BOSZORKÁNYÉJ 1928

A hiedelmek zöme az egész nép vagy több nép tudatában nagyon hasonló, vagy éppenséggel azonos. Alaprétegük még az őskorból, az emberi gondolkozás gyerekkorából származik. Van azonban egy sajátos válfajuk, mely egy-egy földrajzi hely — folyó, hegy, barlang, erdő — múltjához és mindenkori jelenéhez fűződik. A gellérthegyi boszorkányünnepek hiedelme is közéjük tartozik. Kérdés azonban, hogy a különös, magányos, sziklás hegyről terjedt-e el a hátborzongató hír, vagy pedig a néphitben már ősidők óta élő babona talált itt konkrét helyet, amelyre rátapadhat. Arról van szó ugyanis, hogy a legtöbb nép hitvilágában él egy magányos hegy, ahol a földöntúli lények — istenek, rossz szellemek, ördögök, boszorkányok — varázslatos tetteket visznek végbe.

Finnugor rokonaink, a manysik és a chantik például magas, szép fekvésű dombokat választottak áldozóhelyül, különösen kedvelték a sziklákat. A honfoglaláskori pogány magyarokról tudjuk, hogy az új hazában több hegyen rendeztek áldozati ünnepélyeket: az Ikva-parti Egykőn (ma Hegykővé torzult az eredeti Egykő „szentkő" jelentésű neve), Tokaj hegyén, Erdélyben az Ördögoltáron stb. A Gellérthegyen (akkoriban még Pesti hegynek illetve Újhegynek hívták) mindezt megtalálták. Valószínű, hogy itt is pogány ünnepség zajlott éppen, amikor a hittérítő Gellért püspök váratlan megjelenése felbőszítette a csoportot és kiváltotta belőlük a történelmi gyilkosságot. Adataink vannak arról, hogy az Árpád-korban a tiltott ősi vallás hívei a Gellérthegy barlangjaiban folytatták a keresztény polgárok számára rejtélyes, „ördögi" szertartásaikat.

Több évszázad telt el azután, hogy Kálmán király törvénybe foglalta: „boszorkányok pedig nincsenek", de a Gellérthegyhez fűződő boszorkányszombatok hiedelme nem pusztult el, sőt, szívóssága megdöbbentő arányban tárul elénk a XVII —XVIII. századi magyar boszorkánypörökben. Pedig akkorra a hegy már nem számított „kies helynek": tövében fürdők, tetején a törökök „Güz Elias" erődje, oldalában a Ráczváros a cserzőműhelyekkel, mind a civilizáció eredménye volt. 1682. január 24-én az egyik híres debreceni boszorkánypörben a vádlottak padjára került Dániel Kovácsné és Csókási Györgyné, „Szentgellért hegyére járó, bűjös-bájos, ódó-kötő, másokat megrontó, boszorkány, parázna személyek"

-Vörös Ilona úgy vallott 1741-ben Pakson, hogy az ördögök mátkája volt, fekete varjú és holló képében járt hozzá a gonosz, így hívta a Gellérthegyre.

-Almási Szalai János prédikátor 1794-ben Kassán kiadott könyvében ezt írja:

„A boszorkányokról, kan ördögökről azt mondják, hogy ezek az embert meg nyergelik és a' Szent Gellért hegyére vagy ők tudják hova lovagolnak ..."

Mikor jártak a „boszorkányok" a Gellérthegyre, és tulajdonképpen mit csináltak ott? A néphit szerint Szent György, Pünkösd és Luca napján indultak a kopár hegytetőre, közlekedési eszközük macska, gyermek, deák vagy férfiember háta volt, leginkább azonban szalmaszálon, seprűn, lóvá varázsolt szalmakötegen utaznak. (Mellesleg: innen a „lóvá tenni" kifejezés.) A hegyen aztán táncoltak, mint a forgószél és fajtalankodtak az ördögökkel.

Vajon ez a különös ceremónia kizárólag a pogány magyarság áldozásaiból származnék ?

Dömötör Sándor kitűnő tanulmányában :

(Szent Gellért hegye és a boszorkányok; 1940)

 így summázza a tudományos véleményeket:

„Valószínű, hogy felülről szivárgott lefelé a boszorkányokra vonatkozó hiedelmek egy része, azonban tagadhatatlan, hogy keveredett olyan elemekkel, amelyek élő, a pogánykorból fennmaradt magyar hagyományok lehettek."

Mit jelent az, hogy „felülről szivárgott lefelé" ?

Kálmánchey Zoltán rajza

Ki mondta?...

"Ki mondta, hogy nincsenek ördögök ? Ő nem ismerte az ocsmány dögöt, a szörnyű némbert, a gellérthegyi üstök rühes szakácsnőjét, aki lába közé kapván az éjszakát, a fellegekig riszálja magát? Én ismerem. Kihányta a pokol, frissen-ásott sírom fölött guggol, s még itt is, túl a lét határain, kénkö-bűzzel fertőzi álmaim."

Benjámin László

Ezen Dömötör azt érti, hogy a széphistóriákból, népkönyvekből, legendákból, prédikációból, és nem utolsó sorban a magyarok között letelepedett nyugati népcsoportok hiedelemkincséből. A boszorkányhit ugyanis, és különösen a hegyi boszorkánymulatságok babonája más népeknél is rendkívül elevenen élt. A németországi Harzhegységben például a furcsa alakú, sziklás Brokkensberghez fűződtek az effajta hiedelmek. Goethe Faustjában is itt játszódik (ez a Vénuszhegy) a „Valpurgis éj". Számos egyéb irodalmi és zenei alkotás dolgozta fel ezt a témát; (csak egy példa: Musszorgszkij műve, az „Egy éj a kopár hegyen"). A magas hegyek benépesítése isteni vagy ördögi lényekkel még régebbi, mint maga a boszorkányfogalom. 



A görögök istenei az Olymposzon, múzsái a Parnasszoszon laktak. A népmesék gyakori szereplője a „nagy hegyi szellem". Nem lehetetlen, hogy a mózesi Szinai hegyének és a krisztusi Olajfák hegyének legendája is erről az ősrégi hitről ágazott.

De térjünk vissza az ismerős Gellérthegyre!

A Harz-i Brockensberg

és a Gellérthegy analógiája nem erőltetett, már csak azért sem, mert a Budán letelepedett svábok sokáig Blocksbergnek nevezték a mi hegyünket. (Az igazi Brockensberg is ezt a nevet kapta az újkorban.)

A gellérthegyi boszorkányünnep tehát, mint magyar változat, szervesen illeszkedik a nemzetközihiedelemkincsbe. Egyes vidékeinken a név függetlenné vált magától a hegytől: Gellérthegynek nevezik a helybéli magaslatot is, ahol a falusi boszorkányok gyűléseznek. Nem kellett minden gyűlést Pest-Budán tartani.

A legmakacsabb hiedelmek is elsorvadnak egyszer, ha a tudomány még makacsabb. Ez esetben még nagy tudományra sem volt szükség, csak arra, hogy az ember állandóan szemmel tartsa a Gellérthegyet.


 Felépült a Citadella, majd a villák, a vendéglők, az utak, jött a villany. . . és ki hisz ma már a budapesti „valpurgis-éjben" ? Legalább is abban, ami a Gellérthegyen zajlik.

Szelíd hegyünk azonban nemcsak boszorkányokat szült a babonás agyakban, hanem más fantazmagóriákat is. Gaál György 1804-ben ezt írja „Furkáts Tamás levelei" címmel kiadott könyvében:

„Budán közönségesen azt beszéllik, hogy a' Szent Gellért hegye nem sokára tüzet fog okádni és azért az emberek már olly félelembe vágynák, hogy a' Hidat a' Dunából már kivették, ne talántán a' Híd-is, mivel a'hegytül nem igen messzire áll, megégjen, és ezáltal a' Duna-is megpörkölődjön.
"

 (Közli: Trócsányi Zoltán Régi világ, furcsa világ című művében.)

Onnan ered, hogy a polgárok olvastak vagy hallottak valamit a híres, távoli tűzhányókról, tudták, hogy azok is ilyen magányos, csapott tetejű hegyek. Természetesen a Gellérthegy a tudomány szerint sohasem lehetett vulkán.

Még egy hagyományt említek a Gellérttel kapcsolatban. A budai hegyek mögött meghúzódó Tök községben még ma is mesélik az öregek, hogy a Gellérthegy tetején „felvetődött" a pénz. „Úgy lángolt, mint mikor a szalmakazal ég. Találtak is sok pénzt, akik a hegy hátulját kivágták." Ez annak a nemzetközileg elterjedt babonának helyi alkalmazása, mely szerint a kóbor láng, a lidérc megmutatja, hol rejtőzik a földbe ásott kincs. Így magyarázhatta otthon egy-két Budára járó töki vásáros a gellérthegyi kőbányászatot.

GYÁRFÁS ENDRE
Pest-budai hiedelmek

Budapest folyóirat 1966 3,.szám junius

Boszorkányok vigadtak ma  éjjel a  Gellérthegyen

Egy újságíró  rejtelmes éjjeli kalandja egy piknikező "boszorkánytársasággal" 

  

(Saját tudósítónktól.)

 Sok  különös kaland  esik meg  a  pesti   polgárral.    Egy  helyhatósági     lakbizonylat  megszerzése,  retúrjegy  váltása  Csillag- hegyre,  egy-egy  utazás  a  fogaskerekűn  ma  már a legkalandosabb  vállalkozások  sorába  tartozik. Még  különösebb   kalandokon   megy   keresztül   az újságíró,  aki  már  professzionista  voltánál  fogva is  csak  úgy Lart pour Lart elegyedik  bele  az egykor  oly  hétköznapi,  —  de   az  évek  folyamán komplikált  avanture-ökké  kinőtt  eseményekbe. 
Minden polgári és újságírói  kalandot  meghaladnak azonban az elmúlt éjszaka fantasztikusan bizarr eseményei, amelyeknek  szemtanúja s  egyúttal  szenvedő  alanya  e  sorok  írója  volt. A borzalmasságában  E.  A.  Poe,  E.T.A.  Hoffmann vagy  H.  H.  Ewers  novelláival  vetekedő  éjszakai kaland lírával  kezdődik.
A  kánikulától  meggyötört,  kiszikkadt  szenvedő alany  a  tegnapi  relatíve  hűvösebb  estét  a  Tabán egyik    gitár-  és  citerapengéstöl    hangos    nyárivendéglőjében  tölti.  Hangulatos  vacsora a  susogó lombok  alatt. Szenvedő  alany elkölti az előrehaladott   kalendáriumnak   megfelelő   szerény   vacsorát.   Szerényen   cs   egyedül.     És   talán     éppen utóbbi  körülmény  némi  budai  ábrándozásba  ringatja  a  gitárcincogás  közben  szorgosan   spriccerezgető  magányos  vendéget.  És  amikor  elérkezik ahhoz  a  pohárhoz,  amelynél  hazánk  nagy  költője szerint  is  már  „becsülettel  működik",  —  búsan befejezi   a  magányos  románcot,  vonakodva  fizet és  megindul  otthona  felé.
Kellemes, szellös éjszaka.  Még jóval Záróra előtt-.

Albrecht Dürer: 4 boszorka


A   Kereszt-téren   egy   elhagyatott   lámpafény  küzd  a  sötétséggel.  Az  utolsó  budai  éjjeli őr az Albecker küszöbén  lesi  a  vendégeket.  Autó- töfögés,   villamoscsilingelés   a   Szarvas-tér   felől. Kern,  gyerünk  a  Gellérthegyen  át  haza,  van  idő, még  éjfél  sincs. És  a  vándor  nekivág  a  girbegurba  utcácskáknak. 

- . Mind elhagyatottabb lesz a vidék. A kis házikókban már alszik mindenki. Sötéten     nyújtózkodnak  a  fák   karjai a  meg-megújuló   szélrohamokban.   Furcsa     gondolat-asszociációk     tűnnek fel  a  vándor  agyában.

— Gellérthegy . . . Blocksberg  . . . éjfél... 
kifértetek órája . a .
Az  utca  egyszerre  véget  ér.  Eltűntek  a  házacskák is.  A  vándor  körültekint.  Furcsa,  milyen  ismeretlen vidékek vannak  a fővárosban!  Ott  balra lent  a  lámpák,  — rendben.van,  ez  a  város, —  ez itt  jobbkézfelé,  —  a  Gellérthegy    lejtője.  Sötét van,  újhold.  Hány  óra  lehet?  öt  perc  múlva  éjfél.  Furcsa,  mégis  sok  lett  volna  az  utolsó  siller- gpriceer?

Bokorszegélyezte mélyút vezet a hegyoldalnak, Minden lépés fárasztóbbá  válik.  Jó volna egy taxi. Ka, de itt igazán ki van zárva. Taxit kapni Testen közelben is . .«

Éjjél  v a n ... Mi  volt  ez?

Különös, halavány fény villant fel. Most, most megint egy ... itt ... és ott is .. . Erős szélroham zúg végig a hegy lejtőjén. A fény eltűnik. Valahonnan harangkongást, óraütest hoz a szél. Éjfél van. Utána  még    mélyebb  a    csönd,még  idegenebb  a  magány,  még  feketébb  a  sötétség.   Egyszerre   valahonnan  fojtott  szavak. 


— Az  elsőt  elvisszük,  — felvisszük  a    sziklákhoz  .  .  .
Libabőrös  háttal,  vacogó  fogaikkal torpan meg a  vándor.  Mi  ez,  mi  ez.  Ostobaság!  Kálmán  király,  mit  is  mondott.  Jó,  jó,  de  Kálmán  király se   járt   éjfélkor   a  Gellérthegy  lejtőjén   Tabáni korcsma öt   sillerspriccere   után.   Néhány   újabb bátortalan  lépés.
— Hihihihi!  H ihi...   — hangzik  egyszerre a  háta  mögött.   Panaszosan,   elnyújtva,   sátánin. Mintha  megelevenedne  a  sötétség.  Huhogás,  cir- pelés,  nyávogás,  kuvikolás,  — a  boszorkányszombat   infernális   hangzavara   veszi   körül.   És   itt: ez   a   fehérség?...* közeledik,   kettéválik,   összezsugorodik,  megnő . . .  Ó  Kálmán  király!
Mienk  vagy l...
— Mienk  vagy!  —  szólal  meg  egy  síri  hang.
— Kövess  a  sziklára!  —  mintha  a  föld  alul jajdulna  fel  a  másik.  — És két  csontos  kéz már vonszolja  a  megrettent   vándort.   Hány   percig mentek,  hányszor  botlott  meg,  hol  vesztette  el kalapját,     — ki   tudná?  Kifulladva,  torkában dobogó  szívvel  ér fel  egy  lapályra.    Itt   újabb borzadály.    Bokrok    sűrűje   között  egy  tisztás. Különös,   kékesen  izzó   fényforrás   világit   meg egy  sziklát.  Rajta  trónol fekete  lepelben  valaki. És  a szikla  körül vad,  démónikus  táncot  lejtenek rejtelmes  körvonalú  árnyak.  Uj  pokoli  kacaj  fogadja  az  érkezőt,  vérfagyasztóan,  dermesztőn.
— Kijöttél, hogy meglássad a szikla titkait! —  emelkedik  fel  a  feketelepel.  — Halál! Tör! Méreg!  Varangy! Kuvik! Kandúr!  Táncoltassátok meg az új testvért!
És   irtózatos körtáncba ragadják, cibálják, víjjogva, huhogva  a  már-már   eszméletlen   vándort.  Szédülten,  támolyogva  roskad  össze a  szikla tövében.  Zúg  a  szél  és  zakatolnak  az  agyban a gondolatok.     Hirtelen     fényvillanás.     Imbolygó lángok  csapnak  fel  egy  katlan     körül   és     mint Macbeth  boszorkányai,  zengi  a  vad  kórus: Huhuhu! Huhuhu!




Megjelent a nagy Buba!
Kellemes  illat  üti  meg  a  félholt  vándor  orrát. A kékes  láng  szertartása már  nem  is  oly  ijesztő. Puncs,  grog  vagy  szalamander?

És  véget  ér  a  borzalmak  éjszakája.
Villanykörték   gyúlnak  ki   a   démónikus  táborhely   felett.     Káprázó   szemmel   tekint     körül   a vándor.   Egy   gellérthegyi   villa     kertjében   van. Mosolyogva,     bocsánatkérően     közeleg   a   Szikla Ura,  az  orvtámadás   rendezője:
— Bocsásson meg a meghívás különös formaságaiért. Egyszerű kis picknicket rendeztünk cs elhatároztuk, hogy az első járókelőre  kissé rá- ijesztünk. Legyen a vendegünk . . .
—  Hahaha!  ‘—  kacag  most  a  kar  már emberi hangokon: a két  kisértet,  két  fehér  fürdőkabátos  ifjú, a  boszorkányok,akik villanyfénynél egyáltalán  nem  szolgálnak  rá  nevükre  és  a  többiek  mind,  a tréfa  résztvevői.
Bruder-ivás a  kísértetekkel
Rövidke  negyedóra  múlva  a  magányos  vándor már  nem   érzi   magát   elhagyatottnak.     Gőzölgő, lidércfényü   pohárral   iszik   „brúdert"   a  kísértetekkel  és  alig  egy  óra  múlva  már  véget  nem  érő beszédben  emeli  poharát
— Dicsőséges bölcs Kálmán királyunk emlékezetére! Kuvik! Kandúr! Ex! . . .
Hogy   a   gellérthegyi    boszorkányszerda     erős csütörtöki    bikarbónás    szóda-adagolással  végződött,  azt  még  csak  elviselné  a  vándor,  —  de  azt, hogy  nem   tudja,  miként  került  haza  s   így  fogalma  sincs  arról,  hogy  hol  találhatná  meg  újra a  kísérteties  Sziklát,  azt  mélyen  fájlalja. 

8 órai ujság 1928 július 20

Így múlatták a gellérthegyi gazdagok az időt anno 1928