UTOLSÓ VENDÉG A MÉLY PINCÉBEN, AVAGY A BORMÉRŐ ÁLMA

Az Aposztrof kiadó amatőrök részére kiírt -ez év őszi-novella pályázatán különdíjat kapott írás, mely témája miatt tarthat számot a blog olvasóinak érdeklődésére.

Kaszás Ferenc

Utolsó vendég a Mély Pincében, avagy a Bormérő álma 
 (Hommage á Krúdy)

Bejegyzés a Mély Pince vendégkönyvébe:

„Bizonyítvány

Ezennel bizonyítom,hogy Krausz Poldi   Mély Pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem

 Bp.1931  május 21.   Krúdy Gyula”

1933-ban az első októberi nap hideg széllel tört be a vasárnap esti Tabánba. Végigsöpört  a nemrég felavatott  Hegyalja úton, port, és elszáradt faleveleket sodorva. A Naphegy mögött  széltépte felhőkben lebukó vörös korong vakította a szembejövők szemét, hatamasra nyúló árnyékok jelezték, ősz van. Fázósan összebújó  párok, csemetéiket féltő családanyák siettek melegedőt keresni. A férfiak felhajtották kabátjuk gallérját, keresték a söntések mélyét, kocsmák sörszaggal  keveredő  füstködös társas magányát. Borospoharak koccanása, szikrai kadar meg a frissen csapolt sör esik legjobban ilyenkor. Asztalhoz ülni, rágyújtani egy Leventére, érezni a pálinka torokkarcoló melegét, odainteni egy pincért, hátradőlni a vendéglői asztalnál vacsora után, nadrágszíjat  lazítani, feledni a hétköznapok taposómalmát, ez volt az, amire vágytak.

  A Czakó utca sarkán, a valamikori sóvámház  előtt magányos, fura alak állt, hátát a házfalnak vetve és rezignáltan nézett körül. Ki tudja, mióta állott ott, hogyan került oda, a Czakó utca másik végéről jött-e elő, a Kőműves utcán caplatott-e fel idáig, netán a Sánc utca túlsó oldaláról  kelt át ? Vagy egyszerűen a semmiből ott helyben materializálódott hús-vér anyaggá, talán palackból szabaduló szellem, szobrász kezei közt élővé formálódó holt anyag? Itt állt teljes életnagyságban, fölfedező hajós, aki nem tudja hová vetette a vihar, miféle ismeretlen parton futott zátonyra. Csak állt tétován, mint agg szerető, ki nem ismeri fel egykori kedvesét. Helyzetét felmérendő tájékozódási pontokat keresett, mindeközben halkan, alig érthetően mormogta maga elé: -Tehát mégis igaz, lebontják!-

  Ismerősnek tűnt a táj, a domboldal sziluettje, a Gellérthegy Citadelláig futó íve, lenn a mélyben az új útba torkolló, zsákutcává lett Hadnagy utca, de a házak jó része eltűnt, foghíjas telkek szomorkodtak az omladozó házikók között, mindenfelé sitt és bontott építőanyag halmok, a környék temetői hangulatot árasztott, pedig a tabáni temetőnek már a szellemei is régen elszéledtek. Az új, széles úton komótosan pöfögtek felfelé a Döbrentei tér felől az autómobilok, szemből utasokkal telt autóbusz ereszkedett le a szélkavarta falevelekkel söpört lejtőn, harsány dudaszóval jelezve: itt egy rohanó tempójú új élet bontakozik ki a szemközti rozzant házak rovására és ellenében.

  Szindbád -mert ő volt az a kísérteties alak- utálta a benzingőzt és csikorgó fékhangokat árasztó, vidáman töf-töfölő  autókat. Tulajdonképpen a vonatokat meg a villanyos kocsikat is utálta, ahol az ember kénytelen-kelletlen vadidegenekkel záratja össze magát. Ezeken a tömegközlekedési eszközökön mindenki egyszerre  lót-fut, kapaszkodik fel, és száll le valami érthetetlen és zagyva össze-visszaságban, melyben nehéz lenne bármilyen célt, rendszert, harmóniát felfedezni.  

  Mennyivel más egy konflison utazni -melynek belseje meghitt félhomállyal  és puha bőrülésekkel bélelt- netán  egy lefátyolozottan csacsogó hölgy társaságában. Kinn a bakon a kocsis ostorpattogtatása, lópaták ütemes, nyugodt kocogása hallik, amint poroszkálnak a százados macskaköveken. Zaj, nyüzsgés, bántó, zavaró hangok nem hatolnak át a lefüggönyözött ablakon, a szerelvény a maga egylóerős tempójával méltóságteljesen döcög előre meghatározott célja felé, melyet az utazó jó előre közölt a kocsissal.

  Szindbád világéletében konflison utazott, Pestről Budára, Óbudáról a Vampeticshez , Józsefvárosból a Tabán titkos kiskocsmáiba, sőt olykor távolabbra is. Öregségére  még inkább kedvelte volna az utazásnak ezt az úri, fölöttébb kényelmes, egyben diszkrét magányt nyújtó formáját, de az idő eljárt a lófogatú közlekedési eszközök, a konflis, a fiáker felett, kihalt a lóvasút és a kétüléses homokfutók is már csak a nyírség végtelen útjain ügettek.

  A hajós tudta, utolsó útját gyalog kell megtennie. Még egyszer körülnézett  az elébe terülő lejtőn, mint a halott szelleme a sír fölött, mielőtt a megfáradt testet  leengedik a gödörbe. Mély zengéssel megkondult a ráctemplom harangja, melyet  Ferenc József olyannyira kedvelt, hogy a háború éveiben sem engedte beolvasztani. Igen, végigmegy a Hadnagy utcán, le egészen a Rác-fürdőig. Magának se vallotta be, kedvenc kocsmáját, a Mély Pincét keresi, de ösztönösen arra vette az irányt.

     Ez a helyes döntés, biccentett alig észrevehetően, megerősítve önmagát, majd sietős léptekkel -már amennyire fűtetlen fogadókban szerzett reumája és a bokaficamító macskakövek engedték- elindult lefelé a Hadnagy utcán. A jövő nemzedékének ez az utcanév már semmit se fog mondani, ahogy a Tabán szó sem jelöl majd mást, mint egy zöldellő domboldalt, gondolta Szindbád. A Tabán haldoklott. Hogy mikor kezdődött ez az agónia?

     Többféle válasz adható. Egyesek az 1880-as évek filoxéravészét okolják, mások állítják, a Duna-hidak felépültével az ócska házikókkal zsúfolt csatornázatlan domboldal útjában állt a terjeszkedésnek, az úthálózat kiépítésének, de belejátszottak, a nagyratörő fürdővárosi álmok, az ingatlanspekulánsok kapzsisága, a gigantomániás városfejlesztési elképzelések. Néhányan még a nagyméltóságú kormányzóné asszony epés megjegyzéseit is emlegetik, aki a palota ablakából kitekintve mindíg megjegyezte: --Miklós, meddig kell még ezeket a putrikat néznem?- Ugyanakkor ez a fejlődésben visszamaradt városrész ebben a nyomorúságos állapotában is a pestiek mulató- és zarándokhelye lett, füstös kis kocsmáival, tányérról lelógó bécsiszeleteivel, cigány- és sramlizenéjével egyetemben. Csak a Hadnagy utcában és környékén legalább ötven olyan kerthelyiséget, vendéglőt, bormérést tudott a hajós felemlegetni, amely kedves volt neki. Itt volt mindjárt Gerstl bácsi csehója a Czakó utca másik végén. Az öreg tört magyarsággal előadott pajkos kis dalocskákkal szórakoztatta vendégeit, hétvégenként a környékbeli  iparosokból verbuvált  alkalmi zenekara muzsikált a vendégek gyönyörűségére. Persze ez alatt töméntelen fröccsöt fogyasztott a sok szomjas torok. Apropó, fröccs. Nevezetes hely volt Marada József kerthelyisége a Hadnagy utcában  a „Vén eperfához”, ahol a fröccsöt mindvégig spriccernek hívta Vendelin, a főpincér. Vagy a lejtő alján az „Alsó-Avar”, ahol Szindbád  együltő helyében egyszer 120 fröccsöt küldött gallér mögé hajnalig. Szívesen gondolt vissza Farkas Béla korcsmájára az Eper utca sarkán, vagy  Brandits Józsi vendéglőjére, ahol egy sánta kis emberke tilinkózott esténként a nagyérdeműnek. A Kakuk harsogóan sírva-vigadó, magyarkodó stílusát már nem kedvelte, annál inkább a csöndes mellékutcák kocsmáinak törzsasztalait, az elmélkedésre, szunyókálásra, öngyilkos tervekre  alkalmas zugokat.

   Szindbád  lelassította lépteit, majd a Virág Benedek utca sarkán megtorpant. Körülnézett, figyeli-e valaki, de erre már lélek se járt. Az új út minden nyüzsgésével, zajával ott magasodott  felette, a Rácz fürdő háta mögött, azon igyekezett mindenki Pestre. A Nap végleg lebukott a domb mögött, tompábbak lettek a kontrasztok, távolabbinak tűnt a forgalom zsivaja, elült a szél, a kapualjakban száraz falevelek torlódtak. A Fehérsas utca sarkánál már síri csend, tapintható sötétség vette körül, csak egy sárga fényű gázlámpa világolt a Görög utca elején.    

  Szíve heveset dobbant. Torokszorító emlékeket idéző kis kocsma szerény tömbje bontakozott ki az éjfekete sötétből, bejárata mellett Bak-sör reklámmal és az eresz alatt virító büszke felirattal: „Alapítva 1549-ben”. Elment  az udvar nyitott kapuja mellett, ahol egy bőrkötényes emberke a ház előtt várakozó söröskocsira nehéz rekeszeket pakolt fel. A két befogott sörösló egykedvűen ropogtatta a nyakába akasztott  abrakot. Benn a kocsma  gyertyafényes  félhomályában  ült a fehérhajú, tömött harcsabajszú, hajlott hátú Bormérő. Mikor meglátta Szindbádot, felállt, szótlanul megölelték egymást, aztán leültek a családi törzsasztalhoz.

  -Éreztem, hogy eljössz, vártalak! –mondta vendége tekintetét fürkészve- Ott voltam a temetéseden!-

  -Visszajöttem, Poldikám, ide, ahol hajdan életem szép napjait és éjszakáit töltöttem!-kacsintott Szindbád.

-  Ezt írtad a vendégkönyvembe is!-vidult fel pillanatra a Bormérő.

Szindbád szótlanul bólintott, magához húzta az asztalon álló pókhálós palackot, töltött. Némán koccintottak.

  -Vége a „mi” Tabánunknak, lebontják!-komorult el újra  a harcsabajszú.

 - Ezért jöttem vissza onnan- intett maga mögé  Szindbád –itt akarok maradni,     

  legkedvesebb emlékeim romjai alatt.-

Sokáig hallgattak, koccintottak és megint hallgattak. Nem kellett beszélni, a csendből is értették egymás bánatát.

- Odalenn az alsó pincében van még néhány palack sashegyi vörös, itt hagytam, babonából!-súgta az utolsó ölelésnél Szindbád fülébe a Bormérő. Jó két óra múltán a bőrkötényes kocsis megállt az ajtóban:

 - Ébredjen Poldi úr, menni  kéne, reggel indul a bontás, a végén még minket is lebontanak!- rázta meg a korcsmáros vállát.

A Bormérő álmából felriadva nézett körül, szemével a hajóst kereste, 
de az nem volt sehol.

-Nyugodj békében!- mormolta magában és felkászálódott öregesen a kocsis mellé a bakra.

 Szindbád a  nyolcvan tölgyfagrádicson lépdelt lefelé, kezében gyertyával, le a pókhálós palackokhoz. Az út végtelen hosszúnak tűnt, a gyertyaláng imbolygása túlvilági árnyakat rajzolt a falra, úgy rémlett, az idő is megállt. Időnként robajt hallott fentről, talán ég és föld omlott össze, de csak baktatott  lefelé lassan, telt gordonkahangján dúdolva a dalt, mely visszhangzott a mélyben:

„Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele.

S hogy lehullott, elsodorta azt az ősz hideg szele.

Egy levélre rá volt írva rózsámtól az üzenet:

Isten veled édes, Isten hozzád kedves, élnünk együtt nem lehet.”

(Krúdy kedvenc dala, temetésén, 1933 május 18-án evvel búcsúztatták)