HORVÁTH SZIGNÓVAL

PEREMETZKY JÁNOS

ILYENEKÉ A MENNYEK ORSZÁGA

Előző írás utóhangja:

Népszava

A tabáni plébánost a hercegprímás nyugalomba helyezte, mert a tabáni plébános ugy érezte, hogy öreg és ugy érezte, hogy a jövedelme nem elég a háztartása költségeire. A tabáni plébános tehát az üres kamarája gazdasszonyának és a koplaló egereinek fölmond, föloszlatja őket és a jól megérdemelt nyugalomba vonul. A tabáni plébánia új vezetőt kap, aki kénytelen lesz a háborús idők megcsappant jövedelméből vezetni a háztartását és ilyen körülmények között méltán merülhet föl az a kérdés, hogy az uj tabáni plébános mit fog enni és mit fog inni, hogy a megcsappant jövedelméből éhen ne pusztuljon, hogy a gazdasszonyának se maradjon adós, hogy a kamrája egereit is kielégítse valamivel.

Nagy gondja lehet tehát a tabáni új plébánosnak, amikor a paróchia vezetését átveszi és arra fogadkozik, hogy abból a jövedelemből, amiből az elődje nem tudott megélni, ő megél és nem fog éhenhalni, nem aszkórosodik el, még tán egy kicsit meg is gömbölyödik. A Jézus Krisztus megcselekedte azt a csodát, hogy néhány kenyérrel és pár darab hallal jóltartotta az éhező sokaságot, azonban kérdés, hogy az uj tabáni- plébános tud-e a maga érdekében ilyen csodát produkálni és a kenyér jegye, a halporciója elegendő lesz-e arra, hogy egy jóétvágyu paróchia tulajdonoshoz méltó életet élhessen?

A jövedelemfokozásról a mostani háborús viszonyok között szó sem lehet. A plébános sem vállalhat hadimunkát, mert nem ért hozzá. Árdrágitónak sem csaphat föl, mert reverendáját nem hurcolhatja meg a kufárok piacának a szennyében és az a portéka, amit a szentatya árul, még a háborúban sem emelkedett: a lelkiüdvösséget nem drágították meg, a menyországi boldogság árát nem szökkentették föl, a vallási szentségek kiszolgáltatásának honoráriuma nem tarthat lépést a rézgálic, a zsír, a gyufa vagy a szalámi árának az emelkedésével. A legvéresebb komolysággal fölvetődik majd az a kérdés, hogy miből fog megélni az uj tabáni plébános?

Hogy a mostani viszonyok között édes hazánkban is kerülköznek olyanok, akik szűkös körülmények folytán az eledelüket nem fejleszthetik naponkénti tizfogásossá vagy testük betakarására drága szöveteket és csillogó ékszereket nem használhatnak, az bizonyos. Ámde azt sohasem hittük, hogy a gonddal küzdők számát a fővárosi plébániák tulajdonosai is szaporítsák. Nem gondoltuk, hogy a háború még a plébános urak jövedelmének se kegyelmezzen, hogy a miatyánkunkat így kelljen kibővítenünk:

— ... És  add meg a mi mindennapi kenyerünket, valamint a tabáni plébános úrét .

A régi jó világban megeshetett, hogy 'valamelyik istenhátamögötti falu papja maga harangozott, egy kicsit kapált is, aztán a disznótorokba való meghívást sem vetette meg, hogy a napi kenyérgondjain enyhíthessen, de ez a boldog állapot már megszűnt: a legkisebb faluból se érkezik olyan hír, hogy a plébános úr éhenhalt vagy jövőjének biztosítása végett más pályára lépett. Csak éppen a tabáni plébániának kerekedik olyan hire, hogy onnan nyugdíjba kell szökni a plébánosnak, mert a jövedelme nem elég a megélhetésre.

Hogyan lehet ez? Nem tudjuk. Csak sajnálni tudjuk azt a vakmerőt, aki szembeszáll az éhenpusztulás veszedelmével és vállalkozik arra, hogy egyik fővárosi plébánia lelkészi jövedelméből megél.

Mit fog csinálni? Micsoda életmüvészettel tudja majd ugy beosztani azt a nem tudjuk hány ezer korona évi jövedelmet, hogy az anyagi, pusztulás le ne verje a lábáról és mise közben éhen ne szédüljön? Maga foltozza meg a cipőjét, maga mossa ki a fehérneműjét, maga foltozza meg a kabátját, maga főz és az egerek helyett maga cincog? Krisztus urunk idejében az apostoli egyszerűség terén ilyesmiket lehetett ugyan produkálni, de most már bajosabb, mert egyáltalában nem divat az, hogy a világi szegénység üdvözítő voltát prédikáló főpapok maguk is részesei legyenek annak a szegénységnek, annak, az egyszerűségnek, amely a hívek sokaságának lett az osztályrésze. Az egyszerű ember, a kézimunkás koplalhat, rongyoskodhatik, az ördögnek se tűnik föl, senki sem veszi tőle rossznéven, sőt az volna a furcsa, ha rendesen jóltartott gyomorral feszelegne előttünk, ha kihízott bendővel és selyemszoknyában sétálgatna az utcán, de már engedelmet, a plébános uraktól a világi örömökről való lemondást nem szabad elvárnunk, hiszen ez a minden jólétet fölforgató világháborúnak a legnagyobb rettenetessége volna.

Emberbaráti kötelességünk, hogy vigyázó szemeinket a tabáni plébániára függesszük és lessük, az új plébános ur a háborús jövedelemből milyen életművészettel tud megbirkózni a napi kenyérgondokkal és ha igy télviz idején még a verebekről sem  feledkezünk meg, ne feledkezzünk meg a tabáni plébánia szegény lakóiról sem, mert ilyeneké a mennyeknek országa.   

                                                

NÉPSZAVA 1916 DEC 17

A TABÁNI PLÉBÁNOS NYUGDÍJBA MEGY...

1916-ot írunk. Két éve tombol az első világháború rettenete,a hátországban szegénység,nyomor, jegyrendszer, még a korábban virágzó tabáni kocsmák is sorra zárnak be, a tabáni katolikus templom harangjából ágyút öntöttek.

   Újsághír:

 Leimeter János,(1910-17) Tabán plébánosa, ahogy egy kőnyomatos jelenti, kérvényt adott be egyházmegyei hatóságához és plébánosi állásától való fölmentését és nyugdíjazását kéri. Az öreg úr hivatkozik arra, hogy eljárt feje fölött az idő, a válla megroskadt az évek nagy súlya alatt.

E mellett jövedelme is annyira megcsappant a háború alatt, hogy háztartása költségeire sem futja. Ez a dolog nagy feltűnést kelt, mert arra még nem volt eset, hogy fővárosi plébános ott hagyta volna híveit, mielőtt elszólította volna közülük a nyájak legfőbb őrzője, az Úr. Talán, ő is így vált volna meg híveitől, de őt — a hívei hagyták el. Nem mintha hitet cseréltek volna, megtagadván a Tanítást, hanem . . . Es itt, ennél a zökkenőnél kénytelenek vagyunk megfogni az olvasó kezét, elvezetni a zegzugos Tabánba, a hol még rács van az ablakokon és az utcákon a múlt lelke piheg. Öreg, nagy ködök dagadoznak a sikátorokban és a gázlángok nem tudják keresztültörni fátyolát. Egész utcákban sötét éjszakánkint minden ablak és a szél sír keresztül az elhagyott szobákon, mintha keresné azt, aki egykor itt élt és itt álmodott. A házak üresek, a lakók elfogytak, egyik-másiknak lebontották a tetejét. 

 Hol vannak az öreg, ezüstöshajú polgárok, s hol vannak a tisztes polgárasszonyok, kik vasárnap reggelenkint  megtöltötték az ódon tabáni templomot, hol vannak a polgárkisasszonyok, kiknek arcánál csak a lelkük volt fehérebb, s hol van a muskátli, mit szorgalmasan öntözgettek a Szarvas-téri ablakokban? Elmentek, elmúltak, városlakókká koptak, valami csúnya bérkaszárnyában hallgatják a gramofont. Régi fészkeikből  kiverte őket a modernség, a városrendezés. A főváros, elpörölte tőlük az apáik, nagyapáik fundusát, kisajátította az ódon fecskefészket.

 Villavárost akar építeni, melynek hivalkodó lakói nem  ismernek se múltat, se tradíciót. Egy ideig még benn lakhatnak olcsó béren kisajátított házaikban a jó burgerek, de kénytelenek voltak kiköltözni, mert a főváros nem engedett meg a roskatag házon semmi javítást. 

Elmentek, elhurcolkodtak  s a főváros lebontotta az elhagyott ház tetejét, hogy más még gondolni se merjen arra, hogy behurcolkodjék. Egész utcák haltak-meg így és a tótok nemsokára ott lesznek, hogy elhordják a köveket is. A derék Biedermayer vágású burgerek valahol ,valamelyik bérházban tanulják a proletariátus imádságát és kezdenek vedleni, kopni, szürkülni. A tabáni vén templomban a reggeli misén üresen marad egy-egy szék, az orgonaszóba mind kevesebb hang fonódik, a jó öreg plébános mind kevesebb hívőnek prédikál és mind ritkábban öltik föl a fehér karinget keresztelőre. Elfogytak a hívek, szétvert közöttük öklével a városrendezés. Elveszett egy kétezer tradícióval ékes kisfamilia s hivalkodó villák fognak pöffeszkedni az elhordott fecskefészkek helyén. Az új lakókat már nem akarja megvárni az öreg főúr, tudja, hogy hiába is várná őket. Modern emberek lesznek, pestiek. Feléje sem fognának nézni az ódon, egyszerű emberek imájától csendes tabáni templomnak. Mit is keresnének ott? ... A plébánost tehátlan megfosztotta híveitől a rendezés s mint az öreg, nemes homlokú tabáni házak, ő is kitér a pesti jövendő elől . . ,

— Miért mondott le a tabáni plébános?

 A főváros egyik katolikus plébánosa, Leimeter János —mint a „Hircsarnok" írja —, kérvényt adott be az egyházmegyei hatósághoz, amelyben állásától való fölmentését és nyugdíjazását kérte. Ebben a kérvényben indokolásul nemcsak magas korára, hanem arra is hivatkozott, még pedig főképpen arra, hogy jövedelme a háború alatt annyira megcsappant, hogy még a háztartása költségeit sem tudja födözni.

 Azt mondja a „Hircsarnok", hogy a tabáni plébános lemondása azért meglepő, mert arra még nem volt eset, hogy egy fővárosi plébános lemondjon az állásáról.

De nemcsak azért meglepő, hanem azért is, mert az'indokolás főrésze a meglepő. A fővárosi plébániák eddig nyújtottak annyi jövédelmet a plébánosaiknak, hogy azok nem kényszerültek- elszökni a plébániájukról, hogy zsírosabb vagy nyugalmasabb állásba meneküljenek. Leimeter főtisztelendő urnak a háború csappantotta meg a jövedelmét a saját bevallása szerint annyira, hogy a mai drága világban kénytelen koplalni vagy adósságot csinálni, mert hiszen a háztartása költségeit — azt mondja — nem bírja födözni. Azoknak, akik hadisegélyből vagy keserves munkával keresett napszámból élnek, bizonyára. nincs annyi jövedelmük, mint a tabáni plébános úrnak és azok is zavarban vannak most a háztartásuk födözésére szolgáló garasok beosztásával. Ugyan hova meneküljenek a háború okozta drágaság elől, az anyagi gondoktól? Nyugdijuk nincs, ellenben gyermekük van, ami olyan terhet ró a vállukra, amely a tabáni plébános úr vállait alkalmasint nem nyomja. Ezeknek a sorsát nem irigyli a plébános úr? Ezekkel nem cserélne?

Az a kérdés is fölmerül, hogy mennyi lehet a plébános úr háztartási költsége és mennyi lehet a tabáni plébánia mostani jövedelme? Ha a plébános úr ugy élne például, mint a hadisegélyesek, nem lehetne a bevétel és kiadás között az egyensúlyt helyrebillenteni? Ha igy sem lehet, akkor okosan teszi a főtisztelendő úr, hogy lemond, mert senki sem kívánja, hogy ráfizessen a jövedelmére? Ámdé ki vállalkozik majd arra, hogy a tabáni plébános helyére pályázzék? Senki. Megtörténik, hogy a tabáni plébánia pályázó hiányában üresen marad. Ez már igazán az idők szomorú jele lesz.

 Szegény plébánosok és ti boldog hadisególyesek!

Népszava 1916 november 8

Hozzátartozik a történethez ,hogy  egy havi  kérvényezés után Leimeter plébános úr nyugdíjba mehetett, mert jött egy angyal ,aki elvállalta a maradék hívek  istápolását. 

Szó szerint egy Angyal-Angyal Kálmán, aki 1935-ig szolgált az alexandriai szent Katalin templom  plébánosaként.

Mielőtt még az új plébános elfoglalta volna parókiáját , a korabeli Népszava ismeretlenül is már előre megsajnálta.Erről szól a következő írás

ÖREG ASSZONY,ÖREG TABÁN

Vidarény Iván fotója

KIK AZOK A HADASTYÁNOK?

1.Magyar Nyelv – 5. évfolyam – 1909.Tolnai Vilmos:

 Hadastyán

Hadastyán. Tudjuk, hogy ezt a szót Samarjay Károly alkotta. (NyUSz. 117) s hogy ő magamondtaróla: „Az Athenaeum írótriumviratusa ezt is akceptálta és elismerésük az 1843. évfolyambau olvasható". (Nyr. 23:227).

 Az Athenaeumnak illető helyén (1843. 11. 123) csakugyan megtaláljuk a szót

 Két vers van ott a szerzőtől „A harczfi" közös czím alatt; két életkép: az elsőben „Az újoncz"-ot kiragadják kedvese karjai közül s elviszik Milánóba; a másodikban „A hadastyán" tíz év múltán visszatér, kopottan, rongyosan, kedvese máshoz ment feleségül. A szó maga csak a czímben van meg, a „dicséret" pedig jegyzetben áll a lap alján: „Hadastyán; invalidus. R o kk an tak-nak, valamint eddig, úgy ezután is talán csak lovakat, ne embereket nevezzünk. A' „szerk."

TOLNAI VILMOS.

Voltak ellenkező vélemények:

Magyar Nyelvőr – 25. évfolyam – 1896.Zolnai Gyula

 Melyik jobb: hadastyán-e vagy aggharcos?

