A TABÁNI PLÉBÁNOS NYUGDÍJBA MEGY...

1916-ot írunk. Két éve tombol az első világháború rettenete,a hátországban szegénység,nyomor, jegyrendszer, még a korábban virágzó tabáni kocsmák is sorra zárnak be, a tabáni katolikus templom harangjából ágyút öntöttek.

   Újsághír:

 Leimeter János,(1910-17) Tabán plébánosa, ahogy egy kőnyomatos jelenti, kérvényt adott be egyházmegyei hatóságához és plébánosi állásától való fölmentését és nyugdíjazását kéri. Az öreg úr hivatkozik arra, hogy eljárt feje fölött az idő, a válla megroskadt az évek nagy súlya alatt.

E mellett jövedelme is annyira megcsappant a háború alatt, hogy háztartása költségeire sem futja. Ez a dolog nagy feltűnést kelt, mert arra még nem volt eset, hogy fővárosi plébános ott hagyta volna híveit, mielőtt elszólította volna közülük a nyájak legfőbb őrzője, az Úr. Talán, ő is így vált volna meg híveitől, de őt — a hívei hagyták el. Nem mintha hitet cseréltek volna, megtagadván a Tanítást, hanem . . . Es itt, ennél a zökkenőnél kénytelenek vagyunk megfogni az olvasó kezét, elvezetni a zegzugos Tabánba, a hol még rács van az ablakokon és az utcákon a múlt lelke piheg. Öreg, nagy ködök dagadoznak a sikátorokban és a gázlángok nem tudják keresztültörni fátyolát. Egész utcákban sötét éjszakánkint minden ablak és a szél sír keresztül az elhagyott szobákon, mintha keresné azt, aki egykor itt élt és itt álmodott. A házak üresek, a lakók elfogytak, egyik-másiknak lebontották a tetejét. 

 Hol vannak az öreg, ezüstöshajú polgárok, s hol vannak a tisztes polgárasszonyok, kik vasárnap reggelenkint  megtöltötték az ódon tabáni templomot, hol vannak a polgárkisasszonyok, kiknek arcánál csak a lelkük volt fehérebb, s hol van a muskátli, mit szorgalmasan öntözgettek a Szarvas-téri ablakokban? Elmentek, elmúltak, városlakókká koptak, valami csúnya bérkaszárnyában hallgatják a gramofont. Régi fészkeikből  kiverte őket a modernség, a városrendezés. A főváros, elpörölte tőlük az apáik, nagyapáik fundusát, kisajátította az ódon fecskefészket.

 Villavárost akar építeni, melynek hivalkodó lakói nem  ismernek se múltat, se tradíciót. Egy ideig még benn lakhatnak olcsó béren kisajátított házaikban a jó burgerek, de kénytelenek voltak kiköltözni, mert a főváros nem engedett meg a roskatag házon semmi javítást. 

Elmentek, elhurcolkodtak  s a főváros lebontotta az elhagyott ház tetejét, hogy más még gondolni se merjen arra, hogy behurcolkodjék. Egész utcák haltak-meg így és a tótok nemsokára ott lesznek, hogy elhordják a köveket is. A derék Biedermayer vágású burgerek valahol ,valamelyik bérházban tanulják a proletariátus imádságát és kezdenek vedleni, kopni, szürkülni. A tabáni vén templomban a reggeli misén üresen marad egy-egy szék, az orgonaszóba mind kevesebb hang fonódik, a jó öreg plébános mind kevesebb hívőnek prédikál és mind ritkábban öltik föl a fehér karinget keresztelőre. Elfogytak a hívek, szétvert közöttük öklével a városrendezés. Elveszett egy kétezer tradícióval ékes kisfamilia s hivalkodó villák fognak pöffeszkedni az elhordott fecskefészkek helyén. Az új lakókat már nem akarja megvárni az öreg főúr, tudja, hogy hiába is várná őket. Modern emberek lesznek, pestiek. Feléje sem fognának nézni az ódon, egyszerű emberek imájától csendes tabáni templomnak. Mit is keresnének ott? ... A plébánost tehátlan megfosztotta híveitől a rendezés s mint az öreg, nemes homlokú tabáni házak, ő is kitér a pesti jövendő elől . . ,

— Miért mondott le a tabáni plébános?

 A főváros egyik katolikus plébánosa, Leimeter János —mint a „Hircsarnok" írja —, kérvényt adott be az egyházmegyei hatósághoz, amelyben állásától való fölmentését és nyugdíjazását kérte. Ebben a kérvényben indokolásul nemcsak magas korára, hanem arra is hivatkozott, még pedig főképpen arra, hogy jövedelme a háború alatt annyira megcsappant, hogy még a háztartása költségeit sem tudja födözni.

 Azt mondja a „Hircsarnok", hogy a tabáni plébános lemondása azért meglepő, mert arra még nem volt eset, hogy egy fővárosi plébános lemondjon az állásáról.

De nemcsak azért meglepő, hanem azért is, mert az'indokolás főrésze a meglepő. A fővárosi plébániák eddig nyújtottak annyi jövédelmet a plébánosaiknak, hogy azok nem kényszerültek- elszökni a plébániájukról, hogy zsírosabb vagy nyugalmasabb állásba meneküljenek. Leimeter főtisztelendő urnak a háború csappantotta meg a jövedelmét a saját bevallása szerint annyira, hogy a mai drága világban kénytelen koplalni vagy adósságot csinálni, mert hiszen a háztartása költségeit — azt mondja — nem bírja födözni. Azoknak, akik hadisegélyből vagy keserves munkával keresett napszámból élnek, bizonyára. nincs annyi jövedelmük, mint a tabáni plébános úrnak és azok is zavarban vannak most a háztartásuk födözésére szolgáló garasok beosztásával. Ugyan hova meneküljenek a háború okozta drágaság elől, az anyagi gondoktól? Nyugdijuk nincs, ellenben gyermekük van, ami olyan terhet ró a vállukra, amely a tabáni plébános úr vállait alkalmasint nem nyomja. Ezeknek a sorsát nem irigyli a plébános úr? Ezekkel nem cserélne?

Az a kérdés is fölmerül, hogy mennyi lehet a plébános úr háztartási költsége és mennyi lehet a tabáni plébánia mostani jövedelme? Ha a plébános úr ugy élne például, mint a hadisegélyesek, nem lehetne a bevétel és kiadás között az egyensúlyt helyrebillenteni? Ha igy sem lehet, akkor okosan teszi a főtisztelendő úr, hogy lemond, mert senki sem kívánja, hogy ráfizessen a jövedelmére? Ámdé ki vállalkozik majd arra, hogy a tabáni plébános helyére pályázzék? Senki. Megtörténik, hogy a tabáni plébánia pályázó hiányában üresen marad. Ez már igazán az idők szomorú jele lesz.

 Szegény plébánosok és ti boldog hadisególyesek!

Népszava 1916 november 8

Hozzátartozik a történethez ,hogy  egy havi  kérvényezés után Leimeter plébános úr nyugdíjba mehetett, mert jött egy angyal ,aki elvállalta a maradék hívek  istápolását. 

Szó szerint egy Angyal-Angyal Kálmán, aki 1935-ig szolgált az alexandriai szent Katalin templom  plébánosaként.

Mielőtt még az új plébános elfoglalta volna parókiáját , a korabeli Népszava ismeretlenül is már előre megsajnálta.Erről szól a következő írás