1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2017. január 15., vasárnap

A " KLIK " EHHEZ KÉPEST KISMISKA......MAGYARÍTÁS 1886



A „BUDAPESTI  HÍRLAP“  tárcája.  1886 FEBRUÁR 6
Ulysses  Miklós  hazatérte. 

Mutatvány „Hári János O dy s z e á j áb ól ...“ 
Irta:Seress Imre. 

— A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — 
XI. Ének. 


Szép Telenyak János, pirosán mint hajnal, 

Tekintgete környül  kéjes diadallal. 
S mikoron harmadszor megrikkant a „hogy volt“,
 Nagy örömtől szíve olyannyira tombolt, 
Nagy gyönyörűségtől úgy berúgott lelke, 
Hogy szép Pénelopé Zsuzskát megölelte! 
De miként poharat, mely jó borral teli, 
Ha fölkapja a kéz és örömét leli 
Hajt a pislogó szem; a régen szomju száj 
Megkívánja szintén, s üríteni muszáj: 
Szép Telenyak János megállni nem bírta, 
S Pénelopé Zsuzskát hévvel megpuszilta! 
Oh dehogy puszilta! Csak akará épen, 
Máskép vala írva a sorsnak könyvében. 
Mert miként a pohárt, bár hogy is akarod, 
Még sem üríted ki, ha elejti karod: 
Eképen Telenyak nem adhata csókot, 
Mert szörnyű pofontól a falnak csapódott! 
S Pénelopé Zsuzska, ki a pofont adta, 
Megszólala ekkor, kontyát félre csapva: 
Imé a tanulság ifiú legények, 
Erkölcs dolgaiban nyomorúlt szegények:
 Pénelopé Zsuzskán,míglen nem jegyesse, 
Csókjait de senki meg ne kisértgesse! 



XII. Ének. 



Hős Ulysses Miklós ekkoron belépett, 

És gyönyörűséggel hallá a beszédet. 
Rendele liter bort és ült vala mellé, 
Szemét Pénelopé Zsuzskára szögellé. 
Őt is a hajadon szótalanul nézte, 
De a legényeknek szeme fordult vészbe. 
Im ! Ulysses Miklós megfogá a litert, 
Emelé szájához, s még csak egyet se nyelt, 
Torka nem kortyogott, de pillanat múlva 
Üres lön a liter, és hozatott újra. 
De most két literest, és fölemelintvén, 
Végig önté torkán, egyhuzamba szintén, 
Egy akót eképen rettentőn bevágott, 
Fölkele azután, mert egyébre vágyott. 
Láttál-e kötélen, jó magasra húzva, 
(Ha talán lepottyan, nyakát  töri-zuzza!)
 Táncoló művésznőt, három öles rúddal, 
Nyaka közt életúnt szegény nyomorúlttal ?
 Láttad a sok férfit, a mint szinte hízván 
Távcsövet jártainak játszadozó izmán ? 
Asszonyok csapatját fejüket fordítni, 
Mikor a művésznő lábát emelínti? 
Hős Ulysses Miklóst ezenkép bámulta 
Serege kérőknek s Pénelopé Zsuzska. 
De Ulysses Miklós állt vala középre, 
S Pénelopé Zsuzskát a csárdásra kérte. 
Megdöbbent szivében, megreszketett a lány,
 Ki vala legszendébb kis Itakafalván;
 Gondolkozott volna Penelópé Zsuzska, 
De késő vala már, a cigány ráhúzta!
 Fejéből szívén át lábaiba rohant 
Az isteni érzés! Még nem érzett olyant! 
Táncgerjedelemtől remegett két karja, 
Akaratlan indúlt és mégis akarva; 
Szép piros csizmái a földet nem érték, 
Oly egyformán, szépen, mint vasúti sínek, 
Mik soha egymástól hajszáit se veszitnek. 



Kis fehér kötényét babrálta kecsessen, 

Majd Ulysses vállát érte delejessen; 
S mikoron megforgott, a húsz darab szoknya, 
Mely csípője körül vala fölhalmozva, 
Szép Telenyak Jánost úgy ütte derékon, 
Hogy eltörött majdnem! De az se  volt  vékony. 
Szelétől pediglen, illatos szelétől, 
Serege kérőknek elkábula régtől; 
A bort is feledték, vérük csak úgy forrott, 
Zsuzska felé nyújtván szimatoló orrot. 
Hát Ulysses Miklós ?  Oh  be szépen táncolt I
 Soha szebben lányhoz férfi még nem pászolt! 
Hogy is járta a bős? Nincsen szó lefestni. 
Nincs ecset, nincs eset csak belé is kezdni! 
piszén istennőkkel ő egykoron táncolt, 
És az istenekkel szinte quaterkázott, 
Istenasszonyoknak megzavará fejét; 
Istenek, mit ő birt, nem bírták csak felét! 
Penelópé Zsuzska egyre jobban nézé, 
Gyönyöre édesb volt, mint csurgatott mézé; 
Miklós ölelése, karja szorítása, 
Borította arcát piros lángolásba; 
Kis fejecskéjében édes gyanú ébredt; 
Édesebb reménység szemeiben kéklett; 
Hej, tizenkét éve, s egy félesztendeje, 
Akkor mulatott igy, ő vele, ő vele! 
Ha talán ő volna, ki tudja, ki tudja, 
Ha talán végtére haza hozta útja! 



Bajusza, szakálla nem volt még akkoron, 

De megnőhetett már két katonasoron ! 
S már akkor időben, közel menyegzőjén, 
így ivott Miklós is, valamint a gödény! 
így rakta a csárdást, s ilyeket kurjantván 
Szeme úgy járt rajta, folyton a galambján! 
Mint  a  villámcsapás,  mely  a  toronyba  hull,
 Járja  a  templomot  keresztül  és  kasul: 
Penelópé  Zsuzska  egész  lelke-testét 
Ilyen  gondolatok  átcikázni  kezdték. 
De  nem  szóla  mégis,  várta,  bár  nehezen, 
Hogy  vége  a  táncnak  végre  is  mi  leszen? 
Talán  meglepetés,  százszorosán  édes, 
O h,Ulysses  Miklós  ilyenekre  képes! 
Ám  valamint  ha  jó  káposztát,  töltöttet, 
Esztendőben  egyszer  (de  soha  nem  többet!)
 Csizmadiamester  felesége  készít, 
És  Miska  az  inas,  hogy  megkapja  részit, 
Hetek  óta  immár  hiszi  és  reméli, 
Sőt  a  majsztromné  is  végre  megígéri; 
Terítve  az  asztal,  szoba  szegletében 
Miska  inasgyerek  várakozik  éhen; 
Ekkor  kapu  pattan,  és  ugat  a  Bodri, 
A  majsztramné  asszony  lecsitítni  ront  k i; 
Kiált  meglepetten:  Isten  hozta  sógor! 
Ép  meg  van  terítve,  jött  még  elég  jókor! 
Viszi  a  szobába  váratlan  vendégét, 
Ülteti  asztalhoz,  oda húzva  székét; 
S  Miska  inasgyerek  most  esik  kétségbe, 
Mert  bizony  a  töltött  káposztának  vége! 
Eképen  Telenyak  odalett  kínjában, 
S  odalettek  véle  a  kérők  mindnyájan.
 Osszesúgni-búgni  titkosan  elkezdtek. 
Egy  vala  csak  kérdés:  Hogy boszúljuk ezt meg ? 



Kis  Antinos  Pista  hirtelenül  ekkor 

Szétnéze  haraggal,  merre  egy  üveg  bor? 
Tizet  is  talála,  kapta  a  markába, 
S  Ulysses  Miklósnak  a  fejéhez  vágta ! 
De  láttál-e  márványt  szakadozni  széjjel, 
H a  tojást  csaptak  rá,  bár  iszonyú  kézzel ? 
Vagy  láttál-e  hegyet  fölfordulni  földre, 
Hogyha  cserebogár  neki  megy  röpülve ? 
Hős  Ulysses  Miklós  állt  miként  a  márvány, 
Állt  valamint  hegycsúcs  felhőknek  határán  ! 
Ámde  Penelópé  Zsuzska,  a  hajadon, 
A  csörömpöléstől  megrémülő  nagyon ; 
Látta  a  veres  bort  hős Ulysses  képén
 Lefutni,  s  megborzadt  érző  szive  mélyén. 
Gondolá,  hogy  vérzik,  fejét  beszakajták, 
S  iszonyú  érzések  szép  kebelét  marták, 
me,  a  második  és  harmadik  flaska 
Lön  Ulysses  Miklós  homlokához  csapva, 
S  törve  ízről  porrá  a  földön  ropogtak, 
De  nem  indult  a  hős  mégis  egy  tapodtat! 
Penelópé  Zsuzska,  ő  érzé  a  fiaskát, 
Bár  Ulysses  Miklóst  véle  megriaszták ; 
Mintha  csak  szivéhez  verték  volna  mindezt,
 Kétségbeesetten  a  hősre  tekintett; 
Majd  elébe  ugrott  és  általölelte, 
S  ilyetén  szavakban  szakadott  ki  lelke: 
„Vissza  a  flaskákkal,  csak  testemen  által 
Érhetik  őt  többé,  mely  egy  a  halállal!“ 
Mint  mikor  gyilkosnak,  halálra  itéltnek, 
A  ki  vérpadon  áll,  és  meghajtva  térdet, 
Egynéhány  szót  szólni  akkor  is  merészel, 
 pallosa  hóhérnak  rácsap  erős  kézzel, 
És  utolsó  szavát  rettenetes  bárdja 
A  közepén  épen  kétfelé  elvágja ; 
Avagy  mint  mikoron sétálva  f'ütyülget 
Csizmadiainas,  kit  csirizért  küldtek, 
És  sovárgó  szemmel  kirakatot  bámul, 
S  meglesi  a  majszter,  nyakon  üti  hátul; 
Ekép  hallgatott  el  cigány  muzsikája 
Penelópé  Zsuzska  sikoltó  szavára! 



Kérőknek  csapatja  szintazon  meghökkent, 

De  zsibongó  morgás  szájukról  elröppent. 
Hős  Ulysses  Miklós  ekkoron  fölnézett, 
Zsuzskára  először,  s  mond  vala  ily  szépet: 
Zsuzsikám,  szerelmem,  kedves,  édes  lelkem. 
Én  vagyok  Miklósod,  szeretsz-e  még  engem? 
Mint  mikor  titokban,  a  hol  nem  is  sejtik,
Játsznak  nasivasit,  huszonegyet,  ferblit; 
Százak,  ezerekre  fölrúghat  a  bank  már,
 Besöpörni  készül  hidegen  a  bankár; 
Ekkor  ajtó  nyílik,  és  valamennyi  száj 
Egy  hangon  üvölti:  Policáj,  policáj! 
Gázlámpa  kialszik,  meglopni  a  bankot 
Száz  kéz  a  zöld  asztal  közepére  kapkod; 
Rohannak  ezután  ezerfelé  vakon, 
Fele  se  ajtókon,  de  ki  az  ablakon: 
Eképen  a  kérők,  hogy  Ulyssest  látták, 
Siralmatos  hanggal  maguk  elkiálták; 
111 a  berek  aztán,  szöktek von szanaszét, 
Oh  de  nem  akará  hős  Ulysses, s az  ég! 
(psukva  volt  az  ajtó,  és  rács  az  ablakon, 
És  néma  borzadály  valahány  ajkakon. 
Penelópé  Zsuzska,  az  erényes  lányka, 
Ulyssesre  nézett,  s  a  keresztet  hányta: 
Nem,  nem,  lehetetlen,  habár  hasonló  vagy, 
Meg  ne  ölelj  most  még,  óh  ereszsz  el,  óh hagyj; 
Igaz,  hős  Ulysses,  így  táncolt,  így  ivott, 
Oh  de  több  kell   nékem,  hinni  még  nem  bírok! 
S  kiszakitá  karját  a  hősnek  karjából, 
A  sarokba  bujt  el,  tőle  igen  távol. 



De  Ulysses  Miklós  Toldihoz  hasonlón 

Megfogá  az  asztalt,  imádkozva  forrón; 
Athéné  istennő,  leánya  Zeusnak, 
Segíts  meg  utólszor,  hogy  élve  kijussak! 
S  kékszemü  Athéné  ott  állt  vala  régen,
 Miklós  feje  azért  nem  vala  törékeny! 
Qtt  álla  a  polcon,  szajkó  alakjában, 
És  Ulysses  felé  szólott  hamarjában: 
„Csak. rajta, Ulysses,  meg  ne  pihenj  többé, 
Még  ha  asztal  és  szék  válnak  is  törötté!‘‘
 Bármiként  tör  és  zúz  haragod,  a  rontó, 
Én, fizetem  a  kárt,  ne  bántson  a  kontó!“ 
És  Ulysses  Miklós  fölhevült e szókra.
Asztallal  kezében  készült  támadóra. 
S  mint  mikor  az  asszony  ablakot  kitárva, 
Rongyos  régi  szoknyát  ragad  a  markába; 
Csapkodja.  az  ágyhoz,  csapkodja  a  falnak, 
És  megbolondulva  a  legyek  inalnak
 Egy  helyről  a  másra,  hátra  és  előre, 
Ablakon  át  végül  ki  a  levegőre: 
Eképen  Ulysses  liadonázva  szörnyen 
Asztalokat,  széket  suhogtata  körben; 
Majd  kinyitva  ajtót  ottan  vagdalózott, 
S  a  menekülőknek  hátaira  sózott; 
Miglen  valahány  szék  és  valahány  asztal 
töredezett  össze,  recsegő  panaszszal. 
És  hogy  valamennyi  az  utcán legyen, kint 
Hős  Ulysses  őket  kidobta  egyenkint; 
Iszonyú  vak  dühhel,  se  hallott,  se  látott, 
Mint  nyakon  szúrt  disznó  orditott,  kiáltott. 
Már  a  cigányoknak  is  kitette  szűrét, 
Sőt  kidobta  végül  a  korcsmáros  Smülét; )
Penelópé  Zsuzskát  megragadd  szintén, 
És  kidobni  készült,  rája  se  tekintvén! 
De  Athén  istennő  megszólalt,  a szajkó,
 egy  szavára  rögtön  csukva  lön  az  ajtó. 
És  Ulysses  Miklós  állt  megdermedetten
 Szive  Zsuzskájával,  egy  szobában,  ketten. 
Pénelopé  Zsuzska  egy  percet  se  vára 
Hős  Ulysses  Miklós  esdeklő  szavára; 
Csordult  nagy  örömmel,  édes  szerelemmel,
 Évekig  elfojtott  tűzgerjedelemmel  
Megölelé  a  hőst,  és  méz  vala  csókján: 

„Te  vagy  az,  te  vagy  az, aranyos  Miklóskám! 
Nincs  Itakafalván,  a  ki  kételkednek
 Ezeknek  utána,  s  véled  vetekednék!“ 
És  Ulysses  Miklós  boszulő  vad  lángja, 
Mikorom  ott  állott  karja  közt  a  lányka, 
Vált  szerelemtűzzé,  százszor  égetőbbé, 
El sem  is  ereszté  Penelópét  többé. 
Zsuzsikám,  szerelmem,  hahogy  kevés  lenne
 Még  e  bizonyság  is,  ím hiszesz-e  benne? 
Itt  vagyon  a  seb  még,  sebnek  forradása,
 Mikor  édesapád  bősz  felindulásba’,
 Rajtakapván  egyszer  csókon,  ölelésen, 
Vasvillát  szúrt  belém,  hogy  emlékbe  véssem! 
Itt  vagyon  a  madzag,  a  melyre  akkoron 
Magadat  felkötted  Zsuzsikám,  angyalom: 
De  melyet  levágtam,  s  foglalva  aranyba
 Hordoztam  azóta  szüntelen  nyakamba’! 
Hős Ulysses  Miklós  mondta  vón’  tovább  is,
 De  bizonyság  volt  ez,  ragyogó  mint  kláris. 
Pénelopé  Zsuzska  ajakát  betömte, 
S  majd  megfúlt  Ulysses  a  nagy  csóközönbe’. 
De  miként  ha  falun  futamodik  híre, 
Hogy  komédiások  jöttek  a  nagy  térre; 
Öreg,  ifjú,  gyerek,  kicsinyje és  nagyja
 Sürgetős  munkáját  félreteszi,  hagyja; 
Lihegve  szaladgál,  piacra  özönlik, 
Ezren  a  bódénál  a  napot  eltöltik, 
Bámulva  a  képet,  a  sok  hajmeresztőt, 
Mit  öles  vászonra  nagy  kitűnő festők
 Pingáltak  ragyogón ;  bámulva  a  majmon, 
Mely  bolhákat  eszik  és  lógni  tud  farkon; 
,  Eképen  Ulysses  háza  előtt  másnap 
Állt  apraja-nagyja  Itakafalvának. 
S  hetedhét  országban  nevét  ünnepelték.
 Lakzija  hónapját  Soká  emlegették ! 


És  Homérosz  Miska,  poéták  királya, 
Nem  restele  menni  Itakafalvára
Tátott  szájjal  ottan  Ulyssest  hallgatá. 
Mind,  miket  kiállott,  könyvbe  irogatá ; 
És  otthon  azután  szedte  rigmusokba, 
Még  elvett  belőle,  nem  pedig  megtoLdta, 
Irta  esztendőkig,  világtalan  szemmel, 
De  hozzá  hasonlót  még  nem  pipált  ember !


És a mű méltatása:

  „BUDAPESTI  HÍRLAP"  tárcája, 1885 október 3


Hári  János  Iliásza. 
- A „B u d a p e s t i Hírlap“  eredeti tárcája. 
— 
Már  egyszer  volt  itt  szó  erről  a munkáról: egy  kis  tárcára  való  megjelent  belőle  mutatónak s  némi  izét  adta  annak,  a  mit  az  egészben   voltunk  nyerendők.  Most  kezünkben  van  az  egész, és  ebben  majdnem  az  a  fiatal  ember  az  érdekesebb,  a  ki  harmincon  innen  való  éveiben  kezébe veszi  az  öreg  Homért,  előbb  hogy  olvassa,  utóbb hogy  lefordítani  próbálja,  végül,  hogy jó  kedve, szeszélyei,  találékony  furfangja  és  egy poétái ösztön  szerint  fantasztiko-bolondikusanj  kacagtatóan felcifrázza  az  öregét.  Nem  mindennapi  lelet  az a fiatal  ember  már   magában   is,  a  ki   komolyan foglalkozik  a  világ  első  költőjével.  (Mert  a   komolyan,  a  legkomolyabban  vele  való  foglalkozás az  is,  a  mikor  travesztia  utján  művészi torzképét adja.)  Igen  sokan  hivatkoznak   a  vak   görögre ; szenteskedve,  szemforgatva  emlegetik  nevét,  müveit,  el  nem  múló  nagyságát.  Idéznek  is   belőle, de  idéznek  többet  olyat,  a  mit  mások  Írtak  meg róla.  Újra  meg  újra   végig  olvasni,  búvárkodni benne,  megismerni   nagysága  tényezőit,   megtanulni  belőle  művészete  s  a  poézis  törvényeit,   és ebből  érettségi  vizsgát  is  tenni:  bányán  vannak, a  kik  ezt  cselekszik ? Seress  Imre,  az   előttem  fekvő  könyv  szerzője  e  kevesek  közé  tartozik.  Egy  fiatal  ember,  a kit  az  öreg  erényei megkaptak,  megihlettek  és  egy   nagy  munkára   ragadtak.  Sőt  nem  csak  arra,  hanem  még   a   válalkozása  körüli  gondolkozásra  is.  A  fiatal ember egy  travesztiát  készít  12   énekben  az   Iliásznak több  mint  kétszer  12  énekéről  és  egy  kis  primitiv  tanulmányt  csatol  hozzá  a  travesztálásról  és a  paródiáról  általában  és   tűnődik   azon,   hogy mért  poétáink  mind  a  lírát  pengetik  s  nem  próbálnak  szerencsét  az  elbeszélés  szakmájában.  Seress  pszikologikus  okokra  viszi  vissza   a jelenséget :  epikai  költeményt  írni  nem  oly   kényelmes dolog,  mint  néhány   Borocskából  álló  szerelmes verset.  Aztán  könnyebb  ügyesen  rímelni   közhelyeket,  mint  az  események  világát igazsággal rajzolni.  „Szeretném,  azt  mondja Seress, ezt  (a szerelmi lírát)  az  olasz   zenéhez  hasonlítani,   mely már  évtizedek  óta  nemcsak  hogy  betegen,  de tán halálos  ágyán  is  fekszik,   s  melynek   Petőli-je : Verdi,  néhány  esztendő  óta  a legmélyebb hallgatásba  merült.  Ki  tudja,  teszi  hozzá,  nem   igy járt  volna-e  a  mi  Petőfink  is,  ha   még   élne,   s nem  volna-e  most,  ha   a  lira   terén  megmarad, lángszelleme  dacára  is   csupán   önmagának  ismétlése.“ 

Világos,  hogy  ezt  a  nevetésből,  jó  kedvből, elmésségből,   tréfából   és  adomából  szőtt  vidám könyvet   a  hozzá  ragasztott komolyképü  értekezés   jobbá   nem  teszi.  Hogy  mi  lett  volna  még Petőfiből,  mire  vitte  volna   „lángszelleme,“   azt sem  én  sem  Seress  barátom  hozzávetése  nincsen hivatva  kitalálni.   A   „lángszellemek“   megmérésére  a posteriori  is  ritkán  találjuk  meg  a megfelelő  mértéket.  Hiszen  ők a mi törvényalkotóink. Mi  csak  kihüvelyezzük  alkotásaikból  a  szabályokat.  Mit  érdemes beszélnünk  arról,  hogy  mi  lett volna   egyikből   másikból,  ha  nagyobb  kort  ért volna  el ?  Botlott  volna   nagyokat   és   alkotott volna  nagyokat.  Hogy  mit,  arról  sejtelmünk  sem lehet,   valamint   nem   volt  ő  róla,  mielőtt  lett maga.  És  Verdi  meg  az  olasz  muzsika ?  Verdi hallgat,  mert  egy  hosszú  koron  át  elmondta   az emberiségnek  a mi  elmondani  valója volt. Aydája és  Requiemje,  két utolsó  müve,  ma  is  a-csúcsán van  annak,  a  mit  a jelenkori  zenélő  mu sa  produkált.  Senki  sem  versenyezhet  vele, csak  Wagner,  és  ő  többször  alkotott  a  maga  nemében  nagyot,   mint  Wagner  a  magáéban. Az olasz  muzsika haldoklik  oly  értelemben, hogy  formái,  melyeket  epigonok átvettek  a   mesterektől,   unottá lettek.  A  lelke örök  életű  s  egy  uj   mester   ha megszólaltatja,  uj  diadalokat fog  aratni. A lelke pedig  a  „muzsika,“  a  mely  Wagnernek,  Beethovennek   és   minden  mester  müveinek is  a  lelke. Ez  állandó,  ez  a  melódia.  A  modor  a  múlandó. Ebből  nem  lehet  sokáig  megélni.  A   sablon   ád egy  darabig  a  mesterembereknek  kenyeret;  tartalmat   a  sablonnak  a  művész  ád. Ha  nincs  hivatott  művész,  a  mesterség gyorsan  elkoptatja a sablonit. így  van  ez  mindenféle  téren,   azért  hiú  éa üres  az  a  sokféle   jajgatás   is:   most  a  kritika hanyatlik,   majd  az  elbeszélő   költészet   marad árván,  egyszer  meg  a  népszínmű   jut   dekadem* ziába  és  igy  tovább.  A  való  mindebben  az, hogy rátermett  tehetségek,  eredeti  szellemek  egy-egy szakmában  ritkán  mutatkoznak.  Egy  nagy után következik  hosszú  sora  az  Önállóság  nélküli  em,' bereknek,  a  kik  a  nagy  elme  által   divatba  hozott  szakmára  több-kevesebb  ügyességgel,  néha nem  minden  tehetség  nélkül is,  rávetik magokat, azzal  a  mit  ellestek,  eltanultak   (a  mit t.  i.  belőle  eltanulni  lehet)  némi   sikereket   visznek,  a mig   közönség   és    kritika    meg    nem   unja őket.  Ez  az   az   időpont,  a  mikor  aztán   hallanunk  kell,  hogy  „a  népszinmü-irodalom“   erősen hanyatlik.  Mintha  bizony  csak   rajtunk  állana Tóth  Edénél  és  Csepreghynél   különbnek  lenni. A  népszínmű  ott  áll,  hol  ez  a két  ember hagyta. A többiek   azóta  csak   kiaknázták  a  fermentációt,  melyet  e  kettő  sikerei   csináltak.  A  dolog azonban  hülni   kezd,  mert  az   epigonok  mestersége  nem  fa,  se  nem  olaj  a  tűzre.  Meleget  nem ád,  csak  vesz  onnan  a  hol   van.  Egyszer  majd eljön  az  a  nagyobb   szellem,  a  ki  méltón   sorakozik  a  volt  nagyokhoz  s  akkor   újat   lendül  a „népszínmű.“ 
Tehát  csak  mértékkel  az   úgynevezett  haldoklásokról.   Nézzünk   végig  a   világon  Homér óta:  hányszor  emelkedett,   hányszor   hanyatlott az  „eposz-irodalom“.  Homér, Virgil, Tasso, Dante, A  Niebelungok,   Milton,   Zrínyi,   Arany.  Mily distanciák  a  remekek  közt.  Mégis  legutolsónak a sorban,  még  mindig  van  egy  Arany!   És  Arany után  fog  következni  más!  Egy-egy   nagy  sikernek  meg  van  rendesen  az  a  hatása,  hogy  a  hiúságok  és  komoly  becsvágyak   sokaságát  csalja  a piacra.  Van  aztán  egy  ideig  nagy   vásár.   Nem iratott-e  néhány  év  óta  több  népszínmű Magyar- országon,  mint  egész  addig   összevéve  színdarab. Egy-egy  pályázatra  150   munka   is   jelent  meg egyszerre.  A  szinpadi sikerek nem  széditik-e meg a  legjobb  elméket.  Jókai  nem  a   darabfércelésre adta-e  magát?  Regényeinek  fölséges   palástjából viselő  —  nadrágot  szab a színpad  számára.  Becsvágyból ?  Inkább  hiúságból. Dicsőségért ?  Inkább tandemekért.  Még  operetteszöveget  is  liferál  regényei  foszlányaiból.  És  ha   még  a  szegény  magyar  színpadok  számára   liferálná.   De  azt  is  a külföldnek,  a  hová  csak  a  legjobbal,   a  legszebbel,  a  legbecsesebbel  kéne  menni   —  becsületet «r&tni a magyarnak. így  csinál  epidémiát  a  siker. 
Szebb  dolog  az,  mikor  a  hivatott  tehetség nem  a  napi  sikertől  szédül  meg.  hanem   a  halhatatlanság  örök  életű   forrásaiban   meríti  meg poharát.  Itt  van  az  én  Seress  barátom,  akit sem a  proletárok  dicsősége,  sem  az  Aranyember  vásári  sikere,  sem  a  nemzeti  csalogány  dalaival  és pruszlikjaival   ékes   népmuzsa  aranyesője  nem csábit,  hanem  —  Homér  van  a  maga  bűvös  körébe.  Ebben  van  nekem  több  reményem  és  meglássátok,  hogy  nem  csalatkozik,   aki  velem  tart. 
A  fiatal  ember  travesztiát  irt  az  Iliászról. Mi  a  travesztia,  mi  a  paródia;  azt  fejtegeti,  — mint  mondám  egy  kis  értekezésben.  Ezt  bízvást rám  és  többi  kritikusaira  hagyhatta  volna.   A travesztia  ez :  mikor  Akbillest  és  hires  társait levetkőztetjük   és  rájuk  adunk  oly  gunját,   a melyben  hősködésük  nem  bámulatunkat  indítja fel,  hanem  rajtok  való  mulató,  nevető  kedvünket.  A  paródia  pedig  az,  mikor  Akbillest és társait  kiszedjük  a  nekik való  gúnyájukból  és   helyükbe  pulyákat,  törpéket,  majmokat vagy bolondokat  dugunk,  a  kik  a  méltóságos  gúnyában  bo' londos  bakugrásokat  végeznek.  Ez  áll  természetesen  nem csak a bősökre,  hanem  cselekedeteikre is.  A  travesztiában  kötve  vagyunk  a  személyekhez  és  cselekedeteikhez ;  a  paródiában  kötve vagyunk  a  hanghoz,  formához,  a  külsőségekhez.  A kettő   egyébként  csak  fogalomban  választható el,  gyakorlatban  együtt,  egymással,  egymást  felváltva jár.  Minden  travesztia  bir  paródisztikus részekkel,  minden  paródia  át-átjátszik  abba,  ami inkább  a  travesztiának  felel  meg.  A  travesztia  a  lényeg  paródiája,  a  paródia a  forma  tra- vesztiája. 
Miképen  fogott  Seress  az  Iliász  travesz- tiájához ? 
Keresett  egy  általános meghatározó, eldöntő momentumot,  éa talált abban, bogy  Hári   János 
szájába  adta  az  eposzt.  Tehát  az  Iliász-kaszár- nya  felfogásban.  Egy  obsitos  huszárnak a felfogásán  át  nézve  Trója  obsidiumának   a   története. Az  akhivusz  és  a  trójai  bősök   s   cselekedeteik meztelenre  vetköztetve,  aztán  felöltöztetve   újra, de  Hári  János  fantáziájának  ruhadarabjaiba   és történeteibe.  Hári  János  úgyszólván  a  kerete,  ,a világ  nézlete  és  az  egyéni   színezés   benne.   És nem  egy  közönséges,  akármilyen  obsitos  huszáré, hanem  épen  Hári  Jánosé,  a  ki   a   füllentésnek mint  akár  poétái  feltalálásnak,  akár  poétái auxe risnek  tetemes  adományával  bir. 

Olvasmánynak, nem átallom kimondani, Olvasmánynak  az  olvasó  közönség szempontját tekintve Hári  János Iliásza  többet  ér,  mint  valamely  közepes,  fordítása  Homér  Iliászának,  folyékony, jól gördülő versek, a melyeknek  bizonyos  poétái  illatuk  van ;  keresetlenek  természetesek, jótékonyan és  kellemesen  bokázó  versek ;  versek  azonban,  a melyek  nem  viszik  rimökkel  és   cezurájokkal   a költőt,  mint  az  egyszeri  gavallért  a  lova,  hanem a  melyeknek  ura  és  gazdája  a  költő.  Értem  pedig  ez  alatt  azt,  hogy  nem boriméit közhelyekből állanak,  hanem  változó  természetes   tartalmukat egy  okos  és furfangos,  egy  gondolkozó  és  találékony,  egy jó  ízlésű  és  egészséges  tréfáju  embertől  veszik.  Csokonai  Dorottyája  egy  kitűnő   paródia  Kitünően  parodizálja  az  epopeiát,   midőn méltóságos járású  formájában  a vénszüz bolondos hadjáratát  beszéli  el  Karnevál  herceg ellen. Hári János  kitűnő  travesztia  és  eredetisége  nem kevesebb  a  Dorottyáénál.  És  mikor  egy  szépirodalmi napilapunk  a  mondani  valóját  erről a derék munkáról  kimeríti  abban,  hogy  „A  ki  ezt az irodalmi genret  kedveli,  azt  a  könyv   kellemesen   szórakoztathatja,“ akkor ezt méltatlanságnak  tartom in concreto.  É  genreben  ily  értékű munka  „Dorottya“  és  az  „Élveszett   alkotmány“   óta   irodalmunkban nincsen. Mert e genreben  -   mint pa 3 ódia  —  van  írva  az  „Elveszett  alkotmány“   is. Arany  János  és  más  nagy emberek  e  genre kedvelői1 voltak.  Minden  ember,  a  ki  az   egészséges tréfát  szereti,  kedvelője  e  genrenek. 
Az  egészséges,  illedelmes  és  jóizlésü  tréfát pedig  minden  testben  és  lélekben  egészséges ember  szereti.  A  ki  nem  szereti,  az  a  kivétel.   Az ő  hibája   és  baja,   nem   a  mienk.   Hári  János Iliásza egy  teljesen  eredeti, önálló  és  poétikus alkotás.  Egy  valóságos  költemény, becses  részekkel és  figyelemreméltó  a  maga  egészében.  Valóságos 
—  és  nem  közönséges   mértékű  —  poétái  liiva- tottság  nélkül  ilyen  müvet  senki  a  világon   nem fog  produkálhatni.   A  mi  irodalmunkban   ez   a könyv  egy  kis  esemény jelentőségével  bir   s   ha nem  csalódom,  szerzőjével  még  lesz  szerencsénk foglalkozni  az  életben.  Nem  csak  hogy  elbeszélő költeményt   ir   —   eseményeket  utánoz,  amint Arisztotelész  mondja,  amit  Arisztotelész  a   legfőbbnek,  legnehezebbnek  mond,  —  de  kitűnő  hi- vatottsággal  teszi,  sőt  az  epikai  költészetnek  külön  függelékben még  szerelmet  is  vall.  Vigyázzatok  rá,  hogy  ez a  fiatal  ember,   a   ki  a  mi  mai érdekhajhászó  világunkban,  a  beteges  idegesség, a  hiú  tapsvágy  e  korában  az  öreg  Hornért  veszi a  hátára,  öleli,  csókolja,  imádja  —  Ízléssel!  meg (szintén  ízléssel,  egy-két  botlást  kivéve)   ki   is figurázza  az  öreget  s  úgy jön  közénk:   ez  a  fiatalember  egy  ritka jelenség  itt  és  ha  az  istenek meg  nem  irigylik  a  talentumát,  fog még  magáról beszéltetni. 
Nem  ereszkedem  már  —  papirosom  végén 
—  kritikaibb  boncolásába  a  műnek,  megmutatni, mily  ügyesen  és  mily  szerencsével   redukálta   a trójai  harcot  NII  énekre, jó  kézzel   választott-e mindent,  amit  választott,  mennyi  volt  az   inspirációja,  amelylyel  egészet csinált,  amelylyel  indított   és   befejezett.  Hogy jellemét  a  munkának punt  őrizte  meg,  hol  vétett  ellene ;  hol  bántotta 
szereplése  . . .   és  még  több  egyéb,  mindannyi   hájjal, elmésséggel,  találékossággal  és  poétái   melegséggel  kedves,  hogy  öregek,  ifjak,   egészségesek  és betegek,  még  a  ki  Hornért   soha  nem  is  olvasta s  csak  ettől  lesz  rá  kiváncsi,   szóval   az  ép jókedv   fogékony   barátai    mind   kapva   fognak kapni  Seress  Imre  könyvén,   mely  első  munkája a  fiatal  embernek,  s  mely  eleget   nyújt,   többet is  igér   még  s  szerzőjét   a  figyelemre   legmél- tóbb  tehetséggé  avatja  egy  csapással. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése