Az utca
Hosszan nyúlt be az éjszakába,
Könnyű köd fedte az egészet,
Megremegtem, a mint nyugodtan,
Hidegen a szemembe nézett.
Némák, sötétek, mint az árnyak,
Oly ismerősek mind a házak...
- S verejték lep meg hirtelen :
Ezt a sok ködlő néma házat
Én egytől-egyig ismerem !
A hol csak jártam, éltem, sírtam
A világ négy tája alatt,
Hol megpihentem hébe-korba:
Valaki mind, mind összehordta
Egy utczába a házakat!
Lábam remeg, oly félve lépked,
Úgy csal, húz a sok ház-kisértet...
S befordultam, reszketve, fázva
Az éltem keskeny utczájába.
A házunk ! Rámtekint sötéten
A régi ház, a régi bolt;
Hajlott öreg tetó'-gerinczén
Fáradt madárként ül a hold.
Vadszó'ló's fal... Bősz fakerítés .. .
— Hányszor másztam meg mint gyerek,
Szemközt sárga csupasz falával
Az iskola reámered.
Hosszú sorban vállvetve állnak
Nagy vert-kapus, tisztes vén házak,
Árnyékuk elönt, eltemet;
Megyek, megyek, s kopog borongón
A régi gödrös kövezet.
Szellő kisér az utamon,
Sok ittfelejtett sóhajom,
S megyek tovább, tovább,
Boltos árkádok éjjelében
Ó bronz-kutak tűnnek elébem,
S termés-kő paloták.
Sugár gót tornyok törnek égnek,
A ködben sápadt lángok égnek,
űrt álló szobrok, alabárddal
Dobják árnyuk az utczán által.
S mig gyászban áll a tornyok orma,
Könnyezve sír sok kó'csatorna,
S riadt szívként dobog a lábam
A könnyek keskeny utczájában.
Az utcza szűkül. Sűrűn állnak
Apró, gyanús, lesülyedt házak,
Az ajtó félig zárva,
A homlokukon egy-egy vércsepp,
Vörösfényű, reszkető mécsek,
S állnak az éjben, várva...
Lehajtott fővel, sírva jártam
A vágyak bűnös utczájában,
A lelkemet száz emlék űzte ;
Kávéházak opálos füstje,
Az undor, mit szivemben hordok,
Fojtott, tört zongora-akkordok .. .
És folzokogtam, mélyen, bátran,
Holt ifjúságom utczájában.
S az utcza tart még egyre, egyre...
Állok, könnyem pereg.
Fáradt vagyok, fázom, sötét van .. .
— Én tovább nem megyek!
Leültem ott egy szeglet-kőre,
Esett a köd fedetlen főmre,
Komor házak sötéten álltak,
S a keskeny, néma utcza vége
Mint egy magános jaj kiáltás,
Úgy fúródott bele az éjbe.
Nehéz jajok szálltak a ködben,
Patakban folyt sok régi könnyem
Az utczán végig, merre jártam,
S fejem kezembe hajtva mélyen,
Sírtam egy hosszú, hosszú éjen
A jaj kiáltás utczájában.
Hajnallott már. Az utczát távol
Fedte könnyű rózsa-szín fátyol,
Nagy, ismeretlen házak álltak
Hideg fényén a napvilágnak.
Valaki jött, s kérdeztem fázva:
«Mi van még itt ? Mi van még hátra?*
Rám nézett furcsán, vállat vonva :
«Pár kávéház, pár kórház, kocsma,
Üres telkek, kis házak gyéren,
S a temető a város-végen ...»
Nagy Zoltán
Vasárnapi Újság 1909
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése