Az a gyönyörű, kocsmai csend
Nyolcvan éve kezdték bontani a Tabánt
Éppen nyolcvan éve, hogy a tekintetes székesfőváros verdiktje nyomán nekiugrottak legyalulni a Tabánt. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum minap nyílt kiállítása e kesernyés apropó örvén állít különösen méltó emléket a hajdani képét már csak halvány nyomokban őrző budai városrésznek.
Bárkay Tamás| NOL| 2013. november 19.
A Tabán története: hogyan lett egy peckes városkából Budapest szégyene
A három térben elhelyezett tárlat első része a történeti összegzés után (a kurátor, Saly Noémi megfogalmazásában: „hogyan lett egy peckes városkából Budapest szégyene”) érdekes bontásban mutatja be a hajdan volt városrészt: mindenekelőtt tisztába teszi, miből, hogyan is éltek a tabániak az elmúlt évszázadokban. Mint megtudhatjuk, részben az utakból, a vizekből és az átkelőhelyekből, ami ismét igazolja a régi felismerést, miszerint erdő mellett nem jó lakni, ahol viszont sokan járnak kelnek, ott annál inkább. Új információ azonban, hogy a tabániak életében nemcsak a Duna és az azon 1767-ben és 1790-ben megépített két hajóhíd, valamint a part menti kocsiút, hanem az akkor még bővizű patakként csörgedező Ördög árok is fontos szerepet játszott. Főleg, ami a vízigényes bőripart illeti, nem mellesleg pedig azért is, mert afféle nyílt cloaca minimaként szolgált: egy hangulatos rajz tanúsága szerint a partján álló házakat úgy építették meg, hogy a fülkeszerűen kitüremkedő árnyékszékek pontosan a víz fölé essenek. A Lánchíd (1849) majd a Váralagút (1853) megnyitása után azonban már nem kellett a hajóhíd és az oda és onnan vezető utak is elvesztették jelentőségüket: a Tabán peremváros lett.
A következő tabló szövegéből és képeiből kiderül, hogy tisztességesen profitáltak a helyiek – kiváltképp a mosónők, fürdőszolgák, masszőrök, borbélyok, tyúkszemvágók és hasonló profilú kollégáik – a számos hőforrásból is, közelebbről a későbbi Rudasból, Rácból és Sáros-fürdőből, amelyből a Gellért nőtt ki, de a bel-budai borászatból még tisztességesebben. A korabeli fotókat nézve kiderül, micsoda pezsgő, víg élet alakult ki a tájon a borból egyenesen következőleg, amelynek híre és ára állítólag a tokajiéval vetekedett. A hangulatról leginkább talán az a kép árulkodik, amelyen Sándor Móric egyik lovas bravúrját örökítette meg a művész: az extravagáns gróf a bámész tömeg közepén és egy gigantikus hordó tőszomszédságában egyszerre két káci, azaz szőlőerjesztő kád fölött ugrat át játszi könnyedséggel. A konjunktúrának az 1884-es budai filoxéra járvány után azonban örökre vége szakadt.
A tárlat következőleg a tabáni katasztrófákról emlékezik meg, az 1810-es tűzvészről, amelyet egy Giergl nevű kádársegédnek nem köszönhetett a közönség (véletlen volt!), és amelyben 400 ház és 50 ember pusztult el, aztán az 1838-as dunai árvízről és a már hivatkozott Ördögárok 1875-ös pusztításáról: az ekkorra már leburkolt patak egy esőzés után úgy megáradt, hogy a fölé és mellé épült házakat egyszerűen darabokra törte –amint az ugyancsak szépen látszik az ábrázolatokon. A tabániak azonban ilyen szörnyű események után sem adták fel. A fertály az 1880-es évektől afféle „Budai Grinzingként” próbált meg tovább létezni, de jött a háború, amelyből a vendéglősök, pincérek és vendégek zöme nem tért vissza, a városrészben elhalkult a zene és beköszöntött a „gyönyörű kocsmai csend” (Krúdy Gyula). Az utolsó tabló a Tabán végóráit dokumentálja, tekintettel az 1962 és 1964 közti dózerolásra is, amelyet az Erzsébet híd újjáépítése miatt rendeltek el.
A második teremben először a fényképezés előtti kor dokumentatív Tabán-ábrázolásaiban gyönyörködhet a látogató, olyan tájképekben – hívta fel figyelmemet a kurátor –, amelyeket a közönség szinte soha nem láthatott. Sok csudával találkoztunk: a Citadella tetejéről 1849-ben lerobbantott Csillagdával, a Gellért-hegy északkeleti szélén állott házikókkal, amelyeknek némely helyiségeit a sziklába vájták, egy 1903-as ünnepségről készült rajzzal, amelyen a fő attrakció a Naphegyre tett hatalmas, fénybe borult Szent Korona volt. Valamint sok egyéb mellett olyan külföldi hírlap-illusztrációkkal, amelyeknek alkotói láthatólag sosem jártak a Tabánban, van, amelyiken jószerével csak a döglött ló hiteles. Utóbb grafikákon elevenedik meg a többnyire romantikusan szegényesnek, de nagyon is szerethetőnek ábrázolt városrész, mindenekelőtt és természetesen Zórád Ernőnek köszönhetően.
Éppen nyolcvan éve, hogy a tekintetes székesfőváros verdiktje nyomán nekiugrottak legyalulni a Tabánt. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum minap nyílt kiállítása e kesernyés apropó örvén állít különösen méltó emléket a hajdani képét már csak halvány nyomokban őrző budai városrésznek.
Az emeleti terezetben kilenc nevezetes tabáni vagy tabáni kötődésű notabilitás élete és munkássága elevenedik meg kilenc beugróban, a hozzájuk tartozó, vagy a helyhez köthető műtárgyak társaságában. Elsőként a Szent Demeter-templom utolsó papjáé, a halált megvetően bátor Vujicsics Dusáné (Vujicsics Tihamér zeneszerző és Vujicsics Sztoján sok egyéb mellett irodalomtörténész, múzeumalapító), apjáé. Többek között azért tiszteli az utókor, mert 1949-ben, amikor a főváros vezetősége döntése nyomán a hatóságok megindultak, hogy lerombolják a templomot, a pap a legdurvább presszió ellenére sem adta át a kulcsokat. Az épületet ettől persze simán eltüntették, de emléke megmarad: a kiállításon ott vannak az ominózus kulcsok. A következő személyiség Benedek Samu, a híres Attila úti mézeskalácsos, majd Badovinszky Pállal, a remek fotográsussal ismerkedhetünk, aztán Kabon Józseffel, az ugyancsak Attila úti „Burgzsandár” vendéglő tulajdonosával. A kiállítás megemlékezik a szintén erős tabáni kötődésű Virág Benedekről, aki a Szent Katalin-templom tövében lakott, az író Oravecz Pauláról, Déry Tibor második feleségéről, akinek regényeiben a Tabán mindig ott volt, afféle eleven háttérként. Nagykovácsy Milenkóról, a hajdani Holzer, utóbb Úttörő áruház dúsgazdaggá lett birtokosáról, a főváros legnagyobb virilistájáról aki a harmincas években sajnos nyilas érzelművé torzult, a vegyeskereskedő Semmelweis Józsefről, Ignác apjáról, a tabáni kereskedő céh atyamesteréről, és a legnagyobb magyar órásról, ifj. Hoser Viktorról, akinek csillagászati órái ma is működnek.
A terem közepén Saly személyes gyűjtése, egy tabáni romhalmaz látható: néhány bontott tégla, járólap, macskakő, cserépdarap. Ha kicsit kegyetlenek volnánk, mondhatnánk: tetemes része annak, ami a városzrészből ránk maradt.
Horthy és a panamák
Az urbánus legenda szerint a Tabánnak azért kellett pusztulnia, mert látványa irritálta a szemközti Várpalotában székelő Horthy Miklóst. Elképzelhető, mert a harmincas évekre már nagyon erőssé vált a kontraszt a fényes palota és a koszlott városrész között, az viszont tény, hogy a házak nagy részét meg lehetett volna menteni, és az is, hogy azért nem mentették meg, mert a fővárosnak lett egy nagy álma: nagyszabású fürdőkomplexumot szánt a helyére.
A tervezett beruházás körül azonban időközben egyre több lett a botrány, a panama, sőt perek is indultak, így végül a parkosítás mellett döntöttek: azzal nem lehetett baj.
Népszabadság Bárkay Tamás| NOL| 2013. november 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése