Márai Sándor
Pesti Hírlap 1940 febtuár 3
Időközben (részlet)
KRÚDY HÁZA
Hótól, fagytól és napfénytől szikrázó januári délben Krúdy háza előtt állok meg, Ó-Budán, a Templom-utcában. Toprongyos, földszintes ház, a kaputól jobbra és balra egy-egy pár ablak.
A baloldali ablakok mögött a szoba, ahol Krúdy, gyertyafény mellett, meghalt.
Ez a valóság, gondolom. Ez az író megvalósította azt, amire író egyáltalán vállalkozhat: saját, külön világot teremtett, külön nyelvjárással, éghajlattal, erkölccsel, mondával és vadállatokkal, — megalkotta a semmiből az újat. A legnemesebb, legnagyobb író volt, kortársaim között ő az, akit legtudatosabban tisztelek. Világi sorsa természetesen reménytelen volt. E viskóban halt meg, gyertyafény mellett, mint egy cimbalmos, vagy kiöregedett zsoké
.
Ez rendben is van igy: hol is haljon meg egy magyar író? Palotájában, a Fabourg St. Germain egyik mellékutcájában, hercegnők és lakájok karjai között, mig a kapu előtt Rolls Royce várja? . . . Ostobaság. Igazi író ide kell, hogy jusson, valahová, Ó-Budára, vagy hasonló városszéli magányba, viskóba, ahol végül lehajtja boros és fáradt fejét. Ne magyarázzák, hogy mulatozásra, vagy kártyajátékra többet költött, mint egy bankigazgató, s lakhatott volna a Rózsadombon is, villában, ha akar!
Először is, a gyakorlatban, nem lakhatott volna ott, mert az a tiszta és nemes zene, ami titka és művészete volt, nem kellett igazán az embereknek. Mindig csak a középszerű kell, a hazug, az, ami e tiszta művészet igényével jelentkezik, s aminek hallatára az olvasó fel-fel- kiált: „Beavatott vagyok!...“ Krúdy nem „avatott be“ senkit világa titkaiba. Fütyült az olvasóra, a világra. Ezzel a tiszta szándékkal csak ide lehet jutni végül, egy földszintes házba, Ó-Budára. Ez minden, amit elérhetünk.
Ez a valóság.
Pesti Hírlap 1940 febtuár 3
Időközben (részlet)
KRÚDY HÁZA
Hótól, fagytól és napfénytől szikrázó januári délben Krúdy háza előtt állok meg, Ó-Budán, a Templom-utcában. Toprongyos, földszintes ház, a kaputól jobbra és balra egy-egy pár ablak.
A baloldali ablakok mögött a szoba, ahol Krúdy, gyertyafény mellett, meghalt.
Ez a valóság, gondolom. Ez az író megvalósította azt, amire író egyáltalán vállalkozhat: saját, külön világot teremtett, külön nyelvjárással, éghajlattal, erkölccsel, mondával és vadállatokkal, — megalkotta a semmiből az újat. A legnemesebb, legnagyobb író volt, kortársaim között ő az, akit legtudatosabban tisztelek. Világi sorsa természetesen reménytelen volt. E viskóban halt meg, gyertyafény mellett, mint egy cimbalmos, vagy kiöregedett zsoké
.
Ez rendben is van igy: hol is haljon meg egy magyar író? Palotájában, a Fabourg St. Germain egyik mellékutcájában, hercegnők és lakájok karjai között, mig a kapu előtt Rolls Royce várja? . . . Ostobaság. Igazi író ide kell, hogy jusson, valahová, Ó-Budára, vagy hasonló városszéli magányba, viskóba, ahol végül lehajtja boros és fáradt fejét. Ne magyarázzák, hogy mulatozásra, vagy kártyajátékra többet költött, mint egy bankigazgató, s lakhatott volna a Rózsadombon is, villában, ha akar!
Először is, a gyakorlatban, nem lakhatott volna ott, mert az a tiszta és nemes zene, ami titka és művészete volt, nem kellett igazán az embereknek. Mindig csak a középszerű kell, a hazug, az, ami e tiszta művészet igényével jelentkezik, s aminek hallatára az olvasó fel-fel- kiált: „Beavatott vagyok!...“ Krúdy nem „avatott be“ senkit világa titkaiba. Fütyült az olvasóra, a világra. Ezzel a tiszta szándékkal csak ide lehet jutni végül, egy földszintes házba, Ó-Budára. Ez minden, amit elérhetünk.
Ez a valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése