A keleti pályaházba befutó vonatok mindennap hoztak vidéki fiatal embereket a fővárosba, akik azzal a szándékkal cipelték kézitáskájukat a Kerepesi úton végig, hogy itt megtelepednek, és lehetőleg irodalmi pályán keresnek hírt és dicsőséget. Szívdobogva és babonásan közeledtek a fiatalemberek a város közepe felé, amely abban a korszakban már nem a Szikszay féle vendéglőben volt, sem a Fiume kávéházban, hanem valahol a Nagykörúton abban a nagy kávéházban, amelynek címerében az amerikai sas lebegett.
Osvát Ernő A közelgő fiatal emberek néha csak egy újságból kivágott "szerkesztői üzenetet" rejtegettek a levéltárcájukban, amely üzenet biztatóan hangozott és százszor is felolvastatott a vidéki ház függőlámpása alatt a bólongató, elgondolkozó atyafiaknak vagy a kis kertben annak a kisasszonynak, aki liliom-hűséggel és a vadszőlő ragaszkodásával bízott a kérdéses ifjú tehetségességében. Sok ilyen családi lámpás volt akkor az országban, mert a "szerkesztői üzemetek" hosszú hasábokat foglaltak el a kövér újságokban, még több kisasszony üldögélt a várkertben vagy a ligetben, aki csaknem holdkórossá vált az irodalom iránti rajongásból, aki imádkozni járt a mezei virágokkal díszített falusi templomokba vagy énekelni a székesegyház karzatára, hogy a hozzáintézett versek, a hajáról írott beszédek, valamint a szerelmét tárgyaló novellák valamely pesti újságban megjelenjenek. Az akkor bütykös lábú szerkesztők, midőn sietve adták le a másnapi újságba a verset vagy a tárcát a nyomdafestékes emberének, (hogy hamarább elmehessenek a Kispipába, ahol éppen valami névnapot tartottak), nem is tudták, milyen bensőséges fohászkodás és sóhajtás kísérte kéz mozdulatukat, amikor a beküldött kéziratokkal teli fiókhoz nyúltak!
Rajongó volt a korszak, a katona bandás boszniai okkupáció volt az utolsó háború, amelyről Magyarországon beszélgettek, az irodalom felé fordult a fiatalok és öregek érdeklődése, mert gazdag, békés évek jártak, minden nyomtatványnak akadt olvasója, minden pesti kávéházban és vidéki kocsmában ültek bozontos, lármás, nyugtalankodó fiatal emberek, akiket a közönség megbámult, mint afféle írókat, az ismertebb költőknek, a Rudnyászkyaknak, Komócsiyaknak már nem kellett lóháton bejárni az országot, hogy elegendő előfizetőket szerezzenek újabb munkáikra, ott voltak a lelkes honleányok, a kis fürge tanítónők és a vanília édes nőegyleti elnöknék, akik vizitbe jártak a prenumeráns-urakkal és összegyűjtötték az ezüst forintosokat, hogy a pesti költő álomnak vélte a levélhordót, amikor az leszámolta a pénzecskét a viseltes paplanra...míg a könyvárusok meggyőző szójárású, kortes hangú könyv ügynököket ültettek bandériumos zászlós kocsikra, akik hazafias szónoklatokkal akvirálták meg a vidéki főispánt és a falusi jegyzőt. - A nyomdagépek kánaáni bőséggel ontották a könyveket, Szinnyei bácsi negyvenezer főnyi serege teljes létszámban állt, egy kutyamosó sem hiányzott, minden második fiatalember író volt vagy írónak készült a nagykörúton, kézirat-bálok érkeznek a szerkesztői irodákba, a dicsérő jelzőkkel úgy dobálóznak a kritikusok, mint a lyukas mogyoróval, a vén Gyulait botlásai révén már sikerült országosan nevetségessé tenni. A Hét még csak kivételes vendégek olvasmánya abban az újság-kazalban, amelyet a kávéházi pincérek egyik asztaltól a másokhoz cipelnek, a Vadász-utcában a Képes Családi Lapok ugyan már haldoklik, de a talpcsináló közlönyök sem tudnak eligazodni a zűrzavarban, a közönség ízlésében, maradnak tehát a régi jó gazdasszonyi receptnél, Bajza Lenkénél és társainál, pedig már a kávéházak sarok asztalainál minden nap elhatározzák, hogy az irodalom előbb-utóbb elzüllik, népszerű közlönyöket kell alapítani, miután a Budapesti Szemlét nem olvassa más, mint néhány életunt könyvtáros, Palágyiék szent lovagokként rontónak ki a Múzeum-kávéházból új lapjukkal, de hajh, még a Fiume-kávéházig sem tudnak eljutni, nem pedig a zajos, zsibongó Nagy-körútig, Ambrus Zoltánt sűrűn változtatott éjféli tartózkodási helyén olykor a legbizalmasabb emberei sem tudják megtalálni, pedig a közhiedelem szerint ő tudna ízlést, irányt, jövendőt mutatni, ha nem bújna el francia újság lepedői mögött, a New-York kávéházban, a karzaton még nyomuk sincs azoknak a félvad fiatalembereknek, akik itt később megtelepedtek és a világot sarkaiból akarták kimozdítani, Ady Endre a Vészi-kisasszonyok zsúrjaira járkál, még nem mutogatja a belsejében égő poklot, a tűzhányó félrecsapott kalappal cigarettázik: - - Osvát Ernő, aki valaha központi ember lesz ebben a társaságban, még felgyűrt kabát gallérban járkál a mellékutcákon, újságokat szerkeszt, amelyeknek önmaga a leghívebb olvasója, a Magyar Géniusszal próbálkozik hevesi bácsi után, de ami a legfürgébb és fáradhatatlan Hevesi Józsefnek nem sikerült ,az előfizető-toborzás, hogyan sikerülhetett volna az Osvátnak, aki csupán arra helyezett súlyt, hogy lapjának tartalma olyan kifogástalan legyen, mintha megannyi dokumentumok volnának ezek az újságpéldányok az irodalom történetben, holott igazán nem szolgált egyébre ez a hetilap sem, mint valamennyi ebben az időben? a kávéházi asszonyságok margójára felírták a randevú idejét, amikor szemközt ülő férfiúval találkozni óhajtanak vagy ugyanezen asszonyságok gyermekei törölték bele maszatos ujjukat.
A korszak mind bonyolultabb, akár valami nagyszabású családias ügy, ahol a jóhiszeműeket a csalóktól alig tudja megkülönböztetni a vizsgálóbíró. Haladunk valamiképpen előre, de minduntalan stációkat tartunk. Igaz, hogy "Bogdanovics György" már nem gyűjti irodalmi estélyekre a Drexler-vendéglőbe az ismeretségre vágyó úrhölgyeket, de viszont néhány lépésnyire onnan Ady Endre iszik a Három hollóban, mint egy elátkozott. Herczeg Ferenc lapjának olvasói vannak szerte az országba, de néha még itt megjelenik olyan közlemény, amelyet már a vidéki kántor kisasszonyok se tartanak elég modernnek. Nagy Miklós még javában várja Mikszáthot és Kazár Emilt a Csalányi-féle vendéglőben, de a Vasárnapi Újság újesztendei mutatvány számaira mind kevesebb visszhang érkezik a kiadó hivatalba. Kiss Józsefnek, A Hét szerkesztőjének sem telik még konflisra, gyalogosan járja be előfizetőit, ha azok késlekednek, de valami képen a levegőben van, hogy ebből a Rökk Szilárd-utcai lakásból indulnak ki az új áramlatok amelyek majd kaptárba gyűjtik a rajzó méheket. Ide szegődött Osvát Ernő is, amikor a szerkesztői asztalt elhúzták előle, hogy majd rövid idő múltán ismét elé tolják azt nagyobb tinta tartóval és jobban felszerelt tollakkal. Ámde még A Hét gondosan ápolt és csiszolt óra szerkezetében is érzékeny kerekecske volt Osvát Ernő. A régi Otthon körben, ahol ezüst forintosaikat csörgették a szerkesztők a kártya asztalnál, a sarokban, magányosan, fél éjszakákon tűnődött, irogatott, javított és újra kezdett Osvát, amíg tíz-tizenöt soros közleményt megírt a Kiss József lapjának. Éjfél is lett, amíg (o. e.) betűket hosszas habozás után a cikkecske vagy jegyzet végére írta, ha ugyan nem jutott valami eszébe, hogy a nehezen megírt művecskét megsemmisítse, mielőtt az Athenaum szedőjének a kezébe kerülne. Bámulatos is írásművei voltak a tökélynek és műgondnak e rövid jegyzetek, bírálatok, élvezettel gondolunk olvasásukra, mint az ínyenc valamely szokatlan, finom csemegére. Azonban mind sivárabb lett az éjszaka az Otthon-körben, mind inkább kártyások duzzasztották ott véres szemüket, az írók átszállingóztak a szomszédos kávéházba, a New-Yorkba, ahol éjféltáján vitatkozások haris-hangja szálldosott alá a karzatról, ahol Osváth Ernő elfoglalta helyét. Ahol a Nyugat kéziratait olvasgatni kezdte.
Az anekdotás-könyvek és az irodalmi memoárok majd valamikor bőségesen foglalkoznak e húsz-huszonöt esztendő előtti magyar világgal, nem is lehet ez emlékkönyve szánt soroknak más céljuk, mint hogy néhány hangulatot összefogdosson a múltak sarkaiból, amelyeket maholnap belep a pókháló. A kávéházi márvány asztalokra fogadalom-szerű verseket írtak az ifjak, amelyeket persze nem tartottak meg. A rajongásuk elkalandozta őket mindenféle mezőkre, amelyek az irodalom rétjein még járatlannak látszottak. Kitörtek a kasból, mint a méhraj, mely új királynővel az élén elhagyja régi otthonát, de a "tájékoztató"-méhek útmutatása nyomán fellelt új lakhelyén sem foglalkozik egyébbel, mint a régi kaptárban a mézcsinálással. Még az is megtörtént, hogy a pincéreknek tilos volt a karzatra tintásüveget vinni, mert néhányszor leöntötték itt a bútorokat a jövendő csillagai. Hát írtak ceruzával a mindig komoly, mindig lelkes, mindig bírálásra kész Osvát Ernő felügyelete alatt. Az öregebb, megállapodott írók lentről fejcsóválva nézték ezt a türelmetlen karzati zsibongást, egyik-másik koszorúsunk talán szívesen kiüríttette volna a neveletlenkedőket karzatot, hisz ott bábukat bontogattak a pajkos gyerekek, kóc Paprika Jancsiknak nézték meg a belsejét, osztályzatokat osztogattak egymásnak a nebulók az irodalmi professzorok megkérdezése nélkül, költőket, követeket kiáltottak ki, akiknek a földszinten a nevét sem hallották: borotválatlan fiatal arcuk gúnyosan hajolt ki a mellvéden a kalucsnis öreg szerkesztők totyogására, kukorékoltak és költeményeket írtak, hangosan énekeltek és regényeket költöttek, lyukas cipőjükben izgatottan futamodtál le és fel a lépcsőkön, mintha körmükre égett volna valami tennivaló, holott kézirataikat még sanda gyanakodással fogadta a legtöbb szerkesztő, csak Osvát Ernő nem. A papos külsejű fiatalos Osvát volt a pártfogója a magáéhoz hasonlókorú fiatal embereknek, holott ő maga is arra szorult volna, hogy egy gazdag kiadó a hónap alá nyúljon. A Nyugat válságokkal küzdött, harcban állt az egész glóbusszal, az irodalmi madárijesztők és kert őrök minduntalan ráripakodtak a gyepre lépő gyerekekre, a bizalom gyakran megrendült az új irodalmi irányok felett, csap a pápaszemes szerkesztő bízott rendületlenül és lámpással járt fagyos éjszakákon ki palántái megtekintésére, mint a lelkiismeretes kertész.
A kézzel foghatóan bekövetkezett háború messzire vitte azokat az éveket, amelyekben a tollharcok és a disputák voltak a magyar ember emésztésének előmozdítói. A Nyugat dolgain is még eleget rengette háját a zsírjában fuldokló ország, annyi tehetséges író volt az országban, hogy rostálni lehetett őket, az öreg Toldi Miklósok gyakran hajítottak buzogányt a New-York karzatára, a fiúk felkapták és játszadoztak vele. Aztán nagyot csattant odakinn, felnőttek, gyerekek elhallgattak, mire vége lett az égzengésnek: molnár szürkén néztek egymásra az asztaltársak. Csak egy ember maradt ifjú, kezdő, rajongó és hívő, aki még ma is olyan izgatottan bontja fel a leveleket, mintha Ady Endrét várná Nagyváradról. Pedig csaknem száz esztendő elmúlt azóta.
Nyugat 1923. 11-12. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése