a dicső szabadságharczról, melyben mint tüzér-tiszt magam is részt vettem.
Negyvennyolcz éve múlt már, hogy a magyar függetlenségi harcz lánglelkű dalnoka: Petőfi Sándor, a fehéregyházi ütközetben elesett.
Segesvár látképe
Az ütközet, melyet az ellenség, «segesvári csatá-nak nevezett s melyet a magyar történet «fehéregyházi ütközet» név alatt fog örökké emlegetni, reggeli 6 órakor kezdődött s állhatatos szerencsével folyt délután 5 óráig.
Bem tábornok, ki 2800 emberével és 8 ágyújával a jobb szárnyon Fehéregyház falura támaszkodott, az én felügyeletem alatt erős ágyúzást indíttatott Ivin nevű orosz alezredes csapatja
* Ezt az adalékot a «Vasárnapi Újság» számára Mező-Iíaszonyból Kóródy Zoltán úr küldte be, kihez az eredeti kézirat 1894-ben került.
Fénykép után.
el, maga irányozott és mely lövés Skariatint lovastól együtt földre terítette. Erre iszonyú golyózápor, roham és öldöklés keletkezett, melyben derék honvédeink egy ingre vetkőzve küzdöttek.
Petőfi Sándort saját szemeimmel láttam épen Bem tábornok mellett, ki az orosz lovasságot már harmadik izben ostromolta. Mindketten oly helyen állottak ekkor, mely leginkább ki volt téve a nagy tömegben előtörő orosz lovasság rohamának.
Nekünk ebben a zűrzavarban egy távolabb eső hely lett kijelölve a tartózkodásra. Egyszerre csak Bem hozzám kiáltott, hogy nem láttam-e Petőfit ? E kérdésre már nem tudtam feleletet adni, mivel egy golyó ugyané perczben földre terített.
Később az ideiglenesen fölállított sátorkórházban hallottam Lengyel József ezredorvostól, hogy ő a Fej ér egy házán alúl elfolyó patak hídján, mely előtt Bem tüzéreimmel az orosz lovasságot lövette, látta Petőfit. Ugyanott beszélte Bem kíséretéből gróf Haller is, ki szintén sebet kapott, hogy Petőfit az ágyúfedezet közelében látta, a Kossuth- és Mátyás-huszárok közt. Egy Szabó nevű súlyosan sebesült tiszttársamtól, ki Petőfi-nek jó pajtása volt s ki rövid idő múlva még ott a sátorkórházban kiszenvedett, hallottam, hogy ő látta, a midőn Petőfit a kozákok körűifogták s egy segesvári polgára mellén pikával ütött mély sebet.
Báró Heydte-nek, ki az ellenség részéről a halottakat takaríttatta, a Fehéregyháza felső felén éjszakról lefutó patak partjára ásott közös sírba hányt 234 halott között megakadt a szeme egy hegyes szakállú és bajúszú ifjún, ki őrnagyi rangot, viselt, s kinek mellén pikával ejtett mély seb tátongott.
Megemlékezem még Lüders tábornok főhadvezérről, ki Maros-Vásárhelyt Kemény seregét hiába várván, délután Fehéregyháza felé visszafordúlt, új ütegeket, friss csapatokat vegyített a harczba, s végre Fehéregyházából Bem vitéz honvédeit kiverte. Mindamellett maroknyi seregünk Lüders
12 ezer embere és 32 ágyúja ellen esti 10 óráig tartotta magát, mignem az orosz lovasság Bem jobb szárnyát, tartalék huszárjait, majd gyalogságát is megtörte, miközben az üldözésre kelt ulánusok és kozákok nagy mészárlást vittek végbe a holdvilágos éjjelen.
Bemet a kozákok körme közül az óriás erejű Zeyk Domokos, a fürge Daczó József és a híres Makra Albert vágta ki, kik őt védve, hárman tizennyolcz orosz dzsidást vágtak le. (Zeyk Domokos aztán maga is e csata áldozata lett.)
Vasárnapi Ujság 1897 augusztus 8
Ha a költőre gondolunk, felidézzük alakját testi valóságban is. Milyen volt a külseje? milyen volt a szeme, amiről azt mondjuk: a lélek tükre?
Petőfi kortársai, barátai közül többen emlékeztek meg nemcsak róla, hanem szeméről is. Sass István dr. leírta találkozását Petőfivel Sopronban katonáskodása idején: „A rövidre nyírott felálló sertehaj, fekete bőrszín, beesett arc, élénk barna szem, mint régi ismerősök jelentkeztek előttem”.
A költő Pozsonyba igyekezvén útba ejtette Győr városát, ahol felkereste Kovács Pál, akkor ismert írót, akit mint verseinek bírálóját, ismerni kívánt. Kovács írta a találkozásról: „A szerény fiatalember nekem nagyon megtetszett: csak sötét ragyogású szemei sejttetni engedik későbbi ragyogó nagy szellemét”.
Az erdélyi hadjárat idején az osztrák hatóságok körözvényt adtak ki Petőfi személyleírásával: arcszín: barna, haja: fekete, felálló, szeme: fekete.
Jókai, a hű barát, szintén felidézte a költő alakját. „Hátramaradt arcképei közül csak az az egy hű, melyet legelőször rajzolt Barabás, hol Petőfi két karját hátratéve tartja ... Termete szikár, középnagyságú, arcszíne sápadt, szemei apró feketék.”
Teleki Sándor feljegyzéseiből tudjuk, hogy milyennek látta találkozásai során a költőt. „. . . közép homlok, a két. szemöldök közt néhány ránc, a mély gondolkodás jele, szép rendes barna szemöldök, csillámló bogár szemek, melyek beszéd közben csillogtak s midőn lelkesült vagy költeményeiből szavalt, fényesen ragyogtak: ez volt arcának legszebb része, ablakai költői lelkének.”
Fehéregyházi csatatér- az Ördög-patak völgye
Tragikusra fordult esemény történt Petőfivel pápai diák korában, 1842-ben. Orlay-Petrics Soma lakótársa és tanulótársa volt Petőfinek. Együtt figyelték az azon év augusztusában bekövetkezett napfogyatkozást. Erről írt később a Budapesti Szemlében megjelent visszaemlékezésében. „Konok természetének Petőfi nem egyszer megadta az árát. Így az 1842 év nyarán majdnem megva- kulással fizetett érte. Ekkor teljes napfogyatkozás volt látható egész Magyarországon. Mi a tüne
mény kedvéért a város szélére mentünk ki, hogy azt teljes pompájában láthassuk. Amint a nap fényes tányérja fogyni kezdett, Petőfi feltette magában, hogy annak teljes elfogyásáig bele fog nézni. S csakugyan intéseim dacára nem vette le arról tekintetét. De amint az első sugár újra igen éles hatással ismét kilövellt, Petőfi szemére csapta tenyerét, s karon fogva kellett hazáig vezetnem. Csak napok múlva szűnt meg káprázata, de bal szemének ez annyira ártott, hogy avval soha többé nem látott tisztán.”
A nap kellő védelem nélkül való figyelése utáni szemkárosodás már régen ismeretes. (Általában kormozott üvegen át nézik a napfogyatkozást, de ez sem nyújt mindig védelmet.) A látás romlása kisebb-nagyobb fokú és végleges is lehet. A szerzőnek alkalma volt néhány esetben napsugártól sérültnél nagyfokú látásromlást észlelni. Petőfi olyan fájdalmat érzett, hogy „tenyerét szemére csapta”, s karon fogva kellett őt hazáig vezetni. A bal szemével ezután nem látott tisztán.
A költő aggódott látásromlása miatt. Egy későbbi epigrammájában fel is sóhajtott:
Teremtő Isten, szemeimre
A vakságot tán csak nem küldöd?”
(Szemfájásomkor, 1844.)
Meyratken, valamint több előtte vizsgáló megállapításai szerint a napfénytől sérültek közt egyetlen myop fénytörést sem találtak, hanem kivétel nélkül emmetrop, vagy kis fokban hypermetrop fénytörésűeket. Érthető ez, hiszen a myop fénytörésnél a távolból érkező sugarak a retina előtt egyesülnek, tehát a retinán elváltozást nem okozhatnak. Viszont az emmetrop szemekben a sugarak a retinán egyesülnek, s ott a rendkívül erős fény mint a napba nézés (akár napfogyatkozás esetén is) súlyos elváltozásokat okozhatnak. Hypermetrop szemekben a fénysugarak ugyan a retina mögött egyesülnek, de ha számba vesszük a retina és a chorioidea vastagságát, a kisfokú hy- permetropiánál a sugarak, ha nem is a retinában, de a chorioideában egyesülnek. Az érhártya sérülése viszont kihat a retinára is, hiszen annak táplálkozását biztosítja. Mivel Petőfi napsérülést szenvedett, a fentiek szerint fénytörése csak emmetrop, vagy kisfokban hypermetrop lehetett. Ez a fénytörés alkalmassá tette közeibe és távolba való jó látásra.
Ezek szerint első katonáskodása idején (1839. szept.—1841. febr.) még mindkét szemével jól látott. A kisfokú túllátóság ritkán okoz fiatal korban panaszokat. Kiképzésekor a céllövést is gyakorolták, abban is jól helyt állott, különben elbocsátásakor nem kapott volna jó minősítést. A bal szemével később már nem látott „tisztán”, de a céllövésben ez nem zavarhatta. Hiszen a jobb szemmel céloznak s csak kivételesen a ballal. Meg is írta egy őt ért sérelemmel kapcsolatban 1849- ben Buda várának visszafoglalásakor: „Békés időben személyes elégtételre hívtam volna és tán lelőttem volna önt, mint egy verebet, mert én meglehetősen lövök”. Petőfi mindkét szemének látása a napégés előtt jó volt. Fénytörésben sem lehetett jelentős eltérés. Erre mutat, hogy sokat olvasott, gyakran hajnali 3—4 óráig is. Az 1842. évi napfogyatkozás könnyelmű nézése után a napsugár annyira ártott Petőfinek, hogy ezután „a bal szemével soh’sem látott tisztán”. Ez az esemény 1842-ben történt, de Orlay csak később, éspedig 1879-ben írta le. Tudjuk, hogy Petőfi ezen esemény és a halála közti időben többször találkozott Oríayval. Mezőberény- ben 1849 júliusában is találkoztak, amikor Orlay portrét is festett róla. Nyilvánvaló, hogy e találkozások egyikén-másikán, de lehet hogy mindegyikén szóba került a költő szemének állapota. Nem alaptalanul írta Orlay 1879-ben a költő bal szeméről, hogy azzal: „Soh’sem látott tisztán”.
Az egyik szemével mindig tisztán látott. Ezt bizonyítják olvasmányai, másolási munkái. De távolba is jól látott, ez „Az Alföld” c. verséből kitűnik :
„Börtönéből szabadult sas lelkem ha rónák végtelenjét látom.
Messze, hol a föld az éget éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma Néz, s megettük, mint halvány ködoszlop, egy-egy város templomának tornya.”
Feltettem magamnak a kérdést, milyen összefüggésben lehetett a halálával szemének állapota?
Petőfi bal szemének gyengülése csak 1842-ben következett be. Ezután, mivel a jobb szemének látása jó volt, a polgári életben emiatt semmi hátránya nem volt. A bal szeme a napsugártól szenvedett égés miatt volt gyenge, mert a sárgafolt helye hegesedett, s amire ránézett, ott szürke foltot látott. A kétszemes látás megszűnése bizonytalanná tette őt a távolságbecslésben, és pontatlanná a csapatmozdulatok megítélésében.
Petőfi a sárpataki hídnál figyelte a segesvári csata folyását és a zsebkönyvébe jegyzeteket készített. Ugyanebben az időben a közelében tartózkodott Lengyel József székelykeresztúri sebész, aki nem volt katona, s mint maga írta, „csak kandi nézőként” került oda, de az előrelátásból magával hozott műszerekkel több sebesültet orvosi segélyben részesített.
A csata egyre hevesebbé vált s egyre több sebesült érkezett, akiket Lengyel ellátott. Az ellenség ágyúi egyre jobban tüzeltek. Lengyel tanúsága szerint: „Egy golyó Petőfitől alig 30 lépésnyire ütött a földbe, a felvert föld és por, őt is ellepé. Hihetőleg a szemébe is jutott, mert zubbonya szárnyával hosszasan törülgeté”. Bizonyára a látása ettől elhomályosodott „annyira, hogy csakhamar hallatott iszonyú zsivaj, ordítás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét arra a helyre vonni, hol ez történt”.
Ez a 30 lépés mindössze 21 méter, s ha a föld és por a költőt ellepte, gondolhatjuk, hogy jócskán jutott a szemébe is, különben nem kellett volna hosszasan törölgetnie. Az ilyen jelentős trauma
után a szem kivörösödik, szúrás, fájdalom, égés érzése mellett a könny ellepi a szemet, s a látás is egy időre homályos lesz. Vannak betegek, akik ennél kisebb trauma után ki sem tudják nyitni szemüket, munkaképtelenséget jelentenek s a szakorvos nem is tagadhatja meg ennek igazolását. Nagy önuralomról tett tanúságot a költő, hogy még ilyen körülmények közt is helytállóit.
Lengyelnek feltűnt a hallgatása. Meg is kérdezte Petőfitől: „Mi baj, Őrnagy?”, ö nem felelt semmit. „Előttem kitárult a vész egész nagysága. Tőlünk alig ezer lépésnyire azon percben bontá meg két ezred dzsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett 300 annyi ellen. Rákiálték Petőfire!” Ö ottmaradt! Csak annyit mondott: „Potomság!” Petőfi ekkor még nem tudta felmérni a vész egész nagyságát. Az 1000 lépés távolság mindössze 700 méter, és ezt egy gyorsan mozgó lovas alakulat 2—3, legfeljebb 4 perc alatt megtehette.
Petőfi, a kiképzett katona, nem láthatta szemének állapota miatt az ütközet minden részletét. Nem ismerhette fel az egyre fokozódó veszélyt, amikor félpercekkel is sokat lehet veszíteni. Nemcsak a bal szemének diákköri napsérülése és a kétszemes látás hiánya miatt, hanem az előtte lecsapódott ágyúgolyó által szemébe vert por és föld által okozott fájdalom és könnyezés miatt.
„Csakhamar az egész arcvonal megfutott — írja Lengyel — én rámutaték a bal szárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szó nélkül megfordult és futni kezdett.” Lengyel is igyekezett az ellenség gyűrűjéből kikerülni. Egy dombról mégis visszanézett, s „az úton hitte felismerni Petőfit, mint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futott”. Lengyelt helyismerete és lova biztos helyre segítette.
Ekkor már — mint Gyalokay írta — a rendetlen visszavonulás még rendetlenebb meneküléssé változott. „Néhány száz lépésnyire sűrű lovascsapat vágtatott felénk, hogy barát vagy ellenség volt, azt a lovak által felvert portól kivenni nem lehetett.” Itt találkozott őrnagy társával. Petőfi az úton keresztülszaladt. Mikor rákiáltott, „elborult, sötét tekintettel nézett reá”. Nem fogadta el Gyalokay hívását. Más irányban igyekezett kicsúszni az üldözők egyre szorosabb gyűrűjéből.
Gondoljuk meg a költő menekülésének körülményeit: kétheti szekérúttól és egy éjszakai nem alvástól fáradtan, július végi délután hat óra tájban, amikor a nap tüze még égetett, fedetlen fővel, csizmában, emelkedő földúton, amit egy felvonuló hadsereg alakulatai, ágyúi, utánpótlást szállító szekerei elrontottak. Elszórt katonai felszerelések is nehezítették a haladást. Ilyen úton csak szökdelve lehet haladni. Szemei kivörösödtek, a lőporfüst is marta. A lovasok már messze jártak, a gyalogosok elhagyták. Így haladt tovább botladozva, kifulladva, egyre reménytelenebb állapotban. Az ellenség lovasai az Ispánkút közelében érték utol...........
1. PATAKY JÓZSEF 48-AS HONVÉD-TÜZÉR HADNAGY PETŐFI HALÁLÁRÓL/
Számlálva a napokat, melyek mind-mind közelebb visznek síromhoz, pár sorban megemlékezem én is az 1848/49. évekről, a dicső szabadságharczról, melyben mint tüzér-tiszt magam is részt vettem.
Negyvennyolcz éve múlt már, hogy a magyar függetlenségi harcz lánglelkű dalnoka: Petőfi Sándor, a fehéregyházi ütközetben elesett.
Az ütközet, melyet az ellenség, «segesvári csatá-nak nevezett s melyet a magyar történet «fehéregyházi ütközet» név alatt fog örökké emlegetni, reggeli 6 órakor kezdődött s állhatatos szerencsével folyt délután 5 óráig.
Bem tábornok, ki 2800 emberével és 8 ágyújával a jobb szárnyon Fehéregyház falura támaszkodott, az én felügyeletem alatt erős ágyúzást indíttatott Ivin nevű orosz alezredes csapatja
* Ezt az adalékot a «Vasárnapi Újság» számára Mező-Iíaszonyból Kóródy Zoltán úr küldte be, kihez az eredeti kézirat 1894-ben került.
Fénykép után.
el, maga irányozott és mely lövés Skariatint lovastól együtt földre terítette. Erre iszonyú golyózápor, roham és öldöklés keletkezett, melyben derék honvédeink egy ingre vetkőzve küzdöttek.
Petőfi Sándort saját szemeimmel láttam épen Bem tábornok mellett, ki az orosz lovasságot már harmadik izben ostromolta. Mindketten oly helyen állottak ekkor, mely leginkább ki volt téve a nagy tömegben előtörő orosz lovasság rohamának.
Nekünk ebben a zűrzavarban egy távolabb eső hely lett kijelölve a tartózkodásra. Egyszerre csak Bem hozzám kiáltott, hogy nem láttam-e Petőfit ? E kérdésre már nem tudtam feleletet adni, mivel egy golyó ugyané perczben földre terített.
Később az ideiglenesen fölállított sátorkórházban hallottam Lengyel József ezredorvostól, hogy ő a Fej ér egy házán alúl elfolyó patak hídján, mely előtt Bem tüzéreimmel az orosz lovasságot lövette, látta Petőfit. Ugyanott beszélte Bem kíséretéből gróf Haller is, ki szintén sebet kapott, hogy Petőfit az ágyúfedezet közelében látta, a Kossuth- és Mátyás-huszárok közt. Egy Szabó nevű súlyosan sebesült tiszttársamtól, ki Petőfi-nek jó pajtása volt s ki rövid idő múlva még ott a sátorkórházban kiszenvedett, hallottam, hogy ő látta, a midőn Petőfit a kozákok körűifogták s egy segesvári polgára mellén pikával ütött mély sebet.
Báró Heydte-nek, ki az ellenség részéről a halottakat takaríttatta, a Fehéregyháza felső felén éjszakról lefutó patak partjára ásott közös sírba hányt 234 halott között megakadt a szeme egy hegyes szakállú és bajúszú ifjún, ki őrnagyi rangot, viselt, s kinek mellén pikával ejtett mély seb tátongott.
Megemlékezem még Lüders tábornok főhadvezérről, ki Maros-Vásárhelyt Kemény seregét hiába várván, délután Fehéregyháza felé visszafordúlt, új ütegeket, friss csapatokat vegyített a harczba, s végre Fehéregyházából Bem vitéz honvédeit kiverte. Mindamellett maroknyi seregünk Lüders
12 ezer embere és 32 ágyúja ellen esti 10 óráig tartotta magát, mignem az orosz lovasság Bem jobb szárnyát, tartalék huszárjait, majd gyalogságát is megtörte, miközben az üldözésre kelt ulánusok és kozákok nagy mészárlást vittek végbe a holdvilágos éjjelen.
Bemet a kozákok körme közül az óriás erejű Zeyk Domokos, a fürge Daczó József és a híres Makra Albert vágta ki, kik őt védve, hárman tizennyolcz orosz dzsidást vágtak le. (Zeyk Domokos aztán maga is e csata áldozata lett.)
Vasárnapi Ujság 1897 augusztus 8
Petőfi Sándor szeme,
szembetegsége, halála
szembetegsége, halála
Ha a költőre gondolunk, felidézzük alakját testi valóságban is. Milyen volt a külseje? milyen volt a szeme, amiről azt mondjuk: a lélek tükre?
Petőfi kortársai, barátai közül többen emlékeztek meg nemcsak róla, hanem szeméről is. Sass István dr. leírta találkozását Petőfivel Sopronban katonáskodása idején: „A rövidre nyírott felálló sertehaj, fekete bőrszín, beesett arc, élénk barna szem, mint régi ismerősök jelentkeztek előttem”.
A költő Pozsonyba igyekezvén útba ejtette Győr városát, ahol felkereste Kovács Pál, akkor ismert írót, akit mint verseinek bírálóját, ismerni kívánt. Kovács írta a találkozásról: „A szerény fiatalember nekem nagyon megtetszett: csak sötét ragyogású szemei sejttetni engedik későbbi ragyogó nagy szellemét”.
Az erdélyi hadjárat idején az osztrák hatóságok körözvényt adtak ki Petőfi személyleírásával: arcszín: barna, haja: fekete, felálló, szeme: fekete.
Jókai, a hű barát, szintén felidézte a költő alakját. „Hátramaradt arcképei közül csak az az egy hű, melyet legelőször rajzolt Barabás, hol Petőfi két karját hátratéve tartja ... Termete szikár, középnagyságú, arcszíne sápadt, szemei apró feketék.”
Teleki Sándor feljegyzéseiből tudjuk, hogy milyennek látta találkozásai során a költőt. „. . . közép homlok, a két. szemöldök közt néhány ránc, a mély gondolkodás jele, szép rendes barna szemöldök, csillámló bogár szemek, melyek beszéd közben csillogtak s midőn lelkesült vagy költeményeiből szavalt, fényesen ragyogtak: ez volt arcának legszebb része, ablakai költői lelkének.”
Fehéregyházi csatatér- az Ördög-patak völgye
Tragikusra fordult esemény történt Petőfivel pápai diák korában, 1842-ben. Orlay-Petrics Soma lakótársa és tanulótársa volt Petőfinek. Együtt figyelték az azon év augusztusában bekövetkezett napfogyatkozást. Erről írt később a Budapesti Szemlében megjelent visszaemlékezésében. „Konok természetének Petőfi nem egyszer megadta az árát. Így az 1842 év nyarán majdnem megva- kulással fizetett érte. Ekkor teljes napfogyatkozás volt látható egész Magyarországon. Mi a tüne
mény kedvéért a város szélére mentünk ki, hogy azt teljes pompájában láthassuk. Amint a nap fényes tányérja fogyni kezdett, Petőfi feltette magában, hogy annak teljes elfogyásáig bele fog nézni. S csakugyan intéseim dacára nem vette le arról tekintetét. De amint az első sugár újra igen éles hatással ismét kilövellt, Petőfi szemére csapta tenyerét, s karon fogva kellett hazáig vezetnem. Csak napok múlva szűnt meg káprázata, de bal szemének ez annyira ártott, hogy avval soha többé nem látott tisztán.”
A nap kellő védelem nélkül való figyelése utáni szemkárosodás már régen ismeretes. (Általában kormozott üvegen át nézik a napfogyatkozást, de ez sem nyújt mindig védelmet.) A látás romlása kisebb-nagyobb fokú és végleges is lehet. A szerzőnek alkalma volt néhány esetben napsugártól sérültnél nagyfokú látásromlást észlelni. Petőfi olyan fájdalmat érzett, hogy „tenyerét szemére csapta”, s karon fogva kellett őt hazáig vezetni. A bal szemével ezután nem látott tisztán.
A költő aggódott látásromlása miatt. Egy későbbi epigrammájában fel is sóhajtott:
Teremtő Isten, szemeimre
A vakságot tán csak nem küldöd?”
(Szemfájásomkor, 1844.)
Meyratken, valamint több előtte vizsgáló megállapításai szerint a napfénytől sérültek közt egyetlen myop fénytörést sem találtak, hanem kivétel nélkül emmetrop, vagy kis fokban hypermetrop fénytörésűeket. Érthető ez, hiszen a myop fénytörésnél a távolból érkező sugarak a retina előtt egyesülnek, tehát a retinán elváltozást nem okozhatnak. Viszont az emmetrop szemekben a sugarak a retinán egyesülnek, s ott a rendkívül erős fény mint a napba nézés (akár napfogyatkozás esetén is) súlyos elváltozásokat okozhatnak. Hypermetrop szemekben a fénysugarak ugyan a retina mögött egyesülnek, de ha számba vesszük a retina és a chorioidea vastagságát, a kisfokú hy- permetropiánál a sugarak, ha nem is a retinában, de a chorioideában egyesülnek. Az érhártya sérülése viszont kihat a retinára is, hiszen annak táplálkozását biztosítja. Mivel Petőfi napsérülést szenvedett, a fentiek szerint fénytörése csak emmetrop, vagy kisfokban hypermetrop lehetett. Ez a fénytörés alkalmassá tette közeibe és távolba való jó látásra.
Ezek szerint első katonáskodása idején (1839. szept.—1841. febr.) még mindkét szemével jól látott. A kisfokú túllátóság ritkán okoz fiatal korban panaszokat. Kiképzésekor a céllövést is gyakorolták, abban is jól helyt állott, különben elbocsátásakor nem kapott volna jó minősítést. A bal szemével később már nem látott „tisztán”, de a céllövésben ez nem zavarhatta. Hiszen a jobb szemmel céloznak s csak kivételesen a ballal. Meg is írta egy őt ért sérelemmel kapcsolatban 1849- ben Buda várának visszafoglalásakor: „Békés időben személyes elégtételre hívtam volna és tán lelőttem volna önt, mint egy verebet, mert én meglehetősen lövök”. Petőfi mindkét szemének látása a napégés előtt jó volt. Fénytörésben sem lehetett jelentős eltérés. Erre mutat, hogy sokat olvasott, gyakran hajnali 3—4 óráig is. Az 1842. évi napfogyatkozás könnyelmű nézése után a napsugár annyira ártott Petőfinek, hogy ezután „a bal szemével soh’sem látott tisztán”. Ez az esemény 1842-ben történt, de Orlay csak később, éspedig 1879-ben írta le. Tudjuk, hogy Petőfi ezen esemény és a halála közti időben többször találkozott Oríayval. Mezőberény- ben 1849 júliusában is találkoztak, amikor Orlay portrét is festett róla. Nyilvánvaló, hogy e találkozások egyikén-másikán, de lehet hogy mindegyikén szóba került a költő szemének állapota. Nem alaptalanul írta Orlay 1879-ben a költő bal szeméről, hogy azzal: „Soh’sem látott tisztán”.
Az egyik szemével mindig tisztán látott. Ezt bizonyítják olvasmányai, másolási munkái. De távolba is jól látott, ez „Az Alföld” c. verséből kitűnik :
„Börtönéből szabadult sas lelkem ha rónák végtelenjét látom.
Messze, hol a föld az éget éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma Néz, s megettük, mint halvány ködoszlop, egy-egy város templomának tornya.”
Feltettem magamnak a kérdést, milyen összefüggésben lehetett a halálával szemének állapota?
Petőfi bal szemének gyengülése csak 1842-ben következett be. Ezután, mivel a jobb szemének látása jó volt, a polgári életben emiatt semmi hátránya nem volt. A bal szeme a napsugártól szenvedett égés miatt volt gyenge, mert a sárgafolt helye hegesedett, s amire ránézett, ott szürke foltot látott. A kétszemes látás megszűnése bizonytalanná tette őt a távolságbecslésben, és pontatlanná a csapatmozdulatok megítélésében.
Petőfi a sárpataki hídnál figyelte a segesvári csata folyását és a zsebkönyvébe jegyzeteket készített. Ugyanebben az időben a közelében tartózkodott Lengyel József székelykeresztúri sebész, aki nem volt katona, s mint maga írta, „csak kandi nézőként” került oda, de az előrelátásból magával hozott műszerekkel több sebesültet orvosi segélyben részesített.
A csata egyre hevesebbé vált s egyre több sebesült érkezett, akiket Lengyel ellátott. Az ellenség ágyúi egyre jobban tüzeltek. Lengyel tanúsága szerint: „Egy golyó Petőfitől alig 30 lépésnyire ütött a földbe, a felvert föld és por, őt is ellepé. Hihetőleg a szemébe is jutott, mert zubbonya szárnyával hosszasan törülgeté”. Bizonyára a látása ettől elhomályosodott „annyira, hogy csakhamar hallatott iszonyú zsivaj, ordítás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét arra a helyre vonni, hol ez történt”.
Ez a 30 lépés mindössze 21 méter, s ha a föld és por a költőt ellepte, gondolhatjuk, hogy jócskán jutott a szemébe is, különben nem kellett volna hosszasan törölgetnie. Az ilyen jelentős trauma
után a szem kivörösödik, szúrás, fájdalom, égés érzése mellett a könny ellepi a szemet, s a látás is egy időre homályos lesz. Vannak betegek, akik ennél kisebb trauma után ki sem tudják nyitni szemüket, munkaképtelenséget jelentenek s a szakorvos nem is tagadhatja meg ennek igazolását. Nagy önuralomról tett tanúságot a költő, hogy még ilyen körülmények közt is helytállóit.
Lengyelnek feltűnt a hallgatása. Meg is kérdezte Petőfitől: „Mi baj, Őrnagy?”, ö nem felelt semmit. „Előttem kitárult a vész egész nagysága. Tőlünk alig ezer lépésnyire azon percben bontá meg két ezred dzsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett 300 annyi ellen. Rákiálték Petőfire!” Ö ottmaradt! Csak annyit mondott: „Potomság!” Petőfi ekkor még nem tudta felmérni a vész egész nagyságát. Az 1000 lépés távolság mindössze 700 méter, és ezt egy gyorsan mozgó lovas alakulat 2—3, legfeljebb 4 perc alatt megtehette.
Petőfi, a kiképzett katona, nem láthatta szemének állapota miatt az ütközet minden részletét. Nem ismerhette fel az egyre fokozódó veszélyt, amikor félpercekkel is sokat lehet veszíteni. Nemcsak a bal szemének diákköri napsérülése és a kétszemes látás hiánya miatt, hanem az előtte lecsapódott ágyúgolyó által szemébe vert por és föld által okozott fájdalom és könnyezés miatt.
„Csakhamar az egész arcvonal megfutott — írja Lengyel — én rámutaték a bal szárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szó nélkül megfordult és futni kezdett.” Lengyel is igyekezett az ellenség gyűrűjéből kikerülni. Egy dombról mégis visszanézett, s „az úton hitte felismerni Petőfit, mint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futott”. Lengyelt helyismerete és lova biztos helyre segítette.
Ekkor már — mint Gyalokay írta — a rendetlen visszavonulás még rendetlenebb meneküléssé változott. „Néhány száz lépésnyire sűrű lovascsapat vágtatott felénk, hogy barát vagy ellenség volt, azt a lovak által felvert portól kivenni nem lehetett.” Itt találkozott őrnagy társával. Petőfi az úton keresztülszaladt. Mikor rákiáltott, „elborult, sötét tekintettel nézett reá”. Nem fogadta el Gyalokay hívását. Más irányban igyekezett kicsúszni az üldözők egyre szorosabb gyűrűjéből.
Gondoljuk meg a költő menekülésének körülményeit: kétheti szekérúttól és egy éjszakai nem alvástól fáradtan, július végi délután hat óra tájban, amikor a nap tüze még égetett, fedetlen fővel, csizmában, emelkedő földúton, amit egy felvonuló hadsereg alakulatai, ágyúi, utánpótlást szállító szekerei elrontottak. Elszórt katonai felszerelések is nehezítették a haladást. Ilyen úton csak szökdelve lehet haladni. Szemei kivörösödtek, a lőporfüst is marta. A lovasok már messze jártak, a gyalogosok elhagyták. Így haladt tovább botladozva, kifulladva, egyre reménytelenebb állapotban. Az ellenség lovasai az Ispánkút közelében érték utol...........
Mihályhegyi Géza dr.
ORVOSI HETILAP 1976 december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése