A kis kocsma száz év óta egy nagy szemétdombra néz. Ők ugyan térnek nevezik, hazafias névvel is fel van díszitve a kevés szabad hely , amit elfelejtettek házzal beépíteni, de voltaképpen kizárólag szemétdomb az egész, mióta csak a kocsma idepislog. Erre a térre hordta ki a környék apró házaiból a lakosság, amire nem volt szüksége.Az ócska lábasokat és a kilyukadt szitákat.Lehet, hogy a gyerekek felejtették ott, mikor játszottak ezekkel a nagyszerű dolgokkal, és a környékbeli tyúkok és kutyák tovább játszottak velük.
Ezen a téren egy tavaszon nagy ribillió támadt.A Leánderes kocsma mellett új, nagyszerű vendéglőt építettek.
Ez abban az időben volt, mikor mindenkinek rosszul kezdett menni. Mikor a régi kis budai kocsmák is üresen maradtak, s nem volt vendég a paprikás csirkére ugorkasalátával. Ekkor egy szemfüles pesti pincér rájött, hogy egyetlenegy kocsma van már Budán, amelyiknek jól megy, a leánderes. Mivel pedig Pesten mindig abból éltek az emberek, hogy ha valakinek valami sikerült, rögtön tíz utánzója akadt, s mind a tíz ugynarra a helyre telepedett, ahol az első dolgozott-ez a szemfüles pincér kibérelter a leánderes szomszédját, s abból nagyszabású éttermet csinált.
A „leánderes” egy öreg leszármazott dunántúli csárdás volt. aki a kiállításkor jött fel Szekszárdról,és nem tudott egyebet menteni, csak egy leándert. Azt leállította az udvarban, s az már valami negyven éves öreg és nagyon megbecsült fa volt. Óriási nagy volt. Télen a hátsó különszobában telelt, s nagyon jól. Tavasztól késő őszig borítva volt különös , szép nagy virágokkal, nagy rózsaszín virágok voltak, a feketekávé zaccát szokták a tövére önteni, s ezért , vagy ennek dacára a fa boldogan élt a tabáni kis kocsma udvarán. Az öreg csárdás szorgalmasan szaporította, minden ősszel levágta róla a felesleges fattyúhajtásokat,s azokat fehér üvegekben gyökereztette, aztán tavasszal apró, maga csinálta ládikákban helyezte jó földbe s elajándékozta a törzsvendégeinek. Ezzel kötötte magához a generációkat.
Ezzel , meg a szekszárdi bikavérrel, aminek az a mottója , hogy
„ a szekszárdi bikavér orvoságnál többet ér, aki issza , hóltig él „
Így szól a vers íráshibákkal ékesen, az öregnek saját kalligráfiájával kirajzolva az üvegezett verenda egyik szabad oldalán.De a hordókban sajtóhiba nélkül él a szekszárdi vörös. Az öreg csapláros otthoni erkölcsöket hozott magával, mint tabut tisztelte a hazai szekszárdi vöröst, amit nagyszerűen kezelt, és a világért meg nem hamisított volna.
1896 óta sok minden történt, például világfelfordulás is. Háború és forradalom, minden megváltozott, csak az öreg leánder és a bor minősége nem, s ezt a törzsvendégek és a jó bor élvezői nagyon tudták méltányolni. Ennek köszönhette az öreg csárdás, hogy ebben az idegen világban még mindig élni tudott.
Élt is szépen , csendesen, pedig három fia esett el a világháborúban, és éppen a legkisebbik unokáját oltatta be az üzletbe, a bor és a leánder tiszteletébe, mikor ez a hallatlan botrány történt,
hogy a szomszédban éttermet építettek, s annak az udvarára töméntelen leándert állítottak, s a címtáblára azt állították ki , hogy „ A Száz Leánderhez”.
Mikor készen volt a modern kirándulóhely a szomszédban, s mikor kebelbeli kishivatalnokok és borivók megrökönyödve féltették az öreg kocsmárost a jövőtől, ez nem ijedt meg, hanem elővett egy darab krétát, és egy fekete táblát akasztott ki a bejárat elé, s arra ráírta saját ortográfiájával, hogy:
„EGY LEÁNDER , DE AZ IGAZI…”
A feliratnak sikere volt. A világért senki az ő régi vendégei közül el nem ment az új vendéglőbe.
Az új étterem aztán megindította a reklámozást az egész városban. Az összes hirdetőoszlopokon s az összes villanyoskocsiban megjelentek a hirdetések:
”Friss malacot, rántott csirkét, fiatal libát csak a Száz Leándernél szabad enni”.
Az öreg mosolygott , s ijedező unokáját azzal vígasztalta, hogy:
-Fiam, arany kocsi , arany szög.
Meg is magyarázta, hogy egy régi vándorló legénytől azt tanulta ő, hogy „Arany kocsi után arany szög potyog az utcán”.
-Nem rossz az-mondta-,szeretnek az emberek a nagy bolt mellett a kicsibe bemenni.
Ha a Száz Leánder azt írta ki, hogy „pénteken halászlé”, akkor ő a zt írta ki a krétával, hogy „ pénteken jön a friss májas”.
És a pesti vendégek elolvasták , ha jöttek a Tabánba, már csak az ő feliratát keresték, s olyan vendégek jöttek , akikre azelőtt nem is számított . A kis kocsma nagyon megtetszett a pestieknek,,mert ódon volt és valóságos csárda ,s a bor, az felséges volt.
Így folyt a harc a két kocsma közt nyarakon keresztül. A nagy fényszórós reklám és a kréta viharos harca volt ez. A végén a Száz Leánder szerződtette Bunkó Jancsit, a budapestiek kedvenc cigányprímását, s akkora fénybetűk hirdették a Bunkó Jancsi nevét, hogy az végigvilágította az egész szemétdombot a Tabán közepén.
Az öreg csárdás fogta a krétát, és kiírta ,hogy:
„ Bunkó Jancsi muzsikája..”
Az unokája aggódva nézte, mit fog most kiírni a nagyapa.
Azt írta,hogy: „………a szomszédból áthallaccik .”
A pesti vendégek elolvasták , megértették, s beültek az üvegezett verandára, s itták a jó szekszárdi vöröset, és hallgatták a „szonszédból” Bunkó Jancsi muzsikáját.
Ez az utolsó tabáni história, s ez immár legendává válik, mert bontják a Tabánt.
Elmúlik Budapestnek egy romantikus sarka , s ez a romok alá temeti a vén kocsmárost is a csodálatos leánderével.
forrás:
2001 (Móricz Zsigmond eddig kiadatlan riportja) Forrás :Móricz Zsigmonddal Budapesten Holnap Kiadó 2010
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése