A TABÁNI SZEDER – A savanyú, másképpen török, vagy bécsi, vagy borszeder (Morus nigra) rejtélyes fafaj. Írtam róla korábban, mert már akkor is bizonyosnak látszott, hogy komoly a zavar körülte. Először is: szederfa vagy eperfa? Aztán: savanyú eperfa vagy édes eperfa? És most kézhez kapva Surányi Dezső sokfelé nyitó új könyvecskéjét, Kis magyar gyümölcsészet a címe, amit mindenkinek ajánlani tudok, látom, itt is kimarad a ziccer – mármint hogy végleg rendet rakjunk a nagy szederfa-kérdésben. Surányi Dezső különben nemcsak jeles tudós; számomra legemlékezetesebb
hangon néhány alapmunkája mellett a kecskeméti kajszín-elsiratása szólt; ezé a csudás magyar gyümölcsé, amelyet Kosztolányi Dezső egyszerűen a szép asszonyarchoz hasonlít: „csodálatosan érett, mint a kajszín-barack”… Ám ha valamire találó a régi mondás, ismétlés a tudás anyja, erre a szegény szederfára igaz. Újra elmerengtünk a szederfa (tehát: Morus nigra) kiváló ismerőjével, tudós Sonnevend Imre veszprémi erdész barátommal, aki sokat írt róla; emlékezetesen az Ismeri-e még egyáltalán valaki hazánkban a savanyú (bécsi) szeder/eperfát? című dolgozatában.
Arról beszéltünk: mi lehet az oka, hogy a savanyú és az édes gyümölcsű szedret/epret gyakorta és változatlanul összekeverik? Egy nemrégiben megjelent írásban például a szederfáról írt képes beszámolóban szerzője a ma is utolsó példányként látható, volt tabáni fáról ír – miközben fölszabadultan keveri a Morus nigrát (savanyúszedret), és az édes gyümölcsű (Morus alba) szedret.
De először: az örökifjú eperfa-szederfa kérdése. S bár konok vita ez is, mégis faktum, hogy a Diószegi-Fazekas-féle magyar nomencaltura a Morus-nemzetséget eperfának jelöli. Az ’eperfa’ viszont tájnyelvi szó, s mivel a szerzők debreceniek voltak, alföldi eredetű. Viszont a Dunántúlon és Csallóközben ugyannak a Morusnak, az alföldiesen: eperfának mondott gyümölcsfának már akkor is (és ma is) szederfa a neve. Így lehetséges, hogy a magyar nyelvterületen az alföldi ember eperfát, a dunántúli szederfát mond – és ugyanazt érti alatta.
Másodszor: a Morus-nemzetség (eper/szeder) két „fái gyümölcse” nem azonos. Egyik a Morus alba – a másik Morus nigra.
Morus alba – édes gyümölcsű eper/szederfa
A Morus alba a fehér, vagy édes gyümölcsű eper/szederfa. Igen, az a terebélyes, nagy lombú gyümölcsfa, amelyik a híres és Biharban eperfának mondott Arany-verssorban szokott „feketén bólingatni”. Fokozza az értelmezési zavart, hogy ennek az édes gyümölcsű fehér eper/szederfának termése nem csupán fehér színű – a gyümölcs a fehér mellett halványlila, sőt gyakorta sötétlila (’fekete’) színt is szokott ölteni. Magas növésű fa, puha, etethető lombja miatt a selyemhernyó tenyésztésére kiválóan alkalmas – ős-hazája Kína, ahol erre használták. A morus alba, tehát a fehér, vagy édes, gyakorta selyemeper/szeder aztán Kínából a VI. század körül kerül át a Bizánci Birodalomba, innét a XV. század környékén érkezik Európába, hogy a XVIII-XIX századokban rohamosan elterjedjen. Így például a magyar falvak és tanyák ismert és igen kedvelt gyümölcsfája lesz. A nagy selyemhernyó-tenyésztési láz reformkori indulásakor Széchenyi büszkén jegyzi naplójában, hogy „1826-ban szederfa-kertet állíték – 16.096 szálat” (Dunántúli lévén, következetesen ’szederfát’ használ.) Ma is sokfelé látni, országúti szegélyfaként is – a régi tanyaudvarokon kedvelt gyümölcsfa volt, folyamatosan érő édes és hulló gyümölcsét az aprójószágok, különösen a kacsák nagyon kedvelik.
Morus – ősrégi kultúrnövény (borszeder)
A Morus nigra viszont másik, ősrégi kultúrnövény. Egészen más karakterű, mint az újabbkeletű fehér eperfa/szederfa. Őshazája Irán és Közép-Ázsia, de már az ókorban mindenfelé ismeretes; késői lombfakadása miatt idősebb Plinius Naturalis historiájában a „legokosabb fának” nevezi. Lassú növésű, haragoszöld, sűrű lombkoronát fejleszt, keménytapintású levelei egyáltalán nem alkalmasak a selyemhernyó táplálásra. Gyümölcse is nagyobb, ízesebb a fehér társáénál; színező anyaga miatt borfestésre is használták (ezért nevezték egyes helyeken borszedernek is), és pompás egészséges befőttet és gyümölcslevet szolgáltat. A pomológus Angyal Dezső írja óla, hogy gyümölcse „csemegeszámba megy, amely főleg a tikkasztó nyári hőségben éppen olyan üdítő az emberi szervezetre, mint a délvidékieknek a gránátalma, a narancs vagy a görögdinnye”. A budai szőlősgazdák házai udvarán a füge mellett „kirívó déli vonásúnak” írják le kutatói. Magyarország egész területén honos, de jóval ritkább fehér társáénál. Virágzik áprilisban. gyümölcsét táplálékul és korrigensként használják, továbbá még az említett borfestésre is. Gyökerének kérge hashajtó és féregűző szer, nedve fogfájás elleni szer, jegyzik fel gyógyászati leírói.
Szerepel már a schlagli szójegyzékben (XV. sz első negyede) is – a Kárpát-medencében minden bizonnyal már a honfoglalás előtt ismeretes. Később a kolostori kertek terjesztetik. A török elől menekülő rácok is kedvelték – Rapaics 1940-ben azt írja a Magyar gyümölcsben, hogy a
„Tabán régi házainak udvarán mindenütt állott egy-egy szederfa, s mikor a Rácvárost lebontották, a meghagyott szebb és öregebb szederfákat befoglalták a tabáni parkokba”.
Én magam a klasszikus Morus nigrát, tehát nem a Széchenyi-féle fehér szederfát/eperfát évekig kerestem. Egy régi őszön Rómában járván, még Szőnyi Zsuzsa barátnénkat is rávettem, vigyen ki egy híresebb faiskolába, hátha hozzájuthatnék egy oltványához és akár haza is telepíthetném a hetyei kertbe. Két-három árudában eredmény nélkül forgolódtunk, mígnem kikötöttünk egy városon kívüli hatalmas faiskolában, ahol végre azt mondták: igen, van. A leghátsó telepre kikutyagolván azonban már messziről láttam a husángok narancssárgába hajló törzsszínéről, hogy bizony még a botanika egyik ős-városában is keverik a dolgot és Morus nigrának nézik a Morus albát. S még a nagyfőnökkel is beszéltem, aki biztatóan azt mondta: „igen, értem – legközelebb Pistoiában kaphat belőle”.
A régi Tabán kertjei
Tehát ha a savanyú, vagy törökszederről beszélünk, leggyakrabban a régi Tabán kertjeinek pompás, régi és sajnos kivesző gyümölcsfájáról beszélünk. Rapaics Rajmund több példányát is dokumentálta a régi Tabán felszámolása utáni időkből – Sonnevend Imre 2014-es tanulmánya viszont már csak 11 meglévő példányáról tud. Legtöbbet Balaton-felvidék pár falujából, és csak egyetlen példányt a régi Tabánból. Ebből a budai „kis avas városrészből”, ahogy Krúdy nevezi a Tabánt – ahol „mindig kísértetek járnak”. S ahol a vendéglők udvarán pár asztal és mindenfelé biedermeieres színfoltok láthatók, az a régi Tabán, amely a melódiák, a könnyű szerelmek és „hangulatok zeg-zugos ígéretföldje”; vadszőlős udvarokkal, petróleumlámpával és verkliszóval. Zuboly, ez a szintén elfelejtett régi író, Adyék barátja (1915-ben elesik az uzsoki szoros védelmében) az 1909-es Vasárnapi Újságban cikket ír ezekről az „eperfákról”. A lap a kor jeles fotósának, Balogh Rudolfnak tabáni képeit is közli – köztük a Kőműves utcáét, aztán a Kör utca 17-es számú ház udvaráról valót; ahol a egyetlen szederfa a regényes „nyolc-kilenc törzsből kinyúló vastag ággal az egész udvart betölti”.
Tehát közös „mezei szorgalmunkba” kerüljön csak be a törökszeder – a biodiverzitás nagyobb dicsőségére! Mert az ős-felejtésnek jelentős a múltja még az olyan kész, teremtett világok esetében is, mint a Tabán. És nyugodtan ültessük ezt a savanyú szeder/eperfát, törökszeder/törökeperfát, vagy feketeszeder/feketeeperfát – e különleges, 6-8 méter magasságra növő, zömök és jó esetben matuzsálemi kort is megélő vastag ágú lombhullató gyümölcsfát, melynek széles lombja a régi Kőműves utcai ház egész udvarát betakarta. És békésen éldegélt századokig – ontva a kiváló, elegánsan savanyú gyümölcsét, miközben figyelmesen hallgatta a sramli valcerjeit. A Fischerin du Kleinét, vagy a Donauwalzet. Egy teljes, kerek világ üzenetét.
Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője
Furrás:https://foodandwine.hu/