F. Kétségkívül az aggharcos. A hadastyán a régi aggastyán-nak csinált mása, hogy ne mondjuk, paródiája (vö. Nyr. 23 : 227). Úgy keletkezett, hogy az aggastyán-1 az agg melléknévből származtatták (agg-as-tyán v. agg-astyán). Azonban már ki van mutatva, hogy az aggastyán nem egyéb mint az Ágoston szónak változata, a régiek ugyanis a vén embert .öreg Ágostonnak' nevezték (1. Nyr. 17:529, 18 : 26, 81).

Mégis a hadastyán kifejezés terjedt el, Ágoston ide,vagy oda.

Hadastyán-egyletek

kiszolgált katonákból alakított társulatok, melyek kölcsönös segélyezést és tagjaiknak tisztességes eltemetéséről való gondoskodást tüzik ki főcéljukul.Forrás: Pallas Nagylexikon

Hadastyán egylet
  50.éves jubileuma 
a Tabán-bontás zűr-zavarában

Budapesti Hírlap, 1933. október(53. évfolyam, 223–248. szám)1933-10-15 / 235. szám       

                                                      

AZ UTOLSÓ KÉT HÉT
 a halálraítélt Tabán életéből

Hétfőn  bontják  fel  a  tervpályázatokat,  amelyek az utolsót vonajgló vén Tabán helyébe Budapest  legújabb  városrészének  vonalait  rajzolják meg.  A  halálos  ítéletet  még  1912-ben  mondták ki  a  Tabánra,  a  kisajátítással  s  teljes  huszonnégy évig tartott az elvénhedt városrész siralomházi  korszaka,  amíg most az ítélet végrehajtása gyors tempóban bekövetkezik, November harma- dikáig minden  lakást ki kell  üríteni s  akkor eltűnnek  a  föld  színéről  a ma még álló házsorok is, követik a pusztulás útján a többieket, amelyeket  már lerombolt  a  csákány.

A  borús  ég alatt  tompán  kopognak  a  csákányok az omló  vakolatban,  a kivonult piktor-had sietve  menti  vásznára,  ami  még  emléknek  megmenthető  s a  méla  szomorúságokat kedvelő emberek  búcsúzva állanak  meg  a  szűk  utcákon  és apró tereken, melyek napról-napra jobban belevesznek  a  puszta térségbe, amelyen immár csak a  Tabán emléke kisért.

A  felsőbb  részek,  amelyeket  a   Gellért-hegy parkozására és az új műútra használtak fel, már régebben  eltűntek  s  itt  már  új  kultúra  virul. Nyár  óta  elhordták  a Kereszt-utca  legnagyobb részét,  sehol  sincs  a Szarvas zGábor-utca, lebontották jórészben a Hadnagy-utcát, Aranykacsa-, Arany kakas-utcát.   A Bocskay-térből  egyetlen emeletes  ház  maradt még meg. Mintha a hozzá- ffíződő  régi,  szép  emlék tartotta volna  vissza  a csákányokat. Ennek  a háznak  ormára  tűzték  ki Budán  a  legelső  piros-fehér-zöld  zászlót,  amikor  a  szabadságharc   honvédéi   Budavárát  az osztrákoktól  visszafoglalták.

Amit a pesti oldal ismert

Most kezdik  bontani  a Kereszt-teret, amely  a pestiek  előtt  a  legismertebb  része  volt  Tabánnak.  Sőt  sokan,  akik  szerelmes  nyári  estéken autón suhantak ki, talán mást sem ismertek Tabánból,  mint ezt  az egyetlen teret.  Ez sem volt se szebb, se csúnyább  a többinél,  semmiféle  külön történeti  érdekessége sem volt,  de itt került össze négy  'zöldbeli  vendéglő;  az Albecker,  az Avar,  a Brandics  és  a Farkas.  Albeckeré  még most, az utolsó napokban is kitart,  a  Brandics- vendéglővel  együtt,  Farkas  Béláé  az  Öntőházutcában, a sikló mögött nyitott új  tanyát, Avar Mihály pedig,  a híres Avar-dinasztia legöregebb tagja,  most  költözik  a  Kis  Avarba,  a  Csendutcába, abba a vendéglőbe, amelyet a fia foglalt el előbb, mint szálláscsináló.

A  lebontásra kerülő  Avar,  amelyben  sok előkelő  vendég fordult  meg, háromszáz év  előtt  is vendéglő  volt  s  nevezetessége az  egymás  alatt levő  kettős  pincéje.  Korban  és  pincében  előtte járt a 'közismert Mélypince, a Görög- és Fehér- sas-utca  sarkán.  Ennek  a  története négyszáz évnél  messzebbre  nyúlik  vissza,  s egymás  alatt három   pincéje   vem.   Legutolsó   tulajdonosa Krauss Lipót volt,  aki egy bús bohém tor után kiköltözött  s  most  a  Magyar  Szinház  mellett, az  Izabella-téren  nyitott  vendéglőt,  hűsége  jeléül Az  öreg  Tabánhoz  címezve.  A  Havas-féle Régi  Vén Eperfa  még nyitva van a Hadnagyutcában  s  utolsó  napjait  éli  a Kereszt-utcában a Kakuk.  A  Szarvas-tér Három  hetes  vendéglőjének  már  a  házát  is  lebontották.

A  sok vendéglő mellett mostanában kávéháza egyetlen  egy  sem  volt  Tabánnak.   Valamikor régen a ma már öreg tabániak jártak a Szarvastéren  a Szarvas-kdvéházba,   amelynek   helyén ma  gyógyszertár  van.  Ennek  a  néhai  kávéháznak  krónikájában  az  a nevezetes  esemény  szerepel,  hogy Rudolf  trónörökös  serdülő  korában ide szökött a Várpalotából biliárdozni. A keresésére  indult,  aggodalmas  udvari   emberek  itt találtak  rá,  amint  a  temperamentumos  királyfi javában dolgozott a dákóval  a zöld posztón.

    A  kedélyes  vendéglőkben  valaha  sok  egyesület, jókedvű asztaltársaság székelt.  A  rossz esztendők alatt  és  a kietlen szomorúságban,  amely a  Tabánra  ráfeküdt,  ezek  az  egyesületek  vagy megszűntek,  vagy  pedig  Buda  egyéb,  jobb  tájékain  ütöttek  tanyát.  Máig  is  fennáll  még  a Hajósok  Egyesülete,  amely  Buda  egyik  legrégibb társasköre.

  Avar Mihály vendéglőjéből pedig  a  gazdával  együtt  költözött   ki  a

József Ferenc Első Hadastyán Egylet. 

A derék hadastyánokat  az  a  pech  érte,  hogy a  jubileumuk előtt vitték el fejük felöl a házat. A jövő évben érik  meg  alapításuk  félszázados   évfordulóját. Ötven év előtt tipikusan német nevű budai polgárok  alapították  Erzsébet főhercegnő születése alkalmából  betogsegélyző és  temetkezési  célokra. Littky  Keresztély  János  volt  az  első  elnökük, s az „öreg“ József királyi herceg a fővédnökük. De nemcsak olyan névleges fővédnök volt, mert annyira szivén viselte az egyesület  dolgát, hogy maga állapította meg a hadastyánok egyenruháját is.  Sötétkék zubbony,  csendőrkalap, világoszöld kakastollal, fekete tokban őrkard és a zubbony  hajtókáján  fényes  fémből lángoló  bomba, ez volt  a hadastyán-egyenruha  és  ez mai napig is, mert  az egyesület tagjai  ünnepi  kivonulások és temetések alkalmával most is egyenruhát öltenek. 

A fővárosban kívülük csak még egy hadastyán-egyesület maradt fenn a régi szép időkből, a 

gróf  Edelsheim   Gyulay   Lipót   Hadastyán Egyesület, 

persze  ez  is  Budán.  Az  országban mindössze  tizennyolc  hadastyán-egyesület   van, pedig  valamikor többszáz  virágzott  a   lángoló bomba  jelvénnyel,  amelynek eredetét  ma  már a legöregebb  hadastyánok  sem  ismerik.

A  jubiláló  egyesület  mindig  népszerű  volt. 1895-ben  beleolvadtak  a  III.  kerületi  lövészek is,  akik búzavirág  színű   egyenruhában  és  háromszögletes tábornoki kalapba i jártak. Később a  József Főherceg  Nőegyesület  is  beolvadt   és azóta  a  hadastyánoknak  női  tagjai  is  vannak. Híres  zászlószentelések,  felvonulások,  arcképleleplezések,   majálisok'  tarkították  az  életüket, sok előkelő dísztagjuk volt, aki sorában Münnich Aurél,  az  „öreg"  József  főherceg  arcképleleplezésén,  mint ünnepi  szónok szerepelt.   A  védnökséget  tradicionális  alapon,   azután  az első védnök  fia, József  királyi herceg vette  át  s  az egyesület    mai    zászlójának    felszentelésén Auguszta  királyi  hercegasszony'  volt  a  zászlóanya. 
Ma 615 tagja van az egyesületnek, amely kitűnően  gondoskodik  betegség  esetén  tagjairól és  temetési  költséget ad  az  özvegyeknek.  Elnökük Tóth Béla szabómester, alelnökük Welhammer János  cipészmester  és Aumhammer József.

Polgárok a végkimerülésig

A  régi  Tabán  egykori jókedélyének  és  a budai kispolgárság egészséges   társaséletének  hírmondói  a  zöld   kakastollas   hadastyánok,  akik most,  jubileumuk  előestéjén  őrkardjukkal  utoljára  tisztelegnek   Tabánnak.  Jórészt elszéledt ■már a lakosság is,   amely   az   utóbbi  években tengő-lengő  kisiparosságból állott.  Szomorú szegénység  lakott  a halálra  ítélt, vedlett falak  között,  de ez a szegénység  soha sem volt békétlen proletariátus.  Megmaradt  kispolgárnak,   amely Tabánban  az  elmálló  falakkal   együtt  elgyengült s most elköltözött új  életre, más tájak  felé, a  legtöbbje — a  főváros  gondoskodásából  —  a

VII.  kerületi Pillangó-utcai városi házak tiszta, kis lakásaiba, heti  3—4 pengős házbérekért.  Ez kárpótlás  azért,  ami  elveszett,  a  kisajátításkor kifizetett s a gazdasági viharban nagyobbára elvesztett pénzekért.

A még kitartó  tabáni  lakosságnak  két hete van hátra,  akkorára  kiürül  minden  ház s egyedüli  emlékeztetők   azok  a  környékbeli  üzletek, amelyek  csúnya,  nagy  betűket  írtak  tábláikra: „Itt használt ajtók és ablakok kaphatók." Árulják a halott ingóságait

Forrás:Budapesti Hírlap, 1933. október(53. évfolyam, 223–248. szám)1933-10-15 / 235. szám   
                                                           

Felső -Avar vendéglő Kereszt u19

TIBAI TAKÁTS JÁNOS

KISPOLGÁRI ÖRÖMÖK A TABÁNBAN ANNO 1923

AVAGY KOCSMAKÖRKÉP INTIMITÁSOKKAL  

—  (részlet a készülő Kő kövön nem marad c. kötetből))

Most  amikor  karácsony   gyertyái   az örömnek  és  az  emlékezésnek  fénypillangóit szállítják  az  egész  világon, örömek  jutnak eszünkbe,  örömek,  amelyek  voltak,  de  amelyek  már  nincsenek.  És  felvetődik  bennünk a  kérdés, hogy vajjon  van-e egyáltalán  még öröm  és  jókedv  ebben  az  országban,  amely mindent elveszített és amelynek már a hitét is el akarják venni. A búfelejtés ősi akkordja szólal  meg  válaszul  ezekre  a  kérdésekre:  a sirva-vigadás,  cigány  mellett  való  éjszakázás  az’  italhajtotta  és  mámoradta  jókedv, mert  hiszen  mámor,  bor  és  ital  nélkül  már mosolyogni  sem  tudunk.  Amikor azonban  a mulató  Budapestről  írunk,  felemeli  fejét  az a  nagy  kettősség,  amely  két  részre  bontja a várost. Gazdagokra   és   szegényekre,   idegenekre  és  keresztényekre.  A  két  szembenálló világ  éli a  maga  külön  életét,  mulatságban éppen   úgy,  mint   munkájában,  céljaiban csakúgy,  mint  harcaiban,  bánatában  éppen úgy,  mint  örömében.  Hogy  felvonultatjuk halovány  pasztelrajzokban  a  mulató  Budapest képét, csak egyet akarunk megmutatni az  arcot,  amelyet  csak  fanyarnak  és  szomorúnak  ismerünk.  De  szembeállítjuk  két ellenséges  világ  képét  is.  Az  egyikre  ívlám pák  és  csillárok  öntik  a  fényt,  prémek  és brilliánsok  szikráznak  ujja  érintésére  az ívlámpafénynek,  a  másikra  talán  csak  petróleumlámpa  és  stearingyertya  lopja  a  sugárzást.  de  ha  a  kettő  egymás  mellé vonul, az  érzésvilágnak  és  a szív életének  óriás különbségei  kezdenek  beszélni,  hogy  a  keresztény  társadalom,  amely  napestig  munkában  törik  és  rogyadozik,  talán  azért  lett szegény, mert  szive és  kedélye van  s a  másik, az idegen azért hízott meg, mert nincsen szive,  csak  nagy,  lebirhatatlan  és  legyőzhetetlen  étvágya,  amellyél mindent  elvesz  tőlünk, magyaroktól.

Itt  van  a  Döbrentey-téren  Polszter  Ferenc  kocsmája. Polszter persze nincs itthon. Mint rendes  kocsmáros,  borfejtés  ürügyén  eltávozott  hazulról  s  most valamelyik  szomszéd  csárdában  iddogál.   Éjfél  felé majd  hazatér,  addig  felesége,  a  kedves  dunavecsei asszony dirigálja az üzletet.  A  legjobb kocsonyát itt főzik  és  dunavecsei  és  apostagi  boritallal  nyomtathatja el az ember, különben biztosan megcsömörölne A vendégek legjobb barátja Culia kisasszony, aki nem más,  mint  egy  kis  szelíd  mókus,  szabadon  jár  ki kalitkájából s  mászkál az agancsokon  és  a szekrény tetején.  De azért  igazában  csak  Polszterrel barátkozik. Toplek  úrra  rá se  néz,  pedig ő  arról  nevezetes, hogy szemébe a legtöbb tabáni nő szerelmes, de Cula mindezzel  nem  törődik.  Azzal  se, hogy  Erkedy barátunk, aki éjfél  után  a  marosszéki Csókfalván képzeli magát,  borral  kinálgatja.

                                                                                                                                                                                                                                                      TABÁN

A POLSZTER (Polszter Ferenc Attila krt 60)

Hiába  várom  Polsztert,  nem  jön.  Az is  lehet, benézett az ablakon, de látta, hogy  még senki  se alszik és  nem  jött  haza.  Mert ha  valamelyik  vendégét  a dubamenti  boroktól   elnyomja  a  buzgóság  és   az igazak  álmát  alussza,  Polszter  mester  kis  masszirozást  végez,  nyakcsigolyáján,  amitől  a  páciens  nemcsak  felébred,  hanem ki  is józanodik,  úgy bogy még két meszely bort adhatnak neki. Ezt már K-i Pistán is kipróbálta  Különben  ma  nemcsak  a  gazda  hiányzik,  hanem  Fábián  ur  is,  aki  Poszternél  hol  mint pincér,  hol  mint  vendég  szerepel.  Sohase tudok eligazodni,  mert  ha  bort  kérek  tőle, akkor  kitűnik, hogy  mint  vendég  van  jelen  s  ha  mint  vendéget kezeli  az ember  fia, akkor kitűnik  hogy pincér . Úgy látszik ma szolgálatban van.   Polszter  úrral  valahol kóstolgatják  a  borokat,  éjfélre megállapítván, hogy mégis  csak  Polszternél  kaphatók  jó  borok.

                                           

Baranyai  mester,  aki úgy  néz  ki,  mint  Michel Angelo,  a  sarokban  szundikál,  pár  pillanatra  felébred,  iszik  és  diskurál magamagával.  Valami  jó viccet  mondhatott el  Önmagának,  mert  mosolyog is, majd nevet, aztán ismét elalszik.

Az alsó Avarnál

Felirat hozzáadása

Az alsó Avartól  harsány  hangok hallatszottak, az első pillanatban  azt gondoltam, hogy talán  Polszter gazda vitatkozik Fábiánnal, de aztán  hamarosan  megismertem a  kilencven kilenc esztendős Laci bácsi  recsegő  hangját, éppen  legújabb  szerelmes  versét  olvasta  fel, de előbb bizonyosan óvatosan körülnézett, hogy Thoma Szilárd nem érkezett-é meg, mert Szilárd bácsi komoly ember és nem tűri az ilyen szerelmes versezeteket. Közben hölgyek érkeztek a vendéglőbe.

— Ifjabb Kálnay László — mutatkozott be Laci bácsi és pillanatra átment a hölgyek asztalához, hogy pár szóval szive szolgáivá tegye őket. Mici és Pipi a legszőkébb tabáni kisasszonyok. akikért Laci bácsi tavaly még költői üstökét is lenyíratta (mentéje zsebében gazdátlan ezresbankót találván), most egyszerre udvarló nélkül maradtak: Laci bácsi  az újonnan érkezett hölgyekhez pártolt. És hogy az új hölgyek  az emberi  élet  múlandóságaival  egészen tisztában  legyenek,  csak  a  mai  szent  napnak élvén, elszavalta  Métacsai  Kis  Károly  koszorús költőnk versét, mely az emberi életet  igy példázza:

Az  ember  élete  éppen  olyan  forma,

Mint  a Vág-Dunánál  termő  erős  torma.

Melyről  nem  tudatik,

Mikor  huzatik  fel

S  reszeltetik  fel.

Pista  bácsi és Tomser bácsi, akik  a szomszéd asztalnál  ültek,  áhítattal  hallgatták  Laci bácsi  további  költői  fejtegetéseit,  aki  később a pozsonyi diétán  történt magyar sérelmekből is  kifogyván,  áttért  a  várnai  csata  részletes elbeszélésébe.

— Mert  1480-ban...

— Elég! — kiáltott valaki — a várnai csata előbb volt. Most az egyszer elvesztetted a csatát Laci!

Mindenki  megdöbbent,  legjobban  Laci  bácsi. aki  pedig eddig mindent  a  legjobban tud. A hang irányába  tekintett. Szilárd bácsi volt, a régi hírlapíró, aki egyszerre megsemmisítette a  hölgyek  előtt  Laci  tekintélyét.  Laci  bácsi tényleg csatát vesztett, amire még tabáni  történelemben nem volt példa  Bánatosan ült egy hosszabb asztalhoz néhány  ifjú pajtása  mellé.

— Tudjátók-, ki  a legnagyobb  magyar  iró? — kérdezte. — Múltkor, amikor Gyulai Palival beszélgettem ...

Az asztalfőn  egy harcsabajuszu  köpcös úr elnevette  magát.  Laci  bácsi  felpillantott.  Lehetséges  volna egy  újabb  csatavesztés?  Valaki megsúgta,  hogy  a  harcsabajuszu  köpcös  úr nem  az új  Szarvas  pék, hanem  Móricz Zsiga nevű író. Laci bácsi hihetetlenül ingatta fejét:

— Nem hiszem, hogy író legyen, hiszen már háromfertály  órája  kínlódik  félmeszely  veres borral. Nem hiszem, hogy magyar iró lenne az illető...

Szerencsére  lassan kint  mind  hazatértek, akik  a  csatavesztés  tanúi  lehettek  volna, Sztankó,  az ellentengernagy  hazavitte a  Micit és Pipit, hazament Pista bácsi is, Laci egyedül maradt  és  befejezte  legújabb szerelmi  versét, nem  mulasztván el  az aláírás  után  még odakanyarintani:

írtam lenn  az  Avarban

Rettentő  sziv-zavarban.

                                                        

               

                                                             
 HÁROM HETES

A  legkomolyabb  korcsma,  ahol  az  emberek  nyugalommal,  lelkiismeretesen és konokul isznak,  mintha Gratz  tulajdonos  úr  fizetne  nekik.  A  falon  szentkép, kereszt  és  a  lábául  borivók  jelvénye:  a  négy  kopás üveg,  amely  egy-egy  személyre  való  boradagot  jelent. Ma persze  ritkábban  történik  meg,  hogy  valaki a  régi  rendes  boradaghoz,  ragaszkodjék,  de  azért olykor-olykor ez is előfordul. Ha  ugyan van elég idő hozzá,  mert  Grátz  ur  este  tízkor  szereti  becsukni  az üzletet,  mondván,  hogy  este  tízig  éppen  eleget  lehet inni. Ide járnak a tabáni  sportkedvelő ifjak,  leghátul vannak  a  hosszú  asztalnál  és  dalolnak:

                                      „Most  iszik  a Feri  bácsi..,!“  csak  ezt  az  egyetlenegy  sort  és  akkor s társaság egyik' tagjának ki kell hajtania  borát. nagyon  mulatságos szórakozás,  amely úgy  látszik, a tabáni  »partihoz  tartozik.   A  kályhánál   Tommsovics mészáros mester olyan ábrándosan, mint egy költő. Igaz  ugyan,  hogy  ma  egy   mészáros   mester  élete valóságos  hősköltemény.  Minden  vasárnap  este  már negyedszázada pontosan  jön néhány  félmeszely borra Weiner  úr,  komolyan,  mintha  hivatalba  jönne.   A legelső  vendég  Bitskey  Lajos  barátunk,  aki  a  szomszéd  háznak  abban  a   szobájában   lakik,  amely  a korcsmahelyiség  mellett  van.  Pár  tégla  választja  el a piroskockás asztalterítőktől.  Most  azon  gondolkozik  és  azon  tárgyal  Gratz  úrral,  hogy  egy kis  adogató  ablakot  vágat.  Különben  nemcsak   a   legelső, mint  vendég,  mert  naponkint  a  legutolsó  is,  legkésőbb  kicsit  zsörtölődve  ő  szokta  elhagyni  a Három Hetest.  Én  csak  azon  csodálkoztam,  hogy  az  ifjúság  folyton  a  sporttal  törődik,  az  öregek  a  kályha,  mellett  nyugodtan  politizálnak.  Bitskey  Hegedűs  tanácsos  úrnak  pénzügyi  tervekről  beszél,  amikor  a  legszebb  tabáni  kisasszony,  a  Grátz  úr  lánya,  aki  érdekes  alakjával  sokszor  ott  libben  el  a  vendégek  között .., Sajnálom,  hogy  messze  lakom  s  nem  lehetek törzsvendége  a  Három  Hetesnek.

A PREISZLER

                                                                             

A házon, a kapu mellett van ugyan egy kis bádog-tábla,  amely annyira  rozsdás,  kopott, hogy arról  semmit se lehet elolvasni, de ha a kapu előtt  megáll  az  ember,  valami  különös kellemes moraj száll ki az udvarról, s a szobából. Az udvaron tavasszal, nyáron, ősszel üveg- gömbös oleanderek figyelik a vendégek beszélgetéseit. Minden asztal tele üvegekkel, minden hely el- foglalva,  Itt  csak bort lehet kapni. De ez éppen elég. A harapnivalót  zsebéből  huzza ki a budai vendég. Ha házasember, két csomagot, az egyikben  kenyér  van,  amit  gondos életepárja tett fel, a másikban valami orrcsiklandozó csemege, amit a szomszédban levő Bieliezky vagy Herr hentesektől vásárolt. A hentes uraik is jönnek zárás után. A harapnivalóra jól  csúszik Preissler bácsi bora. 
Preissler szigorú  ember, olyan  méltóságteljesen  tekint széjjel csendesen  üldögélő vendégein, mint, valami régi úr jobbágyai felett. De azért udvarias, jóízűen  diskuráló  ember.  A  vendégek annyira egymás mellett ülnek, hogy új vendég számára egyáltalán nines hely.

Ide  jár  Szigethy  János  volt első  kerületi országgyűlési  képviselő  híveivel  és egykori korteseivel, még mindig az akkori politikáiról van szó, a szabad polgárokat itt ők képviselik. Ez itt az egyetlen politikus társaság.

Ha  valamelyik  törzsvendég  meghal,  a gyászjelentést a  fogasra akasztják, ott  fityeg szomorúan  néhány  napig;  barátai  ezeken  a napokon az elhunyt emlékezetére ürítik poharaikat, sőt a bánatos megemlékezés hatása alatt, az  elköltözött  jó  barát  borrésze is elfogy, mintha most  is ott ülne,  egyetlen  pinttel se fogy el kevesebb.

Preissler bácsinál  a záróra este  kilenckor van, mert- őkelme aludni akar, vasárnap pedig délután  háróm  órakor  zár,  mondván,  hogy neki is  legyen vasárnapja és — siet más korcsmába  iddogálni.

"A VÉN EPERFÁHOZ"

A Hadnagy-utca felső felében, a jobboldalon, félig nyitott  kapun  surran  be  az  ember  egy  régi  budai udvarra.  Néhány  asztal a  fák alatt.  Nyáron  vÍg élet kezdődik délután az udvaron. A rendes kártyapartira pontosan  megjelennek  partnerek és gibicek egyaránt. Idegenek, pesti vendégek is jönnek,  mert itt, Marada bácsinál  nagyszerűen  lehet vacsorázni.

A  citerás  közben  sváb  és  pesti  nótákat pöcögtet, még  dalol  is  rekedtes  hangon.  Nyáron  egyszer  egy pesti  társaság  tért  be  Maradához,  a  citerás,  mint mindenkit,  őket  is  hódolattal  üdvözölte.   A  citerás rendületlenül  pengette  rendes  műsorát,  de amikor ahhoz  a kupléhoz  érkezett,  amely Krausz  úr Rákóczi-úti  kalandjáról  szól,  az  egyik  asszony  rákiáltott  a  vele szemben  ülő  férfire,  az urára:

-Ez rólad szól- és napernyőjével fejbevágja az ártatlan Krausz urat.

                                                                     

Télen  a  kis  szobába  szorulnak  be  Marada  bácsi vendégei.  A  kerek asztalnál, a rendes kártyapartinál ott  gibicel  Marada  is,  persze,  ahogy  leül,  nyomban elszundikál  és édes  álmai  lehetnek,   mert   addig világért se ébredne fel,  —  amig meg nem szomjazik. Akkor kicsoszog s borral tér vissza, pontosan  koccint vendégeivel,  igyekszik,  hogy  pótolja,  amit  szundikálása  miatt  elmulasztott,  pipára  gyújt,  játékos  szomszédját figyelmezteti,- hogy a  szerencsét ő hozta neki. Aztán  ismét  hasán  összekulcsolt  kezekkel  a   legnagyobb  lelkinyugalammal  szundikálni  kezd.

Amig  Marada  bácsi  szundikál, addig   leánya, Etus  kisasszony  teszi  az  asztalra  rá a bort,  amelynek igy  sokkal  jobb  íze  van,  több  fogy,  mintha  megbabonázta  volna valami azt az embert, akinek a kisasszony  ad  boritalt..

Javában  forgatják  a  harminckét levelű   bibliát, amikor  egy  kutya  jelenik  meg  az  ajtóban  s  hosszú  szíjjon  húzza  maga  után  admirális-  fehér kosztümös gazdáját,  aki  még  a  söntésben van,  de  már mindenki tudja,  hogy kicsoda, krákogó  hangját  előro küldi:

—  Ami  jár.  az jár . . ,

Igen,-mindenki  tudja,  megérkezett . Kregár barátunk,  a  pékmester,  akinek  tudós  kutyája  az  összes tabáni kocsmákat ismeri,  éjfél után  jobban eligazodik a  tabáni  kőkockás  utcácskákon,  mint  gazdája.  Igaz, hogy  Kregár mester  este nem  lát,  pápaszemét állandóan  otthon  felejti, ha  Zsolt — a közismert Zsolkó  — nem  lenne, fel  se  tudná  keresni  este  a  rendes  törzshelyeket.  Zsolinál  okosabb  kutya  nincs  a  Tabánban, azt  is  tudja,  hogy  mikor  elég  egy-egy  kocsmába  az ital, híres  gazdáját  figyeli  s  amikor  másodszor is  el akarná  dalolni  a  Kregár-indulót,  akkor  a  Zsoli  kihúzza  a  kocsmából.  Ezúttal  azonban  nem   Kregár mester dalolt,  hanem  a  társaság:

A  Dunában  úszik  egy  pék,

Mert  oda  belelökték,

Mert,  ami  Jár,  az  jár,

Zsemlyében  svábbogár,  —
Éljen a híres K REGÁR

Kregár  csak  ezt  az  egy  sort  recsegi:  
„Ami  jár, az jár“, 

de ő  ezt  a félmeszely  borra  érti és  arra  a finom törkölyre, ami csak  Maradánál kapható.

— Ami  jár,  az  jár

Zsoli  felugrott,  gazdájára  nézett.

—  A  szomszédba  megyünk,  Zsoli,  még  egy  fél meszely  borra.

És  Zsoli  vezette  gazdáját  a  Hadnagy-utcán  lefelé,  Keresztül  a Fehérsas-téren.



05

                               

MIKLÓS BÁCSINÁL (Ngy Miklósné, Árok u 20)

Az  Árok-utcából  nyílik  az  ajtó a  korcsmába,  az Attila-körútról  a  nyári  kerthelyiségbe  lehet  jutni. Ferdinánd  bácsi,  a  legvénebb  tabáni  kocsis   innen szokott éjfél után hazamenni,  mert hajnali fél háromra  be  kell  fognia.

—  Hát  mikor  alszik,  —  kérdeznék   hozzá  nem értő emberek —, ha éjfélig korcsmában ül?

Mikor?  Nagyon  egyszerű.  Itt a  korcsmában,  nyitott  szemmel,  mint a  nyúl,  de azért  éppen  annyi ital megy  le  a  torkán,  mintha egyfolytában  ébren lenne. Különben sem  lehet  tudni,  hogy  ébren  van-e  vagy sem,  mert ha  ivás  közben  szól hozzá az ember azt se hallja.

Itt  harmonikázott  a  drága  utolsó  tabáni  görög Caligaris  pajtásom,  most kilakoltatták  a  Tabánból  s azóta  nem  láttam.  Caligaris  úgy  kezelte  a harmonikát,  mint senki más a  híres Fischer  Pepinek  mindig  könnyet  csalt  szemébe,  ha a  saját  szerzeményeit játszotta.  Ilyenkor  nem  lehetett  bírni  a  göröggel, a nótákkal  a  lelkét  adta,  nem  látott,  nem  hallott,  csak muzsikált.  A  tabáni  mulatós  emberek   nagyrésze  csak  Caligarissal  tudott  igazán  mulatni  hol  olyan  lágyan  harmonikát,  mint  a  holdfényes  tavaszi  est , mikor  a  Horgony-utcában  másodmagunkkal  sétálgattunk, hol mennydörgött, mint a nyári égiháború.  Caligaris  harmonikájával  melegítette,  fojtogatta,  földbe vágta  embereit.

Ritkábban  muzsikál  itt  Kovács Joszó,  a  tabáni prímás,  aki  most  banda  nélkül  kóvályog.  Csak ha a dohánygyáriak   jönnek,   akkor   futtatnak   Kovács úrért,  aki az Iv-utcában  lakik. Ha nincs otthon, akkor  a  Dunaparton  horgászik  vagy a Döbrentei-téren  csípős  paprikát  vásárol,  esetleg  alszik  vagy  pikézik a  Szarvas-kávéházban.  Lehet  tudni,  ha  a  dohánygyáriak  mulattak,  akkor  Kovács  úr,  a  legkedvesebb  kis kövér  cigány  egy  hétig  gyűrűs  szivarral  él.  Kovács úr  csak  magyar  nótához  ért,  a  „Repülj  fecském" dalt  mindig Kr.  Gy.-nak  muzsikálja,  Ind  bácsinak egy  régi nótát,  amely  úgy  kezdődik,  hogy:  „Előttem a  határ,  utánam  a zsandár.  H.  E.  a ecsürdöngölőt járja, Cz.  R. festőművész'úrnak  az  tetszik legjobban: „Ez  a  világ  bibli  bubli "

Itt,  Nagy  Miklósnál  Jani  bácsi  a   pincér,   aki valamikor  a  pesti  éjszaka  királyánál,  Somossynál  szolgált,  az  ember  délutánonkint  csak  vele  beszélhet a  régi  főváros  felejthetetlen  éjszakáiról,  nőkről,  férfiakról,  akiknek  nagyrésze  ma  már  csendes ember:  elértek az  utolsó  éjszakához...

BRANDICS

                                                        Brandics és csapata

Hegedű, harmonika,  gitárhang  szűrődik; ki a  Kereszt-térre,  akik  a  Naphegyről  s  a  temetők felől   ballagnak hazafelé,  míg  bejönnek   ide  egy pohár borra, egy  feketére  s  ha szerencséje  van a társaságnak,  abban  a  kitüntetésben  is  részesülhet,  hogy Brandicsné  főzi  a  feketét  és ő  is  teszi  eléjük.  És nyomban elis perdül az asztaltól, mert ezer dolog vár rá. 
Az elismerést és dicséretet Brandics atya könyveli el,  fél  füllel  hallgatván  a  kellemes  megjegyzéseket. Brandics  atya  meg-megáll  a nagy  szoba közepén  s úgy  néz  szerteszéjjel.  Mindenki  rendesen  levett  kalappal  ül az asztal  mellett,  Brandics feltett sapkával, rózsaszín  ingével,  amilyen  több  nincs a  Tabánban, úgy  áll  és  vár,  mintha  nyomba  kidobná,  aki  a kocsonyát, bort, feketét nem dicséri meg.  A  hangászok is  első emberek, kivált, ha inni kell, de nekem mégis csak  jobban  tetszik,  ha  a  Tabáni  Dalkör  tagjai  szólalnak  meg,  akik  a  legszebb  magyar  nótákat  dalolják  a  legkitűnőbben.  Mindenkinek   más-más  hang tetszik.  Fejes  Miklósnak  a  basszus  a  legszebb,  'ezen aztán  lehet  vitatkozni,  de ez  csak  ürügy  arra, hogy záróráig  az ember fenn  legyen.

Vasárnaponkint  Besszi  kisasszony  segit  a  kiszolgálás   körül. M. Gy: huszárkapitány  úr  ilyenkor három  decinként  hozatja  a  bort,  hogy  Besszi  minél többször  megjelenjen  asztalánál.  És  a  szódát -csak piros  üvegben  fogadja  el.  L.  Gy.  író.  mindig, csokoládét  hoz  Besszinek  és  borzasztó  féltékeny.  A  Balatonból  nem  restelli  idáig jönni.  Adorján bácsi,  a szerkesztő  úr,  aki azt  mondja,  hogy a  séta kedvéért jön, de  már  meglesték és  sohase  jő  gyalog.  Szóval Besszi kisasszony  nagy  zavarokat  idéz  elő,  még  szerencse, hogy  hetenkint  csak  egyszer  van  itt.
Ha  költő  lennék  leírnám:  a  légábrándosabb  szeme,  a legszebb ajka,  a  legrövidebb  rékliujja,  (ez  K.  Pistának  tetszik),  darázsdereka,  őzbokája  van.

Nyáron  a  Hadnagy-utcából   lehet   Brandicshoz menni  s az  udvaron  üldögélni,  mielőtt  az  ember kisétál  a  tabáni  temetőbe  a  negyvennyolcas  honvédek sírjához.   Délutánonkint  ott  üldögél   egy  tabáni lábtyűművész,  akinek  olyan  hosszú, pipaszára  van, hogy  a  kicsi  udvart  csaknem  átéri.  Amikor  jön, rendszerint  a  vállán hozza,  mert  még  sétabotnak  se lehet  használni,  olyan  hosszú. .Mindig egy-egy  udvarias  vendég segít  a  rágyújtásnál.

Brandics  az egyik  legkedvesebb  tabáni  kocsma, de  csak  Brandics  atyával,  amint  feltett  sapkával  bámészkodik vendégei  között, és  ringó  léptű  feleségével — különben  nélkülük  nem  érne-semmit  se.

                                                                            

Forrás:
Szózat, 1923. december (5. évfolyam, 273-295. szám)1923-12-25 / 292. szám

                                                                                         

TABÁNI KÉPESLAPOK

1900

1905

1908

1911

1912

1914

1915

1917

1924

A HALDOKLÓ TABÁNBÓL ÉJJELI MENEDÉKHELY

Lestyán Sándor riportja 

a Friss Újságban (1934 jan 21

Romok  között,  odúkban  tucatjával  laknak  a szegények — 150  munkás  28  filléres  órabérért  dolgozik  a  Tabán  lebontásán

Háborús képe 

van a halálra  ítélt Tabánnak,  mely  félig romhalmaz már.  Mintha  nehéz  gránát  pusztította  volna  el  Buda  régi  emlékeit, az  apró  hátakat,  a  girbe-gurba  uc- cákat,   a   lépcsős   kapaszkodókat, mindent,  mindent,  ami  a  múltbeli romantikát  jelentette.   Pedig  nem gránát  söpörte  el  a  Tabánt.  Szorgos  munkáskezekben  csákány,  ásó, feszitővas   bontja  a  tetőzetet  és  a falakat.  A  használható ajtókat,  ablakfóliákat,   gerendákat   halomba gyűjtik,  a  téglát  és  a  köveket  kupacokba  rakják,  a  vállalkozó,  aki a fővárostól   megvette   a   Tabán ócska   házait,   mindezt  el  akarja adni,  hogy   más   építkezésnél  felhasználják.

Lassan,  nagyon  lassan  halad  a lebontás  munkája.    Összesen   150 munkás   dolgozik,   pedig elkelne tízszer annyi  is!   Ha   továbbra   is ennyi  marad  a  létszám,  akkor  májusra  még  nem  tűnik  el  a  Tabán. Pedig  ez  a  terv.  

          Májusban  kellene megkezdeni  az újjáépítést.  A  munkások 28 fillér  órabérért  dolgoznak. Az  egyik  ezt  mondja:

—  Bizony  nem  sok  ez  a  28  fillér, másutt   35   fillért    fizetnek.    De mit   csináljunk.   Kényszerhelyzetben  vagyunk. Ki  vagyunk szoloál- tatva a munkaadónak. Eddig 8 órát dolgoztunk  naponta.  Most  9  és  fél órát  dolgozunk.

Az  utolsó  négy  lakó 

Csak  a csákányok  csattogása  hallatszik  és «gy-egy  moraj,  amikor  a  téglafal leomlik.   A  tetőzetet  már  minden házban   lebontották.   De  a  kopasz falak  mág  sok  helyen  állnak.   És négy  lakó  még  ottmaradt.  Négyen a  sok  ezer  közül,  akik  legnagyobb része  itt született, itt  élte  le  ifjúságát,  ide  kötötte  a  foglalkozása,  a mestersége,   a   megélhetése. Egyeseknek   nagyon keserves  lett  a helyzetük,  hogy  el  kellett   költözniük  más  vidékre.  Kopottas  ruhában,   meglett   férfi   nézi  a  bontás munkáját  és  csendesen  mondja:

A sógorom lakott abban a házban....

Családostól.  Mozgó-virsliárus volt. A környéken  megvoltak a  vevői,  ismerték,  vártak  rá.  hogy  mikor  jelenik  meg  a  forró  virslivel. Most  a  Klauzál  uccába   költözött. A  foglalkozását  nem  adta  fel,  de hosszú  hónapokba  telik, amíg uj vevőkört  szerez  magának...   És igy  jártak  az iparosok  és mesteremberek,  a boltosok  és  a napszámosok  is.  Az  idegenben  lassan  találják  meg  a  boldogulást,  közben a  gondok  és  az  adósságok  szaporodnak ...

Május  elsejére  el  kell  költöznie az  utolsó  lakónak  is. 

  Az  Aranykakas  ucca  21.  számú  házban,   a Holdvilág  ucca  17.  számú  házban és  a  Naphegy  ucca  82.  számú  

   Az utolsó menedékhelyek egyike Kör utca 17

házban.  továbbá  a Kör ucca 17. számú házban  még  ottmaradtak  a  lakók. ök  az  utolsó  mohikánok.   Ök  búcsúznak  utoljára  a  Tabántól,  azok nevében  is.  akik  már  régen  kiköltöztek.

Aki  megvette  a  házat, hogy  ott  maradhasson

A  Kör  ucca  17.  számú   házban csak  a  gyerek  van  otthon.  Az  apa és  az  anya  munkába  mentek.  Az udvaron  haragos  kutya  csahol  a kopasz,  öreg eperfa  körül  és barátságtalanul  csattogtatja  fogát  a  látogatók  felé.   A  gyerek  a  kutyát csititja  és  értelmesen  beszél:

—  Mink   megvettük  a  házat   a vállalkozótól.  Nem  tudom  egészen biztosan,   gondolom, 160  pengőt fizettünk  érte.   Azért  vettük  meg, hogy   bennmaradhassunk.   Aztán meg  azokat   a   részeket,   melyek használhatók,  majd   eladjuk.   így csak   május  elsejére  kell  kimennünk. Ha  nem  vesszük  meg,  a  vállalkozó   akkor   bontatta  volna  le, amikor  neki  tetszik.

Arra  a  kérdésünkre, hogy mások is megvették-e  a  házakat,  a  gyerek  azt  feleli,  hogy  tudomása  szerint többen  megvették,  de  nem azért, hogy benne maradjanak, hanem  hogy  eladjak   téglát, a faanyagot,  a  cserepet  és  a  vasakat.

Ezen az apró nyíláson bújnak be az éjszakai szállásra

A  Tabán  legújabb  lakói

Meg  egy  érdekessége  van  a  haldokió,  félig  romhalmazban  heverő Tabánnak.  A  romok  között,  a  leglehetetlenebb  odúkban,   tucatjával találnak  éjjeli  menedékhelyet  azok a  szegénysorsú emberek,   akiknek nincs  lakásuk  és a  menhelypénzt sem tudják megfizetni.  A  késő  délutáni  órákban,  mikor beáll  a  szürkület,   lassan,   óvatosan   jönnek ezek  a  szegénysorsuak, apró   batyuikkal,     rongyaikkal, legnagyobbrészt    férfiak,  de    sokkal együtt  jön  az  asszony,  meg  a  gyerek  és  elfoglalják  ideiglenes  éjszakai  vackukat. Pincékben,  kamrákban,  eldugott,  udvari  szobákban húzódnak  meg  titokban,  a   rongyaikat  kiteregetik  a  földre,  néha- néha,  a  nagy   hidegben  tüzet   is gyújtanak,  de  óvatosan,  hogy   a tűz  fénye,  vagy  a  füst el  ne  árulja őket.   Sokan  már  kényelmesebben berendezkedtek.    Szalmát   hoztak magukkal  valahonnan  és  szalmán alszanak.  Mutattak  a Friss  Újság munkatársának   egy   régi    falba vájt  nyilast,  mely alig  fél  méter magas  és ugyanolyan  széles.  Ez  a nyilas  széles,  tágas  földalatti,  kifalazott pinceoduba  vezet.   Csak nagy  üggyel-bajjal  lehet  bejutni  a nyiláson,  de  az odúban  szalma van a  nyirkos  földön  és  szanaszét  heverő   rongyok,  egy  törött  tükör, egy  ócska  mosdótál  és  egy  rozoga szék  mutatja,   hogy   itt   emberek laknak!

A  Tabán  félig  romhalmazban  is a  szegények  barátja.  Lakást  ad  a télben  a  lakásnélkülieknek!  

A  Tabán  a  kisembereké   volt   mindig.

 A  tehetőseknek   legfeljebb   látványosságot,  szórakozást  jelentett, de életé   összeforrt  a  szegénysorsuak életével. És  ez maradt  romokban is.

Lcstyán  Sándor.

                                

1934 janár 21