1909-ben egy havas decemberi éjszakán- a Csend ucca 1 sz házban az Athenaeum Nyomda kottaszedő nyomdászának családjába 10. gyermekként egy kislány született , akit Stefi névre kereszteltek a tabáni templomban...(Készült ez a blog anyám és nagyapám emlékére...)
Article and photo copying is prohibited

2012. december 5., szerda

BUDAPEST RÉGI PIACZAI

VASÁRNAPI ÚJSÁG 1897 MÁRCIUS 14


                  B U D A P E ST  R É GI PIACZAI

Mindinkább pusztul, tünedezik a régi Budapest, hogy helyet adjon az új, fényes ragyogó világvárosnak. Egymás után eltűnnek azok a híres épületek, a melyek hajdanában nevezetes­ségei voltak a fővárosnak ; oda már az «Aranysas», a «Két pisztoly, a «Komlón és annyi más ; a Kúria épületének a lebontott törmelékeit is most hordják el töltésnek valahová.



S ha az ember valamelyik régi, ismerős épület táján pár hónapig meg nem fordul, később arra vetődve, azon veszi észre magát, hogy hire sincs az öreg ismerősnek: három-négy emeletes óriási új pa­lota hivalkodik a helyén. A ki 10—15 éve nem járt a fővárosban, most ha fölkerül, ugyancsak nagyot néz és gondolkozóba esik: vájjon jó helyt jár-e; nem aludt-e el a vonaton s nem vitte-e az el Isten tudja miféle nagy, fényes, idegen városba!




De ilyen nagy a változás minden téren, nemcsak az épületeknél. Oda vannak a többek közt,a régi piaczok is, emez érdekes különlegességei a régi fővárosnak, s a következő nemzedék, mely a nagyszerű vásárcsarnokokban sétálva szemlélgeti a csodás tengeri halakat, rákokat, óriási narancshalmokat, a bel- és külföld mindenféle élelmiszereinek  roppant tömegét; ha hallja a villamfényben fürdő boltozatok alatt visszhangzani a hizlalt kakasok kukorékolását, csirkék sipákolását, ludak gágogását, — az majd tán el sem hiszi, hogy volt valaha olyan idő, mikor Budapesten is épen úgy nyílt piaczon árultak, mint akármelyik vidéki városban, vagy helységben.



Azért hadd álljon itt ezeknek a piaczoknak a képe; legalább igy hadd maradjon fenn emlé­kezetük az utókorra. A főváros roppant területén több kisebbnagyobb piacz látta el a közönséget élelmisze­rekkel, használati czikkekkel; de némelyik kicsinységénél, vagy félre eső voltánál fogva, soha sem emelkedett nagyobb jelentőségre.Legismeretesebb s legjelentékenyebb piaczok voltak a dunaparti gyümölcspiacz, a Petőfi-téri, eskütéri piacz, aztán a hold-útczai hetivásár, ott az «Uj -épület» hamuszín falai mellett, meg az újvásártéri zsibvásár és heti piacz.




A Dunaparton túlnyomó volt a gyümölcsvásár. Édes, fűszeres illatukkal, sárgáló, pi­rosló, kékelő szinökkel csalogatták a vevőt az alma, körte, szilva, dinnye, szőlő és egyéb gyümölcsök roppant halmazai, a melyekhez utóbbi években a narancs és czitrom is egész garmadákban csatlakozott, akár csak Nápoly piaczán lettünk volna. Árultak pedig rendszerint jól kihizott kofák, kik roppant nagyságú esernyőik alatt táborozva, harczra mindig kész nyelvvel várták a vásárló szándékkal közelgő «nagyságákat* s izmos, vörös karú szakácsnékat. Sajnos azonban, évről-évre mind nagyobb számmal keveredtek emez ős kofaalakok közé férfi kofák is, a kik már nem darabszámra adták az almát, körtét, fürt számra a szőlőt, hanem fonton mérték! Sőt utóbb már a valódi törzsökös őskofák is ráfanyalodtak erre a dologra, önkénytelenül is bizonyítván ezzel, hogy a korszellemnek még a kofa, meg a piacz sem tud ellenállni.



 Az előrelátóbb kofák keserűen ki-ki is fakadtak annak idején a veszedelmes újítás ellen s meg­jósolták, hogy nem jó vége lesz még ennek. S íme a jóslat beteljesedett: megszűnt a piacz, felállott a vásárcsarnok! A Petőfi-tértől lefelé, egész a Vámház-palotáig hatalmas piacz terült el, méltó pajtása az újvásár-téri élelmi piaeznak. Ezeken a helyeken a világon mindent lehetett kapni sitt már nemcsak helybeli törzsökös kofák árultak, hanem heti vásárok alkalmával főkép vidékiek, kik a környékről beseregelve, szekereikről minden néven nevezendő élelmi szerrel bőven ellátták a főváros lakosságát. S az egésznek olyan képe volt, mint valami vidéki országos vásárnak, melyben szinte idegenszerűleg tűntek fel az oda vetődött czilinderes alakok s elegánsabb öltözetű úri nők. A legérdekesebb piaczok közé tartozott az ujvásár-téri zsibvásár, az ócska portékáknak eme valóságos múzeuma. A mi a fővárosban elnyűtt, elrongyollott, a báli czipőtől a czilinder kalapig, keztyűtől a lópokróczig, czégtáblától a takaréktűzhelyig, madárkalitkától a pipaszárig, — az mind ide került, hogy előbbi pályafutása befejezte után innen kiindulva, ismét új hivatást töltsön be e világon.




Bámult az ember: hogy kerülhet össze ennyi ócskaság; hogy lehet ilyen telepen teljesen rongygyá lett holmikat még használni; hogy lehet azokat olyan magasztalva ajánlgatni, és végre hogy lehet megvenni ? Pedig hát bizony mindez meglehetett. A dicséret nem veszett kárba, s minden ócska holmi apránként meglelte a maga gazdáját. Csak pár hete még, hogy ezek a piaczok megszűntek, s az ember, ha a vásárcsarnokok pompás palotáiból kijöu, már is szinte kételkedik, hogy csakugyan létezhettek-e vala? S ugyanazok a kofák árulgattak-e ott óriási napernyőik alatt, a kik most a csarnokok díszes rekeszeiben, kifüg­gesztett czégtábláik alatt kínálgatják porté­káikat ? De hát biz az mégis úgy van. S ha a főváros a régi piaczok megszűntével keleties zománczából vesztett is, de a világvárossá fejlődés felé viszont hatalmas lépést tett.

Erdélyi Mór fényképeivel

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése