AZ IGAZSÁG SZENDREY JÚLIÁRÓL

Az igazság Szendrey Júliáról
1.

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, 
Fejfámra sötét lobogóul akaszd, 
Én feljövök érte a síri világból 
Az éj közepén, s oda leviszem azt, 
Letörleni véle könnyűimet érted, 
Ki könnyedén elfeledéd hívedet, 
S e szív sebeit bekötözni, ki téged 
Még akkor is, ott is, örökre szeret! 

Vád és ítélet...

Örök érvényűen e sorokat csak Petőfi Sándor írhatta le. Rajta kívül nincs költő, nincs az a remek versforma és nyelv, és az ő szerelmén kívül nincs oly lángoló szerelem, amely "a fejfára akasztott özvegyi fátyollal bekötözött szív sebeit" mint költői képet hitelesíthetné. De a Szeptember végén nemcsak a szerelmi líra világralobbanó lángja, minden idők egyik leggyönyörűbb szerelmi költeménye, hanem vád és ítélet is. Olyan vád, amelyet akarva-akaratlanul is hallunk, és olyan ítélet, amelyet mind a mai napig az utókor szinte kivétel nélküli következetességgel végrehajtott azon az asszonyon, akiért és akihez a Szeptember végén háromszor nyolc sora szól. De végül is - kegyeletes elhallgatásokon és fel- felparázsló vádakon túl - mi a hitelesíthető s mi a vitathatatlan igazság Szendrey Júlia perében, amelyben a "vádlott" soha egyetlen szót sem ejtett önmaga védelmére.

Halálának (1868. szeptember 6.) százharmincadik és a segesvári csata (1849. július 31.) százötvenedik évfordulója környékén Szendrey Júlia perújrafelvétele - e szerény történelmi riporton túl - irodalomtörténeti követelmény. Különösen, hogy Szendrey Júlia vádlóinak jelentős része irodalomtörténeti személyiség. Csakhogy bármely vád helyessége nem a vádlók tekintélyétől, hanem az önmagában való igaz vagy hamis voltától függ. A becsülethez és a megbecsüléshez pedig síron innen és túl mindenkinek érdeme szerinti joga van. A "feleségek feleségének" is!

... mert Petőfi Petőfi volt

Azt hiszem, senki jóhiszeműen kétségbe nem vonhatja, hogy Szendrey Júlia is, Petőfi Sándorné is megérdemelte Petőfi szerelemét. A kérdés az, hogy özvegy Petőfi Sándorné (1849. július 31.–1850. július 21.) és Horvát Árpádné (1850. július 21.–1868. szeptember 6.) méltó volt-e a költő emlékéhez.

Talán csak egyetlen előzetes kérdést lehet felvetni: miért ment Szendrey Júlia feleségül Petőfi Sándorhoz? A válasz egyszerű: azért, mert megszerette! Hogy miért szerette meg? Természetesen azért, mert Petőfi Sándor Petőfi Sándor volt. Mi is azért rajongunk őérette. Avagy ki vonhatja kétségbe, hogy Csajághy Laura, az ifjú "merengő" is őszinte szerelemmel ment az öregedő Vörösmartyhoz, mégpedig azért, mert Vörösmarty Vörösmarty volt... És vajon Szendrey Júlia húga miért választotta az apró termetű, de nagyeszű és nagy tekintélyű Gyulai Pált? És Jókaihoz miért ment volna Laborfalvi Róza? A példákat még szaporíthatnók. De minek? Petőfi Sándor és Szendrey Júlia, ha koruk minden ismert nevét - írókat, színészeket, politikusokat stb. - számba vesszük, az egyik leginkább összeillő pár voltak!

Csak a századforduló szexuálerkölcsiségében gyökerező szemlélet (bizony, bizony, Ady Endre és a reá epigonszerűen rezonáló Hatvany Lajos!) vetette föl azt a vélekedést, mégpedig Júlia védelmében és későbbi tetteinek indokául, hogy asszonyi temperamentumával nem bírt Petőfi "gerince", s így a fiatal feleség, míg egyrészt mint Petőfiné fürdött a dicsőségben, másrészt mint nő hiányérzetekkel küzdött. Bizonyíték azonban e merész feltevésre sehol semmi. Még egy szemernyi sem! Az ifjú házasok életére egyetlen megbízható kalauz minden korok számára Petőfi szerelmi költészete, Júlia naplója s azok visszaemlékezései, akik ismerték őket, beleértve a sokszor rosszmájúan szurkálódó s pletykálkodó Vachot Sándornét is! Különben is, hogy egy házasság jó-e vagy rossz, azt a házastársakon kívül senki sem illetékes megmondani: Petőfiék százszor nyilatkoztak, s mindig boldog elragadtatással.

Persze, aki ismerte szerelmi és házaséletüket, az már ab ovo nem hiheti el könnyen, amit a pletyka özvegy Petőfi Sándornéra reákent. Néha az az érzésünk, hogy Petőfi házaséletét csak azért bolygatják, piszkálgatják, mert Júlia eredeti és eredendő méltatlansága nélkül nehezen fogadható el az a sok minden, amivel ura halála után vádolják vagy gyanúsítják.

Egy háromszor négy lépéses kamrácska...

De hát mi történt valójában a költő halála után?

Amint tudjuk, Júlia Tordán, Miklós Miklós református papnál várt a Bem hadaihoz csatlakozott költőre. Már a fehéregyházi csata másnapján, augusztus l-jén este a menekülő Ugron Sándortól Petőfi valószínű halálhírét kapja, de nem hiszi el. Még két hétig kétségek közt Tordán várja az urát, aztán felkerekedik a kilenchónapos Zoltánkával, és Kolozsvárra megy.

Itt a volt Szentegyház (Iuliu Maniu) utcában, Vadadiéknál kap szállást, egy háromszor négy lépés nagyságú szobácskában, amelybe kisfiával és a dajkával költözik be.



2.

A csatatér kísértetasszonya

Végül is sok utánjárással Urban ezredes, Kolozsvár katonai parancsnoka engedélyt adott Júliának, hogy a férje után kutasson. Az osztrák tiszt talán abban is reménykedett, hogy ily módon ő maga is kézre kerítheti a halálra keresett költőt. A szerencsétlen fiatalasszonyról Petőfi kolozsvári barátai gondoskodtak. Mellé adták kísérőül a tizenkilenc éves Balázs Sándort, aki akkoriban amolyan kezdő írócska volt Kolozsváron. Rajongója Petőfinek és Júliának is még a jobb időkből.

Székelykeresztúron és Udvarhelyen látták őket együtt. Udvarhelyen Júlia felkereste báró Heydte őrnagyot, a városparancsnokot, azt a császári tisztet, aki látta az Ispánkút mellett a mellbe döfött, polgári pantallós, gyolcsinges, szakállas fiatal férfit, körülötte a szétszórt iratokkal s egy maréknyi honvédkitüntetéssel. Az ő jelentéséből ismerjük a halottnál talált iratok jellegét is! Bizony, segédtiszti tartozékok voltak azok, és Petőfi Bemnek egyetlen eltűnt segédtisztje, mégpedig polgári ruhás segédtisztje volt a segesvári csatában!

Tudta ezt Júlia is! Udvarhelyen megszökött Balázs Sándortól, és kétségbeesetten a segesvári csatatérre ment, ott rongyosan, éhesen, éjjel-nappal csatangolva kereste a költőt. Azt sem tudjuk, miként került haza, mert mindenki a sorsára hagyta. A felismerhetetlenségig lerongyolódott Júliát, amint Kolozsvárra került, Urban ezredes mint őrültet (!) hazaküldte az apjához, Szendrey Ignáchoz. De talán használjuk a helyes kifejezést: szülőhelyére toloncoltatta. Azonban becsületére legyen mondva, gyors postakocsira ültette a dadával és a tizenegy hónapos Zoltánkával

A katona, a hiéna és a herceg

Júlia és gyermeke a Petőfi halálát követő telet a szülői házban töltötte. Közben Szatmár környékére is szállingóztak a hírek a törökországi emigrációból. Szemére vethetjük-e az özvegynek, hogy minél bizonytalanabbak voltak értesülései, s minél szívszaggatóbb a várakozása, annál rózsásabban reménykedett?

Tavaszra Júlia elhatározta, hogy felmegy Budára és Haynautól, "a hiénától" kieszközöl egy útlevelet. Elhitette önmagával, hogy Bem mint tulajdon fiára vigyázott Petőfire, baja tehát nem eshetett, hanem vezére védelme alatt talán álnéven Törökországban bujkál.

Édesapja s minden jó barátja, ismerőse őrültségnek tartotta tervét, ő mégis hozzáfogott, hogy kivitelezze. Eszébe jutott Heydte, az udvarhelyi városparancsnok, aki az ősszel emberségesen fogadta. Ismét leutazott hozzá, hogy segítségét kérje egy pesti utazási engedély megszerzésére. Heydte ez alkalommal ismét megerősítette az Ispánkútnál látottakat, majd ily szavakkal próbálta lebeszélni Júliát a reménytelen vállalkozásról: "... száz titkos ügynök keresi egy Petőfi nevű forradalmár-költő nyomait, kegyed lehet a százegyedik, aki Haynau kezébe adja".

De Júlia nem tágít, és l850. április 24- én Pesten van. A Mátyás vendégfogadóban szállt meg. A tizenhat hónapos fiát s a dadát otthon hagyta a gyermek nagyapjánál.
Garay Jánosné Szendrey Júliáért személyesen ment el a szállodába, és a fiatalasszonyt magukhoz költöztette.
Haynau is rövidesen fogadja Júliát. Tervét, hogy Sztambulba akar menni, először kigúnyolja, de aztán hirtelen hangnemet változtat: útlevelet, sőt pénzt is ígért, ha Júlia Törökországból jelentéseket küldene az emigránsokról. Ezt Júlia felháborodottan utasította vissza, s a Garayéknál szinte naponta összegyűlő társaságnak is elpanaszolta Haynau aljas feltételét.

A társaság egyik tagjának, Horvát Árpádnak, egy púpos, nyomorék egyetemi tanárnak támadt az a gondolata, hogy Júlia keresse fel Franz von Lichtenstein herceget, Haynau helyettesét, mert annak emberségesebb a híre.

A kihallgatás meglepően szívélyes hangulatban zajlott le. A herceg öreguras gavallériával tárgyalt a fiatalasszonnyal, és kilátásba helyezte a törökországi útlevelet is. Júlia gyanútlan elragadtatással nyilatkozott Haynau helyetteséről, és amikor néhány nap múlva az utcán összetalálkoztak, nem merte (!) visszautasítani a herceg közeledését, s hagyta, hogy az a Garayék kapujáig elkísérje. Ez kínos feltűnést keltett Júlia baráti körében. Az özvegy viszont úgy érezte, hogy nem tehetett másképpen, nem sérthette meg a herceget, akitől kérni volt kénytelen. Visszautasította tehát Garayék és barátai szemrehányását, és elköltözött a Kalap utcába egy szerény albérleti szobába. Valószínű, Horvát nem értett egyet a baráti kör véleményével, s az útlevél érdekében helyeselte Júlia eljárását. Talán ez volt az első lépés Júlia bizalmának elnyerése felé...

Közben teltek a szép májusi napok. Lassacskán már nemcsak Haynau spionszervei, de a cenzúrával befogott fülű ország is névszerint ismerte ama szerencséseket, akiket az ottomán impérium védelmezett a hóhér kötelétől, kivégző osztagok golyóitól vagy a vak börtönök mélyétől. De a titkon surranó Fáma ezek között soha, soha nem suttogta Petőfi Sándor nevét...

Jó hír helyett május l9-én egy "konstábler" - így nevezték akkoriban a rendőrt - idézőt kézbesített Júliának. A rendőrségre citálták, ahol elvették "passportját". Nem azt, amellyel a határt átléphette volna! Özvegy Petőfi Sándorné olyat soha nem kapott! Azt az útlevelet kobozták el, amellyel a katonai közigazgatás alá tepert országban joga volt közlekednie és Pesten tartózkodnia. Közölték vele, csak kormányzósági engedéllyel maradhat Pesten. Hogy világosan lássuk a helyzetet: Júliát ismét a hazatoloncolás veszélye fenyegette!

Kétségbeesetten rohant Lichtenstein herceghez. Haynau helyettese azonnal késznek mutatkozott "felelősséget vállalni" az asszonyért, de kertelés nélkül közölte, hogy "az nem fog menni áldozatok nélkül". Majd a megdöbbenten hallgató Júliát megnyugtatta, hogy botránytól ne tartson, mert felesége, akárcsak eddig, ezután sem támaszt nehézségeket. Sőt, azt is közölte, hogy a Haynau-rendszer napjai meg vannak számlálva, s akkor Bécsbe költözhetnének, ahol egy kis palotát vásárol, és élete végéig gondtalan jólétet biztosít Júlia számára. De ellenkező esetben visszatoloncoltatja Erdélybe!

3.

"Igen!" – de miért?

Júlia magánkívül hagyta el a kormányzósági palotát. Néhány napra elzárkózott az emberek elől. Csak lassacskán engedett föl. Írásait, leveleit, apróságait elrendezte, majd végrendelkezett is, és július 20-án – (az utolsó végzés szerint 22-én kellett volna elhagynia Pestet!) – magához kérette Horvátot, s egy lepecsételt csomagot adott át megőrzésre. A csomag végrendeletét is tartalmazta, arra az esetre, ha valami visszafordíthatatlan történne vele. Horvát megértette a helyzetet s a legmélyebb tisztelettel felajánlotta, hogy feleségül veszi, így Júlia pesti polgárnővé válhat, s megszabadulna minden további hercehurcától.

Júlia közben megbékélt Garayékkal még aznap megtanácskozta a dolgot. Azok csak arra figyelmeztetik, hogy Horvát – mivel púpos gnóm létére nem remélhetett szerelmet – igen kicsapongó, kéjenc módjára él, s a nyomorék embereknél nem ritka előszeretettel vásárolta meg magának Pest leghíresebb kurtizánjait, akikkel szívesen mutatkozott nyilvánosan is. Valószínű, Garayék maguk sem nagyon értették Júlia tettének rugóit. Hiszen tudták, hogy a fiatal özvegy után csak az ő társaságukból nem egy, Horvátnál összehasonlíthatatlanul különb megjelenésű és megfelelő jövedelmű, vagyonú férfi is áhítozott.

Lauka Gusztáv, aki állandó vendége volt a Garay családnak, A múltról a jelennek (1859) és később Emlékjegyzetek című visszaemlékezéseiben öreguras diszkrétkedéssel azt érzékelteti, hogy talán, ha nem tátja el a száját, ő is meghódíthatta volna Júliát. Valószínűbb azonban, hogy a sokat bukdácsoló fiatalasszony számára a kicsit piperkőc, de mindig szellemes, vidám, sok pletykát tudó, élénkeszű Lauka jelentette azt, amit ma "kikapcsolódásnak" szokás nevezni. Viszont éppen Lauka írja, hogy sok más fiatal férfi mellett Júliáért "esengett" sőt "epekedett" még Kolozsvár szülötte, a már akkor országos hírű lapszerkesztő, később kiváló történész Szilágyi Sándor és a bukaresti születésű író és ragyogó filozófus, Petőfi barátja s a Fiatal Magyarország ideológusa, Sükey Károly is.

Mindezt nemcsak Júlia házassága szempontjából kell felhoznunk, hanem azért is, mert Garayék baráti köre meg nem alkuvó hazafiakból állott. S még ezek között is különösen megalkuvás nélküli volt Szilágyi, akinek három rövid életű folyóiratát tiltották be egymásután, s egy könyvének második kötetét kobozta el a Haynau-féle cenzúra! Ha ezek a hazafiságukra és becsületükre kényes emberek – Garayékat is beleértve – mindvégig fenntartották Júliával a baráti kapcsolatot, holott – talán Horvátot kivéve – habozás nélkül szemére hányták a Lichtensteinnal történt pár lépéses nyilvános együttsétálást, akkor nem lehet igaz, amit, sajnos, e körtől távolabb élő Bajzáék, Egressyék és Vachottné suttogtak, hogy tudniillik Júlia sokféleképpen összeszűrte a levet Haynauval és helyettesével is.

Persze még mindig nyílt kérdés marad, hogy Júlia miért Horvátot, "a gnómot" választotta. Talán (erre a kérdésre csak így lehet megkezdeni a választ!) azért, mert Petőfi után többé nem vágyott szerelemre, pontosabban: el sem tudta képzelni, hogy ismét szerethet. Ezért azt a férfit választotta, aki leginkább megértette a nehéz napokban, aki gondolkodás nélkül és a legtisztességesebb feltétellel, amit férfi ajánlhat, nyújtott segélykezet, és akinek viszolyogtató nyomorékságát a kétségbeesés azokban a napokban minden bizonnyal elfedte, később pedig a hitvestársi kötelesség nem engedte észrevenni.

De, óh, jaj! Ne bolygassuk a hálószobák titkát! Elégedjünk meg annyival, hogy ebből a házasságból négy gyermek született! Attila (1851), Árpád (1855), Viola (1857) és Ilona (1859). (Az Irodalmi Lexikon tévesen ír hármat.) Azt hiszem, egy ötgyermekes anyáról csak nehezen lehet elhinni azt a ledér szenvedélyességet, amelyet annyiszor vetett az utókor Júlia szemére.

.

"Szendrey Júlia hajadon"
Szendrey Júlia és Horvát Árpád az esküvőt 1850. július 21-én a nyilvánosság teljes kizárásával, titokban tartották meg a lipótvárosi plébánián. Az újdonsült Horvátné az édesapjához utazott Mágocsra, de egyedül! Férje csak tíz nap múlva - tehát a gyászév leteltével! - követte. Ó, szegény öreg Szendrey Ignác! Micsoda nem kedvére való két vőt szerzett neki Júlia! (Csak a harmadik, Mária leányának ura, Gyulai Pál lesz szíve szerinti veje. Azonban a Gyulai-pár boldogsága is rövid életű: 1866-ban a kolera sírba viszi Máriát, de Gyulai Pál Júlia haláláig támasza marad a sógornőjének.)

A lipótvárosi plébános, Szántófy Antal jó hazafi volt és okos pap. A házassági anyakönyvbe Szendrey Júliát "hajadonként" jegyezte be az ara-rovatba. Ha véletlenül felettes egyházi hatóság ellenőrizné az anyakönyvvezetést, az ilyen beíráson könnyebben átfut a tekintet - gondolhatta a jó pap -, hiszen általában "hajadonok" kötnek házasságot. De Szántófy tisztelendő úr arra az esetre is gondolt, ha mégis valami botrány robbanna ki az országos nevet viselő fiatalasszony körül, akiről jószerével még azt sem lehet tudni, hogy özvegy-e valójában. Ezért Petőfi Sándor halálát bizonyító írásbeli nyilatkozatot vett Júliától. Ezt bölcsen is tette. Nemsokára ugyanis valóban megindult a vizsgálat, s mi ennek köszönhetjük Heydte második jelentését a fehéregyházi Ispánkútnál heverő halottról. (Erről a kérdésről még egy alkalommal, összesen háromszor nyilatkozott ez a tipikus császári tiszt, aki talán még élete végén sem döbbent rá, hogy nevét a véletlen messze érdemein túl történelmivé örökítette. Az utókor előtt becsületére válik, hogy Júliával udvariasan és tisztességesen bánt.)

4.

"A honvéd özvegye"
Annál keményebben elbánt szegénnyel a közvélemény!

Augusztus 6-án a Hölgyfutár keserű, gúnyos hangon így publikálja Júlia második házasságát: "Egy barátunk szép özvegye nemrég házasságra lépvén egy élő barátunkkal, azon tanakodtunk, hogy a menyasszonyt tartsuk-e boldogabbnak vagy a vőlegényt. E habozás közt azon határozathoz jutánk, hogy alkalmasint legboldogabbnak tarthatjuk barátunkat, ám de nem az élőt, hanem az elhunytat".

Könnyű elképzelnünk, hogy mit jelentett ez a hír egy olyan országban, amelyben ezrével gyászoltak az anyák és a hitvesek, s ahol még az eladó lány is - bár nem is menyasszony! - "még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez..." Tehát nincs mit csodálkoznunk, hogy mikor Arany fülébe jutottak a történtek, tollat ragadott, és megírta A honvéd özvegye című kegyetlen versét. Hány meg hány irodalomtörténeti órán citálták e sorokat szegény Júlia fejére! Pedig a teljes igazság az, hogy Arany ezt a verset soha nem közöltette. Mikor pedig megismerte Júlia tettének körülményeit, a fiatalasszony mellé állott, és élete végéig vigasza volt és lelki támasza második házasságának nagyon is szerencsétlen körülményei között! A szörnyű verset először Arany halála után 1888-ban nyomtatták ki, mégpedig az ún. "hátrahagyott költemények" között, a talán csak véletlenül megmaradt kézirat alapján, amelynek létezéséről - feltehetőleg - Arany már nem is tudott! Pedig A honvéd özvegye önmagában még akkor sem volna bizonyíték, ha azt maga Arany János közöltette volna le, hiszen ő is tévedhetett. De ha ismerjük a közlés körülményeit s Aranynak Júlia iránti magatartását, akkor jóhiszeműen Júlia ellen a költeményre sohasem hivatkozhatunk.

A mesemondó felelőtlensége
Szokás Júlia fejére idézni Krúdy Gyula vádjait. Krúdy kiváló író, mi több: a legnagyobb és legigazabb magyar prózaírók közül való, de éppen serdülő kis gimnazista- és később ifjúkorára esik a legvadabb Júlia-ellenes kampány évtizede, amelyről a későbbiekben még szót ejtünk. Nos, Krúdy szerint Júlia vígan udvaroltatott magának "Balázs Sándor író úrral", aki "négylovas hintóval sétáltatta végig Erdélyen", s közben vissza-visszatértek a kolozsvári Biasini szállóba egy-egy jót mulatni. Amint már említettük: Balázs Sándor akkoriban kis kezdő újságíró, tizenkilenc éves. Olyan messze állt a négylovas hintótól - amit egyébként soha életében nem ért el -, mint manapság akármelyik átlagos diákgyerek egy Mercedes- Benz gépkocsitól, s az annak megfelelő jövedelemtől.

Ilyen "erős" lábakon áll az a vád is, hogy Júlia hagyta az első házasságából származó Zoltán fiát elzülleni, aki végül is úgyszólván magára hagyottan hal meg valahol az árok partján. Júlia pedig még 50 éves korában is (!) ledérkedik, táncol, éli világát. Nos, szegény Júlia összesen 39 évet élt, öt gyermeket szült, méhrákban halt meg, szörnyű szenvedések között, de Zoltánról mindvégig anyai szívvel gondoskodott, akárcsak a fiú nagyapja, Szendrey Ignác. Sajnos, Zoltán nehézfejű, csapongó, sőt kóborló természetű, talán idegbeteg is, de két évvel túléli az édesanyját, ott van a temetésén, és nagyon-nagyon mélyen meggyászolja. Krúdy elbeszéléseinek igazsága és szabadsága a mesemondók, az írók igazsága és szabadsága, de az író csak addig élhet e szabadsággal, amíg magaköltötte személyek történetéről szól az írás, azon túl még egy Krúdy nagyságrendű írót sem jogosít fel semmiféle írói szabadság vagy akár az "eldobott özvegyi fátyol" kiváltotta keserűség sem arra, amit Szendrey Júlia ellen elkövetett! Sajnos, a Petőfi özvegye ellen kialakuló közvéleményben Krúdynak nem kis szerepe van, mert e kiváló író felé a múltban is, ma is éppen az igényesebb olvasók fordulnak különös előszeretettel!

Az "írófejedelem" és a történeti igazság
Meg sem említenénk azt a sekélyes színdarabot, amelyet 1930-ban Herczeg Ferenc követett el Szendrey Júlia ellen, ha éppen az újabbkori vélemények kialakításában nem játszott volna nagy szerepet.(Nem szándékunk e helyen és pusztán ennek a színdarabnak az alapján megítélni vagy éppen elítélni Herczeg Ferencet!)

Fércműve szerint Júliát Horvát Árpád, ,,a gnóm" (!) kísérgette Erdélyben. A szép özvegynek orosz tisztek Párizsból hozattak nagyestélyi ruhát. De végül is Júlia a közvélemény szája miatt mégsem mert elmenni a kolozsvári farsangi bálra, hanem csak fényes otthonában ölti magára a drága selyem és csipke költeményt, s fogadja benne valami nagyhercegféle orosz tiszt hódolatát stb. stb, meg miegymás, amit csak 1930-ban még a Nemzeti Színházban is az "írófejedelem" akkori közönsége látni akart. Közben a történeti valóság Vadadiék háromszor négy lépéses kamrája, a kétségbeesés és a nyomorúság, és az, hogy az utolsó orosz katona már október közepén elhagyta Erdélyt. Szegény Júlia pedig farsangkor nincs is Kolozsváron, hanem otthon az apai hajlékban lesi a híreket, a kóbor mendemondákat a törökországi emigrációból, és készül Pestre útlevelet szerezni...



5.

A Petőfiána és Vadadi Berta tanúsága

Vadadiéknak, Szendrey Júlia kolozsvári szállásadóinak volt egy kislányuk, Berta. Mikor Júlia 1849 nyarán és őszén Kolozsváron tartózkodott, Berta tizenhárom éves volt. Szendrey Júlia halála után húsz évvel s a Petőfi halála s Júlia kolozsvári időzése után közel negyven évvel, azaz 1889-ben, a szászrégeni születésű Meltzl Hugó kolozsvári egyetemi tanár kezdeményezésére kiadtak egy Petőfiána című kötetet. A terv szerint az első Petőfiánát követték volna a többiek. Valamennyi kötet Petőfire vonatkozó dokumentumokat, visszaemlékezéseket és forrás jellegű közleményeket tartalmazott volna. Az első kötetet (amelyet több nem követett) Meltzl személyesen szerkesztette, de mielőtt a kézirat a nyomdába került volna, ő – kérdésünkhöz nem tartozó okokból – kivált a munkaközösségből, s a további szerkesztői munkát Farnos Dezsőre bízta. Annyi bizonyos, hogy a kiadványért később felelősnek érezte magát, és bár különös módon, de vállalta is a felelősséget.

Sok egyéb mellett, amelynek hiteles forrásértékét a későbbi Petőfi- kutatások ugyancsak megkérdőjelezték, a Petőfiánában jelent meg Dékániné Vadadi Berta mintegy kétszáz soros visszaemlékezése is Szendrey Júlia kolozsvári napjairól. Kétségtelen jelentős, szemtanútól származó dokumentum, sőt páratlan a maga nemében. Lássuk tehát, mit tartalmaz.

Vadadi Berta látta Júliát "órákig hallgatagon ülve". Elmondta, "hogy milyen boldogok voltak, bár atyjának a beleegyezése nélkül esküdött meg férjével, mit soha meg nem bánt, mert olyan boldog volt ezen a rövid idő alatt, hogy kevés halandó van, akinek egész életére ilyen boldogság jutott volna osztályrészül. A legkisebb tárgy, mit férjétől kapott, nagy beccsel bírt előtte". A továbbiakban megtudjuk, hogy féltve őrzött egy Petőfitől kapott medaliont, egy hajfürtöt és egy dagerrotípiát, vagyis fényképet, s egy alkalommal szenvedélyesen nekitámadt Bertának, aki kislányos szelességgel valami lekicsinylő megjegyzést tett Petőfi küllemére. Nos, a tanú vallomása mind ez ideig egybeesik mindazzal, amit Petőfi Sándorról és az ő Júliájáról a kortársak tudtak, s mi is tudunk, de van ebben a visszaemlékezésben más is!

Vadadi Berta kijelenti: "Excentrikus természete... társaságot vonz maga köré". Rendkívül változó hangulatú volt és nyugtalanította, megbotránkoztatta környezetét. Egyszer a szabad ég alatt akart hálni, máskor elmegy a német színházba, egy üveg erős aszúbort hozat "mert meg akarja ízlelni, milyen az ittasság". Estéit férfiakkal töltve mulatozott, gyakran levert és kimerült, s végül "egész orgiákat rendezett". "Lelke elveszté az egyensúlyt – írja Vadadi Berta – s a meredek lejtőn alászállt. Petőfivel meghalt az ő Juliskája is". Sajnos, a kiváló Ferenczi Zoltán, az első alapvető Petőfi-életrajz (Petőfi életrajza, 1896) nagytekintélyű szerzője, Vadadi Berta eme ítéletét minden magyarázat nélkül átvette, s így emberi és tudományos tekintélyével hitelesítette. Ferenczi kiváló Petőfi-életrajzán keresztül – ezt sajnálattal kell megállapítanunk – váltak hihetővé még mértékadó körökben is azok a mendemondák, amelyek az "eldobott özvegyi fátyol" miatt kiábrándult közvéleményben a pletyka elemi erejével terjedtek, s amint láttuk, még a legkiválóbb írók tollán, s nevükkel hitelesítve is formálták a köztudatot.

A mindössze ötven példányban megjelent Petőfiána aztán még egy rosszízű botrányt is okozott: Horvát Ilona, Júlia ötödik, legkisebb gyermeke, aki akkor Machek Gusztáv százados felesége volt, a Fővárosi Lapok 1889. október 24-i számában tiltakozott "édesanyja emlékének meggyalázása ellen", bár elismerte anyja "excentrikus" természetét, arra kérte a közvéleményt, hogy ne ítélkezzék "ilyen pletykák után". Persze, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Horvát Árpád akkor még élt, s a leány nem csak anyját, de apját is védeni tartozott. A család pedig mi mással magyarázhatta Szendrey Júlia utolsó esztendeiben a Horváttal s a családi élettel kapcsolatos fura magatartását, mint az asszony "excentrikus" természetével? Hogy miben állott Júlia excentritása, s mi volt férje iránti különös magatartásának igazi oka, majd meglátjuk később.

Egyelőre figyeljük meg, milyen fura módon törekedett Meltzl Hugó kiengesztelni Horvát Júliát. Kijelentette, hogy Vadadi Berta cikkében az "orgia" szót ő is igen erősnek tartja, de azt hitte, hogy Horvát Ilona már nem él, s így a családból már senkit sem fognak megsérteni.! Ne vitassuk e védekezés erkölcsiségét. Meltzl Hugó tudományos munkássága s az, amit Petőfi nemzetközi síkon történő meg- és elismeréséért tett, olyan érdem, amely elfedezheti ezt az – enyhén szólva – kifogásolható védekezését. Elfedezheti minden esetben, azt az egyetlen egyet kivéve, amikor Szendrey Júliáról szándékszunk az igazat és csakis az igazat felderíteni! Meltzl végül is arra kérte Farnos Dezsőt, kérjen bocsánatot Horvát Ilonától, s a Petőfiána következő kötetében tegye lehetővé számára a helyesbítést. Csakhogy a Petőfiánának nem jelent meg több kötete, s a közönség maradt az egyetlen kötet sugallta benyomásokkal, mert a háttérben lezajló eseményekről éppen úgy nem szerezhetett tudomást, mint arról, hogy Arany szándékosan, a történtek teljes ismeretében, nem közöltette A honvéd özvegyét, amelyet a Petőfiána előtt néhány hónappal, az Arany János hátrahagyott iratai és levelezése I–IV. köt. (1887–89) posztumusz kiadványban tettek közzé...

E véletlenszerűségek tehát nem éppen szerencsésen estek egybe, s elég alapot szolgáltattak ahhoz, hogy az éppen akkor tomboló politikai és társadalmi nacionalista hullám közepén megerősítsék, felnagyítsák és általánossá tegyék a Júlia-ellenes vádaskodásokat.



6.

...részegre leitta magát...

Ha felvetettük, mert fel kellett vetnünk, a Petőfiána és Vadadi Berta vallomásának kérdését, nem csak jogunk, de kötelességünk kiértékelni, hogy e vallomás milyen mértékben érdemel hitelt. Nem vitás: Dékániné Vadadi Berta visszaemlékezésében a tényanyagot két, egymástól jól megkülönböztethető momentumsorozatot fedezhetünk fel: egy konkrét, élénk, közvetlen tapasztalaton alapuló elsődleges élménysort ( Júlia vallomása Petőfiről, a fénykép, a hajfürt, Petőfi küllemének megvédése stb.) és egy másodlagos, felületes, nem közvetlen élményű sorozatot (szabad ég alatt hálás, de miért?, "excentrikus természete társaságot vont" köréje, a lerészegedés momentuma, a német színházba járás és "az orgia"). Ez utóbbiak szerint, hogy szó szerint idézzük a kérdés legalaposabb kutatóját, Dernői Kocsis Lászlót: "Csak arra találunk bizonyítékot, hogy egy napon Petőfiné végsőkig kutatásai és sóvárgó várakozása eredménytelensége miatt, részegre leitta magát - az italt Vadadiék adták neki szánakozó szívvel".

De vajon excentrikus természete vonta köré a társaságot? És kikből állott a társaság? Vajon mit tárgyalhat egy két-három, esetleg több férfiből álló társaság egy dadával s egy kisgyermekkel ugyanabban a szobácskában a nemzet nagy halottjának özvegyénél, amikor még éppen az a kérdés, hogy halott-e a halott és özvegy-e az özvegy. És ne feledjük: 1849-et írunk! Naponta kivégzések, súlyos ítéletek hírét hozzák a lapok, s az emberek - nem is minden ok nélkül - még szörnyűbb dolgokról suttognak! Ugyan kik azok a férfiak, akik a zsarnok katonai kormányzat egyik körözött és halálra keresett proskribáltjának elárvult felesége mellé állnak támaszul? 1849 őszén még szent volt az a fiatalasszony! S akik átlépték küszöbét, hitet tenni jártak oda, nem cédaság okából. És, ó, jaj! Az országos gyász légkörében, miközben császári patrulok bakancsai kopogtak a macskaköveken, egy örökké síró csecsemő s a dadája jelenlétében, kamrácskányi, ingyen, kegyelemből nyert szálláson, ki mondaná meg, hogyan lehet orgiázni, de akárcsak tivornyázni is? Nem sokkal valószínűbb-e, hogy gondterhelt beszélgetések, félszeg tanácsok, talán még hazafiúi érzelemmel "kölcsönzött" holmi pénzecskék arcpirító elfogadása, s restelkedő átadása, szóval csupa-csupa szárnyaszegettség uralta a társaság hangulatát s a kis gyertyavilágos szobácska légkörét? Lehet, hogy közben-közben egy-egy pohár bort is elkoccintottak. Néha jobb minőségűt, de leginkább csak vinkót. Mert, ugye, a vendégét még a koldus is megkínálja valamivel... S ugyan mit ihattak volna kolerás időben azon a Kolozsváron, amelyben - ha az esővíz elfogyott - a mosáshoz, néha még a főzéshez is a Szamos- vizet pénzért vették? Így volt ez nemcsak 1849-ben, hanem akár a Petőfiána megjelenésének esztendejében is!

Fez, kávé, szivarka

A visszaemlékezők - Júlia barátai és bírálói - mindegyre megemlítik az ifjú asszony excentrikus, különös vagy szokatlan társasági viselkedését. Az utókornak nincs joga elhallgatnia vagy figyelmen kívül hagynia az ilyen természetű fel-felbukkanó megemlékezéseket, amelyek legtöbbször nem haladják meg a félmondatos megjegyzések szintjét. Mellékesen jegyezzük meg, hogy a visszaemlékezésekhez forduló utókor nem kis műveletlenségére vall, hogy a Júlia bírálóinak egy része már nem ismeri a "múlat" igénk múlt századi jelentését. Mikor a kortárs leírta, hogy Júlia ekkor vagy akkor, itt vagy ott "múlatott", csak annyit akart mondani, hogy ott "időzött", "tartózkodott", vagy ott "maradt", ahol éppen volt. Az ezer és ezer egykorú példa helyett álljon itt a Petőfi-idézet: "Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne/ Még veletek, kedves híveim..."("múlatni", azaz elidőzni, maradni). Vagy, hogy is mondta Arany János? "Múlass velem soká, szelíd emlékezet!"... (azaz időzz, maradj velem). Az ilyen bumfordi félreértésekre kár időt pazarolnunk! Pláne, hogy a felhánytorgatással néha jelentős, sőt igen jelentős tollforgatóink nyelvtörténeti ismereteinek felette hézagos volta lepleződne le.

Amúgy is marad a Júlia "rovásán" elég különcködés!

Hiszen kortársa volt George Sand (1804–1876)! Róla tudjuk, hogy nemcsak műveiben, de öltözködésében (nadrágban is járt!), szokásaiban, egész viselkedésében a női emancipáció iránti igényét fejezte ki, sőt azzal tüntetett. S bizony, Júliát már leánykorában úgy emlegették, hogy ő "az erdődi George Sand". Persze, az igazihoz csak úgy hasonlított, mint a Bois de Boulogne a nagykárolyi kastély parkjához. De azért Petőfi is tudta, hogy szíve választottja kit tekint példaképének, kinek az eszméiért, regényeiért rajong. Ne feledjük, a század negyvenes éveinek elején George Sand két nagysikerű, fiatalkori regénye, az Indiana és a Lelia már magyar nyelven is könyvsiker. De tévedés, e művek nem a család intézménye ellen szólnak, és nem a szabad szerelem mellett agitálnak! Ilyent csak azok a korabeli hölgyek terjesztettek George Sandról, akik a világ minden kincséért sem vették volna kezükbe a könyveit, amelyek egyébként az akkori papi erkölccsel ugyanúgy ellentétben álltak, mint bújtatott, keresztény színezetű, saint-simonista szocialisztikus szemlélete a társadalmi rendről akkor dívó közfelfogással.

Az akkori világ művelt ifjúsága előtt bálványozott francia írónő lázongó írásait azonban Petőfi is ismerte, a márciusi ifjakkal együtt. Nemkülönben Széchenyi és Batthyányi is. Valamennyien rajongtak George Sandért, és elismerték, hogy a házasságból ki kell küszöbölni a férfi elnyomó szupremációját, hogy a törvényes frigyben mindkét fél szabadon érvényesülő szándékának, főleg a kölcsönös szerelemnek kell kifejezésre jutnia. Mégpedig annak a szerelemnek, amely nem ismeri a társadalmi osztály, a vallási, a nemzeti, sőt a faji korlátokat sem. George Sand olvasói - amint egyébként az akkori polgári törvények, bár nehézkes eljárással már tartalmaztak - helyeselték az elromlott házasságok felbontásához való jogot és azt, hogy a válást a nő is kezdeményezhesse.

Nos, Petőfi Sándor szerelmét, Júlia kecses külleme mellett a George Sand-i viselkedése is lelkesítette. Persze, Szendrey Júlia nem öltözött nadrágba, egyedül nem ment el a színházba, s nem ült be a kávéházba sem, mert - amint erről már szóltunk - a Bois de Boulonge nem egy Szamos-parti sétány. Otthon azonban bizony megengedett magának jó néhány George Sand-i allűrt.

És arról sem szabad megfeledkezzünk, hogy Júlia költő is volt, író és műfordító. "A két magyar hazában" talán a legkülönb tollforgatónő. Művészete Horvát Árpádné korában teljesedik ki, viszont már mint Petőfi Sándorné otthon - de csakis otthon! - színes, tarka salaváriban járt. De nem térdig érőben, hanem a bokájánál elkötött, bő, buggyos szoknyanadrág-félében. Egyébként úgy, mint a török nők még pár évtizeddel ezelőtt is, vagy manapság a fundamentalista muzulmán társadalmakban. Erre azért is szükség volt, mert szalonjában nagy, keményre tömött, szőnyegre szórt párnákra, törökösen kínálta hellyel a vendégeit, csak a hölgyeknek adott széket, de maga is párnára ülve szeretett csevegni. Petőfi ezt is nagyon szerette. Ifjú urának az is tetszett - s a barátainak is nagyon - , hogy otthon, de csakis otthon, még ha vendégei is voltak, szeretett sötét haján egy piros fezzel üldögélni, és szeretett férfilátogatók, barátok társaságában meginni egy-két findzsa feketekávét. Hozzá naponta elszívott két- három vékony szivarkát is. Akkoriban még nem ismerték a papírba sodort cigarettákat. Csak pipa, szivarka, szivar, bagó vagy burnót csillapította a nikotinszomjat. Nőnek legfennebb a burnótot nézte el a közvélemény. Júlia viszont szivarkát szívott.

Tudnunk kell azt is, hogy a kávénak - tévesen - még a XIX. század közepén is szexuális stimuláló hatást tulajdonítottak. Másfél századdal ezelőtt úri hölgy vagy dáma - hacsak jóhírét kockára tenni nem akarta - legfennebb sápadt tejeskávét ivott. De Júlia feketét! A salavári, a földre szórt párnák, a piros fez, a szivarkák s a fekete - emiatt barátai különcnek tartották, rosszakarói bizonyítéknak használták ellene.



7.

A Zerge utcai "tündérlak"

Közben házaséletükben - különösen 1855 után - sok fura motívumot: elzárkózást, elhidegülési jelet vettek észre, akik bejáratosak voltak a Horvát családhoz. Ez is sokféle pletykára adott okot. Azt viszont csak a család tudta, hogy Júlia Árpád fia születése után betegeskedni kezdett, s háziorvosuk, Dr. Walla óva intette az újabb teherbeesés elkerülésére. De Júlia nem hajlott az orvosi szóra, és még kétszer szült. Ilona lánya megszületése után az orvos megtiltotta a házastársi együttlétet, mindkét felet figyelmeztette, hogy a következő terhesség feltétlenül Júlia halálát okozná. Ez 1859-ben történt.

A kívülállók, még a baráti kör sem tudhatta, hogy mi történt ezután a házastársak között. Csak arról regélt mindenki, hogy Horvát és felesége egymás elől szigorúan elzárkóznak, és Horvát visszatért legénykori életmódjához: a pénzért vásárolható szerelem örömeinek élt haláláig. A közvélemény - fura módon - ezért is egyoldalúan Júliát kárhoztatta, hogy az ő különcködései miatt kényszerült férje a félreutakra.

Végül is 1867-ben - halála előtt egy évvel - Júlia elhagyta a családi otthont, s a Zerge utcába költözik. Szó sincs holmi bohém albérleti tanyáról, ahol nyugodtan "fogadhatta a gavallérjait", sem "olthatatlan szerelmi éhségről". A 38 éves asszony akkor már a méhrák utolsó stádiumában vergődött. Lakása szép kétszoba–konyha. Maga a férje kerítette s vette ki bérbe. Az apja két cselédet és szakácsnét fogadott melléje. Így is idő előtt szökik meg egyik-másik lány, mert felváltva sem bírják az iszonyú kínok között bomló test közelségét

Óh, arról a Zerge utcai "tanyáról" mily rafinamentes csintalanságokat tételez fel Krúdytól a Petőfiánán keresztül Hatvanyig úgyszólván mindenki, aki Júlia ügyével foglalkozott. Talán nincs is szörnyűbb tévedése irodalomtörténetünknek, mint az a flagráns ellentét, amely a Zerge utcai "tündérlak" s a valóság között fennáll!

A "tündérlak" lovagja

A "tündérlak" lovagja - valóban a szó legnemesebb értelmében az! - Tóth József. Emeljük le a kalapot a Gyulai tanítvány előtt, aki túltéve magát minden viszolygáson, a szörnyű mód halálra ítélt asszony utolsó hónapjait tűrhetőbbé tette. Gyulai, a sógor ajánlotta be amolyan titkárnak, felolvasónak, társalgónak, de Tóth nem vállalta volna - nem volt rászorulva - a borzasztó feladatot, ha nem lett volna Petőfi-rajongó, s ha el nem hitette volna önmagával - talán még Júliával is! -, hogy tulajdonképpen azt teszi, amit Petőfi Sándor tenne, ha élne.

Megígérte azt is Júliának, legyen csak jobban, mert elválasztja Horváttól, és feleségül veszi, hogy ily módon megvédhesse az "egész világ ellen". Tudta ő akkor már jól, hogy a szerencsétlen asszonynak csak hetei ha vannak az életből. Szobájába az orvoson, aki naponta jött, s az ápolási teendőket ellátó cseléden kívül már csak Zoltán járt be rendszeresen, de ő is csak rövid ideig bírta ki az anyja közelségét. A "gavallér" - így hívták a rossz nyelvek Tóth Józsefet - bezzeg bent ült éjjel-nappal, s úgy beférkőzött az "ifiasszony" bizalmába, hogy neki diktálta tollba az urának szóló utolsó üzenetét is! De úgy látszik, Tóth Józsefben sem bízott meg teljesen, mert akinek csak tehette, elmondotta, hogy üzenetet íratott az urának, és azt feltétlenül adják át neki. Át is adta Tóth József, és azt Horvát Árpád tiltakozás nélkül tudomásul is vette. Júlia szóbeli közlése alapján fia, Zoltán s a cselédség csak annyit tudott a tollba mondott üzenetről, hogy abban Horvátnak megtiltotta, hogy a temetésén részt vegyen.

A titokzatos levelesláda



Mikor meghalt - 1868. szeptember 6-án - Gyulai Pál, Horvát Árpád és Tóth József között Petőfi Zoltán szerint lezajlott egy rövid megbeszélés. Júlia koporsóját már másnap leforrasztották azzal a nagyon is valószínű indoklással, hogy a bomló test nem tűr halasztást. Gyulai Pál pedig azt mondotta, hogy Júlia levelesládáját bezárták mellé a koporsóba.

A temetésről csak annyit, hogy azon megjelent az öreg s immár mindkét lányát elvesztett Szendrey Ignác, s a fejfára a "Szendrey Júlia" nevet íratta. Horvát Árpád is ott volt, jóllehet ez ellen Gyulai is, Tóth József is és Petőfi Zoltán is erélyesen tiltakozott.

A Szana Tamás-féle - már említett - életrajz, amelyhez Horvát szolgáltatta az anyagot, bőséges és helytálló adatot tartalmaz az 1849–50-es özvegységi időszakra. A Haynaura és Lichtenstein hercegre vonatkozó első hiteles közléseket ebben az életrajzban találjuk. A házasság utolsó éveire vonatkozóan azonban ez az életrajz csak annyit közöl, hogy Júlia "idegességével és érthetetlen makacsságával" magyarázható az 1867. évi különköltözés.

1908-ban Szendrey Júlia, Petőfi Zoltán és Petőfi István hamvait közös sírba helyezik. Szakbizottság van jelen Júlia koporsójának felbontásánál, de a negyvenéves tetem mellett nincs semmiféle levelesláda! Horvát és Tóth már halott, de Gyulai Pál még él. Súlyos beteg már, mikor meglátogatják. Indulatosan utasítja el a küldöttséget, úgy ahogy Ady írta az emléke előtt tisztelgő versében: "Nem halt meg ő, csak befordult a falnak". Mert valóban ezt tette az előtte szuplikáló delegációval. A Júlia-ügy ismerői úgy sejtik, hogy Horvát, Tóth és Gyulai hallgatási fogadalmat tettek.



8.

Egy futólagos leltár
Homály borult az ügyre, de csak 1925-ig! Akkor Tóth József egyik leszármazottja véletlenül előkerült családi iratokat mutatott be Mikes Lajosnak, a Pesti Napló nagy műveltségű munkatársának. Az iratok egy kis, fekete bőrrel bevont, domború fedelű ládácskában voltak gondosan elhelyezve. Kötegenként vékony selyem pertlivel kötötte össze valaki. Az egész elrendezés nőies ízlésre vallott. Az iratcsomón legfelül egy első pillantásra ismeretlen írású fogalmazvány lapult. Csináljuk meg mi is a gondosan összekötözött és elrendezett hagyaték futólagos leltárát!

1. Petőfi ismeretlen (!) versfogalmazványai.

2. Petőfi Júliához szóló néhány verse, a közismert gyöngybetűkkel letisztázott Petőfi-kézirat

3. Ismeretlen (!) Arany-kéziratok.

4. Egy soha meg nem jelent Petőfi-cikk kézirata.

5. A költő debreceni feljegyzései azokból az 1848 végi időkből, amikor a Petőfi-házaspár Zoltán születését várta.

6. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, amelybe csak két embernek engedett betekintést: lánykori barátnőjének, Térey Marinak és Petőfi Sándornak. Erről az iratról halála után úgyszintén legendákat meséltek, a naplót azonban nem találták sehol, s voltak, akik a létezését is kétségbe vonták.

7. Egy bűbájos dokumentum arról, hogy Szendrey Júliát miként indította el Petőfi az irodalmi berkek felé. Nászútjukról visszatérve 1847- ben Szendrey Júlia az Életképekben egy "naplót" tett közzé. Erről is később azt suttogták - sőt, meg is írták! -, hogy Petőfi nagyon haragudott érette, mert sértette a szeméremérzetét, hogy Júlia ország-világ előtt kiteregette az érzelmeit. Nos, az előkerült kéziraton végesvégig Petőfi lektorálásának nyomai, stilizálásai, egy- két szavas széljegyzete olvasható, s az Életképekben az így megszerkesztett szöveg jelent meg.

8. Júlia egy keserű hangú "gyónása" apjához, melyet – úgy látszik – Tóth Józsefnek sem volt szíve átadni a bánatába valósággal megrokkant Szendrey Ignácnak...

9. Végül legfelül a piszkozat vagy fogalmazvány, amint hamarosan megállapították, a Tóth József írása, és a Horvát Árpádnak szóló "utolsó üzenet" tollbamondott példánya! Megrázó dokumentum. Eloszlat minden homályt, amely a szerencsétlen asszony életének és házaséletének utolsó esztendejére borult.

Halk szavú igazság

Soha el nem múló hála mindezért Tóth Józsefnek, Júlia utolsó "gavallérjának", aki csak elrejtette, de nem semmisítette meg a levelesládát, talán mert bízott egy megértőbb kor ítéletében.

Mindenesetre Mikes Lajos méltó volt a leletre. Dernői- Kocsis Lászlóval ezt az anyagot és ennek alapján még ötévi kutatómunka eredményét 1930- ban - mielőtt meghalt volna - egy dokumentumgyűjteményben nyilvánosságra hozta. Ez éppen a Herczeg Ferenc-darab premierjének esztendeje. Herczeg fércművét ezren meg ezren megnézték és százezrek vitatták - a Júlia rovására. A Mikes–Dernői-Kocsis-könyv csak néhány szakember s talán pár száz olvasó megbecsülését vívta ki... Így történhetett meg, hogy Júlia halálának századik évfordulóján a magyar nyelvű sajtó általában óvatosan kerülgette az életére vonatkozó "kényes kérdéseket", vagy egyszerűen átvette az egykori mendemondák információs anyagát. Mikes Lajos, a "rejtélyes doktor" - amint kortársai ezt a művelt, sokoldalú publicistát nevezték - még abban az évben, hogy Júlia iratait közrebocsátotta, meghalt, de Dernői-Kocsis László Szendrey Júlia pöre című teljes oldalas cikkében (Magyar Nemzet, 1968. okt.12.) tiltakozik a centenárium alkalmával ismét felhangzó vádak és rejtett célzások ellen. "Miután kutatni kezdtük - írja Dernői-Kocsis - meglepetéssel láttuk, hogy a Júlia-irodalom tele van felszínességgel, tévedésekkel és rosszindulattal. Mikes a világirodalom egyik legnagyobb alakját tisztelte Petőfiben. Mérhetetlenül boldog volt, hogy új, ismeretlen dokumentumok kerültek kezébe, s ezek Júlia alakját is tisztábban megvilágítják. Elmélyült kutatómunkába fogott, amelynek sugarai eljutottak Bécsig, Grazig, apró erdélyi falvakig, sok-sok családi és hivatali hétpecsétet törtek fel a kérésünkre. A felkutatott anyag nem a rágalmazókat, hanem Júlia levelesládájának, halálos ágyán apjához intézett, de már el nem küldött keserű gyónásának és az 'utolsó üzenetnek' az igazságát bizonyította. 1930-ban úgy ültünk le a 'Szendrey Júlia' megírásához - Mikes Lajos a forráskutatást, a források és az anyag kritikai feldolgozását végezte, én az életrajzot írtam meg -, hogy elhatároztuk, igaz könyvet írunk Júliáról, s elmondhatom, egyetlen sort sem nyomtattunk ki a kötetben, aminek ne láttuk vagy hallottuk volna a bizonyítékait."

Ezzel a könyvvel soha senki nem vitázott. Adatait az elmúlt évtizedek kutatásai sem cáfolták meg. Mégis, mikor Szendrey Júlia szóba jön, csak éppen erre s az 1891-es Szana Tamás-féle életrajzi műre nem szokás hivatkozni. Azaz Dienes András Petőfi a szabadságharcban című művében ,habár futólagosan, de érdeme szerint értékeli a Mikes–Dernői-Kocsis-könyvet.



9.

Az "utolsó üzenet"

Végül eljutottunk a Horvát Árpádnak szóló utolsó üzenet kínos kérdéséhez. Ha nem Petőfi ártatlanul megvádolt asszonyának becsületéről volna szó, ezt a kérdést - az "utolsó üzenet" tartalmát - nyilvánosan talán fel sem volna szabad vetni. Különösen nem annyi teméntelen idő után. De több mint száz éve valósággal közösségi reflexünkké vált, hogy minden titkolózást a Júlia rovására magyarázzunk!

Az történt, hogy miután 1859-ben Walla doktor az asszony életének érdekében teljes absztinenciát rendelt el, Horvát titkon őrzött pornográf könyveivel, rézmetszeteivel és fényképgyűjteményével próbálta "szemléltetni" a "másféle" szeretkezések mikéntjét. Ezzel betelt a mérték! Júlia - hogy az utolsó üzenet szavait idézzük - megborzadva utasította el a "minden művelt szívre és nemes lélekre undorítónak" minősített "fotográf képgyűjteményt".

Az addig gyengéd, figyelmes férj erre elvesztette türelmét, és - Júlia idézésében - azt mondotta, hogy "az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni". Majd kijelentette, hogy a házban a férfi az úr és a parancsoló, az ő szava, vágya, akarata törvény, még akkor is, ha "a legállatiasabb kéj" kielégítését követeli. Az utolsó üzenetben Júlia Horvátot "kéjenc állat"-nak titulálja.

Horvát halála után könyvtárát, kéziratait, különböző gyűjteményeit a Nemzeti Múzeumra hagyományozta. A húszas években, mikor a levelesláda előkerült, a hagyaték levéltárilag még nem volt feldolgozva, de azért rövid kutatómunka után előkerült a pornográf gyűjtemény is. Ez a nyilvánosság elől elzárva őrzött, elképesztő obszcenitásokat ábrázoló és leíró gazdag kollekció mindenben igazolja Júlia felháborodását. Horvát mentségére nyomorékságán kívül talán még azt is felhozhatnánk, hogy akkoriban a perverzitások útján sokan a nemi betegségeket igyekeztek elkerülni. Ismerünk múlt század elei s még régebbi orvosi munkákat, amelyek egészségi okokból e rendhagyó utakat ajánlják a nyilvános nőkkel való érintkezésben. Ne feledjük: a XVIII. és a XIX. század a tüdőbaj mellett a venerikus betegségek s a vérbajból következő elme-, gerinc- stb. bajok százada.

Nem volt hős. . . .

Ezzel végére is értünk Júlia tragikus történetének. A kép, amelyet a legszigorúbb kritikát is kiálló tárgyi bizonyítékok alapján róla felvázoltunk, részleteiben módosulhat, de alapvetően többé meg nem változhat. A közvéleménynek kell megváltoznia! Jogunk van ítélkezni az asszony felett, ki legnagyobb költőnk legnagyobb szerelme volt, de neki is joga van az indulatok, előítéletek nélküli igazságra! Méltó volt-e a leglángolóbb érzeményre, amellyel magyar költő halhatatlanná tett egy asszonyt vagy sem? Én azt hiszem, s minél részletesebben megismertem életét, annál mélyebben meggyőződtem arról, hogy Szendrey Júliának Petőfi Sándor több volt mindennél, mert minél mélyebben végiggondoljuk asszonyi élete folyását, annál inkább meglátjuk "a síri világból feljövő" Petőfi hatalmát Júlia felett, és csodáljuk az asszonyt, akinek annyiszor kellett önmaga fölé emelkednie, hogy ereje határáig viselhesse végzetét. Méghozzá törékeny, igézően bájos női testben kellett hordoznia sorsát. Tehetségesen, kissé különc módjára marad meg embernek annyi-annyi embertelenség ellenében, amennyit vele szemben elkövettek. Aki hisz az igazság humánumában s végső fokoni győzelmében, annak hinnie kell, hogy Szendrey Júlia meghódítja egy emberszabásúbb utókor szívét.

(Vége)

Dáné Tibor

Petőfi és Júlia (Pogány Gábor szora Koltón)
Forrás: Romániai Magyar Szó 1999. június-júliusi száma