HAGYJÁTOK AZ A KRÚDY ASZTAL....

„Hagyjátok, az a Krudy-asztal..."

szöveg: Zeke Gyula FOTÓ Sebestyén László

Most, hogy e sorozat utolsó darabját vetem a gépembe, szerencsésnek mondhatom magamat. A Mélypince megmaradt vendégkönyve kapcsán írott cikkem (,.E könyv, ha majdan nem leszek többé...", 2(X)6. április, .33-35. p.) után ma másodszor kerülök a Krúdy-legendárium személyes közelébe. Sőt, ezúttal - bő hét évtized távolából már —, gazdagíthatom is azt. Olyan történetet tárhatok az olvasó elé. amely jól tűri ugyan a nyomdafestéket, de még nem látta azt.

Nem. mert akitől tudom, nincsen már az élők sorában, és amíg itt volt. addig sem írt.

Mással volt elfoglalva.

Pincérkedett, ivott, mesélt és káromkodott. Ivott kora ifjúságától kezdve és csábításban gazdag élete évtizedei alatt, ivott a pincében és a padláson, a raktárban és a pult mögött, a konyhában és az előszobában, ivott munkaidő alatt és munkaidő után, valamint ivott mindvégig a kényszer-nyugdíjaztatását követő években. Mindent ivott, ám alapvetően konyakot, napi egy literecskél. olcsó, kannás konyakot, melyből élete során számításaim szerint közel 153 hektolitert fogyasztott el.

Sosem volt részeg, csak egvre derűsebb ízekkel mesélte a történeteit, amelyek a megismerkedésünket követő fél év múltán kezdtek elrendeződni az ornamentikus ismétlődés anekdotikus hajlamú embereknél oly ismerős köreibe. Hatvan éves volt csupán, amikor az utolsó három napon már a konyak sem esett neki igazán jól. amikor azonban kamaszosan nevetve mondta még a telefonba, hogy nincsen jól. de egy nappal sem óhajt tovább élni, mint amennyi időt az ő ura és teremtője kiszabott neki.

Azt sem mondhatom, hogy rám bízta volna a történeteit, tudta persze, hogy írok, és semmi kifogása nem volt ellene, hogy bármit megírjak róla, tőle, amit akarok. de nem azért mesélte azokat, hogy meg legyenek írva, csak azért, mert kedve volt elmesélni őket. és mert nem volt a szótlan vedelés híve. Csillogott a szeme a vastag szemüvege alatt, húsos száján sűrű, fészekszerű bajusz ült, taxival járt a borozóba. Egyszer nem jött a taxi, amit elmenőben hívtunk, jó, mondta, akkor menjünk vissza, és visszaindultunk a borozóba, de térdre esett a kőküszöbön, mert súlyemelő is volt fiatal korában. és fel tudott emelni százhetven kilót. ám a saját százhúsz kilóját már nem tudta felemelni, ott térdelt a Grinzingi küszöbén, semmi baja, mondta, csak nem tud fölállni. Fölemeltem hál fiatal erőmmel, és konyakoztunk még vagy három órán ál, hogy a napunk a lakásában fejeződjék be, ahol a felesége rántottával segítette a gyomromban a további konyakok elhelyezkedését. Ő persze nem evett.

Nemesi származására büszke csikágói proli volt, kutyabőrös proli vagyok, szokta volt mondogatni, a szocialista párthoz húzott, mindenki húz valahová, mondogatta, szerette Gyurcsányt, na, most le vannak szarva odaát, mondta többször, szabadidejében olykor zsidózott kicsit. Az ars poeticáját édesanyjától örökölte, fiam, mondta neki az édesanyja, sose bántsad a fajtádat, sose csald meg azokat, akikkel egy vérhői való vagy.

Könnyű dolga volt tehát a barátomnak az életben, s nem csupán azért, mert a mai idők bonyolult társadalmában előítéletek nélkül a cselekvés puszta lehelőségéig sem jutnánk el, de azért is, mert a vendégei és a kollégái, egyszóval az emberek között valóban nem sok kutyabőrös prolira akadhatott. Mesélhetnék még róla, azt hiszem, nem unnák, de nem tehetem, mert az egyik történetét akarom elmondani itt, amelyet rám hagyott, s amelyet bizonyára odaát is szívesen mesélget, ha van konyak, s ha van kinek.

No. szóval a barátom a csábításban gazdag pincér-élete során — mert nem csupán az alkoholnak, de a bolyhos torkolatnak is őrült rabja volt. on enáré bájjal —, a hatvanas években dolgozott a Kéhliben is, amelyet s amelynek a közvetlen környékét a jelek szerint köztünk maradt erejével éppen Krúdy mentette meg a pusztulástól. (Figyelmükbe ajánlom ez ügyben lapunk második folyamának egyik utolsó írását. Kiss Károly, az akkori Budapest főszerkesztő-helyettese számol be benne — A Krúdy-ház, ~1988, június, 32-35. p. — éveken át tartó erőfeszítéseiről, melyek eredményeként az egykori Óbudát letaroló panel-gleccser megállt a Templom utca előtt, és nem csupán megmaradt, de mára a szerves használatban meg is szépüli a 18-19. századi múlt e kis emlékmű-negyede.)

Igaz, Krúdy csak élete utolsó három évét élte ill
— s azl is csak kényszerből, mert a margitszigeti épületéből, tartozásait megelégelve, 1930-ban kiebrudalta a bérbeadó, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa —, azért ez az idő elég voll arra, hogy ne csak a szemközti Korona kávéház, de az igen közeli Kéhli törzsvendége is legyen. Becses ezért az a ma is látható emléktábla, amelyet Krúdy barátai alig két hónappal az ősz óriás halála után helyeztek a belső traktus falára, a Máraii által a Szindbád hazamegy-ben megírt legszűkebb társaság (egyik) törzsasztala fölé.

A Kéhliben pincérkedett tehát a barátom a hatvanas évek első felében, nyilván nem egy olyan vendéget kiszolgálva, akik már ama három évben is látogatták a legendája születését élő helyet. A történet pedig—mellyel e legendáriumot gazdagíthatom —, a következő:

Volt egy asztal a kerthelyiségben. amely fölött akkor még csak az ég és a gesztenyefák magasodtak, egy bádogasztal. Abban különbözött a kerthelyiség többi fémvázas, bádogborítású asztalától. hogy púpos volt, szinte domború, mesélte kél konyak közt a barátom. Hagyjátok, mondta mindig a főnök terítéskor, az a Krúdy-asztal — mesélte. Hagyták tehát, és félreemelték a sarokba. mert a főnök szava követendő volt, ha szenl nem is. Hagyták, de nem ériették a dolgot, mert a tábla bent volt. ott ült az író úr, miféle Krúdy-asztal akkor ez?

így teltek az évek, a hatvanas évek. A pincér persze — miként sehol és semmi időben -, a Kéhliben sem voll az a fajta. amely sokáig tűrhette volna, hogy a kíváncsisága kielégítetlen maradjon. Kijött tehát a nap — magam sajnos nem lehettem jelen, mert általános iskolai tanulmányaimmal voltam elfoglalva —. amikor a barátom és a pincértársai lebontották azt a bádogot, mert kíváncsiak voltak, mitől púpos. Csalódtak valamelyest, mert Krúdy ide, vagy oda, iljúkori olvasmányaik alapján titkon afféle kincsre számítottak, háború előtti pengőkötegekre legalábbis.

Am mást talállak. Ujságkivágatokat, meglehetősen sokat, fóliába csomagolva. És amint nézegették azokat a gondosan kivágod, olykor össze is hajlott lapokat, hamar látták, hogy valamennyi cikk Krúdy Gyuláról szól. A kérdéseket, amelyek most Önökben motoszkálnak — Mi lett az anyaggal?. Ki gyűjthette és rejthette oda?, Miért, mikor?, stb. —, magam is föltettem a barátomnak, de eredmény nélkül. A történet a számára itt ért véget, többre, másra már nem emlékezett.

Az asztalon a halála utáni kedden — mert keddenként jövünk össze egy csikágói vendéglőben idős, nála sokkal idősebb pincér barátaimmal —. egy pohár konyak állt.