Budavára nyugati bástyáiról— a mai Tóth Árpád sétányról —körülnézve, még száz évvel ezelőtt is szőlőskertek végtelen sorát látta a szemlélő a látóhatárt lezáró hegyoldalakon. A földszintes házsorok alig érték el a lejtőket, az erdőségek pedig csak a gerinceken túl kezdődtek. A közeli Gellérthegy még kopár volt, s a távolabbi, árnyatadó kirándulóhelyeket fáradságos és körülményes volt megközelíteni. Ám tavasztól őszig már a múltban is mindenki a szabadba vágyott, s magában a városban is az első verőfényes napon a járdára kerültek a kávéházi „kertek" addig pincében őrzött leánderei.
Vegyük sorra a hajdani Pest-Buda, majd az egyesített fővárosnépének kedvelt kirándulóhelyeit. Budán a Zugliget volt a legkedveltebb. A túlsúlyban levő németajkúak még Sauwinkelnek hívták a Disznófő-forrásról (Sau=disznó), majd az első hang lekopván, a magyarosodó város az Auwinkelt,szó szerinti fordítással,Zugligetnek nevezte el. Sok-sok ezren keresték fel vasár- és ünnepnapokon,annak ellenére, hogy elég körülményes volt odajutni. Az út a mostani Szilágyi Erzsé-bet fasor melletti temető mentén vezetett, s az első cél a Hunyad-orom alatti Laszkovszki major volt.
Eljöttek eddig a bérkocsik, majd a budai hídfőtől induló társas kocsi is; később, két krajcárért a lóvasút. Itt volt a végállomása az 1896 óta a Deák tértől idáig közlekedő villamosnak is.
Itt kezdődött az erdő, s benne a kor pest-budai polgárának kedvenc ételeit, a sült és rántott csirkét kínáló kocsmák. Ilyen volt az„Isten szeme", amelynek vendégszobájából, mint azt ma emléktábla jelzi, vitték fogságba Kossuth Lajost. Lejjebb a Disznófő forrása csorgott. A fölé emelt(ma helyreállított) kis épületről írta Hazucha Ferenc újdondász a hajdani Divatlapba: „Az emelt kis épület ízléstelen és tökéletesen pincegádorhoz hasonlít.'''' A völgyi út akkor az épületként ma is fennálló Fácán üdülőhöz vezetett, melynek szép, oszlopos homlokzata mögött még századunk elején is lehetett nyaralószobátbérelni. Virágos parkjában vendéglő működött.A megmagyarosodó budai hegyvidék egyik kedves, ma már nem látható emléke volt egy pad a Virányos lejtőjén, amely ilyen felirattal invitálta a kirándulókat:
Fáradt vándor setz' dich nieder,
Pihentesd meg deine Glieder.
Müder Wand'rer leülhetsz,
Hier ein wenig pihenhetsz.
A Hűvösvölgy még nem számított népszerű kirándulóhelynek. Túl messze volt,csak a Lipótmezőig lehetett ide kocsin vagy gyalog a Hidegkúti országúton eljutni. Az erdő a múlt század közepén épült „tébolyda"előtt kezdődött, az Ördögárok felé pedig részben a katonai lövölde zárta el az utat. Sokan keresték fel a hosszú ideig megmaradt Holzspach-féle üdülőt. Hegyi ösvényen vagy a budakeszi ország-úton lehetett megközelíteni a hajdan oly monumentális pálos kolostor ma már alig azonosítható romjait. A Hárs-hegy alján,körülbelül az Úttörővasút Ságvári állomásánál állott a Szép Juhászné vendéglő. Nagy bálterme híres tánchely volt. A fiatal felesége halála után magányba vonult biedermeier festő, a Bál után művésze, Borsos József bérelte egy ideig.
A Szabadság-hegy a hajdani Sváb-hegy nevet a közhit ellenérenem onnan kapta, hogy itt táborozott a Buda vára felszabadításában részt vevő sváb sereg. Voltaképpen csak alig másfél száz éve kezdett a Sváb-hegy elnevezés divatba jönni. A Honművész egyik1833. évi száma így igazít útba,a Sváb-hegyre:
„Pestről kocsin háromnegyed óra alatt, jó szekér úton,szőlők és erdőségek között juthata nép.'"
1874-ben, amikor megindult a Fogaskerekű, megkezdődött ezen területen a telekspekuláció és az építkezési láz. Megépült a Szabadság-hegy állomásnál a Nagyszálló, ahonnan csak párperces kapaszkodó a Széchenyikilátó, melynek Ybl Miklós tervezte gloriettje valaha a Hősök terén, a mostani millenniumi szoborcsoportozat helyén állott. Ekkoriban még kertes kiskocsmák várták szerte a hegyen a kifáradott és megszomjazott kirándulókat,s húzta a sramlizenekar:
Nincsen illen, csag az etty.
Gyönyörű hety a Sváphety
Oda szépen felmehecc,
Görülnézhecc, lemehecc.
A Gellérthegyet részint kopársága miatt, másrészt pedigmert északi lejtőjére magasan húzódtak fel a Tabán zegzugos utcái, csak húsvét hétfőjén látogatták tömegesen. Ilyenkor,mint azt a reformkor lapjai megírták, a kirándulók számát negyvenezerre becsülték, amihez tudni kell, hogy az 1840-es évek elején a két város lakossága csupán 122000.
„Hosszú karavánok vonultak át Pestről a hídon (a hajóhídon) — olvassuk az egyik beszámolóban —, és a budaiakkal egyesülve fekete sújtásként lepték el a hegy oldalát."
A szertelenség elkerülésére a városi tanács már 1787-ben megtiltottaa mulatságban a lövöldözést és a tűzijátékot, sőt, a Tabán utcáin még a dohányzást is. Ha valakit rajtakaptak, fizethetett 6 forintot,hacsak le nem ülte inkább a büntetést.
A hegy déli oldalát szőlők lepték el, és gyümölcsöt érlelteka török ültette fügefák. A kelenföldi lapályon a szegény emberekSáros-fürdője — a mai Gellért— után már csak mezőt szelt át a Fehérvári országút. A hegytetőn állt, mig 1849-ben a vár ágyúi romba nem döntötték, az egyetem csillagvizsgálója, ahol ha a távolban feltűnt a bécsi hajó, a Mária Carola füstje, egy póznára színes kosarat húztak fel, jelezve, hogy lehet már gyülekezni a gőzös érkezésére.
A hegytetőre fenyegető fellegvárat,Citadellát épített az abszolutizmus. Haditechnikai szempontból az erőd már építésekor iselavult volt. A múlt század végén megszűnt katonai objektum lenni.Addig azonban a kirándulóknak csak bizonyos távolságig voltszabad megközelíteni. E határon túl állottak a kálvária stációi,amely körül zajlott a húsvéthétfői mulatság. Ide tódult atengernyi nép, zenéltek, táncoltak, tolongtak a mutatványosbódékés körhinták körül; főztek, söröshordókat csapoltak a lacikonyhákban. Ám kialakult egy kellemetlen, agresszív szokás is az itt tartott mulatságokon, amiről évről évre sok beszámolót közöltek. Rakoncátlan fiatalemberek a magasabb helyekről kővel töltött narancshéjakat, homokkal töltött tojáshéjakat dobáltak a lejjebb tartózkodókra, évente sokakat megsebesítve. Az első világháború szomorú húsvétjai vetettek véget a gellérthegyi népmulatságoknak.A Sas-hegy termelte Buda nemes vörös borát, az adelsbergit (nemeshegyi). Az elnevezés arra mutat, hogy ez volt a hegy eredeti neve, s csak a kiejtés torzulása változtatta Adlersberggé,vagyis Sas-heggyé.
A kirándulók a hegytető felé— ma természetvédelmi terület— kapaszkodva meg-megpihentek a hamisítatlan jó bort kínálópincegádorokban, s még azt a közkeletű tréfát is elviselték,hogy a kopár kúpokat ők koptatták le, amikor kapatosan lelecsúsztak
róluk.
A dél-budai keserűvizes területhez tartozott a mai Tétényiúti Kórház helyén volt Erzsébet sósfürdő. Nagy parkját, jó fogadóját, vendéglőjét nem csak betegek keresték fel. A Lánchíd pesti hídfőjétől indult a kényelmetlen, alacsony társaskocsi,amely 20 krajcárért háromnegyed óra alatt vitte odáig az utasokat.
A Sós-fürdőtől a Római-fürdőig nagy hagyományú melegvizesés hidegvizes fürdők lánca vonzotta ide a pestieket, vidékieket, de a gyógyulni vagy pihenni vágyó külföldieket is.Valaha nemcsak a közkert, hanem kirándulóhely is volt a Városmajor. Mint park a legrégibb. A törökök kiűzése után a terület birtoklásáért állandó vita folyt Buda tanácsa és a várparancsnok között. Végül 1729-ben az akkori parancsnok,gróf Daun háromezer forintért átengedte Buda városának, a tanács pedig kertészeknek adta bérbe, ő k meg azért panaszkodtak,hogy veteményeiket a továbbra is ott gyakorlatozó katonák letapossák. A vitáknak az vetett véget, hogy II. József alatt a Városmajort — a Stadtmayerhof-ot— népkertté nyilvánították.
A területet — amely azóta lényegesen kisebb lett —francia kertté kívánták átalakítani, versailles-i módra. S úgylátszik, sikerrel, mert Gaal György képzelt alakja, Furkáts Tamás,a tudós palóc 1804-ben így ír róla egyik levelében:
„Ha az embernek tizenkét szemei volnának,mégsem láthatna eleget,mert az ott sétáló díszes világ minden untalan más módival
vakítja meg az ember szemét."
Mikor aztán Wieser Ferenc, vendéglős 1828. évi folyamodványára
a területen mutatványosok vertek sátrat, mind jobban pusztult a kert, megkezdődött beépítése. Északi felére pedig,— ahol valaha a város akasztófája állt — került a fogaskerekű alsó állomása. A jelenlegi sporttelep helyén — még az 1840-es években is —, ahogy Nagy Ignác írta:
. . . számos kocsma között haladhatunk el, melyekben nagyszerű
készületek történnek, s száz meg száz csirke leheli ki ártatlan páráját.
A pesti oldal kirándulóhelyeit a rég elfeledettekkel kezdjük.
Emlékezzünk meg először a mai Szabadság tér helyén állott,
szomorú emlékű Újépület, a Neugebäude mögötti mezőről. Alig állt rajta néhány épület, mint például a Hild József építette' Valero selyemgyár, amely ma is áll mint a Honvédelmi Minisztériumegyik szárnyépülete. A mező déli végén lőtték agyon Batthyány Lajost, és akasztották fel a 24 éves lengyel szabadságharcost, Woroniecki herceget 1849 októberében. A napszítta mezőség sok helyütt zsombékos volt, de ez nem rettentette meg a kevés pénzüeket akik kipihenhették itt magukat ünnepnapokon,s utána az estét a mai Vígszínház melletti, Tüköri-féle sörcsarnokban fejezték be. Ez a 1853-as Hartleben Útikönyv szerint
„Kivált ünnep és vasárnapokon
a mulatni szerető közönség által nagy számmal látogattatik.
Innen valamivel távolabb, a Váci országút mellett, a Dózsa György úttól délre fekvő Régi temető is kirándulóhely volt. Az elligetesedett, elhagyott sírkert pompás úticélnak kínálkozott.
Vay Sándor, a férfi ruhában járt, férfinevet viselő nőíró így
emlékezik róla:
„A ledöntött sírkő volt az asztal. Erre rakták a sódart, a palackokat. . . Ha jól laktak, nagyot aludtak, és mikor kigyulladtak a vámsorompó lámpásai,jóllakva, de lelkükben bizonyos komolysággal mentek be a
szomszédos kiskocsmákba.''''
Még messzebb volt gróf Károlyi rákospalotai erdeje, amelya már fejlődő Újpesttől egy falusias lóvasúttal, korábban a váci vasúttal volt elérhető. Hatvan hektáros területén fenyves és akácos volt. Zajlott az élet az állomás melletti Park vendéglőben és a Magyar Koronában. Mikor azonban kék-fehér táblás kocsijaival megindult a BUR vasút (Budapest, Újpest, Rákospalota Villamosvasút), azt olvassuk,hogy „korántsem oly eleven az élet, mint a korábbi esztendőkben."
Ne felejtsük ki Kőbányát sem, melynek köveiből épült a város nagy része, s a vájatok szolgáltak raktározó helyéül a sörgyáraknak, főzött seréért vasárnaponként sok ezren kapaszkodtak fel a Rókus Kórháztól induló, a mostani temető melletti szőlőkig csak vasár- és ünnep-napokon közvetlen járatú gőzvonatra.
Az Orczy-kert (a Kun Béla tér, fel a Mező Imre útig) ma már csak kis részleteiben van meg. Eredetileg hatalmas — 281 ezer m2 — területét árverésen vette meg Orczy Lőrinc, Mária Terézia tábornoka 1783-ban mint az Üllői országút mentén fekvő,három hasznavehetetlen telket. Fia létesítette „új módi" szerinta hatalmas parkot, s építtette a mostani statisztikai épület helyén a várkastélyt. A múlt század elejétől a bárói család beengedte a parkba a város közönségét, majd amikor az 1808-as országgyűlés a magyar tisztképző iskola létesítésére gyűjtést indított, Orczy-éktól megvették a telket. A kert továbbra is a lakosság rendelkezésére állt, annál is inkább,mert maga az iskolaépület —Pollack Mihály alkotása — pénzhiány miatt csak 1848-ra készült el. A közbenső évtizedek alatt azonban, kellő gondozás hiányában a kert növényállománya mindinkább pusztult, ahogy az akkori főkertész maga is mondta:
„Ami itt van, az már sem nem angol, sem nem francia
kert."
Mikor 1872-ben megkezdték az időközben kórháznak is használt épületben a honvédtisztek kiképzését, a kormány úgy hatá-rozott, hogy a „Magyar Katona Intézet" érdekében megszünteti a kert addigi nyilvánosságát.A megmaradt terület egy részéből alakították ki a Pál utcai fiúkból ismert Füvészkertet, de hamarosan az is „grunddá" lett, mert nem gondozták. A terület legnagyobb részén a jelenlegi klinikákat építették fel. A Városliget múltjáról számos ismertetés jelent már meg e lap hasábjain is, úgyhogy történetét inkább csak a teljesség kedvééit elevenítjük fel vázlatosan. József császár erdőtörvényének engedelmeskedve a rákosi homokon és mocsáron Pest Város Tanácsa eper- és akácfákat ültetett, majd 25 évre bérbe adta Batthyány József hercegprímásnak.Ö létesítette a tavat és a (Gorkij) fasort. A múlt század elején a város, különösen aTerézia külváros népe kezdte megkedvelni a mind jobban lombosodó „városerdőt". A József nádor vezetésével működő Szépítő Bizottmány pályázatot írt ki a kiépítésére. Nebbien Henrik gazdasági tanácsos tervét fogadták el, de a költségvetés 650 000forintot kitevő összegére gyűjtés útján csupán 45 ezret bírtak összehozni. Ennyi pénzből csak a terv egyes részleteit tudták megvalósítani, mint például a sajnos, immár erősen megcsonkult Köröndöt (a mostani felvonulási dísztribün mögött).
Schams 1821-i városismertetője így ír a Ligetről: „ . . . bárszemmel láthatóan befejezetlen,mégis nagyon látogatott mulatóhely". 1832-től társaskocsik vitték a látogatókat az egyetlen úton, az akkor még rendkívül forgalmas Király (Majakovszkij) utcán át. A Népköztársaság útja csak később épült ki.
Az 1885. évi országos, majd az 1896-os millenniumi kiállítástitt, a Városligetben rendezték meg, s akkor szabták ki nagyjábólma is meglevő útjait és emelték épületeit, melyeknek egyrésze az 1945-i, itt különös hevességgel folyó harcokban rommávált. A valaha oly kedvelt kirándulóhelyet a közeli évtizedekben a mindössze tíz napig tartó Nemzetközi Vásárok olyannyira kisajátították, hogy helyette a közönség inkább a Margitszigetre szokott. Ez szintén kedvelt kirándulóhely volt, de története oly ismert, hogy erre nem térünk ki.Nagy Ignác, a reformkor kedvelt írója mondja a kirándulóhelyekről:
„Amerre csak tekintünk,amerre csak megyünk, mindenütt
kisebb-nagyobb csapatokban sietve tódulnak, s mindezek a
zöldbe mennek." Majd így fejezi be írását: „ . . . este .. . az orvosok
pihenés nélkül haza sietnek,hogy kialhassák magukat, mert
jól tudják, hogy másnap legalább száz beteghez kell menniök, kik
mindnyájan oly igen-igen jól mulattak a zöldben.'"
Forrás: budapestfolyóirat/archívum
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése