FESTVE és FOTÓZVA: KÖR utca

 

KANDÚR GY. :SZINDBÁD DICSTELEN FELTÁMADÁSA(Krúdy persziflázs)

 2012. május 3., csütörtök

KANDÚR GY. :SZINDBÁD DICSTELEN FELTÁMADÁSA(Krúdy persziflázs)

„Hagyjatok már békében nyugodni!” - horkant föl mérgében Szindbád, amikor hetvenévnyi viszonylagos csönd után valami berregő, bűzös őshüllő vasfoga fúródott a bordái közé. „Hagyjatok már végre!” - mondta, és a napvilágra kerülve kiköpött egy falat büdös, agyagos-olajos földet a szájából. „Írók, dögöljetek meg, ne engem szekáljatok folyton! Miért nem találtok más áldozatot?! Elegem van már abból, hogy újra meg újra feltámasztotok örök álmomból, és mindig új kalandokba rángattok. Nekem is jogom van a halálhoz és a végső megsemmisüléshez...” - morgolódott tovább az újonnan életre keltett Szindbád, és körülnézett legújabb feltámadásának helyszínén.

Hatalmas, mély gödörben volt, s a sárga, kerekes alkotmány újabb rohamra indult ellene rémisztő méretű alsó fogsorával. Szindbád zörrenő csontokkal felpattant, nem óhajtotta még egyszer megtapasztalni, milyen érzés, amikor megéledő porhüvelyébe belekóstol egy vérengző óriás. Menekülőre fogta a dolgot, de csak cuppogott a sár a lába alatt, mintha mocsárban próbálna előrejutni. Körbepillantott, mindenfelé magas földfalak határolták a négyszögletű gödröt. A magasból sötéten pislogó házablakok néztek szánakozóan felé, s mintha azt mondták volna: „Ki vagy te, szerencsétlen? Mit keresel abban a gödörben, és egyáltalán, hogy nézel ki?! Lötyög rajtad minden: pantalló, mellény, kabát, csak hálni jár beléd a lélek. Csoda, hogy csontujjaid közül ki nem ejted rézzel kivert sétabotodat...” Szindbád ekkor a gonoszul duruzsoló ablakoknál egy kicsit följebb emelte tekintetét, és megpillantott egy templom-tornyot. „Az Újlaki... - ismerte föl rögtön. - Ezer torony közül is megismerném, pedig csak egy átlagos barokk templomtorony. A felvidéki pohos tornyok hangulatosabbak, a hagyma-kupolásak érdekesebbek, a csehországiak karcsúak és talán szebbek is, de nekem ez a legkedvesebb... Óbudán vagyok” - állapította meg, majd keze fejével elmorzsolta a feltámadás utáni első könnyét. Még jó, hogy nem látta senki, csak az egyszerű csigadíszek alól vakon figyelő ablakok.

Ekkor hirtelen lepillantott a bal mellére, mert bevillant neki egy rossz emlék. Az őt újonnan életre keltő író, akit nem ismert, csekély idő alatt derekas munkát végzett: már nem csak a nedves földből kifordított csontjait fedte a gúnya. Lassacskán emberformát öltött: került rá hús, bőr, minden, ami kell. De nem azért nézett le a bal mellére, hogy megfigyelje, hogyan alakul át csontvázból élővé - többször volt már alkalma erre -, hanem hogy megnézze, piros-e a fehér ing a szíve fölött. Az ing először is nem fehér volt, hanem földszürke - a túlvilágon nem működik mosoda -, a szíve fölött pedig nem volt piros folt. Mélybarna viszont igen. Szindbádnak - miközben a gödör egyik oldalánál megpillantott egy fölállított létrát, s elindult feléje, sarat dagasztva ódivatú, kecsegeorrú cipőjében - az villant be az előbb, hogy milyen dicstelen is volt a halála. Leszúrták, mint egy disznót a Kerékhez címzett vendéglőben. Akkor is, mint mindig, maradéktalanul teljesíteni óhajtotta a hölgyek iránti kötelességét: egy durva fráter által molesztált nőcskét igyekezett határozott és gavalléros fellépéssel megvédeni. De tévedett. A szalagos cipellőjű nőcske - Szindbád csak erre emlékezett a toalettjéből, hiába, mindig is a lábak megszállottja volt - megadóan tűrte a durva fickó ökölcsapásait a falra akasztott kocsikerék alatt, majd odakünn, a kerthelyiségben, a kék-fehér kockás abrosszal letakart asztalok között, ahová a fickó a hajánál fogva kihúzta, s ahová Szindbád utánuk ment. Csak későn derült ki számára, hogy ezek voltaképpen szerelmesek, és a gyűlölet és szeretet között hányódnak érzelmeik, mint a tajtékos tenger. Amikor Szindbád megpróbálta lefogni az otromba férfiú újabb csapásra emelt öklét, a szőrös, vastag nyakú ember úgy fordult meg, mint a hajóvitorla, mikor hirtelen megváltozik a szélirány, s a düh, amely a keblét dagasztotta, most a kéretlen úriember ellen fordult, s ugyanazzal a lendülettel Szindbád jobb szeme alá vitte be az ütést. Szindbád ezt az öklöt látta utoljára életében, mert rögtön utána hűs penge siklott bordái közé, örökre megszüntetve beteg szíve szenvedését. Kandúr Gyula, Szindbád akkori életre álmodója többször föltámasztotta már a családi kriptából a hajóst, de erről a Kerék-béli afférról nem tudott, mert hősénél valamivel korábban ő is jobblétre szenderült. Az ő jóvoltából volt már Szindbád fagyöngy egy apáca rózsafüzérében, ólomkatona egy falusi kúria félhomályos padlásán, valamint csontszínű kontyfésű egy lotyó vörös hajában. No, és ne feledkezzünk meg a hagyományos szerepekről sem, amelyeket Kandúr a halottaiból életre keltett Szindbádra néhanap kiosztott: kósza kísértethajósként nők éji álmát zavarta meg, víg széllel szelte a habokat ábrándos szívük bíborfeketén csillogó vértengerében, faggatta őket életükről, és susogott fülükbe mindenféle szerelmetes hazugságokat.

Szindbád odaért a létrához, és lassan mászni kezdett fölfelé. A tákolmány nyikorgott, meg-meghajlott Szindbád súlya alatt, és a hajós már-már azt hitte, összeroppan alatta, s vissza-zuhan. A hevenyészve ácsolt létra szálkás volt, egy szálka bele is fúródott a jobb hüvelykujja körme alá, a tenyerét pedig felsértette egy szög kiálló vége.

Amikor meghalt, a lelke komótosan kisuppant csodálkozásra nyílott száján, s ott lebegett a holtteste fölött, mint egy körülbelül öt liter űrtartalmú, amőbaszerűen mozgó, áttetsző plazmaburok. Azonnal hívták a lelkét a túlvilágról, hogy térjen meg örök honába, de az még ragaszkodott a porhüvelyhez, mint hű kutya a gazdájához, s néhány méter magasból elkísérte az élettelen testet - ha nem is végső, de sok évtizedes - nyughelyére, egy pár utcával arrébb álló roskatag vén ház udvarán tátongó gödörbe. A gyilkos meg egy markos fuvaros az éjszakai utcán csak a gázlámpák sárga fénykörét meg néhány öntudatlan részeget kerülgetett a halott Szindbáddal. A tüskebokrokkal és gazakkal, főleg disznóparéjjal dúsan benőtt udvaron ottho-nosan és céltudatosan mozogtak, és úgy dobták bele Szindbádot az üregbe, mint egy sózsákot.

Szindbád most egy utcán találta magát, melyen távolabb a templom magasodott. Ismét lenézett öltözékére, és meglepetten tapasztalta, hogy írója valószínűleg nem akarja lehetetlen helyzetbe hozni, s a régi vérfoltot a mellén egészen elhalványította. Egy félig megszáradt, világosbarna göröngy azonban még ott virított cipője orrán. Szindbád könnyed mozdulattal lerúgta, mint amikor egy bogarat rúgunk le a lábbelinkről, vagy mint ahogy a halált rúgja el magától valaki, akinek megadatik a feltámadás kegye.

Peckes léptekkel megindult az Isten háza irányába, mélyen teleszívta a tüdejét, s kiéhezve, felszabadultan, vizsla tekintettel kutatni kezdte a nőket az utcán - tizenkettőtől százéves korig. A háromnegyed évszázadnyi halál úgy elszállt, mint egy pillanat, és Szindbád ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. De alig telt el néhány perc, elvesztette magabiztosságát. A szembe-jövők összenevettek, vagy a markukba kacagtak, amikor ránéztek, mások meg csak moso-lyogtak. Amikor egy cukrászat elé ért, a kirakatüvegben a dobostorták és rigójancsik mellett lopva megvizsgálta magát, és rájött, mi lehet a baj: gúnyája reménytelenül divatjamúlt - már akkor az volt, amikor meghalt; ráadásul szalonkabátját kihízta a zsíros-agyagos földben, harmonikanadrágja pedig... hát, az sem volt épp a legújabb módi szerint való... Kísértetiesen fehér keménygallérja pedig csak kiemelte, hogy ábrázata milyen gondozatlan és borostás - nem épp a hódítani készülő, életművész gigerlié. A jobb szeme alatt sárfolt éktelenkedett: biztosan a könnyel együtt maszatolta el. „Ha megberetváltatnám magam, tíz évet fiatalodnék” - tűnődött. Körülnézett, néhány házzal odébb víz tört elő az útburkolat alól, mint egy kis szökőkút. Odasietett, gyorsan megmosta képét, s a zsebéből előhúzott fehér kendővel meg-törül¬között. Frissítő élmény volt az évtizedekig tartó, bogarakkal és kukacokkal teli, állandóan nyirkos föld után. De hiába érezte jobban magát, a nők, akiket sétálni látott, csak nem bírták felvidítani. Akárha bordélyokból özönlöttek volna ki az utcára. Szindbád a hosszú selyem-szoknyák alól elővillanó hófehér bokák rabja és csodálója volt egykoron, fátylakhoz és csipke-fodrokhoz, virágos-szalagos kalapokhoz szokott, ezek a céda nőszemélyek viszont majdnem az ülepükig érő, apró, feszes szoknyákban parádéztak. Lábukon, amely lábfejüktől a comb-tövükig pőre volt, nem viseltek harisnyát sem, cipőjük pedig valami egészen idomtalan jószág: leginkább a görög színészek koturnuszára emlékeztetett. Ezen egyensúlyoztak olyan ügyetlenül, hogy Szindbád azt hitte, menten orra buknak. A nyakukban és a karjukon finom ékszerek helyett ócska bizsuk, bőrszíjak, sokak orra tövében apró fémgomb, szemöldökükben, fülükben fényes, szögféle vasak, karikák, mint ahogy annak idején otthon, Szindbádék vidéki házánál karika volt a disznók orrában. Mintha valaki egy szerszámosdobozba nyomta volna a képüket. Felsőtestükön ócska anyagból rikító színű, testhezálló trikó, még a mellük bimbaja is kidomborodott. Apró szoknyájuk vagy ócska, kifakult indigókék cájgféle nadrágjuk és a trikó között kilátszott sápadt hasuk, s némelyek még a köldökükben is csillogó karikát hordtak. Az egyébként karcsú leányzók közszemlére tették hájas derekukat, azt a testrészüket, amelyet a leg¬inkább el kellett volna takarniuk. A kövér középkorúak pedig, de még az idősek is sztreccs-nadrágjukkal hívták fel Szindbád figyelmét, hogy micsoda idomtalan és vastag a lábuk, milyen terebélyes a hasuk.

Szindbád menekülőre fogta a dolgot. Riadtan betért egy fodrászatba, és lehuppant az első üres forgószékbe, az ablak mellett. Csak nézett ki a kirakatüvegen elkerekedett szemmel, a hajlakkos flakonok és zselés tubusok között, és ámult.

- Uram, mit parancsol? - zökkentette ki borús gondolataiból egy unott női hang.

- Beretválást kérek és egy hamvvedret, ha meg nem sértem. Meg egy jó szivart, ha volna - mondta Szindbád, és előre örült, hogy egy kicsit megpihenhet, s miközben óvatos, hozzáértő kezek megfiatalítják, ő füstfelhőket eregetve megnyugszik, s elfeledi a nap izgalmait.

- Egyikkel sem szolgálhatok, uram - jött a válasz. - Mi csak hajszobrászok vagyunk, nem borotválunk. Csak a belvárosban borotválnak még néhány helyen. A dohányzás pedig szigorúan tilos.

Szindbád csak most nézett föl a nő gidres-gödrös arcába, és csodálkozást, megvetést és csipetnyi gúnyt látott rajta. Aztán följebb vándorolt a tekintete: a fodrásznő hajzata olyan volt, mintha egy iménti kiadós civakodás során módszeresen megtépték volna, s elfelejtette volna rendbe hozni. Ráadásul a szénfekete hajban itt-ott sötétvörös meg narancssárga tincsek ék¬te-lenkedtek. - Hát, akkor csókolom a kacsóját, kisasszony... - mondta elhaló hangon, föl¬tápász-kodott, sétabotjával megbillentette puha mohazöld kalapját, amely egy erdei tölgy északi oldalán teljesen terepszínű lett volna, megbotlott a küszöbben, majd - mint ha mi sem történt volna - erőltetett nyugalommal kilépett a helyiségből.

- Hát, ezt jól kifundáltad, te... te galád! - szidta az írót. - Ide hoztál ebbe az ellenséges világba!

Bizonytalanul folytatta útját, nem tudta, mi okozhatna örömet neki. Neki, aki annak idején úgy szerette az életet, hogy pisiltek utána a nők, álmodtak róla teliholdas éjszakákon, és ő volt minden vágyuk beteljesülése.

Ahogy kilépett az utcára, nagyot kordult a gyomra. Jellemző, hogy épp az evésre nem gondolt, hiszen mindig a nők voltak az elsők, minden csak utánuk következett. Az evés-ivás mindig meg¬nyugtatta, a nők aljasságait, kicsinyességét, kis trükkjeit hamar elfeledte a tabáni kiskocs-mák mélyén, az egyszemélyes mámor gőzében. S mintha a világ megszánta volna, pár lépés után jobbra pillantva takarosan megterített asztalokon, derekasan megrakott tányérokon, boroskancsókon, poharakon akadt meg a szeme. Hirtelen úgy összefutott a nyál a szájában, hogy meg sem nézte, mi a neve a vendéglőnek.

Jókora, hodályszerű terembe nyitott be, amelyben nagyon sok asztal volt, nagy zsivaj és sok vidám ember. Szindbádnak jó érzéke volt a helykiválasztáshoz, tüstént kinézett magának egy csinos kis sarokasztalt, ahonnan beláthatja az egész helyiséget, és amely egyszersmind az ajtóhoz is eléggé közel esik. Mindig is két én lakozott benne: az egyik állandóan maradni szeretett volna, kényelmesen elernyedni, a másik - az éberen figyelő - szüntelenül menekülni. De még letelepedni sem volt ideje, egy izzadságszagú pincér máris ott termett előtte.

- Jó napot kívánok, uram. Foglaltatott asztalt?

- Nem foglaltattam, csak bátorkodtam betérni.

- Akkor szíveskedjék oda fáradni - utasította a pincér, az étterem közepe felé, egy hosszú asztalra mutatva -, ez itt sajnos foglalt.

Szindbádnak szerencséje volt: a széke mellett valami oszlop vagy kürtő magasodott, annak nekitámaszthatta rókafej végű sétabotját, kalapját ösztönösen a széke alá tette, mint az igazi gavallérok, nem csekély feltűnést keltve. Már amikor a pincér megakadályozta a rokonszenves asztal elfoglalásában, azon volt, hogy távozik, de aztán belátta, hogy nincs sok ideje, nem válogathat kedvére. A büdös pincér elmagyarázta, hogy a svédasztalról annyit szed, amennyit akar, és folyó borból annyit iszik, amennyit akar. Csak a külön palack borért kell fizetnie. Szindbád örömmel állapította meg, hogy a megvalósult kommunizmus világába csöppent. Viszont úgy tapasztalta - ahogy körbepillantott asztaltársain -, hogy a nők még nem közösek, amit nem is bánt különösebben, az osztozás sosem volt kenyere. De most egyelőre nem a nők érdekelték, hanem az evés. Ötféle leves közül választhatott. A hideg sárgabarack krémlevesen kívül mindet végigkóstolta, a magyaros gombalevest, a marhahúslevest, az újházi tyúkhús-levest meg a tárkonyos vadragu levest is. Azt se bánta volna, ha jóllakik velük. A hideg anya-föld után jólesett a sok finom, forró lé. Most érezte csak, mennyire átfázott odalent. Mielőtt hozzálátott volna a marhahúsleveshez, benyúlt kabátja belső zsebébe, és előszedett egy csontszáraz, megbarnult cseresznyepaprikát. Látott macskapöcsöt is a svédasztalon, de ahhoz nem volt bizodalma. Nadrágja zsebéből elővette bugylibicskáját, és szertartásosan három karikát vágott a levesbe, majd szórt beléje valamennyi magot is. Kanalával gondosan elke-vergette. A többi levessel ugyanezt tette, bár tisztában volt vele, hogy a csípősség csökkenti a szelídebb ízek orgiáját. De Szindbádnak most minden oka megvolt, hogy az erős ingereket kívánja.

Nem telt el a levesekkel, a cseresznyepaprika inkább szította étvágyát. A svédasztalon többek közt grillhúsokat látott, harcsát fokhagymás pácban, borsikafüves csirkemellet, csípős sertés szűzérmét, egyebeket, de neki inkább a készételek tartották pezsgésben a gyomornedveit. Amikor éppen a burgundimártásos tűzdelt őzgerinccel teli serpenyő elé lépett, kis híján elejtette a tányérját. A férfiú, aki előtte állt, hátulról megtévesztésig hasonlított régen elhalt apjára. Szindbád mindig a lelke mélyéig megrendült, ha olyan embert pillantott meg, aki nagyon hasonlított egy szeretett lényre. Ahogy nézte az ősz tarkót, eszébe jutott, hogy apja halála után három évig minden áldott éjjel nemzőjével álmodott: eleinte halálos beteg állapo¬tá-ban látta viszont, majd az öreg egyre egészségesebb lett, s amikor teljesen meggyógyult, Szindbád nem álmodott vele többet. És az utcákon jártában-keltében hányszor dobbant meg a szíve, amikor olyan asszonyfélét látott, akibe valaha szerelmes volt!...

Az őzgerinc után nekigyürkőzött egy kis adag hortobágyi húsos palacsintának, majd az ebédet birkapörkölttel nyomtatta el. Ekkor már bőven locsolta szikkadt torkát az ominózus folyó borral, míg egyszer csak - a poharat kissé föltartva - észre nem vette, hogy a bor homályos. Szindbádnak igazán tág volt az ízlése, ugyanolyan szívesen fogyasztotta a borok királyait, ha úgy hozta az élet, mint a gyöngécske homoki vinkókat, mindnek megvolt a maga helye. De hogy egy vendéglőben összeöntögessék a vendégek által meghagyott bort, ahhoz nem volt hozzászokva. Amint bortól, cseresznyepaprikától és méregtől izzó fejjel intett a pincérnek, szeme megakadt a mellette ülő, érett nő vastag combján, amelyen a visszerek úgy ágaztak el minden irányba, mint a Duna-delta. Maga sem értette, miért, rátette kezét a combra, majd mintegy atyailag megpaskolta. Nem kapott érte pofont, még csak rosszalló pillantást sem. Inkább biztatót. A pincér késett. Szindbád fölállt, nyújtotta a kezét, s így szólt:

- Kedves asszonyom! Örülök, hogy ön mellett ülhettem! Szindbád voltam, a hajós. Viszont-látásra!

Az asszony hebegett pár szót, s ahogy Szindbád kezet csókolt, feltűnt neki, milyen kellemesen teltkarcsú nő, milyen kedves az arca, s hogy milyen visszafogottan romantikus a parfőmjének illata.

Utána föltette kalapját, és ekkor jött csak rá, hogy valami mindvégig zavarta: egyfolytában huzat jött a mennyezet felől, mintha szelet fújták volna be, egyenesen az ő fejére, az ő bosszantására.

Időközben megérkezett a pincér. Szindbád fölvette az asztalról a teli poharat, és a pincér képébe löttyintette a zavaros nedűt. - Homályos a bor, fiam - magyarázta Szindbád, majd meg¬fricskázta a pincér jobb fülét. - Ezt pedig azért kapta, mert nem jött időben. Most elmegyek, de lehet, hogy még visszajövök, és megbüntetem, amiért huzatba ültetett. Agyő!

S azzal nyúlt a sétabotjáért, majd hátra sem nézve kisétált a vendéglőből.

Már a harmadik saroknál ballagott, amikor kiáltozást hallott a háta mögül. Három egyenruhás pincér futott utána. Ő is futni kezdett berozsdállt térdekkel, sejtette, hogy őt üldözik, és nem akarta, hogy utolérjék. Besurrant egy félig nyitott kapun a kerékvető mellett, s az üldözői szem elől vesztették. Amikor elhalt az ordítozás, kilépett, és folytatta útját.

Nemsokára rálelt a gödörre, a sárga gép már nem működött. Lemászott a létrán, s hat pallódeszkából, amit talált, koporsót eszkábált magának. A gödör oldalában mélyedést vájt puszta kézzel, betette a koporsót, s belefeküdt, de előtte még fogpiszkálót vett a szájába. Várta az éjszakát, várta az álmot.

Éjjel feljött a telihold, és a deszkák résén át halovány fénycsíkot vetett mozgó szájára.

POVERA REPUBBLICA DELLA CITTADELLA

 AVAGY A SZEGÉNYEK RESPUBLIKÁJA A CITADELLÁN ANNO 1916

Új Idők 1916 április 16-Várkonyi Titusz

  A Gellérthegy levitézlett fellegvára — a szabadságharc után 1851-ben Pest fékentartására épült - csákánytól kikezdett kőfalaival szürkén, elfeledten gubbaszt már régen a magyar vértanú püspökről elnevezett hegy dolomit-kőszikláin. Hosszú idők után most újra beszéltet magáról ifjúságunknak ez az ódon és zordon barátja, akinek sötét szemei, a komor lőrések, üresen bámulják a Duna bal partjáról vele immár büszkén farkasszemet néző várost. A citadella lakóinak ugyanis május elsejére felmondott az elöljáróság, mert a fellegvárba orosz hadifoglyokat szállásolnak.

A hatvanöt esztendős, masszív falak mögött — újság ez a legtöbb pesti ember számára — harmincöt család él, háromszáz lélek, közte száz gyerek, apró emberkék, akiknek legtöbbje Tabán düledező, rozzant házaiban látta meg a napvilágot és amikor a pittoreszk városrészre halálos ítéletet mondottak a városatyák, kerültek fel a gellérthegyi fellegvárba

 Gellérthegyi gyerekek

Labondi mester, a citadella házfelügyelője, azaz pardon: várfelügyelője, az érdemes utcaseprő-felügyelő egyébként, kormányozza erős kézzel a hajdan nevezetes, ma már csak múltja emlékein élődő fellegvár kis respublikáját. Dolga bizony akad elég. Különösen a gyereksereggel, amely vidáman és boldog zsivajgással csintalankodik a bástyafalakon, a dohos várfolyosókon, a boltíves termekben, ahol mintha a történelem levegője fülledne.

A kilakoltatás elsősorban is ezeket a kis magyarokat érinti szomorúan. Vége lesz a vidám szilajkodásnak, a háborúsdinak, melyre a citadella hepe-hupás udvara, lőrése, hidjai, folyosói oly igen alkalmasak voltak. De csüggedten várják a költözködés terminusát a szülők is, szegény munkásemberek, napszámos, utcaseprő, lámpatisztogató, postás, rendőr családok. Esztendők óta, olyik család 6—8 éve lakik már a fellegvárban évi 100—120 koronáért, olyik pedig ingyen.

 Kilátás a lőrésekből

Nem egy kis citadellabéli lakos itt látta meg a Gellérthegyre tűző napvilágot és még sohasem járt lenn, a nagy tarka paloták kőzött, amelyeket a muskátlis cserepekkel telerakott szúk kis várablakokon át, meg a lőréseken keresztül annyiszor megcsodáltak.

Egy vasárnapi turistaútunk alkalmával végigjártuk a citadella érdekes tanyáit. A festői külsejű lakóhelyek közt is kiválik az egyik lakás. Találékony lakói úgy oldották meg azt a problémát, hogy a várudvar megkerülése nélkül eljuthassanak a baromfi-udvarukba, ahol egy kis sertéshizlaló ápoltjai túrják a földet rózsaszín orrukkal, hogy az ablak alá gránitkockákból lépcsőt raktak és így ajtóvá léptették elő az ablakot.

A citadella népét kis köztársaságnak mondottuk. És valóban az is. Lakói függetlenítették magukat Budától és Pesttől. Saját külön szatócsüzletük van.

  A citadella legkisebb polgára

A vár kapujában hűzódik meg a kis vegyeskereskedés, amely évek óta üzleti verseny nélkül látja pultjánál a citadella népét. Szivartól a fénymázig minden kapható a kis szatócs-boltban. A citadella italszükségletéről egy mosolygós, köpcös korcsmáros gondoskodik.

       A fából rótt vendéglőépület bizakodóan lapul meg az  egykori felvonóhíd tövében.  Takaros kis kerthelyiség is van  és jobb időkben, de most is gyakran csapol a derék korcsmáros, a fellegvár Ganymedese.

A gellérthegyi kis köztársaság életét Fischer néni édesíti meg. Ő a cukrász. Az üzletének nincs valami fényes portálja, sőt egyáltalán nics cégére, mert a bolti berendezés csupán egy kecskelábú asztalka, amellyel a várudvarban vándorkereskedést űz.

 Vasárnaponként a legélénkebb az élet a citadellában. Ilyenkor kivonul a várból a gyerekhad és az ünneplőbe öltözött szülék és a vár tövében sátortütött „vurstli" örömének hódolnak. A kis tabáni lovasok keményen megülik a „ringlspiel" paripáit, az öregeik pedig eltereferélnek a vendéglőben és „magasabb nézőpontból", ami a Gellérthegyről nem is ördöngösség, megvitatják a háború dolgait.

Az utolsó vasárnap, amikor a kilakoltatás blokádjának kényszere alatt, a citadella 300 főnyi lakóserege hősi védelem után feladja a várat, bizonyára nem lesz ilyen víg.

MÉLYPINCE

 Magyar Nemzet, 1985. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)1985-09-16 / 217. szám

Varannai Aurél emlékei

Mostanában gyakran emlegetik a Tabánt. Nem tudom, fölépül-e a régen tervezett tabani gyógyszálló, de ahogy újra felreppentették tervet, a Gellért-hegy aljáig elterpeszkedett gyönyörűséges tabáni kert melyéből feltámadott a romantikus Tabán mélyre temetett emléke. Ami azért is hasznos, mert egyre kevesebben maradtunk, akik valaha a tabáni zegzugos utcákat jártuk, a nevezetes vendéglők tiszta borait ittuk, hallgattuk ‘ a sramlimuzsikát, amelynek hangjai azokon a régi estéken a Krisztináig is elhatoltak. Akkoriban ugyan még nem beszéltek vendéglátóipari „konglomerátumokról”,. de a Tabán kellős közepén, a Kereszt téren —, amely a földszintes viskók szorításában alig terjedt szélesebbre, hosszabbra egy nagyobbacska szobánál — négy- kocsma nézett egymással farkasszemet: a két Albekksr, az Avar és a Mélypince. Az egyik Albekker kapujában még álldogált a „lámpás ember”, akinek dicső hivatása volt éjfél után hazakísérni a részegeket. Zöld lombok nyúltak ki hivogatóan a kapuk fölött, nagy fakádjaikban öreg oleander fák áltak őrt a bejáratnál. Vidám, házias hangulat uralkodott ezekben az apró vendéglőkben, ahová még nem ért el a civlizáció — vagyis a pestiek „budai kocsma” divatja, amit azon lehetett megérezni, hogy fehér abrosz került ugyan az asztalra, de duplájára emelkedtek az árak és felére zsugorodtak az adagok. Amit a Tabán derék kocsmárosai már azzal is megelőztek, hogy- meleg . ételt nem szolgáltak föl, hidegből is csak kolbászt, meg afféléket. A vonzóerő ott a tiszta, jó bor volt — no és a hangulat.

Előre kell bocsátani, hogy Magyarországon nem volt igazi borkultusz. Amíg — főképpen Franciaországban — a kisebb vendéglőkben maga a gazda, az előkelőbbekben a nyakaban díszes láncot viselő „maitre d hotel” valósággal megvitatta a vendéggel, hogy a megrendelt pecsenyéhez milyen bort igyon, s abból a fajtából melyik év szüretje termetre a megfelelő, addig nálunk még a jobb helyeken is azt kerdezte a „borfiú”: „Édeset, vagy savanyút tetszik?” Palackozott bor nem volt divatban, csak a század fordulóján kerültek az asztalra a pozsonyi Palugyai címkés palackjai. Hanem a budai és óbudai kocsmákban, Kéhlinénél, a Payerlinél, Behringernel, no és a Tabánban megbízható, tiszta borok kerültek elő a pincéből: illatos sashegyi siller, riziing az óbudai Aranyhegyről. Literével, félliterével —, már ahogyan a vendég rendelte. Hát ez , volt a tabáni kis vendéglők vonzereje is. No. meg nem utolsósorban a figyelmes gazda, aki elébb megmustrálta vendégeit és biztos szem mértéke szerint hordta fel a pincéből válogatott borait.

Ilyen gazdája volt a nevezetes Mélypincének, amely török időkbéli pincéjéről nyerte cégérét. Krausz Poldi bácsi volt a gazda,' ő és felesége szolgálták ki a vendégeket — pincér nem volt abban az établisszementben. Hanem ha íróféle, újságíróféle volt a vendég, Poldi bácsi éppen csak lefutott a pincebe, felhozta a legjobb' borát — többé rá sem nézett a többi vendégre. Az már az asszony dolga volt. Poldi bácsi leült a vendégéhez — és hallgatta.

Mert hát olyan vendégei voltak, mint Bródy Sándor. Az ezüstfejű Bródy, korának írófejedelme (és a női rajongók dicsőséges lovagja) volt Poldi bácsi bálványa. Ha Bródy Sándor belépett a Mély'pince csepp udvarára, megállt ott az élet: Poldi bácsi csak körülötte sürgött- forgott, majd otthonosan leült. az asztalhoz — és hallgatta. Mert Bródy nagy beszélgető volt és Poldi bácsi áhítatos hallgató. Bródy itt mondotta el azokat a történeteket, amelyet masnap tárcában írt meg.

De a sors még az olyan nagy írókat sem kímélte meg, mint Bródy Sándor volt. A halhatatlanságnak ára van: az életet követeli cserébe. Hogy mit szenvedett Bródy j Sándor öregségében, betegségében, azt abból az utolsó remekművéből, a Rembrandtból sejthetjük, amelyben a festő öregségét, szenvedéseit írta meg. Vagy azoktól is tudhatjuk, akiket éjszakánként felvert az iró Rudas fürdői szobájának ablakából kitörő üvöltő fájdalma, vergődése a kór kegyetlenségével. Így egy napon Krausz Poldi egyedül maradt az ereklyeként tisztelt asztallal. De csakhamar megjött az „utód": Krúdy Gyula. Poldi bácsi azontúl rajongását átruházta Krúdyra. Pedig Krúdy nem volt nagy' beszélgető, szerette azonban, ha valamelyik meghitt „csacsenoló" hallgatja szűkszavú történeteit. Ilyen volt Oszkár bácsi, az Az Újság gyermek- rovatának vezetője, akinek nevét azért is ismerték a pesti gyermekek, mert időnként nagy plakátok hirdették, hogy ..az Állatkertben Oszkár bácsi mesél”. Oszkár bácsi ott ült Krúdy lábainál a Rudas fürdő meleg medencéjében — és hallgatott. Krúdy így érezte jól magát. Mint azután élete utolsó szakaszában, Óbudán, ahol délelőttönként Pironcsák bácsival, a vén halásszal borozgatott. Ez a Pironcsák nyáron bárkájával halászott a Dunán, télen a tüzelőt hordta föl egyes uri- házaknál a pincéből —, de télen-nyáron reszeg volt. Nálunk is ő hordta föl a fát, a 'szenet a pincéből az első emeletre, valójában azonban a bátyámmal kettesben támogattuk Pironcsákot megrakott kosarával úgy, hogy ő tulajdonképpen fölösleges volt. Pironcsák egyébként nem volt olyan áhitatos, lelkes hallgatója Krúdynak, mint Oszkár bácsi, vagy Krausz Poldi. Egy délelőtt mégis azzal tette le a tüzelőkosarat, hogy síet: „Vár rám Krúdy úr a Kéhlinénél ...”

Én akkoriban 15 éves lehettem és a Krúdy neve mitikus áhítatot keltett bennem. Meghatódottan kérdeztem: Pironcsák bácsi, szereti maga hallgatni Krúdy urat? Mire az öreg rámnézett, nagyott csuklott és erélyesen azt válaszolta: ..Nem én!”

„Nem én!” — bődült fel Pironcsák bácsi a viharban átkozódó Lear király módjára égnek tárva karjait, ahonnan végleg lecsúszott az amúgy is lazán tartott fáskosár. Dermedterr néztem rá, megrendülve abban a tizenöt éves szép áhítatomban, ahogyan Szindbád képét őriztem saját külön titkos Pantheo- nomban. — Hát csak a borital kedvéért jár Krúdy úr társaságába? — kérdeztem félénken és kiábrándultán.

Erre aztán felvillantak Pironcsák bácsi ködös szemei:

Halászember nem iszik bort-tiltakozott élesen,de úgy hogy már-már eiszédültem a szálából áradó alkoholos felhőtől. — Mert a halak, ha megérzik a bor illatát. elúsznak.

Ebben maradtunk. 

Krúdy a Kéhlinétól már nem tért vissza a Mélypincébe. Poldi bácsinak meg kellett elégedni Márai Sándorral és velem, akik akkoriban kezdtük elhanyagolni a Philadelphia Kávéház csendes éjszakáit és langyos feketekávéját a Mélypince rizlingje kedvéért. Hanem Márai olyan gyönyörűen tudott beszélni, hogy az öreg Krausz Poldi olykor a szemeit törölgette ámulatában. Egyszer azután rajongását már nem tudta eltitkolni: „Maga olyan szénen beszél. Márai úr, ahogyan a Sauer Emil zongorázik!” Mert abban az időben Sauer Emil volt a legünnepeltebb zongora művész.

De ezek már a Mélvpince végnapjai voltak. Eltemették a Tabánt, Krausz Poldi, az írók rajongó barátja elbúcsúzott a Kereszt tér feldúlt köveitől.Valahol az Izabella téren talált új helyiségre, de az már nem volt a MélypInce.Pesti úrifiúk jártak oda,nem pedig Bródy Sándor,Krúdy Gyula, Márai Sándor. Poldi bácsi szemébe könnyek gyűltek,amikor sört csapolt hordó lopójához szokott keze:

Vége a magyar irodalomnak!

Varannai Aurél

Új helyre fészkel a KAKUK anno 1934

belül.....

 

KLÖSZ GYÖRGY:VIRÁG BENEDEK-HÁZ A SZARVAS TÉREN 1894

 

SZEBENI ANTAL TÉR

Tabáni séta

Nemzeti  Ujság 1925 április 25

Mostanában már kezd komolyan tavaszodni és ebben a szép tavaszi időben nincs kedvesebb dolog, mint egy tabáni séta. Az ember átvülanyosozik az Erzsébet-hidon, a Döbrentei- térről egy-két lépés csak és már benne is vagyunk ebben a könnyelműen halálraítélt városrészben, ahol ma részben álmodnak, részben haldokolnak a házikók. Ezt a haldoklást a legkomolyabb értelemben kell venni, tudniillik, ha itt vakolat, leomlik, eresz leszakad, már nem javítanak semmit. Nincs értelme. Festőién szép kis utcák futnak fel a hegyoldalba itt, aztán elfáradnak és egy-egy utca vége hirtelen és váratlan leheveredik valami tisztáson. Oleánderek az udvarokon, kalitkák az ablakokban, szegény emberek a házikókban. Ez Tabán, a furcsa, az ittfelejtett, helyesebben a kényszerűségből ittmaradt. Mert ha a háború például két évvel kesébb tör ki, biztos, hogy ma bérpalota-sorok csúfítanák el a Gel- lért-hegy alját. így azonban ábrándozék és szerelmesek sokat sétálnak a Cipő-utcában, a Kereszt-téren ée az Aranykakas-utcában, valamint a szomjasok is, kik aztán szivesen bo- rozgatnak el a házacskákban elrejtőző furcsa cégérü korcsmákban.

Ezeknek a kis házaknak a lebontását elvben már régen elhatározták, a gyakorlatban azonban ezt a müvet, ngy látszik, maga az idő fogja végrehajtani Nagyon betegek már a házikók és nem jár doktor hozzájuk. Kár értük nagyon. Emberkéz ebben a csöndes és betegeskedő városrészben csak a tradíciót pusztítja egyelőre, Sétánk folyamán ugyanis meglepetten állapítottuk meg, hogy a Szarvas-tér nincs többé. A régi házacskák még állnak ugyan és a tér is megvan, de nem Szarvas-tér többé, hanem Szebeni Antal-tér. A Szarvas-tér azért volt Szarvas-tér, mert az egyik ház homlokzatát igen érdekes, szarvast ábrázoló dombormű díszítette és díszíti ma is. A reliefet tiszteletremélté gyöngédséggel óvta ée épségben tartotta a háziúr és ma az a helyzet, hogy a dombormű, amelyről a teret elnevezték, megvan, nincs rajta semmi hiba, csak a Szarvas-teret sikkasztották el alóla. Nagyon tiszteljük a kitűnő Szebeni Antal emlékét, igen bölcs városatya és képviselő volt, tetőtől-talpig nagyszerű ember és budai ember, aki Buda minden érdekéért tűzbe menü Ha élne, bizonnyal ő sem helyeselné, hogy éppen az ő Budájának ezt az ékes múlttal rendelkező terét fosztották meg éppen ővele a tradíciótól. És ha körülnézne a Szarvas-téren, még egy mulasztást fedezhetne fel: azt az érdekes vas-feliratot, mely egy tűzvész emlékét hirdeti ugyis annyi pusztult el minden ok nélkül, csak úgy nembánomságból, könnyelműségből. Nem szomorú dolog, hogy az ember rövid délutáni séta közben egyszerre csak kijut egy térre és ott percek alatt olyan dolgokra jön rá, amit fel kell panaszolnia a nyilvánosságnak? Mért nem Írhat az ember folyton csak dicséretet erről a városról, amely minden bűnével, mulasztásával és nemtörődömségével mégis csak * legközelebb áll a szivünkhöz? Miért? is 

 Endrődi Béla