Hadd mondom el mór, hogy mii láttam egyszer a temetőben!
Éppen egy pesti temetésrendezőt vittek munkába ezen a délutánon a papok, kántorok és sírásók, egy
kiérdemesült temetésrendezőt, aki, míg élt, igen sok embertársának egyengette
az útját a túlvilág felé. Doboltatott, trombitáltatott, hegedültetett,
nagybőgőztetett a holtaknak, amint azok ezt előre megrendelték. Lehetőleg nem
csak a koporsó minőségében, tartotta magát az alkuhoz, még akkor is, ha nagyon
kövér ember volt a halott, hogy a legöblösebb koporsóba, az úgynevezett ,,[Pontus"-ba
sem fért bele. Száz szónak is egy a vége: egy mogorva tavaszi délután, amikor
még a tél a küszöb és ajtó közé tette a lábát, nem hagyván magam véglegesen bezárni
a szobába, a temetőt jártam, mert bizonyos mértékig megcsalva éreztem magam az
élőktől. Ekkor találkoztam az egykori temetésrendező utolsó utazásával, amelyet
nyilván ő maga tervelt ki előre, mert hiszen a kisujjában volt akár az
elsőosztályu, akár a másodosztályú temetés, tudta, hány gyertyát kell gyújtani
rangbéli embereknek és milyen szavakat kell mondani azoknak a siratóknak, akik
olyanformán viselkednek, mintha a holt ember a koporsó fedelén át nézegetné
őket. Mindenki nagyon vidám volt a temetésrendező utolsó utjánál. Ilyen vig
emberekel még korcsmában sem mindig láthatni. Azok a feketeruhás emberek,
akiket gyászvitézeknek szokás nevezni, Isten tudná, hogy miért: olyan kivasalt
és jól megtisztogatott ruházatban jelentek meg, mintha valami mulatságos
ünnepélyhez, mondjuk: házfelszenteléshez jöttek volna asszisztálni. Hangosan,
bizonyos tüntetéssel beszélgettek arról a halottasház bejáratánál, hogy hol
töltötték a tegnapi estét. Ványadt, örökös gyászhoz idomított arcuk, miután a
vig kifejezéshez nem volt szokva: borzasztónak, visszataszítónak tünt fel ez
alaptalan röhögések alatt. Korcsmák neveit emlegették, amelyek előtt tán csak
elhaladtak valaha, a temetések idején, de elfoglaltságuk miatt oda be nem
térhettek. így felemlítették Az öreg Pista bácsihoz, valamint a Vigleányhoz
címzett korcsmákat, sajátságos, hogy dicsekvésük szerint mindnyájan töltött
káposztát ettek vacsorára, amelyhez nehéz bort ittak. — Magam sím tudom, hogyan
kerültem haza, — emlegette egy himlőhelyes arcú, nagy ádámcsutkáju ember,
akinek fehér vitézkötésekkel volt díszítve a panyókára vetett mentéje.
Hamiskásan hunyorgatott, amikor a Vigleány korcsmárosnéjáról beszélt egy
nyúlfülü, suszterképű legény. — Az „öreg" is nagyon szerette őt — mondá és
füttyentett a mondathoz, mintha valami vonatot akarna utánozni, amely
nászutasokkal halad. A halottas házba, amikor beléptem, éppen a kezét tördelt grimaszokat vágva . hahotázva borultak az
emberek egymás nyakába. Nem igen lehettek valamely közeli hozzátartozói az
„öreg"-nek, mert egyetlen ember se volt szomorú, mint ilyenkor szokás.
Némelyek azzal mulattatták magukat és szomszédaikat, hogy a legkajánabb arcokat
vágták, mintha valami különös kárörömet éreznének azon, hogy végül még a temetésrendező
is beadta a kulcsot, pedig erre nem lehetett gondolni. Felfújták az arcukat,
grimaszokat vágtak a koporsó felé, mintha legádázabb ellenségüket temetnék. A
koporsó egyik oldaláról átkiáltottak a másik oldalra: — Emlékszel, Józsi,
amikor az erős Guzmann bácsit nyomta koporsóba az ,,öreg", pedig Guzmannal
senki se birt el a Ferencvárosban. A megszólitott emlékezett, sőt még meg is
toldta emlékezését egy lépéssel: — Hát Görcsös néni halálára emlékszel1 Halála
előtti napon még felpofozott mindenkit a házban, megverte a házmestert, a
háziurat, a háziúr ügyvédjét. Csak úgy birt meghalni, hogy az „öreg" a
mellére ült az ájulásában. Bár ezek a kárörvendezők voltak a leghangosabbak,
akadtak egyes asszonyok, igen ideje múlt kalapokban és a múlt század avas szagát
terjesztő fekete ruhákban, (amely ruhák, mielőtt feketére festették volna őket,
bizonyára résztvettek egyéb összejöveteleken is), akik így beszéltek a
barátnőjükhöz: — Tudod, lelkecském, azért még megvárhatta volna az „öreg"
az én temetésemet. Megnyugtató dolog volt az ilyen szomszédság. Az
„öreget" éjjel, alsóruhában is át lehetett hivatni az üzletéből, ha
rossz álmai voltak az embernek. Kuvikot hallott vagy szívgyengeséget érzett.
Mindig igen udvarias volt a temetési intézkedések megtételében és nem mutatta,
hogy különösebben haragszik, ha a beteg jobban lett: „Nem baj, kedves ángyom,
nem kerülhetjük el úgysem a végét" — mondotta és udvariasan köszönt, kezet
csókolt, mint valami vőlegény. De volt ott egy pirosorru öregember is, akiről
már messziről fel lehetett ismerni, hogy válóban kedvelője a korcsmáknak és más
vidám házaknak. Mindenféle elöljárósági irodákban, úgynevezett
segédhivatalokban találhatók ilyenforma emberek, akik az egész hosszú napon
azon gondolkoznak, hogy estére mely barátjuk névnapját ünnepelhetnék meg. Ezek
a ragadós, tolakodó, minden összejöveteleken hívatlan, de mégis "megjelengető" vendégek, akiknek eszük ágában sincs abból a korcsmából kimaradni,
ahonnan már kivetették őket. Szemtelen fráterek, akik benyúlnak a tálba,
megragadják kínálás nélkül is a borosüveget.
Ez az öreg szemérmetlen mulatott leginkább a koporsó mellett, amint könnytől, bortól nedves szemekkel kiáltozott: — Senki se bírt el az „öreggel" a Ferencvárosban, csak én —- kiáltotta penészes haját borzolgatva. — Én előleget kaptam tőle a saját temetésemre. Arra az összegre, amit a hivatalban fizetnek majd utánam, ha meghaltam. Szerződést, kontraktust kötöttünk az „öreggel". Más nem temethet el, mint ö. Mi lesz most az előleggel, „öreg'"? — harsogott a vén korhely a koporsó felé. ...Es amint ott álldogálék e külvárosi gyászolók között, akik a maguk rongyos életének a meghosszabbítását remélték vala, miután a félelmetes "temetésrendezőt a föld alá dugják vala, hirtelen magam is nevetni kezdtem vala. Egy aszszonyság törekedik ugyanis keresztül a tömegen, aki hangos sírással vqti magát a koporsóra: — Mondd, ó, mondd, ki fog most engem feleségül venni, miután fiatalságomat melletted elgazdasszonykodtam? Mondd, ó, mondd, kinek kellek én még a világon, miután itt maradtam koldusán, szegényen, árván, krajcár pénz nélkül? Miért is engedtelek elszökni a másvilágra? — kérdezgette a tölgyfakoporsót a kopott kövér asszonyság. Erre keletkezett csak hangos hahota a gyászházban . . . Bejöttek a halottasház elől a gyászvitézek és a hasukat fogták nevettükben. A kaján arcok uj mosolyokra torzultak, mintha a legmulatságosabb dolgot hallanák. A fekete kendős, rosszindulatú asszonyságok szinte felvisitottak az örömtől: — Mindig mondtuk, hogy viszonyt folytat a gazdasszonyával! — kiáltották nagy megelégedéssel. Az egykori gazdasszony pedig csak sírt, a kezét tördelte és nem akart elmozdulni a koporsó mellől, mintha onnan várna: valamely védelmet. Csüggedten, csalódottan járatta végig a szemét a gyülekezeten, a nevetők felett, amint egyszerre csak észrevette azt a pirosorru vén korhelyt, akinek a legjobb kedve látszott lenni. — Maga is neveti Hiszen maga tartozott a gazdámnakl A pirosorru az oldalát fogta nevettében.- — Mindjárt megbolondulok! — kiáltozta. Soha ilyen vidám temetést nem láttam életemben.
SZÍNHÁZI ÉLET 1926-35
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése