Forrás :KISS ESZTER 2016.11.14.
Vak kintornás egy tabáni ház udvarán, 1929
Fotó: FSZEK / hungaricana.hu
„Énnekem Pesten minden ház
Egy-egy koncertterem,
Hol összedobban annyi szív
Míg szól a hangszerem” – énekelte a verklis himnuszt Bilicsi Tivadar, majd a Budapest Bár.
A sípládások, kintornások és verklisek csaknem egy évszázadig hozzátartoztak Budapest utcaképéhez, a keréken guruló zenekar nótáira andalodtak szerelmes szakácsnék és költői hajlamú mesterlegények. Pedig volt benne valami, ami miatt már születése pillanatában eljárt felette az idő.
Temették is az 1860-as évektől az 1960-as évekig folyamatosan és nagyjából ekkor már valóban alig akadt belőle Pest utcáin.
Igaz, a macskakő is kikopott a kerekei alól.
De mi is az a kintorna, verkli vagy sípláda?
A három elnevezés nagyjából azonos hangszert takar. A láda rejti a varázslatot: az oldalon lévő kar tekerésével működésbe lépnek a benne lévő fújtatók, működni kezd egy kis fémszögecskékkel ellátott, forgó henger (ez a verkli) vagy lyukszalag (ez a kintorna), és utóbbiak közvetítésével szelepeken továbbítódik a levegő a síprendszerhez. A szögecske vagy lyuk elhelyezkedése dönti el, hogy melyik síp szólal meg, és mikor.
A végtelen hosszú vonót már a középkorban feltalálták, így született meg a világ legmenőbb hangszere
menőbb hangszere
A kintorna olasz eredetű szó, egykor a tekerőlantot hívták így, s mivel a zenegép is hasonló kurblival működik, a név ráragadt. A verkli német eredetű szó, a Monarchiában nevezték így az utcai zenegépeket. Állítólag „a verklit először Pákh Albert nevezte el tréfásan kintornának (szójátékos vonatkozással a ’kín’-ra), a verkli jó magyar neve pedig sípláda.”
Egy biztos: „Nem wurlitzer a verkli, / Ezt szívvel kell tekerni!”
Verklisek kiskátéja
Csakis vagyontalan és keresetképtelen, de erkölcsös egyén folyamodhatott évente megújítandó rendőrhatósági engedélyhez. „Kintorna, sípláda, citera és általában hangszerekkel udvarokon, utcákon, tereken, nyilvános helyeken kereseti célból való játszáshoz engedély szükséges.”
Hiába a rendőrhatósági engedély, ha a bérházba lépve ez volt olvasható: Tilos a házalás, a koldulás, a „sípládáni játszás” és a cselédeknek és a hordároknak a főlépcsőn való járás!
A háziúr tilalma azonban csak arra vonatkozott, aki el is tudja olvasni. A külvárosokban így ez nem lehetett akadály: „A külvárosi házalók, koldulok és sípládások nem tudnak olvasni s elárasztják udvarunkat” – hangzott a panasz 1888-ban a Budapesti Hirlapban.
Magára valamit is adó kintornás minél fényesebbre lakkozott, kerekeken mozgó, harmónium nagyságú muzsikáló szerkezetet tolt maga előtt sarokról sarokra. A nyakba akasztott, kisebb sípláda egyből rosszabb fényt vetett tulajdonosára.
A verklis kalap nélkül nem mehetett dolgozni. Legjobb volt, ha külön segéd kísérte, aki a műsor végén összekalapozta a koncertdíjat és felszedte az emeletről ledobott, papírba csomagolt filléreket. Így
„bár nincsen fixem énnekem, / A gázsi ölembe hull.”
Budapest és a kintornások
1874-ben Pesten négy, Budán két sípládás működött. Az 1860-1870-es években a bérházudvarokon kívül a vurstli, a Liget is a sípládások terepe volt. A befagyott Városligeti tavon korcsolyázó, rózsás arcú delnők és hajlongó dandyk a verkli zenéjére szálltak a jég hátán. De csak délelőtt, mert délután át kellett adniuk a helyet a fáklyafényben játszó katonai zenének.
Már a századfordulón arról cikkeztek a lapok, hogy a kintornások régi nótáikkal együtt kimentek a divatból, hiszen már az utcagyerekek is divatos operetteket fütyörésztek. Valóban, gyakori életpályamodellt ír le a tudósítás:
Verklibaleset
„Már a verkli is gázol. Az Akácfa utca 14. számú ház előtt szerdán egy ismeretlen kintornás elgázolta Schmidt Miklósné 94 éves asszonyt. A verklis elmenekült. Az életveszedelmesen megsebesült anyókát a Rókus Kórházba szállították.” Népszava, 1912.
Az első világháború, majd a gazdasági világválság miatt romló életviszonyoknak köszönhetően 1930-ban már 136 engedélyes kintornás működött Budapesten, sokszorosa a 60 évvel azelőttinek. Valószínűleg ez a visszaesés előtti utolsó boom lehetett, mert 1940-ben már csak huszonöt körülire tették a fővárosi verklisek számát. Végképp kiszorította őket a gramofon, a rádió és a mozi.
A második világháború alatt két légiriadó között az „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte, egy csillagos és forró május este…" meg a „Holnap, ki tudja, holnap ..." szólt néha még a verklikből a bérházak udvarán. Egyre jobban a város peremére szorultak, és leginkább villamosok végállomásán, nyáron a budai hegyek sétaútjain lehetett verklit látni, vagy búcsúkon és vásárokon.
Zongoraverklis 1960-ban.
Ezt a hangszert is tekerni kell, és ebben is előre fel vannak "szögezve a dallamok", de más elven működik: kis kalapácsok szólaltatják meg a hangot
Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10
Azt gondolhatnánk, 1948-ra végképp eltűnt ez a múltidéző, nosztalgikus polgári csökevény. De nem így történt. Csak a sípládás a „Tüzes vulkán a szád..." és az „Este fess a pesti nő ..." mellett a Marseillaise-t és az Internacionálét is kitekerte a ládájából.
„Nem való verklire, nem lehet profanizálni azt, ami, emberek millióit forralja, fűti, buzdítja, új és új harcokra, amely ima, induló, szózat és parancs” – kelt ki az ideológiailag fejletlen sípládás ellen a Népszava.
Állítólag 1958-ra Budapestnek már csak egyetlen engedélyes verklise maradt, akiről csak a pontos cím maradt meg (Vágó híd utca 47.), de a nevét nem írta le az újság. A hatvanas éveiben járó verklisre apja hagyta a kétkerekű zenélő dobozt.
Ő is haragudott – a gramofonra már nem, de a magnetofonra és a rádióra igen. „Ha rajtam múlna, bezárnám azt a gyárat, ahol a lemezeket csinálják. Egyik sem tesz jót a verklinek.
Konkurencia kérem, óriási konkurencia!”
Fotó: FORTEPAN
Éppen ezért „modern zenét” akart beletetetni. „Belerajzoltatom” – mondta. „Kispesten lakik az Arany János utcában egy ehhez értő ember, kottából rápontozza a nótát erre a fahengerre és én minden pont helyére beleütök egy szeget. Megy az könnyen kérem, csak azt nem tudom, hogy milyen dalokat válasszak.”
Apáról fiúra
A névtelen verklis-dinasztián kívül ismerünk egyet név szerint is. Az Isola vagy Izola Károlyok is egymás kezébe adták át a verkli tekerőjét. A Budapest Főváros Levéltárában található iratok szerint Izola Károly kintornást 1905 és 1914 között háromszor tartóztatták le becsületsértésért. Talán vitába keveredett a háziurakkal. Aztán 1978-ban is felbukkant egy Isola Károly: „Valamikor Budapest utcáit járta ez a több mint százéves verkli. Ma már csak külön kérésre ’lép fel’ vele Isola Károly. A filmgyár és a televízió veszi olykor igénybe, hogy a produkciókban visszacsalja a század eleji hangulatot.
”
Róla vagy egy másik névtelen verklisről szólt Szenes Iván „Az utolsó kintornás Pesten” című dala is, amelyből már több helyen idéztünk:
Az utolsó kintornást Pesten
csak nevettük nagyon sokan,
a szuperszónikus világnak
már egész más igénye van.
Mi bírálunk jelent és múltat,
és törünk az égbolt felé,
de nyáron, ha csillagok hullnak,
egy dal mégis mindenkié….”
Köszönet Mednyánszky Miklósnak.
Vajon létezik még Budapesten „Tilos a sípládáni játszás!” felirat? Küldj egy fotót róla!
Tábla egy pesti bérház udvarán háborús golyó nyommal
URBANISTA
A témában elmélyülni kívánóknak 2 régebbi bejegyzés:
1. Sípláda szól az udvaron.................
2. Tabán-pantheon: Calligaris Ferenc
És végül szóljon a tangókirály Kalmár Pál dala..........
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése