A GELLÉRTEN

Valaki azon állítást koczkáztatta nem régem hogy a pesti lakosság kilencz tizedrésze csak hallomás után ismeri a budai hegyek pompás részleteit. Bármily képtelennek tűnik* is föl első pillanatra ezen állítás, el kell ismerni annak igazságát. Vannak jómódú családok Pesten, a kik huszharmincz év óta laknak a fővárosban, és soha sem látták a zugliget bájait. A nagyvárosi emberek egy nagy részét természettanílag a „barlanglakók" osztályába lehet sorolni — és joggal. Páris és Londonban — e két óriási világvárosban , akárhány öreg ember van, a ki soha sem látott oly mezőt, melyen Petőfi szerint a buzakalászok „gazdag oczeánja ringatózik.«' E különös, és bizonyos tekintetben elszomorító adatot a statisztika utján bírjuk. A nagyvárosi ember, főleg ha a társadalom szegényebb osztályához tartozik, vajmi keveset tud a természet nagyszerűségéről: az erdők árnyas és illatos magányáról, a rétek buja növényzetéről, a mezők áldásos terményeiről. Amit a falusi gyermek napról napra lát: a virágzó gyümölcsfákat,  a sárguló buzakalászt, a röpködő pillangót, a faoromra odabigyesztett madárfészket, a legelő gulyát — azt sok vén fővárosi ember tán korgában, szemben a rakpart nyüzsgő életével, lábainál a fejedelmi Dunával.

 A meddig lejtője házakkal van boritva, addig sok fővárosi ember ismeri a Gellértet, mert hát ez apró házakban, melyek a pesti oldal kolosszális palotái mellett kártyavárak gyanánt tűnnek föl, — bort mérnek, még pedig oly bort, minőt Pest fényes vendéglőiben sem
kap az ember.

A bormérő saját termesztése a tüzes bikavér, mely annyi fejet tesz zavarossá naponként, és oly sok lábra nézve nehéz föladattá teszi az egyensúly megtalálását. A budai hegyek bora az, s a Gellért északi lejtőjének nem egy házában a déli lejtőn termett szőlőnedvet fogyasztják gazda és vondég.
Pedig a Gellért nagyszerűsége ott kezdődik, a hol házai végződnek. És mily kevés ember ismeri e nagyszerűséget! Lépésről-lépésre menve föl lejtőjén a kanyargó kocsiúton, uj meg uj tájkép bájolja el az ember szemét. Nincs az az elsőrendű panorama, melynek üvegei mögött változatosabb és tarkább tájképcsoportok tűnnének elő, mint itt a Gellért lejtője és ormáról. Pár száz lépést fölhaladva az uton, mely szőlők között kigyódzik a szürke czitadella felé, lábaink alatt látjuk az egész Tabánt, Buda e legrégibb külvárosát. Nincs szükségünk Gil Blas ördögére, hogy leemelje előttünk a házak tetőit — mert kényelmesen f ellátunk az egész Tabán udvaraiba, sőt akárhány szobába is, a nyitott konyhaajtókon keresztül. Ott játssza le magát lábaink alatt egy külváros lakosságának egész házi élete. A gazda, ki pinczéjébe szállítja borát, a feleség, ki egyidőben főz és szoptat,  dévajkodó leányok, a pajkos gyerekek —
mindanynyian alája esnek a gellérthegyi sétáló ellenőrzésének.
Es mily tájkép terül elénk, ha még kétszáz lépést teszünk az uton fölfelé. Ott fekszik szemben a hosszan elnyújtott várhegy, szürke falaival, melyeket csak itt-ott szakít meg egy kidomborodó körönd vagy kiszögellő bástya. 

A királyi palota rézfödelü tornyairól szembántón verődnek vissza a napsugarak, és a becsukott zöld redők kétségtelenné teszik, hogy magas vendéghez nincs most szerencséje a fejedelmi palotának. Hátunk mögött a melancholikus külsejű Sashegy nyújtja ormát az égnek és távolabb a svábhegy lejtőin fehérlik nyárilak nyárilak mellett. Kétszáz lépést fölfelé — és előttünk fekszik egész terjedtségében a budai hegyvilág. Ki győzné megszámlálni és megnevezni az ormokat, melyek az egész háttért félkör alakjában ellepik? Ott tekintenek elő a zugliget ormai sűrűn beerdősült  lejtőikkel. Az a nagy fehér pont ott a távol völgyben a lipótmezei tébolyda, az a fasoroktól átszelt rét a Városmajor, ez a pázsitos térség a történelmi emlékűV érmező. Amott nagy füstfelleg gomolyodik ki mintegy a föld mélyéből — az a déli vaspályát jelöli, mely mély földvágásban kanyarodik ki a hegyek közt Fehérvár felé.] És lassanként fölérünk a Czitadella bástyáihoz. A mit a szem még csak sejtett alantabb, az egész mogragadó nagyszerűségében fekszik és terül el a mélységben. Ott emelkedik a túlsó Dunapart mentén egy rengeteg kőlabyrinth, szürke por és füstfellegbe burkolva, melyet a szél sem tép szét, vagy kerget el maga elől — ez a kőhalmaz Magyarország fővárosa. Lent a rakparton, mintha hangyagombolyag nyüzsögne, annyi ott az ide-oda mozgó és egymásba olvadó fekete pont — azok emberek. Föl a Gellért ormáig egy-egy gőzhajó éles sivításán kivül semmi tisztán kivehető zaj nem hallatszik, csak a tompa lárma árulja el a kétszázezer lélekkel biró nagy város pezsgő életét és örökös sürgés-forgását. A magasságból letekintve észrevehetőn csal a szem. A Károly-kaszárnya, a muzeum, a ferencziek temploma oly közel látszanak feküdni a Dunához, mintha csak egy ugrásnyira volnának tőle. És a háttér! Ott terült el a Rákos sikja, elején a kerepesi temetővel, mely nem engedi elfeledtetni az emberrel, hogy mindaz, a mi ott lent nyüzsög, küzd, előre tör, rombol, épit, agyarkodik, élvez, szeret és nyomorog — porból lett és porrá lesz. Hány generácziót láttál te már előteremni és elenyészni vén barátom Gellért, a ki tul fogod élni azt a világvárossá fejlődő és izmosodó kőlabyrinthot!
A szem távolabb tévedez, tul a városliget lombkoronáin, hol a messzeségben egy-egy torony elmosódott körvonásai rajzolják le magukat a kékes-szürke láthatáron. Jobbra a lejtőnek induló talajon egy csomó ház fehérlik elő— az Kőbánya, e napról napra fölviruló kereskedelmi és ipartelep. Amott a Dunához közelebb a soroksári torony teteje csillog elő a napsugarakban, és ott egész a láthatár végén déli irányban a ráczkevei torony körrajza mosódik el. Mily fejedelmi a Duna e magasságból tekintve. Széles ezüst szalagként kígyózik végig a tájképen, a meddig a szem láthat, itt szigeteket meghagyva, amott zátonyokat és homokpadokat tüntetve elő, könnyen és méltóságosan szállítva hátán a sebes gőzhajókat s a lassú talpakat. A Gellért déli oldalán szőlő szőlő mellott terül el egész Promontorig, (Budafok) melyet könnyen kivesz a szem.
A hosszú nézés és elmerengésbe beesteledik az idő csakhamar. A sötét és zajgó főváros háztömegei között kigyúl egy apró világitó pont — egy gázlámpa — és negyedóra múlva az egész Dunasoron s a belátható utczákon egy fényes gyöngysor kigyózik végig ölelkezve a lánczhidon át a'budai oldal világjaival. A főváros fölött lebegő gőz- és porgomoly barnapiros szint ölt a lámpák ezreitől, mint az a tüzes felleg, mely hajdanában vezércsillagul szolgált a menekülő zsidóknak. Lent a Gellért lejtőjén zene és dal szól — a budai bor ez este is megtette hatását.

Borostyány Nándor.  Vasárnapi ujság  1871 november 12