Már minden az akaratomtól függ. Kanyargós erdei ösvényen szállok le a völgy és a folyó felé. Régi, ismerős, budai utcák, több a lovaskocsi, mint az autó, gyerekkorom hónába jutottam, a Tabánba.
Tabán-Árok utca
Harminc-negyven évvel ezelőtt (80-90) hordták szét a köveit, illetve nem is hordták szét, a redves téglákat semmire nem lehetett használni. A félig földbesüppedt házakat teljesen föld alá temették, pázsittakarót kaptak szemfedőnek. A halott házak nem fogadták be a rájuk telepített fiatal fákat, nelyek örökké fiatalok és csenevészek maradnak, nincs termőföld alattuk.
Összeillesztem az összetartozó téglákat, bevonom málló vakolattal, a korhadt ajtókat, ablakokat évszázados helyükre teszem. Benépesítem a környéket emberekkel, kutyákkal, macskákkal és galambokkal.
Harmadik szomszédunk az Árok utcában a sírkőárus vidám műhelye, ott rajzolgattam kőre szerb, sváb és magyar neveket és a kegyelet illő versikéit — betűnként filléres fizetségért, az örökkévalóság számára. Nagy pénz volt ez egy gimnazistának, de igazán a művészet vonzott. Az apró dőltbetűk szaporán készültek, mégis szívesebben rajzoltam nagybetűs neveket, a római írás klasszikus szabályai szerint. A piszkei vagy carrarai márványnál jobban szerettem a melegsárga haraszti mészkövet, bár lukacsai gyakran kitörték a ceruzám hegyét. Gránittal szerencsére ritkán volt dolgunk, fedőfehérrel kellett rávinni a szöveget, a betűvetés megelőzte a betűvésést. Pár hónap múlva már én is kézbevehettem a finom acélvésőket és a fakalapácsot, megismertem az anyaggal vívott küzdelmet. A mesterrel hallgatólagos megállapodást kötöttünk: nem fizettem az elrontott kőlapokért, ő meg nem fizetett a sikerültekért. Én jártam jobban. Számomra a nap délben kelt fel. Alig vártam az utolsó iskolai órát, épp csak elfújtuk az osztályban a magyar hiszekegyet:Hiszek Magyarország feltámadásában
— és máris rohantam hozzá. A mester meg volt győződve, hogy ő igazi mester, szobrászművész, szerencsétlen körülmények kényszerítik műkőből öntött galambok és angyalok közé. Hajlamos voltam osztozni álmain, saját használatomra is jutott belőlük, szobrász leszek vagy építész, nincs eldöntve, meg kell próbálni. Mindent
meg kell próbálni, mert minden lehetséges, s ami lehetséges, az már létezik. így lett a mesterből a legeslegkíválóbb szobrász, s belőlem a legjobb tanítvány, majdhogy nem kőbevésve, mint a legjobb apák és anyák a sírköveimen. Mellesleg ingyen inas lettem, kiváló tehetség a kőzúzalék és cement trógerolásában.
A mestert csak én szólítottam Mesternek, számos barátja egyszerűen Csics-nek becézte, délszláv neve végződése után. Ezzel a minden szerb névben előforduló általános csiccsel jelezték szomszédai, hogy akármilyen magasan hordja az orrát a szőke krisztusszakálla felett, ő is csak egy az őslakó tabáni fekete rácok közül. Mély jelentőségű szakáll volt, nemcsak azért töltött el tisztelettel, mert magam még nem borotválkoztam. Hosszú időn át ebbe a szakállba kapaszkodtam, ifjan kritikusi szememben nem annyira Csics mester szobrai, inkább a szakálla ígért rendkívüli adottságokat. Meg talán a basszushangja is, mely valahogy szintén szőke volt, finoman modulált, mintha tenor ereszkedett volna oktávval mélyebbre. Utólag az a gyanúm, hogy Csics mester tehetsége inkább zenei jellegű volt.
Egy citerát dédelgetett, fatörzsből teknőszerűen kivájt primitív húros hangszert. Guzlicának nevezte, de magyar szerszám lehetett, jóval később alföldi parasztházakban találkoztam hasonlókkal. Ezzel kísérte magát, ha szerb és magyar parasztdalokat énekelt, néha vendégei kívánságára századeleji operettekből is, mentségére szolgáljon, hogy ilyenkor vidám irónia színezte hangját.
Földönjáró ember volt ez a krisztusszakállas Csics. A sírkövesség nem volt nagy üzlet az Árok utcában, sokszor tanácsolták neki, hogy települjön át a Farkasréti temetőhöz. Helyeselt és lelkesedett, mint aki sorsdöntőén zseniális tanácsot kapott, tervezgetett, felderített, telephelyre alkudozott — aztán maradt az Árok utcában. Nekem megsúgta, hogy félti az ipartól a művészetét, meg annyit vándorolt már, valóban Olaszországban volt hadifogoly, utána évekig kint maradt, ott tanulta a kőfaragást. Baráti körben elmondta, hogy elvett egy özvegyet két bambinóval, de elválni nem tudott, kutyák az olasz papok, így került haza a Tabánba.
Valaki megkérdezte: mi volt a baj, nem tudtál harmadik bambinót csinálni? Csics előre meresztette a hegyes szakállát, mintha dühös lenne. Nem kell nekem ahhoz asszony, mondta és a műhely sarkába mutatott. Két ikerbambino térdelt ott, márványból faragva. Sok oka volt Csicsnek, hogy a Tabánban maradjon, de leginkább az tarthatta vissza a temető szomszédságától, hogy ott nem zenélhetett volna, pedig ez lassan már többet hozott, mint a kőfaragás.
A telek végében, a szomszédos ház szőlővel befuttatott tűzfala és egy vadgesztenyefa közé pallókból ácsolt gyalulatlan asztal került. Itt pihentették gyásztól elgyengült lábukat az özvegyek, apák és gyermekek a sírkővásárlás mérlegelése közben. Csics borral alapozta meg a barátságos tárgyalást, bele volt kalkulálva az árba. Csak egy ujjnyit, úgy eltikkadtam, mondta az özvegy, de a második pohár után kipirult arccal részletezte a legjobb férj kiváló tulajdonságait.
Csies kérdésekkel segítette, meg kell ismerkednie a megboldogult egyéniségével, hogy a legütőbb, bár jutányos áru emléket állíthassa, mely kitart a feltámadásig. A mester elmélyedve töprengett, feldolgozta magában a hallottakat, aztán rendkívül határozottan rám szólt: a girlandos képet hozd ki. Ez volt az egyetlen temetői fényképünk, egy szomorúfüzet ábrázolt fiatal gyászruhás nővel, a kő alig látszott. Az özvegy megilletődve szemlélte, talán arra gondolt, ha befűzi magát, ő is lehet karcsú. Vagy arra, hogy öreg, reménytelenül egyedül maradt, ettől könny szökött a szemébe. A részletes megbeszélésnél aztán kiderült, hogy Csics a sokféle elhunyt egyéniséghez kétféle mintával rendelkezett. Á szögletest javasolta az elhunyt férfiak, az oválist a nők és gyermekek részére. Mindkét típus rózsagirlanddal díszítve nagyon hasonlított a tabáni díványok lószőrrel tömött, kemény fejpárnáira, csak éppen nem hímzett, hanem műkőből öntött virágokkal.
A késő délutáni és esti órákban a vadgesztenyefa sátra alá telepített asztal a tabáni közélet központja lett, Csics cégér nélküli bort árusított. A hatóság természetben szedte az adót, képviselői behunyszemmel hörpintettek a borból. Ide járt az Árok utca apraja nem, de nagyja, a sírkövek csak fokozták a hangulatot, az enyészetre figyelmeztető környezet emelte a fogyasztást. Itt ütött tanyát Borisz, volt orosz hadifogoly és aktív foltozó suszter, nem tudom, milyen sírkövet kapott azóta, de ráillett a felirat: legjobb férj és apa. Ha érte jött a legkisebb fia, abbahagyta az éneklést a taktus közepén, indult. Pedig nagyon szeretett énekelni, az arca ilyenkor különösen csupasz lett, bár egyébként is a szakáll hiánya volt a legfeltűnőbb rajta. Azzal adta meg a tiszteletet új hazájának, hogy szakáll helyett szépen pödrött bajuszt nevelt, a legmagyarabb képe neki volt a Tabánban. Egy perc alatt felhörpintett egy söröskancsónyi bort, utána egy cseppel sem többet. Egyedül nem tudott, vagy nem akart énekelni, szégyennek tartotta, mint a kihasadt cipőt. Csics halkan megpengette a citeráját, szavak nélkül szolgáltatta a basszus szólamot. A magyar daloknál Borisz elnéző mosollyal hallgatott, csak azokba kapcsolódott be, amik valaha tőlük juthattak hozzánk, vagy tőlünk hozzájuk. Mit mondhatok még róla? Elévülhetetlen érdeme, hogy elterjesztette a nyers paradicsom és uborka fogyasztását, érkezéséig ez ismeretlen volt a Tabánban.
Hetenként egyszer itt gyűltek össze a tabáni galambászok, akik postagalambokat neveltek és borral ünnepeltek egy-egy rekord repülést. Vesszőkosár került az asztalra, benne maga a nagy sztár, aki soha nem vitt postát — tilos volt — csak üres hártyapapírt a távolság üzenetével. A büszke tulajdonos kiemelte a galambot, mutatta erős mellizmait és formás kis testét, óriási legyező-szárnyát és hibátlan evezőtollait. Megindult az alku, no nem a madárról, csak a fiókáiról. A tulajdonos végsőkig akarta korbácsolni az izgalmat és a csereajánlatokat. Két ujja közé csípte a madár csőrét, mire az hihetetlen erővel visszarántotta a fejét, micsoda izomkolosszus. A 'galamb dühösen megrázta fejét, valósággal nemet inteti, nem ilyen bánásmódot várt a gazdájától, szikrányi szeme csillogott, mint a ragadozóké. A gazda meg mosolyogva hallgatta az elismerő morajt, a lelkes licitálást, lassan magasba emelte kezét és elengedte a galambot. Hangos szárnycsattogás hallatszott, mint taps a sikerült mutatvány végén, két perc múlva már otthon fog kopogni a madár csőre a piros búzaszemeken.
Schmuckler bácsi melegen szorongatta a büszke galambász kezét, az attrakcióban neki is döntő része volt, ő vitte magával a nevezetes madarat gráczi rokonaihoz, hogy illő táplálás után útjára bocsássa. Ez a
Schmuckler bácsi harminc évvel előbb egyenesen Bécsből került a Tabánba, a királyi palota villanyszerelője volt. A vár árnyékában éltünk, az udvartartásból is vetődtek ide emberek. Jól érezte magát az öreg Csics asztalánál, a budavidéki savanykás könnyű bor megszólalásig olyan volt, amilyet valaha Grinczigben mértek. Lerakta csontgombos vadászkabátját, amit természetbeni járandóságként kapott, a keménygallért, sőt nadrágja legfelső gombját is megoldotta. Hüvelykujját a hozentrágere mögé dugta, s csak ezzel jelezte, hogy egy-egy témáról milyen államtitkokat tudna közölni; megfeszítette nadrágtartóját, mint a kocsis a gyeplőt, ha meg akarja állítani a lovakat. Titokzatosságával korlátlan tekintélyt vívott ki, s ha rágyújtott szalmaszopókás virzsinia szivarjára, tudtam, hogy most mégis egy történet következik, melyben az udvari méltóságok keresztnevükön szerepelnek. Ez nem bizalmaskodás, hanem beavatottság volt, utóvégre a királyoknak is csak keresztnevük van
A király — az a császár, vagyis Ferenc József, Károly uralma túl rövid volt ahhoz, hogy a Tabán tudomásul vegye, ami pedig Horthyt illeti... Nemrég a király adjutánsa volt, az udvari ranglétrán valahol a belsőkomornyik és Schmuckler bácsi között. De most? Az öreg soha nem ejtette ki a kormányzó úr címét vagy nevét, egyetlen magyar szót kevert a bécsi káromkodásaiba: bitorló — csak ő tudhatta, kire gondolt.
Egyszer elmondott az öreg egy suta kis történetet Ferenc József utolsó budai látogatásáról. A háború elején történt, a levelek már lehullottak, de a győzelem sehol. Szerb komitácsik lövöldöznek fákról és padláslyukakból a monarchia katonáira. Irreguláris bagázs, nem tartják be a háború szabályait. A király rosszul aludt, talán a baldachinos ágy zavarta a Hofburg keskeny katonai vaságya után. Szomjas lett, kereste a jegesvödröt az üveg francia pezsgővel, ami otthon mindig ott állt a vaságya mellett.
Nincs. Felkelt, körüljárta a szobát. Már egy üveg ásványvízzel is beérte volna, vagy egy pohár közönséges budai vízzel. Sehol semmi. Fel kellene ébreszteni a komornyikját, de az majdnem olyan öreg, mint ő, reggelenként azt szokta asztmás szolgájának mondani, hogy nemsokára én foglak téged öltöztetni. A király visszafeküdt a baldachinok alá és arra gondolt, hogy valami nincs rendben. Reggel közölte véleményét az udvarmesterrel. Rebellis bagázs, a hidegvizet is sajnálják a királyuktól. Az udvarmesternek be kellett adni a lemondását, sokan vele mentek, igazi palotaforradalom volt. De én maradtam, mondta Schmuckler bácsi és feszesre húzta a nadrágtartóját.
Nem tudom miért ez az öreges fecsegés, miért idézem ezeket az elmúlt embereket, galambokat, vadgesztenyefákat, egy életen át nem gondoltam velük. Azt a távoli időt keresem, amikor még nem az emberiséget szerettem, hanem egyes közeli embereket, akiknek saját nevük volt, saját gondjuk és örömük. Az emberiség emberekből tevődik össze, erről feledkeztem meg később. Ezek az emberek a jelek szerint mindent kibírnak. Csics mester sírkertje mögött ott volt a háború, a vörös diktatúra és a fehérterror. Az emberek meg éltek a redves házaikban, a vadgesztenyefák alatt, többen születtek, mint ahányan meghaltak. Most, hogy az életemből, akár a Tabánból, kő kövön nem maradt, arra gondolok, hogy az emberek erősebbek, mint a politika. Ennél vigasztalóbbat nem mondhatok se magamnak, se másnak.
Tudom, hogy abba kellene hagynom. Az utolsó képek kötnek, nehéz elszakadni tőlük. El kellene mondanom a modellt,
akit egy pályaudvari váróteremben szedett fel a mester, és bolondnak tartott, mert csak rajzolni mertem. Egyébként igaza volt, csak a rajzpapírt bámultam, a kezem remegett. És el kell mondanom Apolló állát. Illetve orrát, száját és állát, még Olaszországból hozta magával a gipszöntvényt a mester. Esténként másoltam és izgatottan vártam a bírálatát. Csics csak az állát tapogatta Apollóé helyett és annyit mondott, hogy biztos homok keveredett az agyagba. Szó sincs róla, kiáltottam, de ő csak nevetett és hátba vágott. Ezt a gyereknek szánt gesztust sértőnek éreztem, szét akartam zúzni művemet, de lefogta a kezemet. Felemelte a petróleumlámpát, egész közelről és egész lassan végigvezette Apolló álla körül. Közben magyarázta, hogy csak az ilyen töredék öntvények hűek az eredetihez, a teljes szobormásolatok torzítanak. De nem a szavaira figyeltem. Most láttam először az állat, pedig hetekig mintáztam. Most értettem meg először, hogy az istené. A meleg oldalfényben domborulatokat láttam és völgyeket, mosolyt, ami bennünk terem és nem a szobor száján, ilyen a legnagyobb ígéret az ember szépségéről.
A lelkendező szavakban benne van a csodálkozó és felfedező fiatal szem, akkor nem tudtam volna így elmondani, kevesebbet tudtam a művészetről, de talán többet, mint ma. Később ismertem meg a még csodálatosabb archaikus Apollókat a létezés gyönyörével a szájuk és szemük körül. Akkor még nem tudtam, hogy a művészet a legreálisabb utópia, földhöz és éghez tapadt utópia, a legtávolabbra tekintő program, ha tetszik, politikai program arról a jövőről, amit az ember szán magának.
Aztán más utópiához csatlakoztam, mely közvetlen megváltást ígért, a távoli jövőt tapintható jelenné változtatta. Ki tud ellenállni az ilyen kísértésnek? Feláldoztam magamban a művészetet, mint Ábrahám Izsákot, nem volt isteni szózat, mely visszatartott volna. A szózat így hangzott: öld meg. A láthatatlan isten számára az ember láthatatlan, a művészet meg látható és tapintható, faragott képeket csinál. Sorsot farag hozzá és meztelen világot, az istennek sem hódol, ha megölik, feltámad.
*
1942-ben együtt voltam a börtönben egy igazi szobrásszal, Goldmann Györggyel.
Goldmann György:Anya gyermekével
Egyszer megkérdeztem, hogy tudta összeegyeztetni a szobrászatét a mozgalmi munkával. Hosszan magyarázta, aztán azt felelte, sehogy. Az illegális munka igénybe vette a nappalait és a félelem az álmatlan éjszakáit. De az embernek csak addig van választása, mondta, amíg nem látja úgy a világot, ahogy én. Még hozzá tette: majd utána, akkor nézd meg a szobraimat. De utána már csak az történt, hogy egy német táborból a tífusz szabadította meg.
Nekem sincs utána, pedig véletlenül életben maradtam. Talán ez a szó, hogy utána, annyit jelent, hogy mások. Jó ebbe belenyugodni. Nekem sem volt választásom, mert én is úgy láttam a világot, ahogy mi. Sok mindent nem láttunk, ostobaságokat és bűnöket követtünk el, de a leglényegesebbet tudtuk.
Ebben a világban cselekedni kell.
Budapest folyóirat 1971
Tabán-Árok utca
Harminc-negyven évvel ezelőtt (80-90) hordták szét a köveit, illetve nem is hordták szét, a redves téglákat semmire nem lehetett használni. A félig földbesüppedt házakat teljesen föld alá temették, pázsittakarót kaptak szemfedőnek. A halott házak nem fogadták be a rájuk telepített fiatal fákat, nelyek örökké fiatalok és csenevészek maradnak, nincs termőföld alattuk.
Összeillesztem az összetartozó téglákat, bevonom málló vakolattal, a korhadt ajtókat, ablakokat évszázados helyükre teszem. Benépesítem a környéket emberekkel, kutyákkal, macskákkal és galambokkal.
Harmadik szomszédunk az Árok utcában a sírkőárus vidám műhelye, ott rajzolgattam kőre szerb, sváb és magyar neveket és a kegyelet illő versikéit — betűnként filléres fizetségért, az örökkévalóság számára. Nagy pénz volt ez egy gimnazistának, de igazán a művészet vonzott. Az apró dőltbetűk szaporán készültek, mégis szívesebben rajzoltam nagybetűs neveket, a római írás klasszikus szabályai szerint. A piszkei vagy carrarai márványnál jobban szerettem a melegsárga haraszti mészkövet, bár lukacsai gyakran kitörték a ceruzám hegyét. Gránittal szerencsére ritkán volt dolgunk, fedőfehérrel kellett rávinni a szöveget, a betűvetés megelőzte a betűvésést. Pár hónap múlva már én is kézbevehettem a finom acélvésőket és a fakalapácsot, megismertem az anyaggal vívott küzdelmet. A mesterrel hallgatólagos megállapodást kötöttünk: nem fizettem az elrontott kőlapokért, ő meg nem fizetett a sikerültekért. Én jártam jobban. Számomra a nap délben kelt fel. Alig vártam az utolsó iskolai órát, épp csak elfújtuk az osztályban a magyar hiszekegyet:Hiszek Magyarország feltámadásában
— és máris rohantam hozzá. A mester meg volt győződve, hogy ő igazi mester, szobrászművész, szerencsétlen körülmények kényszerítik műkőből öntött galambok és angyalok közé. Hajlamos voltam osztozni álmain, saját használatomra is jutott belőlük, szobrász leszek vagy építész, nincs eldöntve, meg kell próbálni. Mindent
meg kell próbálni, mert minden lehetséges, s ami lehetséges, az már létezik. így lett a mesterből a legeslegkíválóbb szobrász, s belőlem a legjobb tanítvány, majdhogy nem kőbevésve, mint a legjobb apák és anyák a sírköveimen. Mellesleg ingyen inas lettem, kiváló tehetség a kőzúzalék és cement trógerolásában.
A mestert csak én szólítottam Mesternek, számos barátja egyszerűen Csics-nek becézte, délszláv neve végződése után. Ezzel a minden szerb névben előforduló általános csiccsel jelezték szomszédai, hogy akármilyen magasan hordja az orrát a szőke krisztusszakálla felett, ő is csak egy az őslakó tabáni fekete rácok közül. Mély jelentőségű szakáll volt, nemcsak azért töltött el tisztelettel, mert magam még nem borotválkoztam. Hosszú időn át ebbe a szakállba kapaszkodtam, ifjan kritikusi szememben nem annyira Csics mester szobrai, inkább a szakálla ígért rendkívüli adottságokat. Meg talán a basszushangja is, mely valahogy szintén szőke volt, finoman modulált, mintha tenor ereszkedett volna oktávval mélyebbre. Utólag az a gyanúm, hogy Csics mester tehetsége inkább zenei jellegű volt.
Egy citerát dédelgetett, fatörzsből teknőszerűen kivájt primitív húros hangszert. Guzlicának nevezte, de magyar szerszám lehetett, jóval később alföldi parasztházakban találkoztam hasonlókkal. Ezzel kísérte magát, ha szerb és magyar parasztdalokat énekelt, néha vendégei kívánságára századeleji operettekből is, mentségére szolgáljon, hogy ilyenkor vidám irónia színezte hangját.
Földönjáró ember volt ez a krisztusszakállas Csics. A sírkövesség nem volt nagy üzlet az Árok utcában, sokszor tanácsolták neki, hogy települjön át a Farkasréti temetőhöz. Helyeselt és lelkesedett, mint aki sorsdöntőén zseniális tanácsot kapott, tervezgetett, felderített, telephelyre alkudozott — aztán maradt az Árok utcában. Nekem megsúgta, hogy félti az ipartól a művészetét, meg annyit vándorolt már, valóban Olaszországban volt hadifogoly, utána évekig kint maradt, ott tanulta a kőfaragást. Baráti körben elmondta, hogy elvett egy özvegyet két bambinóval, de elválni nem tudott, kutyák az olasz papok, így került haza a Tabánba.
Valaki megkérdezte: mi volt a baj, nem tudtál harmadik bambinót csinálni? Csics előre meresztette a hegyes szakállát, mintha dühös lenne. Nem kell nekem ahhoz asszony, mondta és a műhely sarkába mutatott. Két ikerbambino térdelt ott, márványból faragva. Sok oka volt Csicsnek, hogy a Tabánban maradjon, de leginkább az tarthatta vissza a temető szomszédságától, hogy ott nem zenélhetett volna, pedig ez lassan már többet hozott, mint a kőfaragás.
A telek végében, a szomszédos ház szőlővel befuttatott tűzfala és egy vadgesztenyefa közé pallókból ácsolt gyalulatlan asztal került. Itt pihentették gyásztól elgyengült lábukat az özvegyek, apák és gyermekek a sírkővásárlás mérlegelése közben. Csics borral alapozta meg a barátságos tárgyalást, bele volt kalkulálva az árba. Csak egy ujjnyit, úgy eltikkadtam, mondta az özvegy, de a második pohár után kipirult arccal részletezte a legjobb férj kiváló tulajdonságait.
Csies kérdésekkel segítette, meg kell ismerkednie a megboldogult egyéniségével, hogy a legütőbb, bár jutányos áru emléket állíthassa, mely kitart a feltámadásig. A mester elmélyedve töprengett, feldolgozta magában a hallottakat, aztán rendkívül határozottan rám szólt: a girlandos képet hozd ki. Ez volt az egyetlen temetői fényképünk, egy szomorúfüzet ábrázolt fiatal gyászruhás nővel, a kő alig látszott. Az özvegy megilletődve szemlélte, talán arra gondolt, ha befűzi magát, ő is lehet karcsú. Vagy arra, hogy öreg, reménytelenül egyedül maradt, ettől könny szökött a szemébe. A részletes megbeszélésnél aztán kiderült, hogy Csics a sokféle elhunyt egyéniséghez kétféle mintával rendelkezett. Á szögletest javasolta az elhunyt férfiak, az oválist a nők és gyermekek részére. Mindkét típus rózsagirlanddal díszítve nagyon hasonlított a tabáni díványok lószőrrel tömött, kemény fejpárnáira, csak éppen nem hímzett, hanem műkőből öntött virágokkal.
A késő délutáni és esti órákban a vadgesztenyefa sátra alá telepített asztal a tabáni közélet központja lett, Csics cégér nélküli bort árusított. A hatóság természetben szedte az adót, képviselői behunyszemmel hörpintettek a borból. Ide járt az Árok utca apraja nem, de nagyja, a sírkövek csak fokozták a hangulatot, az enyészetre figyelmeztető környezet emelte a fogyasztást. Itt ütött tanyát Borisz, volt orosz hadifogoly és aktív foltozó suszter, nem tudom, milyen sírkövet kapott azóta, de ráillett a felirat: legjobb férj és apa. Ha érte jött a legkisebb fia, abbahagyta az éneklést a taktus közepén, indult. Pedig nagyon szeretett énekelni, az arca ilyenkor különösen csupasz lett, bár egyébként is a szakáll hiánya volt a legfeltűnőbb rajta. Azzal adta meg a tiszteletet új hazájának, hogy szakáll helyett szépen pödrött bajuszt nevelt, a legmagyarabb képe neki volt a Tabánban. Egy perc alatt felhörpintett egy söröskancsónyi bort, utána egy cseppel sem többet. Egyedül nem tudott, vagy nem akart énekelni, szégyennek tartotta, mint a kihasadt cipőt. Csics halkan megpengette a citeráját, szavak nélkül szolgáltatta a basszus szólamot. A magyar daloknál Borisz elnéző mosollyal hallgatott, csak azokba kapcsolódott be, amik valaha tőlük juthattak hozzánk, vagy tőlünk hozzájuk. Mit mondhatok még róla? Elévülhetetlen érdeme, hogy elterjesztette a nyers paradicsom és uborka fogyasztását, érkezéséig ez ismeretlen volt a Tabánban.
Hetenként egyszer itt gyűltek össze a tabáni galambászok, akik postagalambokat neveltek és borral ünnepeltek egy-egy rekord repülést. Vesszőkosár került az asztalra, benne maga a nagy sztár, aki soha nem vitt postát — tilos volt — csak üres hártyapapírt a távolság üzenetével. A büszke tulajdonos kiemelte a galambot, mutatta erős mellizmait és formás kis testét, óriási legyező-szárnyát és hibátlan evezőtollait. Megindult az alku, no nem a madárról, csak a fiókáiról. A tulajdonos végsőkig akarta korbácsolni az izgalmat és a csereajánlatokat. Két ujja közé csípte a madár csőrét, mire az hihetetlen erővel visszarántotta a fejét, micsoda izomkolosszus. A 'galamb dühösen megrázta fejét, valósággal nemet inteti, nem ilyen bánásmódot várt a gazdájától, szikrányi szeme csillogott, mint a ragadozóké. A gazda meg mosolyogva hallgatta az elismerő morajt, a lelkes licitálást, lassan magasba emelte kezét és elengedte a galambot. Hangos szárnycsattogás hallatszott, mint taps a sikerült mutatvány végén, két perc múlva már otthon fog kopogni a madár csőre a piros búzaszemeken.
Schmuckler bácsi melegen szorongatta a büszke galambász kezét, az attrakcióban neki is döntő része volt, ő vitte magával a nevezetes madarat gráczi rokonaihoz, hogy illő táplálás után útjára bocsássa. Ez a
Schmuckler bácsi harminc évvel előbb egyenesen Bécsből került a Tabánba, a királyi palota villanyszerelője volt. A vár árnyékában éltünk, az udvartartásból is vetődtek ide emberek. Jól érezte magát az öreg Csics asztalánál, a budavidéki savanykás könnyű bor megszólalásig olyan volt, amilyet valaha Grinczigben mértek. Lerakta csontgombos vadászkabátját, amit természetbeni járandóságként kapott, a keménygallért, sőt nadrágja legfelső gombját is megoldotta. Hüvelykujját a hozentrágere mögé dugta, s csak ezzel jelezte, hogy egy-egy témáról milyen államtitkokat tudna közölni; megfeszítette nadrágtartóját, mint a kocsis a gyeplőt, ha meg akarja állítani a lovakat. Titokzatosságával korlátlan tekintélyt vívott ki, s ha rágyújtott szalmaszopókás virzsinia szivarjára, tudtam, hogy most mégis egy történet következik, melyben az udvari méltóságok keresztnevükön szerepelnek. Ez nem bizalmaskodás, hanem beavatottság volt, utóvégre a királyoknak is csak keresztnevük van
A király — az a császár, vagyis Ferenc József, Károly uralma túl rövid volt ahhoz, hogy a Tabán tudomásul vegye, ami pedig Horthyt illeti... Nemrég a király adjutánsa volt, az udvari ranglétrán valahol a belsőkomornyik és Schmuckler bácsi között. De most? Az öreg soha nem ejtette ki a kormányzó úr címét vagy nevét, egyetlen magyar szót kevert a bécsi káromkodásaiba: bitorló — csak ő tudhatta, kire gondolt.
Egyszer elmondott az öreg egy suta kis történetet Ferenc József utolsó budai látogatásáról. A háború elején történt, a levelek már lehullottak, de a győzelem sehol. Szerb komitácsik lövöldöznek fákról és padláslyukakból a monarchia katonáira. Irreguláris bagázs, nem tartják be a háború szabályait. A király rosszul aludt, talán a baldachinos ágy zavarta a Hofburg keskeny katonai vaságya után. Szomjas lett, kereste a jegesvödröt az üveg francia pezsgővel, ami otthon mindig ott állt a vaságya mellett.
Nincs. Felkelt, körüljárta a szobát. Már egy üveg ásványvízzel is beérte volna, vagy egy pohár közönséges budai vízzel. Sehol semmi. Fel kellene ébreszteni a komornyikját, de az majdnem olyan öreg, mint ő, reggelenként azt szokta asztmás szolgájának mondani, hogy nemsokára én foglak téged öltöztetni. A király visszafeküdt a baldachinok alá és arra gondolt, hogy valami nincs rendben. Reggel közölte véleményét az udvarmesterrel. Rebellis bagázs, a hidegvizet is sajnálják a királyuktól. Az udvarmesternek be kellett adni a lemondását, sokan vele mentek, igazi palotaforradalom volt. De én maradtam, mondta Schmuckler bácsi és feszesre húzta a nadrágtartóját.
Nem tudom miért ez az öreges fecsegés, miért idézem ezeket az elmúlt embereket, galambokat, vadgesztenyefákat, egy életen át nem gondoltam velük. Azt a távoli időt keresem, amikor még nem az emberiséget szerettem, hanem egyes közeli embereket, akiknek saját nevük volt, saját gondjuk és örömük. Az emberiség emberekből tevődik össze, erről feledkeztem meg később. Ezek az emberek a jelek szerint mindent kibírnak. Csics mester sírkertje mögött ott volt a háború, a vörös diktatúra és a fehérterror. Az emberek meg éltek a redves házaikban, a vadgesztenyefák alatt, többen születtek, mint ahányan meghaltak. Most, hogy az életemből, akár a Tabánból, kő kövön nem maradt, arra gondolok, hogy az emberek erősebbek, mint a politika. Ennél vigasztalóbbat nem mondhatok se magamnak, se másnak.
Tudom, hogy abba kellene hagynom. Az utolsó képek kötnek, nehéz elszakadni tőlük. El kellene mondanom a modellt,
akit egy pályaudvari váróteremben szedett fel a mester, és bolondnak tartott, mert csak rajzolni mertem. Egyébként igaza volt, csak a rajzpapírt bámultam, a kezem remegett. És el kell mondanom Apolló állát. Illetve orrát, száját és állát, még Olaszországból hozta magával a gipszöntvényt a mester. Esténként másoltam és izgatottan vártam a bírálatát. Csics csak az állát tapogatta Apollóé helyett és annyit mondott, hogy biztos homok keveredett az agyagba. Szó sincs róla, kiáltottam, de ő csak nevetett és hátba vágott. Ezt a gyereknek szánt gesztust sértőnek éreztem, szét akartam zúzni művemet, de lefogta a kezemet. Felemelte a petróleumlámpát, egész közelről és egész lassan végigvezette Apolló álla körül. Közben magyarázta, hogy csak az ilyen töredék öntvények hűek az eredetihez, a teljes szobormásolatok torzítanak. De nem a szavaira figyeltem. Most láttam először az állat, pedig hetekig mintáztam. Most értettem meg először, hogy az istené. A meleg oldalfényben domborulatokat láttam és völgyeket, mosolyt, ami bennünk terem és nem a szobor száján, ilyen a legnagyobb ígéret az ember szépségéről.
A lelkendező szavakban benne van a csodálkozó és felfedező fiatal szem, akkor nem tudtam volna így elmondani, kevesebbet tudtam a művészetről, de talán többet, mint ma. Később ismertem meg a még csodálatosabb archaikus Apollókat a létezés gyönyörével a szájuk és szemük körül. Akkor még nem tudtam, hogy a művészet a legreálisabb utópia, földhöz és éghez tapadt utópia, a legtávolabbra tekintő program, ha tetszik, politikai program arról a jövőről, amit az ember szán magának.
Aztán más utópiához csatlakoztam, mely közvetlen megváltást ígért, a távoli jövőt tapintható jelenné változtatta. Ki tud ellenállni az ilyen kísértésnek? Feláldoztam magamban a művészetet, mint Ábrahám Izsákot, nem volt isteni szózat, mely visszatartott volna. A szózat így hangzott: öld meg. A láthatatlan isten számára az ember láthatatlan, a művészet meg látható és tapintható, faragott képeket csinál. Sorsot farag hozzá és meztelen világot, az istennek sem hódol, ha megölik, feltámad.
*
1942-ben együtt voltam a börtönben egy igazi szobrásszal, Goldmann Györggyel.
Goldmann György:Anya gyermekével
Egyszer megkérdeztem, hogy tudta összeegyeztetni a szobrászatét a mozgalmi munkával. Hosszan magyarázta, aztán azt felelte, sehogy. Az illegális munka igénybe vette a nappalait és a félelem az álmatlan éjszakáit. De az embernek csak addig van választása, mondta, amíg nem látja úgy a világot, ahogy én. Még hozzá tette: majd utána, akkor nézd meg a szobraimat. De utána már csak az történt, hogy egy német táborból a tífusz szabadította meg.
Nekem sincs utána, pedig véletlenül életben maradtam. Talán ez a szó, hogy utána, annyit jelent, hogy mások. Jó ebbe belenyugodni. Nekem sem volt választásom, mert én is úgy láttam a világot, ahogy mi. Sok mindent nem láttunk, ostobaságokat és bűnöket követtünk el, de a leglényegesebbet tudtuk.
Ebben a világban cselekedni kell.
Budapest folyóirat 1971
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése