1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2014. november 13., csütörtök

KERTVENDÉGLŐK A HAJDANI BUDÁN


Nagy utazás, komoly kirándulás árán nagyszerű vendéglők várták a családokat a Zugligetben, Hűvösvölgyben vagy a Pálvölgyi barlangnál. De mi volt a házak között? Mi volt azokkal, akik nem akartak órákig kocsikázni egy korsó csapolt sörért és jóféle főtt-sült csülökért? Hova jártak a polgárok Budán, a lakásuk közelében nyáron – külső-belső felüdülésük érdekében?

A hajdani Budáról sokunknak az a képzete, hogy magja, a Tabán valójában mulatónegyed lehetett, telis-tele kocsmákkal, kisvendéglőkkel és romantikus sétálóutcákkal – amit átkos pénzemberek eltüntettek a nagyobb haszon reményében. Pedig inkább volt jobbára egészségtelen, egyszerű kis házakból álló falucska, meglehetősen egyszerű és szegény emberekkel.

 A hegy lábánál már nagyobb házak épültek polgári lakásokkal és lakókkal, akiknek „kerthelyiség-igényeit” a közeli vagy néhány utcával távolabbi vendéglők elégítették ki.
Most csak szemezgetünk Buda kertvendéglőiből, mert teljes képet adni szinte lehetetlen – külön könyvet is megérne ez a téma. A „hegyvidék”, azaz a környező hegyekre felkúszó városrészek sokat szerepeltek már cikkekben és egy remek albumot is összeállítottak a vendéglátásáról. Mi maradunk tehát lentebb, és felkeresünk olyan helyeket, amelyeket lehet, hogy sokan ismernek, de mégis keveset beszéltünk róluk.

A Tabánban

A domboldal talán mára legismertebb vendéglője volt Poldi bácsi Mélypincéje, ahol Krúdy Gyula is sokszor üldögélt a „családi” asztalnál. Egy másik tabáni vendéglősről viszont szinte sohasem beszélünk, pedig ő is sokszor felbukkant Krúdy regényeiben és novelláiban. Fridolin, az öreg pincér ugyanis hajdan vendéglős volt a Tabánban. A 610-es számú házban lévő saját vendéglője a hatalmas diófa alatti kerthelyiség és a rendkívül családias hangulat ellenére a kiegyezés után tönkrement, ezután a tulajdonosból alkalmazott lett – pincérként vállalt munkát, hogy eltarthassa a családját. Pedig Engelhardt Fridolin világot járt vendéglős, illetve útlevele szerint korcsmáros volt. Mestervizsgáját a Bodeni tótól 40 km-re, a Sváb Alpok csodálatos kisvárosában, Sigmaringenben tette le a 19. század közepén. A környék már akkoriban is jócskán kivette részét az idegenforgalomból, így vendéglői jó gyakorlóhelyet jelentettek Fridolin számára. A századforduló körül öreg pincérként sokszor találkozott vele Krúdy, aki fogékony volt régi történeteire, utazási élményeire és jó emberismeretére.
Engelhardt Fridolin tabáni vendéglős mesterlevele 1844-ből

A Tabánban volt a legnagyobb az „egy főre eső vendéglők” száma, sok jó hírű és jó étkű kertvendéglőben élvezhették az emberek a kellemes levegő és a kitűnő konyha áldásait. A Tabán vendéglátásáról szóló cikkek száma végtelen – és ami fontosabb, sok dokumentum és fotó is fennmaradt róluk. 

Ezért mi egy kicsit tovább megyünk Buda felfedezésére.

A Gellérthegyen

A Gellért-hegy tetejére kapaszkodva jutunk az óriási látványosságnak számító Gellérthegyi Kioszkhoz. A Citadella tövében, kb. a mai busz- és autóparkolók helyén állt az épület és hatalmas kerthelyisége. Mittl későbbi vendéglős még a harmincas években is úgy hirdette az üzletét, hogy „a legszebb kilátás nyílik Budapestre és környékére”. Ehhez természetesen elsőrendű magyar konyhát és naponta cigányzenét is garantált. A tűzoltóság krónikája szerint 1941. július 19-én tűzijáték-készítés közben az egyik petárda felrobbant, hatalmas tüzet okozva, amellyel nagyon sok tűzoltó küzdött, de a favázas vendéglőt (és az erdő jó részét) nem tudták megmenteni.



Képek a Gellérthagyi Kioszkról 1910 és 1920 körül

A Citadella túloldalán, kb. a mostani Szabadság szobor helyén terpeszkedett a Gellérthegyi Nagyvendéglő. Míg a kioszkot már a kezdetekben is főként a fővárosba látogató vendégek, vidékiek és külföldiek látogatták, a túloldali Nagyvendéglő a budai, lágymányosi polgárság kiránduló- és vacsorázóhelye lett.

Végül harmadikként a Gellért-hegy nyugati peremén volt-van a Búsuló Juhász vendéglő. A századfordulón Forst István tulajdonos nagyon büszke volt a zöld domboldalon épített házára, melynek kertjéből óriási panorámában gyönyörködhettek a vendégek – ellátni innen egészen Albertfalváig, és Kelenföld kiemelkedő pontjaiig. Ez a panoráma egyébként mai napig az étterem egyik büszkesége, bár a mai tulajdonosok csak 1937-ig vezetik vissza a „családfát”. Jellemző és sokatmondó Forst úr korabeli vendégcsalogatója:


A Búsuló Juhász képeslapja

„Kiváló hely majálisra. Remek kilátás!
Kirándulók, mulatságok részére ebédek és vacsorák rendezését elvállalom.
Jó cigány-zene! Tekepálya! Dréher sör! Jó borok!
Számos látogatást kér
FORST ISTVÁN
Vendéglős”

A Gellért-hegy korai vonzereje tehát vitathatatlan. Panorámás kirándulóhely – Budapest kellős közepén. Tömegek látogatták, pedig akkoriban nem busszal mentek fel a Citadellához, hanem gyalog. A félórai kemény séta az emelkedőn biztosan több frissen csapolt sör elfogyasztását ösztönözte… Sajnos manapság nagyon lebecsüljük a hegy adottságait, és teljes egészében átengedtük a turistáknak meg a népművészetinek
„Leszállva” a hegyről
A csodás panorámán kívül is van élet, sőt egy kertvendéglőt inkább kell a jó ételekért felkeresni, mint a látványért. Ilyen volt a Déli pályaudvar mellett ifj. Andorka János vendéglője is, aki eltökélte, hogy kitűnően szórakoztatja vendégeit nem csupán utazás előtt vagy után – hanem akár helyette is. A húszas évekbeli hirdetése így szólt:

„Gyönyörű szabad terrasz és vacsorázóhely
Új vezetés alatt megnyílt!
Szombaton és vasárnap nagy kacagó kabaré est
fővárosi művészek felléptével!
Naponta elsőrangú cigányzene. Szolíd polgári árak.


Déli Pályaudvar vendéglő

Lehet, hogy ez az, amit igazán visszasírunk a mai vendéglátási kavalkádban? Amikor horror árakon kínálnak a vendéglők olyan szakácskölteményeket, melyekhez hozzányúlni sem merünk, és a vegyes ízek utáni számla még vegyesebb érzelmeket kelt?!
Ha kicsit délebbre megyünk Lágymányos-Kelenföld felé, hajdan a város legszélén volt a Sósfürdő. (A helyén létesült Szent Imre Kórház ma már szinte Újbuda közepe…) Közelében, a Mohai úton legendás halászcsárda várta a vendégeket: a Fészek. Az 1890-es években id. Singhoffer Ágoston halászmester alapította, aki az egyik legnagyobb halkereskedő vállalkozást is vezette (utódai még az 1940-es években is a fő halasok voltak a Nagycsarnokban). A kereskedés egyre több időt igényelt, ezért vette át az éttermet Kelló Vilmos, büszkén – mindig hirdetve – vállalva elődjét és az általa kialakított szokások továbbvitelét. Természetesen a halak szállítója ezután is a Singhoffer cég maradt.
A Fészek egyik legendás tartozéka volt Tüttös, aki a zárás után „éjjeliőrként” működött, egyébként a vendégeknek hízelgett. A „Csárda kedvencze” egy francia buldog kutyus, aki a Kelló család ebédjénél külön széken ülhetett az asztal mellett.
Az élő halakat az udvarban – jól látható helyen – akváriumban tartották. A szakácsok a kiválasztott harcsából, pontyból főzték frissen a halászlét külön-külön bográcsban – hogy a vendégeknek mindig a megfelelőt tudják adni (ma sajnos a legjobb helyeken is úgy készítik a halászlét, hogy az alaplébe a melegítésnél harcsát, vagy pontyot dobnak). A tulajdonos szerint ez volt a „legszebb kirándulóhely”, és ezt a vendégek nagy része így érezhette, hiszen a nyolctagú cigányzenekar már akkor is hatalmasnak (és költségesnek!) minősült, ekkorát csak nagy forgalom mellett lehetett fenntartani.
Annak érzékeltetésére, hogy milyen volt egy „kisvendéglő – kis cigánnyal”, bemutatjuk Frey Lőrinc úr vendéglőkertjét is. A fenti Fészektől nem messze, a Budafoki úton volt a „Halász Fészek” vendéglő, de hiába vette kölcsön a híres helyiség nevét, Frey úr akkor sem tudott egy szál hegedűsön kívül több zenészt foglalkoztatni a környékbeli munkásemberek szórakoztatására.



A Fészek Halászcsárda zenekara. Képeslap, 1910 körül

Belső Buda

A „halászcsárda” sorozatot folytatva jutunk Buda egyik legforgalmasabb részére, a Margit körútra. A halevés teljesen természetes dolog lehetett, hiszen Budapest a Duna mellett fekszik, és a folyamban mindig rengeteg volt a hal. Nem is értem, mára hová lettek a jó halászcsárdák a fővárosból, mikor régen Óbudától Kispestig, Csepeltől Budafokig hemzsegtek a főtt és sült halakat kínáló vendéglők.
Visszatérve a csárdákhoz: Molnár János Kis Pipa vendéglője Buda közepén, a Margit körút 14. számú, az 1780-90-es években épült, földszintes házban nyílt meg. „Minden pénteken turóscsusza és halászlé” volt a fő vonzereje, illetve az, hogy „minden időben eleven hal kapható”. Természetesen akkor sem szusinak ették a pontyot és harcsát, hanem az akvárium tartalmazott mindig élő halakat, s ezekből főztek-sütöttek friss és finom ételeket.

A Kis Pipa vendéglő kerthelyisége. Képeslap, 1910 körül

Az étterem 1950-től a Paksi Halászati Szövetkezethez került és Paksi Halászcsárda néven működött – nagyon sikeresen! – a rendszerváltás utánig. Ma egy felújított, friss, modern és teljességgel jellegtelen étterem van a helyén.
Buda belső házai között egymást érték a remek kisvendéglők a Medve, a Kacsa utca környékén, illetve a Zsigmond utcánál a fürdők felé. A Lukács és a Császár kerthelyiségei nyáron rendre telve voltak – és nemcsak fürdővendégekkel, hanem a budai, sőt a pesti családokkal is, különösen vasárnapokon. A további kertvendéglők bemutatását azonban kissé el kell halasztanunk a helyhiány miatt…
12
BUDAPEST
2013 augusztus
A Fészek Halászcsárda zenekara. Képeslap, 1910 körül
A Kis Pipa vendéglő kerthelyisége. Képeslap, 1910 körül
A Fészek Halászcsárda tulajdonosa családjával.
Képeslap, 1910 körül

A budai kisvendéglők dalban elbeszélve…
A budai vendéglőkről sokféle dal született részben nosztalgiával, részben gún�nyal hangolva. Érdekes, hogy a korabeli szerzeményekből milyen vegyes képet kapunk a budai kertvendéglőkről. Manapság ami Budán van, az végtelenül előkelő, ebből eredően drága – különösen ha „turista-etető” a fő rendeltetése (a Várban és a külföldiek által látogatottabb helyeken). A múlt század elején sok kuplé és kabarédal vagy operettsláger szólt a budai kisvendéglőkről, néha úgy, mintha a spórolósok menedéke lenne.
Erbé Viktor egyik szerzeménye a „Vacsora a zöldben” címet viseli. A szövegét Balassi Emil írta, és Kökény Ilona művésznő adta elő a Modern Színpad Cabaretben. A kottát tartalmazó füzet előszavában Gábor Andor nagyon érdekesen ír a kabarédalok világáról, szerzőiről és költőiről – akik között a legnagyobbak is szerepeltek. Éppen Erbé Viktor is. Ez ugyanis Reinitz Béla álneve volt az 1920-as évek bécsi emigrációja idején. Kökény Ilona pedig (az 1910-es években Gábor Andor felesége) a női kabaré-humor legjobb képviselője volt, vicceivel, mimikájával nem csak megnevettette, de meg is hódította közönségét.

Vacsora a zöldben

Több ízben említett férjem szomorúan mondta,
Tönkre megyek kisangyalom miattad naponta,
Mert ámbár a szegénységtől direkt citerázunk,
Minden este drága pesti helyen vacsorázunk.
Erszényembe ez a dolog nagy lyukakat lő be,
Gyerünk édes egy budai olcsó vendéglőbe.
Zöld lomb tövén kicsi asztal, rózsafákon rózsák,
Rózsák mellett, mindamellett budai olcsóság.
Beültünk egy fiakkerbe, ami nem is drága,
Elmentünk hát egy budai kiskocsmába. Egy budai kicsi-kiskocsmába…
(És így tovább még néhány szakaszban…)

Szántó András írása

Forrás:budapestfolyóirat/archívum 2013
A képek forrása a szerző gyűjteménye

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése