GYÁRFÁS ENDRE:PEST-BUDAI HIEDELMEK

A hiedelmek zöme az egész nép vagy több nép tudatában nagyon hasonló, vagy éppenséggel azonos. Alaprétegük még az őskorból, az emberi gondolkozás gyerekkorából származik. Van azonban egy sajátos válfajuk, mely egy-egy földrajzi hely — folyó, hegy, barlang, erdő — múltjához és mindenkori jelenéhez fűződik. 

A gellérthegyi boszorkányünnepek hiedelme is közéjük tartozik. Kérdés azonban, hogy a különös, magányos, sziklás hegyről terjedt-e el a hátborzongató hír, vagy pedig a néphitben már ősidők óta élő babona talált itt konkrét helyet, amelyre rátapadhat. Arról van szó ugyanis, hogy a legtöbb nép hitvilágában él egy magányos hegy, ahol a földöntúli lények — istenek, rossz szellemek, ördögök, boszorkányok — varázslatos tetteket visznek végbe.

Finnugor rokonaink, a manysik és a chantik például magas, szép fekvésű dombokat választottak áldozóhelyül, különösen kedvelték a sziklákat. A honfoglaláskori pogány magyarokról tudjuk, hogy az új hazában több hegyen rendeztek áldozati ünnepélyeket: az Ikva-parti Egykőn (ma Hegykővé torzult az eredeti Egykő „szentkő" jelentésű neve), Tokaj hegyén, Erdélyben az Ördögoltáron stb. A Gellérthegyen (akkoriban még Pesti hegynek illetve Újhegynek hívták) mindezt megtalálták. Valószínű, hogy itt is pogány ünnepség zajlott éppen, amikor a hittérítő Gellért püspök váratlan megjelenése felbőszítette a csoportot és kiváltotta belőlük a történelmi gyilkosságot. Adataink vannak arról, hogy az Árpád-korban a tiltott ősi vallás hívei a Gellérthegy barlangjaiban folytatták a keresztény polgárok számára rejtélyes, „ördögi" szertartásaikat.

Több évszázad telt el azután, hogy Kálmán király törvénybe foglalta: „boszorkányok pedig nincsenek", de a Gellérthegyhez fűződő boszorkányszombatok hiedelme nem pusztult el, sőt, szívóssága megdöbbentő arányban tárul elénk a XVII —XVIII. századi magyar boszorkánypörökben. Pedig akkorra a hegy már nem számított „kies helynek": tövében fürdők, tetején a törökök „GüzElias"erődje, oldalában a Ráczváros a cserzőműhelyekkel, mind a civilizáció eredménye volt. 1682. január 24-én az egyik híres debreceni boszorkánypörben a vádlottak padjára került Dániel Kovácsné és Csókási Györgyné, „Szentgellért hegyére járó, bűjös-bájos, ódó-kötő, másokat megrontó, boszorkány, parázna személyek, orvok is." Vörös Ilona úgy vallott 1741-ben Pakson, hogy az ördögök mátkája volt, fekete varjú és holló képében járt hozzá a gonosz, így hívta a Gellérthegyre. Almási Szalai János prédikátor 1794-ben Kassán kiadott könyvében ezt írja: „A boszorkányokról, kan ördögökről azt mondják, hogy ezek az embert meg nyergelik és a' Szent Gellért hegyére vagy ők tudják hova lovagolnak ..."

Mikor jártak a „boszorkányok" a Gellérthegyre, és tulajdonképpen mit csináltak ott? A néphit szerint Szent György, Pünkösd és Luca napján indultak a kopár hegytetőre, közlekedési eszközük macska, gyermek, deák vagy férfiember háta volt, leginkább azonban szalmaszálon, seprűn, lóvá varázsolt szalmakötegen utaznak. (Mellesleg: innen a „lóvá tenni" kifejezés.) A hegyen aztán táncoltak, mint a forgószél és fajtalankodtak az ördögökkel.

     Vajon ez a különös ceremónia kizárólag a pogány magyarság áldozásaiból származnék ?

Dömötör Sándor kitűnő tanulmányában (Szent Gellért hegye és a boszorkányok; 1940) így summázza a tudományos véleményeket:

„Valószínű, hogy felülről szivárgott lefelé a boszorkányokra vonatkozó hiedelmek egy része, azonban tagadhatatlan, hogy keveredett olyan elemekkel, amelyek élő, a pogánykorból fennmaradt magyar hagyományok lehettek."

Mit jelent az, hogy „felülről szivárgott lefelé" ?

Kálmdnchey Zoltán rajza

Ki mondta?...

Ki mondta, hogy nincsenek ördögök ? Ő nem ismerte az ocsmány dögöt, a szörnyű némbert, a gellérthegyi üstök rühes szakácsnőjét, aki lába közé kapván az éjszakát, a fellegekig riszálja magát? Én ismerem. Kihányta a pokol, frissen-ásott sírom fölött guggol, s még itt is, túl a lét határain, kénkö-bűzzel fertőzi álmaim.

Benjámin László

Ezen Dömötör azt érti, hogy a széphistóriákból, népkönyvekből, legendákból, prédikációból, és nem utolsó sorban a magyarok között letelepedett nyugati népcsoportok hiedelemkincséből. A boszorkányhit ugyanis, és különösen a hegyi boszorkánymulatságok babonája más népeknél is rendkívül elevenen élt. A németországi Harzhegységben például a furcsa alakú, sziklás Brokkensberghez fűződtek az effajta hiedelmek. Goethe Faustjában is itt játszódik (ez a Vénuszhegy) a „Valpurgis éj". Számos egyéb irodalmi és zenei alkotás dolgozta fel ezt a témát; (csak egy példa: Musszorgszkij műve, az „Egy éj a kopár hegyen"). A magas hegyek benépesítése isteni vagy ördögi lényekkel még régebbi, mint maga a boszorkányfogalom. A görögök istenei az Olymposzon, múzsái a Parnasszoszon laktak. A népmesék gyakori szereplője a „nagy hegyi szellem". Nem lehetetlen, hogy a mózesi Szinai hegyének és a krisztusi Olajfák hegyének legendája is erről az ősrégi hitről ágazott.

De térjünk vissza az ismerős Gellérthegyre! A Harz-iBrockensbergés a Gellérthegy analógiája nem erőltetett, már csak azért sem, mert a Budán letelepedett svábok sokáig Blocksbergnek nevezték a mi hegyünket. (Az igaziBrockensberg

is ezt a nevet kapta az újkorban.)

A gellérthegyi boszorkányünnep tehát, mint magyar változat, szervesen illeszkedik a nemzetközihiedelemkincsbe. Egyes vidékeinken a név függetlenné vált magától a hegytől: Gellérthegynek nevezik a helybéli magaslatot is, ahol a falusi boszorkányok gyűléseznek. Nem kellett minden gyűlést Pest-Budán tartani.

A legmakacsabb hiedelmek is elsorvadnak egyszer, ha a tudomány még makacsabb. Ez esetben még nagy tudományra sem volt szükség, csak arra, hogy az ember állandóan szemmel tartsa a Gellérthegyet. Felépült a Citadella, majd a villák, a vendéglők, az utak, jött a villany. . . és ki hisz ma már a budapesti „valpurgis-éjben" ? Legalább is abban, ami a Gellérthegyen zajlik.

Szelíd hegyünk azonban nemcsak boszorkányokat szült a babonás agyakban, hanem más fantazmagóriákat is. Gaál György 1804-ben ezt írja „Furkáts Tamás levelei" címmel kiadott könyvében:

„Budán közönségesen azt beszéllik, hogy a' Szent Gellért hegye nem sokára tüzet fog okádni és azért az emberek már olly félelembe vágynák, hogy a' Hidat a' Dunából már kivették, ne talántán a' Híd-is, mivel a'hegytül nem igen messzire áll, megégjen, és ezáltal a' Duna-is megpörkölődjön." (Közli: Trócsányi Zoltán Régi világ, furcsa világ című művében.)

Ez a hiedelem nyilván onnan ered, hogy a polgárok olvastak vagy hallottak valamit a híres, távoli tűzhányókról, tudták, hogy azok is ilyen magányos, csapott tetejű hegyek. Természetesen a Gellérthegy a tudomány szerint sohasem lehetett vulkán.

Még egy hagyományt említek a Gellérttel kapcsolatban. A budai hegyek mögött meghúzódó Tök községben még ma is mesélik az öregek, hogy a Gellérthegy tetején „felvetődött" a pénz. „Úgy lángolt, mint mikor a szalmakazal ég. Találtak is sok pénzt, akik a hegy hátulját kivágták." Ez annak a nemzetközileg elterjedt babonának helyi alkalmazása, mely szerint a kóbor láng, a lidérc megmutatja, hol rejtőzik a földbe ásott kincs. Így magyarázhatta otthon egy-két Budára járó töki vásáros a gellérthegyi kőbányászatot.

A gellérthegyi boszorkányhiedelem jó témát adott Csók Istvánnak „ Vámpírok" című kompozíciójához (Petrás István felv.)

Tökön iegyezte fel Loschdorfer Anna 1935-ben azt is, hogy egy öregasszony megkente a hónalját és elszállt a János-hegyre. „Az Istennek ami állatya van, az mind ott vót. Bőgtek a bikák, a tehenek bömbőtek, az oroszlányok ordétottak, a kakasok kukorétottak. A boszorkányok meg táncótak." Ez persze nem más, mint a gellérthegyi színjáték, és valószínűleg azért szerepel a János-hegy, mert Tökről ez a látható legmagasabb pont.

Ami a pénzfelvető lidércet illeti, Budapest földrajzi helyei közül nemcsak a Gellértet, hanem a Rákos-patakot is meglátogatta. Kalina Julianna gyűjtötte Rákoskeresztúron a következő „receptet": végy egy fekete tyúk tojását, kösd át selyemkendővel, három hétig tartsd a hónod alatt, és lidérc kel ki belőle, mely sok pénzt visz neked. Egy ember így is tett, de tíz nap után a tojás már égette a bőrét, ő meg félt, hogy idejekorán kikel a lidérc és elpusztítja. "

Most az olyan babonák felett tartolt rövid seregszemlét, amelyek az emberi tudat legrégibb rétegéből származnak, és a világon majdnem mindenütt elterjedtek. Azért „pestbudaiak", mert valamilyen helybeli esemény alkalmával, vagy helybeli objektum kapcsán pattantak elő az emlékezetből és léptek a tettek mezejére.

A régiek azt hitték, hogy ha valakit felakasztanak, az szerencsétlenség. Van benne valami. De abban már semmi, hogy a szerencsétlenség beleivódik a bitófába is, és akinek a házában akárcsak egy forgácsa is van a bitónak, attól ez a megszállott forgács távol tartja az egyéb szerencsétlenséget. 1843-ban Pesten egy kivégzett katona akasztófáját a nézők forgácsokra törték és hazavitték. Még korábban, 1830-ban így panaszkodik a Nemzeti Újság:

„Nem lehet kiűzni a pesti népből azt a babonát, hogy a kivégzettek ruhái, körmei stb. szerencsét hoznak. Kivégzés után ez jó üzletet jelent a hóhérlegényeknek."

Szendrey Zsigmond említi, hogy 1795-ben, Martinovicsék kivégzésekor felrohant a tönkhöz egy fiatal lány, és egy kortyot ivott őz Pá! véréből. E borzalmas babona szerint a kivégzettek vére epilepsziát gyógyít.

A „távoltartás" hiedelemcsaládjába tartozik az az eset is, amely 1792-ben zajlott le néhány budai templom előtt. Nagyszombaton mise után máglyákat gyújtottak, s amikor a fa csaknem szénné égett, kijött a pap egyházi öltözetben, mormolt valamit és megáldotta a „néma szenet". A nép széthordta és hazavitte a faszéndarabkákat, mert azt tartotta, hogy a villám nem üt olyan házba, ahol ilyet őriznek, ős-pogány babona a keresztény egyház áldásával! (Közli: Trócsányi Zoltán fent idézett könyvében.)

Tűzről és fáról szól az a pesti hír, amit a múlt század utolsó évében közöltek a lapok. A Kerepesi Temetőben egy férfi korhadt fakeresztet lopott. A bíróságon ezt vallotta: „Tetszik tudni, mint afféle munkásnak, nagyon keserves az életem. Még a száraz kenyérre valót se tudom megkeresni. Elpanaszoltam a bajom egy öregasszonynak, aki azt tanácsolta, hogy Szent György napján éjfélkor menjek ki a temetőbe s hozzak magamnak onnét két fejfát. Ezeket otthon gyújtsam meg, és ha parázzsá égtek, ugorjak rajtuk keresztül. Akkor semmi bajom sem lesz többé. Kapok gazdag feleséget, akivel boldogan fogok élni." A szentivánéji tűzugrás ősi mágiás szokása így élt tovább valahol egy

Karpfenstein utcai ház harmadik emeletén.

• Az egyház és főleg a jezsuita rend általában — néhány kivétellel — igyekezett irtani a pogány babonákat. De gondoskodott utánpótlásukról is. Se szeri, se száma a pest-budai keresztény kegyhelyeknek, melyek a betegeket „gyógyították". Szent Ignác vize, Xavéri Szt. Ferenc ereklyéje, a Gellért-kápolnt, Máriaremete — mind megannyi

csodahely volt. Ezenközben az óbudai füvesasszonyok is segítettek a szenteknek, hogy kevesebben szoruljanak kórházi kezelésre.

A modern nagyváros sem ment a szomszédba egy kis babonaságért. A kereskedővilágban — ahol a szerencse sokat számított — például újraéledt a vasnak és az újholdat idéző vaspatkónak őskori babonája. A vas szerencséthozó szerepe már a vaskorszakban kialakult, mert a vas megvédte az embert a külső csapásoktól. Az is misztikussá avatta, hogy tűzben született. Később ördögűző erőt tulajdonítottak neki, a patkónak meg gyógy- és védőerőt. Úgy látszik, tudták ezt a Dob utca 3-ban és a 16-ban is, amikor hetven évvel ezelőtt vaspatkó, szereltek az üzletek két szélső ajtajába. A Károly körút (ma Tanács krt) 6-ban a kapuszorítónak volt patkó alakja. Aki keres, ma is talál.

A Kőmíves Kelemen balladából ismert óbabilon építőáldozat enyhe maradékát is napfényre tárta néhány régi ház lebontása: csirkecsontokat találtak a habarcsban. A hidakról szóló babonát Arany János építette bele Hídavatás c. költeményébe.

Befejezésül, röviden megemlítenék néhány divatos „modern" babonát. Főleg tárgyakhoz fűződnek, helyesebben „bigyókhoz" — műanyag vagy szőrállatkák, bojtok, figurák ezek — melyek a héber Kabala nevet viselik. Autósok és vizsgázók nagy-nagy szeretettel óvják őket. Általában a mai pesti babonaság a közlekedők és vizsgázók közül szedi legtöbb áldozatát. No meg a lottózók és totózók közül.

E! kell azonban ismernünk, hogy az utóbbi évtizedekben nagyon sok babona, hiedelem ment ki a pesti szokásból, illetve adta át a helyét szelídebbeknek, játékosabbaknak. Bizony így van. Kopogjuk le!

De csak fán, és alulról felfelé, háromszor.

forrás: Budapest folyóirat 1966 június