2013. október 26., szombat
MÁRIA SZOBOR A VÁR FOKÁN?
Urbanista blog
Ti mit szóltok a Budai vár fokára kerülő négyméteres Mária-szoborhoz?
2013.10.21.
Hogy hogyan áll az építése nem tudom, de képek tanulsága szerint javában zajlik a terep rendezése, felteszem a Várbazárral együtt adják majd át. A miért pont ezt és miért pont ide kérdésre a kerületi polgármester, Nagy Gábor Tamás adja meg a választ köszöntőjében:
"Az egész nyár lassan eltelt, a csapatok az esős idő beállta előtt haza akartak menni, ezért már-már szedelődzködtek volna az idegen zsoldosok, amikor a vezérek szeptember elején még egy utolsó ostromra szánták el magukat. A Duna felőli oldalról ágyúzták, gyengítették a falakat. Egyszer csak a dzsáminál egy falszakasz leomlott, előtűnt egy, a hajdani Nagyboldogasszony templomban korábban elfalazott Mária-szobor. A Gyermeket kezében tartó Madonnát a törökök elől rejtették el, nemzedékekkel korábban, már senki nem tudott létezéséről. A keresztény katonák döbbenten néztek felfelé. Az első ámulat hihetetlen erővé változott, halált megvető bátorsággal indultak a falakra, ugyanakkor a várvédők ereje megtört. Egy óra múlva Buda felszabadult. Buda Eliberta!
"
látvány01
Mindez szép és jó, és nekem az alkotással sincs semmi bajom. Önmagában nem néz ki rosszul és egy újabb szobor nem oszt, nem szoroz - én nem szoktam felháborodni az utca átnevezéseken sem különösebben. Viszont a négyméteres méretet - főleg műemléki környezetben - totális aránytévesztésnek érzem.
Leginkább ezen a látványterven látszik, hogy átalakítja az összképet az alkotás.
látvány02
Teljesen mindegy mit ábrázol, jó-e vagy sem, katolikusok vagyunk-e vagy protestánsok, egy ekkora szobornak nem itt lenne a helye. Sajnos a vitát egészen biztosan mindenki elsősorban politikai, másodsorban ideológiai vonalon fogja lekardozni. Persze tök jó lenne, ha ez nem itt a poszt alatt zajlana (ez egész biztos hiú ábránd), viszont ha valakinek esztétikai véleménye van pró vagy kontra, akkor írja le bátran!
Még több kép, infó ITT
Forrás:urbanista blog
2013. október 24., csütörtök
2013. október 22., kedd
2013. október 20., vasárnap
KRÚDY GYULA 135. SZÜLETÉSNAPJA
A cikk átvétel Bús Balázs, Bp.III.ker-i polármesterének honlapjáról
Az önkormányzat megemlékezésén a résztvevők, az egykori kortársaknak az íróról alkotott gondolatait is megismerhették. Kosztolányi Dezső ekképpen szólt róla: “
“Az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek… Ez a világ, amit ő álmodik, a bánatos, egyszerű frizurájú nőkkel, a kisvárosi alakokkal, a legendás hercegekkel, máris mese és történelem, a szemünk elől sóhajt el innen …”
” Nem e világból való ember volt. Megtanította visszafelé pergetni az időt,és alázatra szoktatta a valóságot. Az életet csak az emlékek vissz-képeiben látta.(…)A tengerhez lehet csak hasonlítani; végtelen és szeszélyes. Befejezhetetlen, de egész. (..)A kritika mindig bajban volt vele. Nem is írtak róla mást, mint föltétlen magasztalást, vagy föltétlen elutasítást.(..) Nem vették komolyan, mert nem tartozott semmi komoly klikkhez. (…) Bohém emberalakjából hiányzott az önreklámozás. (…) Pénzt akart keresni, és ahelyett remekműveket írt. (…)Egész életében elkerülte a hatalmasokat és mindig lehajolt a szegényekhez, pedig mindazzal rendelkezett, amelyet a hivatalos és félhivatalos Magyarország kegyeltjeitől megkövetelt. (…) Ősi nemesi családból származott, piarista szerzetesek nevelték(…) Bátor volt, mert nem volt párt, irodalmi érdekszövetség kengyelfutója. Mindig az egészet írta, azt a Magyarországot, amely több és más, mint nép, osztály és haza. Bátor volt, mert nem volt világnézete. Ő csak nézte a világot és leírt, amit látott.(…) Írásait bárhol fel lehet ütni és abbahagyni. Soha nem marad hiányérzetünk, mintha minden sora mögött az egész művet éreznénk. (…) Magyarsága ősi, vérségi, a legjobb fajtából való szilaj, és mégis európai magyarság.Életében nem volt soha különösebben népszerű, csak az írók szektája becsülte, s az a néhány olvasó, aki annyira értett a betűhöz, mint az írók közül is kevesen. (…) Mindig az igazat mondja, oly kísérteties tudással, tárgyismerettel,, mintha valamilyen képtelen lexikon címszavait magyarázná. Nem volt szerepe. Beérte azzal, hogy író, akinek egyetlen rangja van a társadalomban: neve a könyv címlapján, amelyet írt. (..) Átgázolt a nagy mocsáron,de makulátlanul került a túlsó partra. Úgy ment el, miként jött: tisztán és ártatlanul.”
Az emlékezés virágait az elhunyt író szobránál, elsőként Menczer Erzsébet, Óbuda országgyűlési képviselője és Bús Balázs, Óbuda-Békásmegyer polgármestere helyezte el. A Krúdy-negyed képviseletében Harsányi Mária, az Óbudai Társaskör igazgatója, Kiss Imre, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója, Cecei Gergely, a Kéhli Vendéglő tulajdonosa és Zábó Attila, a Mókus Sörkert és Étterem ügyvezető igazgatója koszorúzott. Utánuk a Krúdy Gyula Angol-Magyar Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola nevében Aulechla Anna intézményvezető, a Petőfi Irodalmi Múzeumtól Dr. Kelevéz Ágnes főosztályvezető, Nagykanizsáról, a VOKE Kodály Zoltán Művelődési Házból Kálmánné Szép Terézia igazgató, a Braunhaxler Egyesület képviseletében Tauner Tibor elnök, a Tabán Társaság Egyesület nevében Kaszás Ferenc, Kún István, Sebestyén László, és Tóth József emlékeztek meg.
A Tabán Társaság tagjainak főhajtása Krúdy Gyula szobránál:
Balról jobbra Kaszás Ferenc (taban-anno), Tauner Tibor, (Braunhaxler Egyesület elnöke) Kún István és Tóth József (fafaragó művész, egyben a Krúdy Irodalmi Kör most kitüntetett tagja)
Krúdy Gyula 54 éves korában hunyt el, élete utolsó három évét töltötte Óbudán, szinte teljes magányban. A ház, amely most emlékház, éppen negyven évvel ezelőtt menekült meg Kiss Károlynak köszönhetően. A hírlapíró az akkori Magyar Nemzetben felemelte a szavát a bontásra ítélt ház mellett, aminek köszönhetően állhat még ma is az egykori Krúdy-otthon és az Óbudai Társaskör.
A koszorúzás folytatásaként az egybegyűltek átsétáltak a Krúdy Gyula emlékházhoz, ahol a Krúdy Gyula Irodalmi Kör képviseletében Király Lajos elnök és Kanizsa József titkár, Hódmezővásárhelyről, a Kárász József Irodalmi Kör nevében Haranghy Géza elnök, Arany Tóth Katalin alelnök, Fényesi Tóth János költő és Haranghy Anci festőművész, a szlovákiai Szécsénykovácsi Önkormányzata nevében Filip József polgármester, a Palóc Társaság képviseletében T. Urbán Aladár elnök helyezték el virágaikat.
A megemlékezés a Krúdy Gyula Irodalmi Kör szervezésében, a Kéhli vendéglő nagytermében zárult.
A Krúdy Gyula Irodalmi Kör az önkormányzati megemlékezést megelőzően az Óbudai Szociális Szolgáltató Intézménnyel közösen rendezett kiállítást és zenés emlékműsort “Én írónak készültem, semmi másnak” címmel a Kiskorona utcai idősek klubjában.
Az emlékműsort megnyitó Müller Istvánné, a Szociális Szolgáltató Intézmény vezetője köszöntötte a kiállító és a műsorban fellépő művészeket, valamint az író nagy számban megjelent tisztelőjét. Beszédében felidézte Krúdy alakját, majd rövid részletet mutattak be Huszárik Zoltán Szindbád című filmjéből.
Kanizsa József, a Krúdy Gyula Irodalmi Kör titkára az 1982-ben alakult és mára több mint száz tagot számláló szervezetet mutatta be. Mint mondta, a Krúdy Gyula Irodalmi Kör nem csupán az író emlékét őrzi, hanem az irodalmon kívül egyéb művészeti ágakat is patronál, színészek, zenészek, képzőművészek állandó vendégei a Krúdy Szalonnak. A Szociális Szolgáltató Intézményben ez alkalomra nyílt kiállításon az író portréi mellett műveit felidéző alkotások és Tóth József fafaragó szárnyas oltárai is helyet kaptak.
 |
| Tóth József fafaragó művész kiállított szárnyas oltárai Foto:taban-anno |
A Krúdy emlékének adózó zenés irodalmi műsor zárásaként elhangzott: a Krúdy Gyula Irodalmi Kör az író születésének 135., halálának 80. évfordulója alkalmából antológiát jelentet meg Krúdytól, Krúdyról címmel.
A Krúdy-év következő eseményeként Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata 2013. október 21-én, hétfőn, 11 órakor a Fő téren rendezi meg a Szindbád-szobor avatási ünnepségét, amelyre mindenkit szeretettel vár.
Forrás:http://busbalazs.hu/2013/10/135-eve-szuletett-krudy-gyula/
2013. október 19., szombat
2013. október 18., péntek
TÖPRENGÉS TABÁN ÜGYBEN
Töprengés a műgyűjtés és műmeghatározás nehézségein Simon György János Tabán című képe kapcsán
Artmagazin 2003/1. 41-44 o.
Matits Ferenc
A műgyűjtés - függetlenül attól, hogy állami-e, vagy magán - évszázadok óta szembetalálja magát azzal a problémával, hogy - amennyiben nem az alkotóművésztől szerzeményezünk-miként lehet biztonsággal megállapítani egy-egy mű alkotóját. Az azonosítás a művészettörténeti kutatás egyik legérdekesebb feladata, amely a tudományos alaposságon kívül kép- és adattárak anyagai, számos szakkönyv, így többek között monogramlexikonok, kiállítási és aukciós katalógusok, indexek használatát feltételezi, továbbá restaurátori segédlet, optikai, számítástechnikai műszaki eszközök bevonását, valamint stílusjegyeket felismerő műérzéket és ebben szerzett gyakorlatot, némi beleérzőképességet, továbbá sok türelmet és még több szerencsét igényel.
Mivel egy képzőművészeti produktum forgalmi értékét - rendszerint függetlenül az ábrázolás tárgyától és kivitelétől - mértékadóan befolyásolja, hogy kinek a neve alatt szerepel, nem újkeletű dolog, hogy fogyatékos jellemű egyének - mint megrendelők vagy végrehajtók - nyereségvágytól vezérelve évszázadok óta hamisítással zavarják és vezetik tévvágányra a műveket alkotókhoz rendelő kutatók magasztos munkáját.
A tulajdonos azon elvárása, hogy pénzéért növekvő értékkel rendelkező műtárgya legyen - magától értetődő. A gyűjtő vagy a gyűjtemények gondnoka, kurátora arról az alkotásról, amely a tulajdonába került vagy kezelésére bízatott, szeretne minél többet megtudni. Egy képzőművészeti műről összeállított pozitív tartalmú dokumentáció vagy szakvélemény a tulajdonos biztonságérzetén túl egyben értéknövelő funkciót is betölt. A tudományos alapossággal feltárt művek, főleg ha mint lakberendezési tárgyak is megállják helyüket, mindenkor szívesen látottak a műkereskedelemben, ahol a különböző galériák és aukciósházak kiállításaikkal és árveréseikkel értékteremtő tényezőkké válhatnak. A műkincspiac befektetésre szakosodott közönsége, illetve a műgyűjtők és műbarátok, a művészet iránt érdeklődők valamennyien szívesen tájékozódnak az aukciós katalógusokban közölt tanulmányokból, illetve a műkereskedelemmel foglalkozó kiadványokból és cikkekből, hiszen az így nyert információk naprakész, piaci értékrenddel bírnak. Itt jegyzem meg, hogy a rendszerint lassabban kialakuló, tudományos alapozottságú múzeumi szemlélet olykor nincs összhangban a műkereskedelemben kialakult értékviszonyokkal, de a tapasztalat azt mutatja: csupán idő kérdése, hogy e két pólus egymásra hatásának eredményeként mikor teremtődik konszenzus egy-egy mű piaci és muzeális értéket egyaránt tükröző valőrjét illetően.
Régebbi korok műalkotásainak vizsgálata esetén a művészettörténeti kutatás az aláírással nem rendelkező művet igen körültekintő módon próbálja szerzőhöz juttatni. Először a kort, az iskolát, a műhelyt határolják be, és ha a korabeli írások, visszaemlékezések, útleírások, hagyatéki, gyűjteményi és kiállítási jegyzékek, illetve a mű származástörténetének vizsgálata nem nyújt biztos támpontot, jobbára az alábbi megjelölések: a mester iskolája, műhelye, tanítványa; kormeghatározással: utánzója, követője, másolója kategóriák közül választanak.
A 19. századot megelőző időszakban korlátozott mértékben tud a kutató olyan műtermet, műgyűjteményt, illetve műalkotást reprodukáló festményeket, rajzokat segítségül hívni, amelyek a mű és alkotója közötti kapcsolatra bizonyságul szolgálhatnak. Habár amióta könyvek, illetve újságok léteznek, kiadóik csinosításukra, színesítésükre előszeretettel használnak képzőművészeti reprodukciókat, miáltal e kiadványok eladhatósága, művészi és dokumentáló értékükkel együtt, növekszik. A 19. századi művészettörténeti kutatás - a rajz-, illetve a fotóreprodukciók számának megnövekedésével - egyre inkább segítségül hívja az írásos dokumentumok mellett a képi ábrázolásokat. A szöveges archív források feltárására és közreadására természetesen továbbra is szükség van, de a művet készülése közben, illetve beazonosítható kiállításon ábrázoló korabeli felvételnek - a korhangulat érzékeltetésén túlmenően - a hitelesség megállapítása és a datalás szempontjából bizonyító értéke lehet. Ezért jöttek létre a világban sok helyütt a múzeumok, a művészettörténeti intézetek, a könyvtárak segédgyűjteményeiként művészeti alkotások ábrázolásait gyűjtő fotó-, illetve reprodukciótárak.
E rövid kitérőre azért volt szükség, hogy érzékeltessük, milyen felelősséget, alaposságot és körültekintést feltételező dolog a műmeghatározás. Konkrét példaként vegyük egy kevésbé ismert festőnk közismert képének esetét. Csupán pár éve annak, hogy a ma a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán szereplő Tabán című festmény képcéduláján, nem Galimberti Sándor neve, hanem Simon György Jánosé olvasható.
SIMON GYÖRGY JÁNOS: Tabán (Régi utca) 1923
papír, szén 38 x 27 cm
Történt ugyanis, hogy 1979-ben kiadásra került a Dénes Zsófia által írt Galimberti Sándor és Dénes Valéria című kismonográfia, és a Tabán című festmény színes reprodukciója került a kiadvány címlapjára. Galimberti Sándor műveként utazott 1991-1992-ben e monumentális festmény arra a magyar avantgárd festészetet bemutató amerikai vándorkiállításra, amelyet a Santa Barbara-i Museum of Modern Artban, a Kansas Cityben lévő Nelson Atkins Museumban és az Illinois állambeli Champaign város Krannert Art Museumában is bemutattak. A Standing in the Tempest (Painters of the Hungarian Avantgarde 1908-1930) című kiállítás tanulmányokkal és illusztrációkkal ellátott katalógusában e festmény egész oldalas színes reprodukciója, kiemelt figyelemben részesülve, a belső címoldalon kapott helyet.
Galimberti Sándor monográfusa, dr. Géger Melinda a művésszel foglalkozó, 1993-ban megvédett doktori disszertációjában - stíluskritikai alapon - annak a véleményének adott hangot, miszerint a Tabán című festmény feltehetően Galimberti halála után készült. A kép szerzőségének Simon György János művészetéhez való kapcsolását legelőször az a rendkívül felkészült, tisztességért nem a szomszédba járó művészettörténész javasolta, aki a kép sorsát a Magyar Nemzeti Galériába kerülésétől fogva figyelemmel kísérte. Azért volt rendkívüli tett a részéről, hogy bogarat ültetett úgy tizenöt éve a Simon életművének feltárását maga elé célul tűző pályakezdő művészettörténész fülébe, mert akkoriban úgy tűnt: ez a kép az idők végezetéig Galimberti nevéhez kapcsolódik majd.
Mint elöljáróban utaltunk rá, a művészettörténelem normális körülmények között nem válhat dogmatikus diszciplínává, hanem e tudomány a kutatómunka által állandó fejlődést él meg. Mivel egy művészt az általa létrehozott csúcsművek minősítenek, [J. Gy] művészetének tudományos értékelését elvégezve, joggal utalható életműve a magyar festészet fajsúlyos mesterei közé. Való igaz, hogy eleddig keveset tudtunk róla - hogy miért, arra is van magyarázat. Nem fogadható el, hogy azokról az alkotókról, akik külföldön keresik a boldogulás útját, hazájuk elfeledkezzen, és a hazai művészet történetéből kimaradjanak.
Érdemes felfigyelni arra, hogy a Tabán című festménnyel hírbe hozott mindkét művész trieszti származású. A Kaposváron, 1883-ban született Galimberti Sándor szintén festőművészként tevékenykedő édesapja, Luigi Galimberti (magyar nevén Galimberti Alajos) Triesztből települt át Magyarországra. A temesvári és erdélyi gyökerekkel rendelkező Simon György János pedig - kereskedő apjának ottani elfoglaltsága miatt - 1894-ben Triesztben, Ausztria ekkor legjelentősebb kikötővárosában látta meg a napvilágot. Művészetük rokon vonásai onnan eredeztethetők, hogy mindkét művész Réti Istvánt vallja mesterének, mindketten dolgoztak Nagybányán és Párizsban is.
A 90-es évek elején Simon György János munkáiból szervezett kiállítás anyagának összegyűjtése során egy olyan festmény is előkerült, amelynek láttán felmerült annak a lehetősége, hogy megnyugtató módon lezárulhat a Tabán című festmény attribuálása körüli disputa. 1992 februárjában, az Országos Széchényi Könyvtárban megrendezett Simon György János-emlékkiállításra kölcsön adott Városrészlet című, 1922-ben szignált, 65x50 cm-es olajképet a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán függő Tabán mellé helyezve, egy művészettörténészekből és restaurátorokból álló bizottság vizsgálta a két kép egymáshoz való viszonyát. A rokonság első látásra kitetszett. Simon magántulajdonban megőrződött, a hátoldalán Gerő Ödön (1863-1937) kritikusnakszóló - „Gerő Ödön bátyámnak őszinte megbecsüléssel és szeretettel" - ajánlásssal ellátott festmény áll ugyanis - ismereteink szerint - mind a tematikát, mind a festésmódot tekintve legközelebb a Tabán című műhöz.
E cikk szerzője 1994-ben megvédett Simon György János működését rekonstruáló doktori disszertációjában, a kérdést az alábbi módon tárgyalta: „A festő ezennel egy zsúfoltan beépített domboldalra vezető szűk út indulásánál helyezkedett el és az épületek különböző elemeit geometriai alakzatok formájában szerkesztette harmonikus rendbe. A könnyű és nehéz színek éppen úgy egyensúlyban vannak egymással, mint az épületek tömegei. A zárt, összefogott kompozíció motívumainak, színvilágának és festésmódjának hasonlósága a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán szereplő, Galimberti Sándornak attribuált Tabán című képével szembeszökő. Kétségtelen, hogy a Galimbertinek tulajdonított festmény nagyobb mérettel rendelkezik, oldottabb és bonyolultabb szerkesztésű. A kérdéses festményt Simon szétszóródott pályaművének néhány ismertté vált példájával összevetve a stílus- és motívumazonosság alapján Simon alkotásaként tarthatjuk számon. A reprodukciókból ismert Simon-művek között több kép szerkezete és felépítése mutat közeli rokonságot a Galimbertinek testált festménnyel. Az épületek, a domboldal, a hangsúlyosan magányosan álló és dinamikusan tekergő fa megformálása és képpé komponálása Simon autentikus műveinél és a kérdésessé vált festménynél sajátosan összecseng. A közeli rokonságot mutató két olajfestményt egymás mellé téve módunkban állt az ecsetjárás feltűnő azonossága alapján azt feltételezni, hogy a művek egy kéztől származnak."
SIMON GYÖRGY JÁNOS: Városrészlet 1922
olaj, vászon 62,5 x 49 cm
Mint Simon eladási és kiállítási képjegyzékei elárulják, a művész előszeretettel dolgozott a Tabánban. Az eleddig Galimberti nevéhez kapcsolt - jelzésétől durva beavatkozással megfosztott -kép feltételezett készülési időpontját tíz évvel megtoldva, azt Simon életrajzába helyezve megállapíthatjuk, hogy a művész 1922-ben, illetve 1923-ban éppen itthon tartózkodott. Azonban ezt megelőzően is váltakozva a tabánihoz hasonló településszerkezetű és hasonló részletekkel rendelkező svájci városokban - Lausanne, Bern - élt. Az itthon töltött esztendő alkalmat kínált a művésznek arra, hogy nagyszabású első budapesti kiállítását megrendezhesse. 1923. június 3. és 17. között lépett gyűjteményes tárlatával a Helikon Haris közi kiállítótermében a budapesti közönség elé. A bemutatott 11 olajfestmény, 10 pasztell, valamint 157 rajz közül nem tudunk bizonyossággal egyetlen ismert művet sem beazonosítani. Az olajfestmények címei - Régi Lausanne, Tabán, Budai részlet, Külváros és Budai kép -között vélhetően felsorolásra került az általunk ismert két, rokon tematikájú olajfestmény eredeti elnevezése is.Feltételezésünket erősíti a korabeli kritika részlete: „Olajképei - csekély kivétellel mind - a házak és az utca viszonyának térproblémáiban oldják fel amélyen harmonikus hatást, amit kiváltanak."
Nagy izgalmat keltett, hogy 1996. októberében a BÁV 29. árverésén felbukkant a Tabán című olajfestményhez Simon György János által készített előkészítőrajz. Ezt a munkát, élve elővásárlási jogával, a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztálya vásárolta meg. (Méltánytalan lenne pálcát törni azon kollégák szándéka felett, akik gyűjteménygyarapítási buzgalmukban, a 70-es években a kutatás által újrafelfedezett, töredékesen fennmaradt Galimberti Sándor-életműhöz kapcsolták az első látásra is igen kvalitásos Tabán című képet. Nem ők tehetnek arról, hogy a festményen sajnálatos módon csalárd szándékú beavatkozás történt. Ismeretlen haszonlesők lekaparták ugyanis a művész aláírását, hogy így biztosítsák a magasabb forgalmi érték elérésének lehetőségét.)
A véletlen hozta úgy, hogy Simon György János életművének feldolgozására vállalkoztam. A 70-80-as évek fordulóján nyelvtanárom, Tauszky Etel sokat mesélt nekem az elfeledett festőművészről, akivel a háborút megelőzően testvérével - Tauszky Jolán zongoraművésznővel - együtt bensőséges baráti viszonyban álltak. Tőle kaptam biztatást és támpontokat a kutatások folytatásához. A művész az első világháborút követően Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban és Angliában élt és alkotott, de amikor csak tehette, kiállított itthon is. Sohasem foglalkozott politikával, haladó gondolkodását jelzi, hogy Londonban 1943-ban erős kollekcióval szerepelt a - Buday György és Károlyi Mihály által szervezett - Hungarian Club képzőművészeti kiállításán. Mivel 1945 után nem tért haza, működése oly mértékben feledésbe merült, hogy a háború után itthon kiadott művészeti lexikonokból rendre kimaradt.
Simon György János egyébként mint angol állampolgár a negyvenes évektől kezdve - függetlenül attól, hogy milyen rezsim volt uralmon Magyarországon - ellenségnek számított. De annak számított a háborús időkben Angliában is. Szépen induló angliai karrierjének fejlődését a háború akasztotta meg. Se magyarként, se trieszti születésű művészként nem élvezhette ekkor a szigetország hivatalos köreinek szimpátiáját. London bombázásakor pedig, az internálás elől sietve Yorkshire-ba költözött, elveszítve a londoni művészeti életben addig elért pozícióját. A második világháborút követően jobbára ott, majd rövid ideig Londonban élt. 1968-ban Leedsben hunyt el. Halálát követően, 1974-75-ben láthatta Angliából hazaküldött munkáit a magyar közönség a Dorottya utcai kiállítóteremben, valamint a Győrben és Hódmezővásárhelyen megrendezett Simon-emlékkiállításokon. Bár több kritikus is méltatta a budapesti kiállítást, egyedül Dévényi Iván (1929-1977) művészeti író, az alapos kutatásairól ismert esztergomi műgyűjtő jött rá arra, hogy ezek a képek ugyanannak az embernek a kezétől származnak, aki egykor részt vett barátja esztergomi házában a faldekorációk elkészítésében és akinek aláírása máig jól olvasható a Babits-ház falán.
Dévényi Iván vette a fáradságot, hogy felkutassa a Fränkel Szalonban 1938-ban rendezett Simon-kiállítás katalógusát és a Vigília olvasóinak írt kritikájában művészetéről igen pozitívan nyilatkozott: „A francia nevű Jean-Georges Simon (1894-1968) angol állampolgárként fejezte be életét néhány évvel ezelőtt a szigetországban, - Simon János György azonban valójában nagybányai iskolázottságú magyar művész volt. A Kulturális Kapcsolatok Intézetében 18 festményt, tizenkettő-tizenhárom rajzot, nyolc kisplasztikát láthattunk... élete őszére tartalmas, jelentős művésszé vált... E művek -bár a francia festészettel (Braque, Gromaire, Rouault) való kapcsolatuk kétségtelen - Simont a magyar piktúrta Koszta József, Czóbel és Domanovszky nevével jelezhető vonulatához is hozzákötik."
Simon György János képei a világban szétszóródtak, így œuvre-katalógusának elkészülte még várat magára. Agnoszkált műveiből remélhetően hamarosan megjelenhet az a művészeti album, amely elősegítheti több országban kifejtett művészetének bemutatását.
Artmagazin 2003/1. 41-44 o.
Matits Ferenc
A műgyűjtés - függetlenül attól, hogy állami-e, vagy magán - évszázadok óta szembetalálja magát azzal a problémával, hogy - amennyiben nem az alkotóművésztől szerzeményezünk-miként lehet biztonsággal megállapítani egy-egy mű alkotóját. Az azonosítás a művészettörténeti kutatás egyik legérdekesebb feladata, amely a tudományos alaposságon kívül kép- és adattárak anyagai, számos szakkönyv, így többek között monogramlexikonok, kiállítási és aukciós katalógusok, indexek használatát feltételezi, továbbá restaurátori segédlet, optikai, számítástechnikai műszaki eszközök bevonását, valamint stílusjegyeket felismerő műérzéket és ebben szerzett gyakorlatot, némi beleérzőképességet, továbbá sok türelmet és még több szerencsét igényel.
Mivel egy képzőművészeti produktum forgalmi értékét - rendszerint függetlenül az ábrázolás tárgyától és kivitelétől - mértékadóan befolyásolja, hogy kinek a neve alatt szerepel, nem újkeletű dolog, hogy fogyatékos jellemű egyének - mint megrendelők vagy végrehajtók - nyereségvágytól vezérelve évszázadok óta hamisítással zavarják és vezetik tévvágányra a műveket alkotókhoz rendelő kutatók magasztos munkáját.
A tulajdonos azon elvárása, hogy pénzéért növekvő értékkel rendelkező műtárgya legyen - magától értetődő. A gyűjtő vagy a gyűjtemények gondnoka, kurátora arról az alkotásról, amely a tulajdonába került vagy kezelésére bízatott, szeretne minél többet megtudni. Egy képzőművészeti műről összeállított pozitív tartalmú dokumentáció vagy szakvélemény a tulajdonos biztonságérzetén túl egyben értéknövelő funkciót is betölt. A tudományos alapossággal feltárt művek, főleg ha mint lakberendezési tárgyak is megállják helyüket, mindenkor szívesen látottak a műkereskedelemben, ahol a különböző galériák és aukciósházak kiállításaikkal és árveréseikkel értékteremtő tényezőkké válhatnak. A műkincspiac befektetésre szakosodott közönsége, illetve a műgyűjtők és műbarátok, a művészet iránt érdeklődők valamennyien szívesen tájékozódnak az aukciós katalógusokban közölt tanulmányokból, illetve a műkereskedelemmel foglalkozó kiadványokból és cikkekből, hiszen az így nyert információk naprakész, piaci értékrenddel bírnak. Itt jegyzem meg, hogy a rendszerint lassabban kialakuló, tudományos alapozottságú múzeumi szemlélet olykor nincs összhangban a műkereskedelemben kialakult értékviszonyokkal, de a tapasztalat azt mutatja: csupán idő kérdése, hogy e két pólus egymásra hatásának eredményeként mikor teremtődik konszenzus egy-egy mű piaci és muzeális értéket egyaránt tükröző valőrjét illetően.
Régebbi korok műalkotásainak vizsgálata esetén a művészettörténeti kutatás az aláírással nem rendelkező művet igen körültekintő módon próbálja szerzőhöz juttatni. Először a kort, az iskolát, a műhelyt határolják be, és ha a korabeli írások, visszaemlékezések, útleírások, hagyatéki, gyűjteményi és kiállítási jegyzékek, illetve a mű származástörténetének vizsgálata nem nyújt biztos támpontot, jobbára az alábbi megjelölések: a mester iskolája, műhelye, tanítványa; kormeghatározással: utánzója, követője, másolója kategóriák közül választanak.
A 19. századot megelőző időszakban korlátozott mértékben tud a kutató olyan műtermet, műgyűjteményt, illetve műalkotást reprodukáló festményeket, rajzokat segítségül hívni, amelyek a mű és alkotója közötti kapcsolatra bizonyságul szolgálhatnak. Habár amióta könyvek, illetve újságok léteznek, kiadóik csinosításukra, színesítésükre előszeretettel használnak képzőművészeti reprodukciókat, miáltal e kiadványok eladhatósága, művészi és dokumentáló értékükkel együtt, növekszik. A 19. századi művészettörténeti kutatás - a rajz-, illetve a fotóreprodukciók számának megnövekedésével - egyre inkább segítségül hívja az írásos dokumentumok mellett a képi ábrázolásokat. A szöveges archív források feltárására és közreadására természetesen továbbra is szükség van, de a művet készülése közben, illetve beazonosítható kiállításon ábrázoló korabeli felvételnek - a korhangulat érzékeltetésén túlmenően - a hitelesség megállapítása és a datalás szempontjából bizonyító értéke lehet. Ezért jöttek létre a világban sok helyütt a múzeumok, a művészettörténeti intézetek, a könyvtárak segédgyűjteményeiként művészeti alkotások ábrázolásait gyűjtő fotó-, illetve reprodukciótárak.
E rövid kitérőre azért volt szükség, hogy érzékeltessük, milyen felelősséget, alaposságot és körültekintést feltételező dolog a műmeghatározás. Konkrét példaként vegyük egy kevésbé ismert festőnk közismert képének esetét. Csupán pár éve annak, hogy a ma a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán szereplő Tabán című festmény képcéduláján, nem Galimberti Sándor neve, hanem Simon György Jánosé olvasható.
SIMON GYÖRGY JÁNOS: Tabán (Régi utca) 1923
papír, szén 38 x 27 cm
Történt ugyanis, hogy 1979-ben kiadásra került a Dénes Zsófia által írt Galimberti Sándor és Dénes Valéria című kismonográfia, és a Tabán című festmény színes reprodukciója került a kiadvány címlapjára. Galimberti Sándor műveként utazott 1991-1992-ben e monumentális festmény arra a magyar avantgárd festészetet bemutató amerikai vándorkiállításra, amelyet a Santa Barbara-i Museum of Modern Artban, a Kansas Cityben lévő Nelson Atkins Museumban és az Illinois állambeli Champaign város Krannert Art Museumában is bemutattak. A Standing in the Tempest (Painters of the Hungarian Avantgarde 1908-1930) című kiállítás tanulmányokkal és illusztrációkkal ellátott katalógusában e festmény egész oldalas színes reprodukciója, kiemelt figyelemben részesülve, a belső címoldalon kapott helyet.
Galimberti Sándor monográfusa, dr. Géger Melinda a művésszel foglalkozó, 1993-ban megvédett doktori disszertációjában - stíluskritikai alapon - annak a véleményének adott hangot, miszerint a Tabán című festmény feltehetően Galimberti halála után készült. A kép szerzőségének Simon György János művészetéhez való kapcsolását legelőször az a rendkívül felkészült, tisztességért nem a szomszédba járó művészettörténész javasolta, aki a kép sorsát a Magyar Nemzeti Galériába kerülésétől fogva figyelemmel kísérte. Azért volt rendkívüli tett a részéről, hogy bogarat ültetett úgy tizenöt éve a Simon életművének feltárását maga elé célul tűző pályakezdő művészettörténész fülébe, mert akkoriban úgy tűnt: ez a kép az idők végezetéig Galimberti nevéhez kapcsolódik majd.
Mint elöljáróban utaltunk rá, a művészettörténelem normális körülmények között nem válhat dogmatikus diszciplínává, hanem e tudomány a kutatómunka által állandó fejlődést él meg. Mivel egy művészt az általa létrehozott csúcsművek minősítenek, [J. Gy] művészetének tudományos értékelését elvégezve, joggal utalható életműve a magyar festészet fajsúlyos mesterei közé. Való igaz, hogy eleddig keveset tudtunk róla - hogy miért, arra is van magyarázat. Nem fogadható el, hogy azokról az alkotókról, akik külföldön keresik a boldogulás útját, hazájuk elfeledkezzen, és a hazai művészet történetéből kimaradjanak.
Érdemes felfigyelni arra, hogy a Tabán című festménnyel hírbe hozott mindkét művész trieszti származású. A Kaposváron, 1883-ban született Galimberti Sándor szintén festőművészként tevékenykedő édesapja, Luigi Galimberti (magyar nevén Galimberti Alajos) Triesztből települt át Magyarországra. A temesvári és erdélyi gyökerekkel rendelkező Simon György János pedig - kereskedő apjának ottani elfoglaltsága miatt - 1894-ben Triesztben, Ausztria ekkor legjelentősebb kikötővárosában látta meg a napvilágot. Művészetük rokon vonásai onnan eredeztethetők, hogy mindkét művész Réti Istvánt vallja mesterének, mindketten dolgoztak Nagybányán és Párizsban is.
A 90-es évek elején Simon György János munkáiból szervezett kiállítás anyagának összegyűjtése során egy olyan festmény is előkerült, amelynek láttán felmerült annak a lehetősége, hogy megnyugtató módon lezárulhat a Tabán című festmény attribuálása körüli disputa. 1992 februárjában, az Országos Széchényi Könyvtárban megrendezett Simon György János-emlékkiállításra kölcsön adott Városrészlet című, 1922-ben szignált, 65x50 cm-es olajképet a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán függő Tabán mellé helyezve, egy művészettörténészekből és restaurátorokból álló bizottság vizsgálta a két kép egymáshoz való viszonyát. A rokonság első látásra kitetszett. Simon magántulajdonban megőrződött, a hátoldalán Gerő Ödön (1863-1937) kritikusnakszóló - „Gerő Ödön bátyámnak őszinte megbecsüléssel és szeretettel" - ajánlásssal ellátott festmény áll ugyanis - ismereteink szerint - mind a tematikát, mind a festésmódot tekintve legközelebb a Tabán című műhöz.
E cikk szerzője 1994-ben megvédett Simon György János működését rekonstruáló doktori disszertációjában, a kérdést az alábbi módon tárgyalta: „A festő ezennel egy zsúfoltan beépített domboldalra vezető szűk út indulásánál helyezkedett el és az épületek különböző elemeit geometriai alakzatok formájában szerkesztette harmonikus rendbe. A könnyű és nehéz színek éppen úgy egyensúlyban vannak egymással, mint az épületek tömegei. A zárt, összefogott kompozíció motívumainak, színvilágának és festésmódjának hasonlósága a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán szereplő, Galimberti Sándornak attribuált Tabán című képével szembeszökő. Kétségtelen, hogy a Galimbertinek tulajdonított festmény nagyobb mérettel rendelkezik, oldottabb és bonyolultabb szerkesztésű. A kérdéses festményt Simon szétszóródott pályaművének néhány ismertté vált példájával összevetve a stílus- és motívumazonosság alapján Simon alkotásaként tarthatjuk számon. A reprodukciókból ismert Simon-művek között több kép szerkezete és felépítése mutat közeli rokonságot a Galimbertinek testált festménnyel. Az épületek, a domboldal, a hangsúlyosan magányosan álló és dinamikusan tekergő fa megformálása és képpé komponálása Simon autentikus műveinél és a kérdésessé vált festménynél sajátosan összecseng. A közeli rokonságot mutató két olajfestményt egymás mellé téve módunkban állt az ecsetjárás feltűnő azonossága alapján azt feltételezni, hogy a művek egy kéztől származnak."
SIMON GYÖRGY JÁNOS: Városrészlet 1922
olaj, vászon 62,5 x 49 cm
Mint Simon eladási és kiállítási képjegyzékei elárulják, a művész előszeretettel dolgozott a Tabánban. Az eleddig Galimberti nevéhez kapcsolt - jelzésétől durva beavatkozással megfosztott -kép feltételezett készülési időpontját tíz évvel megtoldva, azt Simon életrajzába helyezve megállapíthatjuk, hogy a művész 1922-ben, illetve 1923-ban éppen itthon tartózkodott. Azonban ezt megelőzően is váltakozva a tabánihoz hasonló településszerkezetű és hasonló részletekkel rendelkező svájci városokban - Lausanne, Bern - élt. Az itthon töltött esztendő alkalmat kínált a művésznek arra, hogy nagyszabású első budapesti kiállítását megrendezhesse. 1923. június 3. és 17. között lépett gyűjteményes tárlatával a Helikon Haris közi kiállítótermében a budapesti közönség elé. A bemutatott 11 olajfestmény, 10 pasztell, valamint 157 rajz közül nem tudunk bizonyossággal egyetlen ismert művet sem beazonosítani. Az olajfestmények címei - Régi Lausanne, Tabán, Budai részlet, Külváros és Budai kép -között vélhetően felsorolásra került az általunk ismert két, rokon tematikájú olajfestmény eredeti elnevezése is.Feltételezésünket erősíti a korabeli kritika részlete: „Olajképei - csekély kivétellel mind - a házak és az utca viszonyának térproblémáiban oldják fel amélyen harmonikus hatást, amit kiváltanak."
Nagy izgalmat keltett, hogy 1996. októberében a BÁV 29. árverésén felbukkant a Tabán című olajfestményhez Simon György János által készített előkészítőrajz. Ezt a munkát, élve elővásárlási jogával, a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztálya vásárolta meg. (Méltánytalan lenne pálcát törni azon kollégák szándéka felett, akik gyűjteménygyarapítási buzgalmukban, a 70-es években a kutatás által újrafelfedezett, töredékesen fennmaradt Galimberti Sándor-életműhöz kapcsolták az első látásra is igen kvalitásos Tabán című képet. Nem ők tehetnek arról, hogy a festményen sajnálatos módon csalárd szándékú beavatkozás történt. Ismeretlen haszonlesők lekaparták ugyanis a művész aláírását, hogy így biztosítsák a magasabb forgalmi érték elérésének lehetőségét.)
A véletlen hozta úgy, hogy Simon György János életművének feldolgozására vállalkoztam. A 70-80-as évek fordulóján nyelvtanárom, Tauszky Etel sokat mesélt nekem az elfeledett festőművészről, akivel a háborút megelőzően testvérével - Tauszky Jolán zongoraművésznővel - együtt bensőséges baráti viszonyban álltak. Tőle kaptam biztatást és támpontokat a kutatások folytatásához. A művész az első világháborút követően Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban és Angliában élt és alkotott, de amikor csak tehette, kiállított itthon is. Sohasem foglalkozott politikával, haladó gondolkodását jelzi, hogy Londonban 1943-ban erős kollekcióval szerepelt a - Buday György és Károlyi Mihály által szervezett - Hungarian Club képzőművészeti kiállításán. Mivel 1945 után nem tért haza, működése oly mértékben feledésbe merült, hogy a háború után itthon kiadott művészeti lexikonokból rendre kimaradt.
Simon György János egyébként mint angol állampolgár a negyvenes évektől kezdve - függetlenül attól, hogy milyen rezsim volt uralmon Magyarországon - ellenségnek számított. De annak számított a háborús időkben Angliában is. Szépen induló angliai karrierjének fejlődését a háború akasztotta meg. Se magyarként, se trieszti születésű művészként nem élvezhette ekkor a szigetország hivatalos köreinek szimpátiáját. London bombázásakor pedig, az internálás elől sietve Yorkshire-ba költözött, elveszítve a londoni művészeti életben addig elért pozícióját. A második világháborút követően jobbára ott, majd rövid ideig Londonban élt. 1968-ban Leedsben hunyt el. Halálát követően, 1974-75-ben láthatta Angliából hazaküldött munkáit a magyar közönség a Dorottya utcai kiállítóteremben, valamint a Győrben és Hódmezővásárhelyen megrendezett Simon-emlékkiállításokon. Bár több kritikus is méltatta a budapesti kiállítást, egyedül Dévényi Iván (1929-1977) művészeti író, az alapos kutatásairól ismert esztergomi műgyűjtő jött rá arra, hogy ezek a képek ugyanannak az embernek a kezétől származnak, aki egykor részt vett barátja esztergomi házában a faldekorációk elkészítésében és akinek aláírása máig jól olvasható a Babits-ház falán.
Dévényi Iván vette a fáradságot, hogy felkutassa a Fränkel Szalonban 1938-ban rendezett Simon-kiállítás katalógusát és a Vigília olvasóinak írt kritikájában művészetéről igen pozitívan nyilatkozott: „A francia nevű Jean-Georges Simon (1894-1968) angol állampolgárként fejezte be életét néhány évvel ezelőtt a szigetországban, - Simon János György azonban valójában nagybányai iskolázottságú magyar művész volt. A Kulturális Kapcsolatok Intézetében 18 festményt, tizenkettő-tizenhárom rajzot, nyolc kisplasztikát láthattunk... élete őszére tartalmas, jelentős művésszé vált... E művek -bár a francia festészettel (Braque, Gromaire, Rouault) való kapcsolatuk kétségtelen - Simont a magyar piktúrta Koszta József, Czóbel és Domanovszky nevével jelezhető vonulatához is hozzákötik."
Simon György János képei a világban szétszóródtak, így œuvre-katalógusának elkészülte még várat magára. Agnoszkált műveiből remélhetően hamarosan megjelenhet az a művészeti album, amely elősegítheti több országban kifejtett művészetének bemutatását.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)