Negyven esztendeje temettük, de írásai mit sem vesztettek frissességükből, egyre élőbbek. Hatvan esztendeje táplál és izgat, világát mégsem bírom kimeríteni. De vajon kimeríthetjük az őserdőt? Hányszor és hányszor megírta némelyik kedvelt témáját, s mindig új arculatot adott néki. Lelki megbillenésének történetét két műben örökítette meg, a Zöld ászban lírája tör fel a kísértő tébolyról „amely fáj”, tehát tudatos, a Purgatóriumban pedig a beteg és az orvos tárgyilagosságával írjaújra. Nem is tudom megszámlálni, hogy hány ízben vettem kézbe egy-egy művét, és mindig új élményeket ajándékoznak, friss mondanivalót fakasztanak. Néki is vannak tökéletes és kisebb igényű munkái, de midőn újra olvasom valamelyik tegnap még jelentéktelenebbnek vélt művét, egyszerre növekedni kezd. 1923-ban írta regényét Rózsa Sándorról, Móricz Zsigmond 1941-ben kezdte a magáét, s két kötettel készült el, mert közbeszólt a halál. Móricz műve nagyobb lélegzetűnek tetszik, kidolgozottabb, szélesebb hömpölyű, Krúdyé vázlatos, helyenként szinte bántón elsietett, de milyen vázlat! Romantikával kezdi, azután mélyvízbe csap, a folklórba, megszólaltat egy „látó embert”. Néha oly mesteri elemzést ád, mintha tanulmányt írna, majd villámfénynél jellemez. Realista képek, nagy jelenetek váltakoznak, azután lélektani remeklés következik. Néha elnagyolt remeknek érezzük, azután mintha mégis mindent elmondott volna.
Krúdy a mese és a mesélés ősi szabadságát hozta, ennek a jussán újjáteremtette a műfajokat szuverénül, a maga világának a szolgálatára. Megtehette, mert minden költészetté vált a kezében, költői szabadsággal nyúlt a formákhoz és a műfajokhoz is. Őserdőt teremtett, ahol minden a helyén van, s minden szabadon lélegzik. Ám az őserdőbe nehéz behatolni, még nehezebb megfogalmazni az élettanát. Ezért kortársai inkább az író alakjáról mesélnek nemegyszer silány szabadossággal. Nincsen írónk, akiről ennyi anekdota, kiagyalt történet, nagyképű füllentés, rosszmájú „bizalmas anyag” keringene –, alig van írónk, akit annyian és ennyire félreértettek. Tóbiás Áron jó néhány esztendeje érdemes munkát végzett, midőn Krúdy világa címen közzétette az adalékok és a legendák jelentős részét, mert lehetővé tette, hogy forráskritikát alkalmazhassunk. A forráskritika azonban késik, holott utókor is van, és az ellenőrzés egyre nehezebbé válik. Valakinek el kell indítania.
Elöljáróban hadd mondjam el, hogy nem vagyok sem a kendőzés, sem pedig a lakkozás barátja. Az íróról mindent el kell mondanunk, ami igaz, és életének, illetve életművének megértéséhez szükséges. Balassi Bálint nem lett kisebb, mert Eckhardt Sándor kitűnő könyveiben bizonyságot tett, hogy korának gyermeke volt. Bölöni György „igazi Adyja” nem csupán a költő életművét elemzi, de mindent elmond élettani, lelki, sőt szerelmi válságairól is – ennek ellenére olvasása után még jobban megszerettem Adyt. Most azonban másról van szó: valótlanságok és kétes hitelű anekdoták hínárjából próbáljuk kiszabadítani Krúdyt.
A csodagyerek
Csakugyan az volt, de egészen más értelemben, mint a kibicek mesélik. Szülei az elbírt életkornál korábban adták iskolába, mivel hirtelen fejlett gyerek volt. A gimnázium első osztályát Szatmáron, a következő hármat pedig Podolinban végezte, azután került vissza Nyíregyházára. Podolin igen mély hatást tett Krúdyra, életműve négy tájban gyökeredzik: az első Nyírség, a második Podolin és Szepesség, a harmadik Várpalota, a negyedik Budapest. A legenda Podolinnal kezdődik, egy – különben jóindulatú – méltatója „papjelöltként” ír a gyerek Krúdyról, és vélekedése szerint „a podolini szerzetes kolostor penitenciás szigorú zárkózottságában sűrűsödött meg a vére”. Krúdy sohasem volt papjelölt, szülei nem szánták annak, ő sem táplált efféle hajlamokat; piarista papnövelde sem működött Podolinban. Nem élt kolostorban, apja magánháznál fogadott néki kvártélyt. Penitenciás szigorról sem lehetett szó, mert a piarista rend világias érzületű és kicsapongó életet folytató tagjait helyezte büntetésből Podolinba. Krúdy még nem töltötte be tizenharmadik évét, midőn a várost elhagyta, s ugyan miféle szexuális „vérsűrűsödéssel” térhetett haza?
Nyíregyházi diákságáról sem hiányzik a legenda. Báttaszéki Lajos szerint az érettségit megelőző napon Debrecenbe utazott, ahol „egy fehér arcú leány és hírneves lumpok” várták. Másnap hajnalban lekéste a vonatot, s mivel nem volt pénze különvonat indítására, négylovas szekeret bérelt, felrakta pajtásait, a szekér közepére teli boroshordót állíttatott, így vágtatott haza, a főgimnázium elé, ahol azután nyilván borízű hangon érettségit tett. Báttaszéki, a kibic még a hazudozásban is mennyire tehetségtelen volt, valami mégis sikerült neki: elsőnek rajzolt torzképet a „lump, alkoholista és erőszakos” Krúdyról. A valóság természetesen egészen más. Krúdy csakugyan Debrecenbe szökött, de még a tanév elején, ám távolról sem „lumpolni”, de az egyik újság munkatársának. Apja és kedves tanára, Porubszky Pál hozták haza, a tanév végén pedig mindennemű duhaj előzmények nélkül érettségit tett.
Krúdy nem tűnt ki a tanulásban, éppen csak átcsúszott egyik osztályból a másikba, mégis csodagyerek volt. Az 1894/95-ös tanévben érettségizett miniszteri engedéllyel, mert még tizenhetedik évét sem töltötte be, és ugyanakkor kilenc hónap folyamán különféle lapokban kereken kilencven novellája jelent meg. Ám ez sem volt elég, Nyíregyházán sajtóirodát alapított, hírekkel látta el a pesti lapokat, a tuzséri hipnózistragédiáról pedig a Times és a New York Herald ötszáz szavas tudósítást kért. Aki nem tudja ezt, vagy nem érti meg, az Krúdyt sem érti. Olyasmi indult meg benne, mint amikor békés tájon vulkán nyílik, és ontani kezdi a lávát. Tehet a vulkán arról, hogy lávában érez és gondolkodik, környezetében pedig maga határozza meg az élet feltételeit?
Krúdy belső áradása később sem fogyatkozott, így 1906-ban öt könyve mellett több mint száz új novellája látott napvilágot. Krúdy elsősorban és mindenek felett teremtő munkájának félelmetes iramához volt és maradt hű. Ebben rejlik erkölcsi nagysága. A kocsmaasztal mellett is a belső zúgásra figyelt, magateremtette alakjaival folytatott párbeszédet. Mindig egyedül járt, mint Bródy Gyula mondja: „Magában merengve, gondolataival elfoglalva”. Valaki fölvetette a kérdést, hogy mikor írt? Balga beszéd, mert szüntelen „írt” akkor is, midőn bottal a karján s hosszú léptekkel rótta az utcát. Ha pedig megindult a láva, és mű született, mindenről meg kellett feledkeznie, mert az alkotás egész emberi lényét igénybe vette. Nem mérhetjük polgári mértékkel, mert szuverén volt, világot teremtett, és saját törvényei szerint élt.
Családi legendák
Krúdy korán nősült. A millenniumi ünnepségek idején érkezett Pestre, és három esztendő múltán már házas ember volt. A kibic ezúttal is hazudik, szerinte Krúdy egy estélyen megismerte Spiegler Bellát, és már másnap anyakönyvvezető elé vitte. Az „egy nap” valójában két esztendő volt, a házasság pedig nem sikerült, bár négy gyermekük született, és három életben maradt. Az egyre inkább meghasonlott házastársak közül vajon melyiknek volt igaza? Mindkettőnek, az asszony rendezett polgári házasságra gondolt jogosan, Krúdy ugyanannyi joggal házasságát is géniusza alá rendelte. Az asszonyt megrettentette a Krúdy-élet elemi sodra, féltette fészkét, pulyáit, és fegyelmezni akarta férjét, a tengert, ez pedig éppen olyan kevéssé sikerült néki, mint hajdan a perzsa királynak. Krúdy pedig védte legdrágább kincsét, szuverenitását, mert már akkor jól tudta, bár csak később írta meg a Zöld ászban, hogy mi várt volna reá, ha életformáját feladja. Géniuszának kegyetlen bosszúja.
Krúdy éppen akkor nősült meg, midőn valódi méreteiben látta meg a fővárost, és a Nyírség fiából meg a határszéli kisvárosok hírnökéből szükségszerűen urbánus író lett. Budapest volt néki a napfény, itten indultak virulásnak nyírségi és podolini élményei, itt talált új világra, holtig tápláló életanyagra. Megízlelte Budapestet, és élni kezdte az ifjúság mohóságával, majd az érett férfi elszánt hevével. Egy serdülő nagyváros és egy egész korszak bízta reá magát, és ennek a hivatottságnak a tudata erősebb volt mindennemű köteléknél, a családi érzésnél is.
Eleve látta, hogy összeomlásra érett, halálra ítélt társadalomban él, ezt kell megörökítenie. Az ország szíve pedig Budapest volt, itt hallgathatta a végzet dobogását. Krúdy, ha vállalt valamit, a maga méreteihez méltón vállalta, most is így cselekedett, hűségesen ábrázolta Budapest nyílt arcát, de titkait és rejtelmeit is, sőt. teljesítette a legnehezebbet: fölfedezte a főváros, a magyar urbs folklórját. Ő Budapest legnagyobb írója, mert nem csupán erkölcsrajzát és társadalmi bomlásának a történetét írta meg, de humánus sűrűségét, jellegzetes figuráinak sokaságát is csakúgy, mint az egyre nagyobb számban érkező „mezei hadakat”, végül pedig az urbs költészetét, nála jelentkezik először Budapest mint megkapó „költői táj”. Urbanizmusát pedig színesebbé, teljesebbé teszi szüntelen belejátszó vidéki nosztalgiája.
Krúdy éjszakázó életet folytatott, akár Ady, és a kor íróinak döntő többsége. Életmódját fölötte furcsán próbálja megvilágítani veje, Andersen György. Szerinte Krúdyt sok megaláztatás érte, ezért „alacsonyabbrendűségi komplexum” keletkezett benne, a kárpótlást pedig az éjszakázásban és „a félvilág hínáros katlanaiban” kereste. Nos, Krúdyban semmiféle „szövevény” sem burjánzott, éjszakázásainak okait másutt kell keresnünk. Budapest, a kölyök nagyváros megismeréséhez nem volt elegendő a nappal, éjszaka mutatta meg igazi arcát, de a szellem derékhada is ilyenkor gyülekezett. Ugyanakkor ez az éjszakázás „virrasztás” is volt, Krúdyék túlfinomodott életérzése eleve tudatta a közeledő történelmi tragédiát, s nem bírták narkózis nélkül elviselni. Már Váradon is ezért „virrasztottak”, hallgassuk csak meg Juhász Gyulát:
Adyval ültünk Váradon.
A hold sarlója aratott az égen.
Hulltak a fehér csillagok
Fehéren.
Adyval ültünk Váradon
A magyarok vigadtak és loholtak
S fölrémlett csókon és dalon
A holnap.
Adyval ültünk. Zomotor
Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk,
Virrasztva vártuk, hogy kopog
Halálunk !
A „fölrémlő holnappal” viaskodtak, és vajon a két világháború között nem rémlett fel ugyanígy, vagy még vészjóslóbban a holnap? A „hon atyái” nem hagyták ismét veszni az országot? Krúdy egyéni élete nem lett még válságosabb? Lett volna ereje és kedve nekivágni a holnapnak, ha este nem fullasztja borba csalódásait és megaláztatásait?
Vádak keletkeztek, mintha az „éjszakázó” Krúdy, miközben óriások étvágyával fogyasztotta az életet, illetve midőn ellepte alkotó mámora, mit sem törődött volna első családjával. A vád túlzott, de tagadhatatlan, hogy gyermekeit a maga mértékével mérte, s ebben, legalábbis leányait illetőleg, tévedett. Krúdy az érettségi után azonnal függetlenítette magát, hiába kecsegtette az apja angol egyetemmel, kitűnően menő ügyvédi irodájának öröklésével. dacolt véle, s ment a maga útján. A legenda szerint apja ezért ki is tagadta, bár a végrendelet merőben mást mond. Apjának tiszta hagyatéka kereken 45 390 koronára rúgott, egy-egy gyermekére tehát 6484 koronát érő javakat hagyott. Az író 6000 koronát kapott készpénzben, emellett az övé lett apjának 520 koronát érő aranyórája, pecsétgyűrűje, egész – és igen gazdag – ruhatára másféle ingóságokkal egyetemben, örökségének összege testvérek között is megért 7000 koronát. Kitagadás ez? Pedig ugye, milyen regényesen hangzik? A „kitagadott fiú”!
De térjünk gyermekeire. Csakugyan túlzásba csapott, midőn leányaitól korai önállósodást várt, a nagyobbik, a szelíd Ilona csöndes, önemésztő szomorúsággal vette tudomásul apja magatartását, Mária azonban lázadozva. Más volt a helyzet fiával. Ő csupán a „papa fia” akart lenni, és a családi legenda szerint „amíg apja élt, semmiféle hivatalban nem volt tartás maradása”, mert szüntelen a papát szolgálta. De akkor miként lehetséges az, hogy leveleiben szüntelen apja elhidegüléséről panaszkodik, és nem meri meglátogatni? Az apa – úgy hiszem – azért idegenedett el fiától, mert önállóságot várt tőle, s ezúttal talán joggal gondolt saját példájára. A fiú aránylag kevés időt töltött apja mellett, és nem sok közvetlen élménnyel rendelkezett. Rokonszenves és feddhetetlen férfiú volt, de a rossz író alkatát hordozta még akkor is, midőn irodalmi kísérletei csődöt mondottak. A rossz író pedig képzelgésben és a valóság elrajzolásában szemléli az irodalmat. Távolról sem erkölcsi fogyatkozás ez, de alkati vonás. A fiú szerint apja félt a „Tiszáktól”, mert István gróf Mikszáth utódává akarta tenni. Közlését még a kitűnő Krúdy-kutató, Perepatits is elfogadta: „Az utódlás kérdése akkor így állott: Krúdy vagy Herczeg Ferenc”. Az apa mást mond: sohasem tudta meg, vajon Tisza miként vélekedik írói tevékenységéről, s midőn meghívta folyóiratának, a Magyar Figyelőnek vacsorájára, már jobbján ült Herczeg Ferenc. Herczeget pedig – véleményem szerint – emberi erő nem bírta elmozdítani a „helyéről”, legfennebb a történelem. De Krúdy nem is akart a helyére ülni, nem is gondolt függetlenségének a feladására.
Élete utolsó napjáról ketten is tudósítanak. Felcitálták a miniszterelnökségre, és igen helytelenül felelősségre vonták. Ez mélyen sértette. Fia – elbeszélése szerint – felkísérte őt, s ebben nem is kételkedünk, annál nehezebb eldöntenünk, hogy csakugyan együtt töltötték a napot esteledésig? A fiú már halálos beteg volt, midőn nyilatkozott, nem hagyta cserben az emlékező képessége? Mert hasonlót ír Garabonciás is.
Garabonciás és előde
Garabonciás talán legbizalmasabb híve volt, egyedül véle váltott szót írói terveiről. Remeteéletet folytatott. közeli erdőben élt, maga rótta házikóban: Itt írt, időnként bejött 2 városba, elhelyezte írásait, megvásárolta az élet folytatásához szükséges dolgokat, azután, míg tartott a pénze, Krúdyt kísérgette. Emlékezésében Krúdy a Várból gyalog jött a Vízivárosba, ott találkoztak, és együtt töltötték a napot szürkületig. A fiúról említést sem tesz. Garabonciást különben Hargitay Istvánnak hítták, adatai mindig megbízhatók, és emlékezéseiből szinte süt a Krúdy-légkör, mivel közvetlen élményeit írta meg.
Mi fűzte Krúdyt Garabonciáshoz? Barátjának hűsége és legendás emberi tisztasága. Erdőbe húzódott a kor szennye elől, és az erdő lélegzetét hozta. Helyet kapott Krúdy életművében is, a Zöld ász végén a végzet küldöttjeként jelentkezik, és meghirdeti, hogy nyomorult pusztulás vár arra, aki megtagadja elrendelt életformáját. Garabonciásnak elődje is volt, „az utolsó szegénylegény"-, lám, Krúdy, miközben térdig gázolt korának vadvizében, mennyire sóvárogta az emberi tisztaságot. Az elődöt Pongrátz Bélának hítták, és sűrűn találkozunk véle az író könyveiben. Akkor jelenik meg, ha nagyon beborul az ég Krúdy valamelyik alteregója fölött, ő az angyali küldött, az irgalmas szamaritánus, az igaz útra vezető kalauz. Különben Jézusról írt verseskönyvet, de egyetlen példánya sem maradt meg, „az isteneket szerette, a királyokat nem”, és a századforduló idején Oroszországba ment, segíteni a forradalmároknak. Krúdy nem feledte el néki, hogy beteg kisfia ágya mellett virrasztott, és 1911-ben mély szívhangokkal búcsúztatta. Írása elárulja, hogy az emberi tisztaságot legalább annyira becsülte, mint a nagyságot.
Némelyik kortársa váltig állítja, hogy tulajdonképpen senkit sem szeretett, és az életet merőben nyersanyagnak tekintette. De akkor miként magyarázzuk gyengédségét? Móricz Zsigmond írásaival szemben fenntartásokkal élt, ezeket ki is fejezte az író és az irodalom méltóságához illó hangon, de mind gyászzenével tisztelgett előtte, midőn életének egyik legnagyobb válságát gyötrődte. (Móricz Zsigmond nagyheti szenvedései.)
És mennyire méltó viszonzást kapott Móricz Zsigmondtól, mikor utolsó találkozásukat megörökítette. Miként is búcsúztak? „Felállt, kezet fogott selyempuha kezekkel... Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna" - írja Móricz. Annál megdöbbentőbb a Krúdy világában egy költő nyilatkozata: „És hát én előtte egy cselédfiú voltam. Ő a parasztokat lenézte, neki Móricz Zsigmond is paraszt volt.” Valótlanságok valótlansága! Krúdy ilyen stílusban nem beszélt, tényleges íróról rosszat sohase mondott, és a legnehezebb időben tett vallomást arról, hogy anyja cselédsorban kezdte. Holott megjátszhatta volna az úri írót, mert apja után széchény-kovácsi Krúdy volt.
De térjünk vissza a családi krónikához. Bizony mély érzelmi tárnák szakadnak fel első feleségéhez írott leveleiben, önvád, mert nem bírt más lenni, mint ami volt, és vádak, mivel az asszony nem bírta vállalni őt életnagyságban. Azután a Rózsa Zsuzsihoz írt sorok érzelmi hullámverése, az öregedő férfi venyigetüzének fehér izzása, őszies borongása, gordonkahangja. Krúdyt nagy emberi érzések jellemezték, bármit csevegnek a kortársak, és mégis mennyire egyedül maradt a végén. Csupán Zsuzsa leánya maradt mellette, a legkisebb a családból. Véle váltott meleg szavakat naponta, és azzal a tudattal aludhatott el, hogy a másik szobában lélegzik életének legifjabb hajtása...
Pekár Gyula támad
Az Eötvös Kollégium tagjai egykor minden lapot és folyóiratot megrendeltek. Egyik reggel a társalgó asztalán új szemlét találtam, a Magyar Múzsát. Borítéka rózsaszínű volt, akár a tejszínes eperhab, díszítése is különösnek tetszett, mezítelen angyalkák mutogatták popsijukat. Ám tartalma távolról sem volt ilyen lélekemelő és ártatlan. Pekár Gyula, a folyóirat szerkesztője támadásokat indított Krúdy Gyula ellen, láthatólag tönkre akarta tenni, de legalábbis megfélemlítésére törekedett. Pekár támadásának okait Perepatits részben feltárta, de kiegészítésre szorulnak.
Pest egyik legszebb asszonya, Pilisy Róza az Újvilág utcában előkelő találkahelyet tartott fenn, emellett élénken érdeklődött az irodalom iránt, maga is több könyvet írt. Történetesen bemutatták néki a daliás Pekár Gyulát, aki korán híres ember lett, távolról sem írói kísérletei folytán, de ő volt az Arany-szobor egyik mellékalakjának, Toldinak a modellje. Pilisy Róza nem csupán asszonyi kegyeivel ajándékozta meg Pekárt, de jelentős anyagi segítséget is adott, ebből fedezte nyugati útjait. Hazatérése után gazdag menyasszonyra tett szert, és szakított Rózával. Az asszony ekkor öngyilkosságot kísérelt meg, de a golyó a szíve mellé fúródott, s így életben maradt. Elsőnek egy ezredorvos vizsgálta meg, aki a közeli kaszinóból sietett oda, de nem volt hajlandó megállapítani az öngyilkosságot, mivel a seb pörkölése arról tanúskodott, hogy a golyó több méternyi távolságból érkezett. A másik szobában Pekár Gyula tartózkodott. Az ügy utóbb elsimult, mivel Róza kitartott az öngyilkosság mellett.
Sokan tudtak erről, Krúdy is, de senki sem vette észre, hogy Krúdy meg is írta, bár áttételesen, de mindenki Pekárra ismerhetett. A Francia kastélyban feltűnik Pankotai Pál: „Egy atléta termetű, borotvált arcú fiatalember lépett be az ebédlőbe. Elkényeztetett, bátor modorú férfi volt, aki oly hidegen hajtotta meg magát a hölgyek előtt, mintha egy ércszobor meghajlik. Későbben megtudta Szindbád, hogy Pankotai igen büszke arra, hogy a fővárosban egy szobor mellékfigurájaként szerepel.” Nincs kétség, Pekárról van szó, és néhány lappal odébb kitör ellene Krúdy, golyót szeretne küldeni „a homlokába, a szeme közé annak a becstelen fráternek, akár tíz lépésről”. Miért „akár tíz lépésről”? Nos, az ezredorvos szerint Róza is távolról kapta a golyót.
Krúdy mindazt 1912-ben írta meg, Pekár nyolc esztendő múltán a győztes ellenforradalomban képviselő és propagandaügyi államtitkár lett, a „kereszténynemzeti” eszmék terjesztője, méltán félt tehát Krúdytól, aki „becstelen fráternek” nyilvánította. Vajon miként látott Krúdy még az első világháború előtt Pekár „veséjébe”? Erre nem tudunk válaszolni, de súlyos ítéletét igazolta az idő. Pekár 1914-ben első számú háborús uszító lett, a fölmentést élvező írók bevonulását követelve, a forradalmak bukása után pedig még a galamb szelídségű Révész Bélát is börtönbe juttatta. A húszas évek végén az ocsúdó és a népiség céljait elsőnek megfogalmazó ifjúság ellen fordult, a Bartha Miklós Társaság egyik kongresszusán viharosan tiltakoztunk aknamunkája ellen. Krúdy sem hagyta abba a hadakozást, 1931-ben, élete alkonyán intézte az utolsó vágást Pekár ellen. Pilisy Róza örömest támogatta az írókat, a kitartottakat pedig gyűjtőnéven „Bulyovszkynak” hívták. Krúdy így „búcsúzott” Pekártól: „Malonyai egyszer egy fiatal írót azzal a megjegyzéssel mutatott be Rózánknak, hogy őróla mintázták Toldi Miklós alakját az Arany János-szoborhoz. Ebből az ismeretségből majdnem tragédia lett. Róza túl komolyan vette a maga ‚Bulyovszkyját’ és miatta regényes körülmények között meg akart halni”. Pekár gyilkossági kísérletére már nem céloz, adatok híján nem is tehette, de a selyemfiúság vádját fenntartotta. Úgy hiszem, a Pekár-eset nem csupán Krúdy életrajzának, de a „keresztény kurzus” erkölcstörténetének is egyik fejezete.
Krúdy, a rettenetes
Ilyen is van, a kibicek és a hírharangok csinálmánya. Ezek mindig s mindent tudtak Krúdyról, bár többnyire csak felszínesen ismerték, s ment a hír szájról szájra. Egyikük megpillantotta őt a Vörös Békában egy korsó sör mellett, de a másik már azt hírelte, hogy negyedik napja ott iszik, éjszaka pedig az asztalra borulva alszik. A harmadik a Mély Pincében látta, holott otthon dolgozott. De szálldostak rosszízűbb hírek is, Krúdy pedig tűrte? Valóban tűrte az erdő meg a nagy vizek nyugalmával, de midőn 1929-ben összeroppant az idegzete, és szanatóriumba, illetve purgatóriumba került, jutott ideje a számvetésre, és fölhorkant: „Ám azt hiszem, hogy a magyar bíróság megbocsátja, hogy egészségem teljes helyreállítása után kérem panaszomban ítéletét rágalmazóim vádjainak vizsgálatára... Igazat fogok vallani, ha egészségem helyreáll.” De mihelyst felépült, legyintett és mosolygott. Nem jutott ideje hadakozni, mert bévülről forró üzenetek érkeztek, papírra kellett vetni őket. A legendák pedig tovább dagadtak.
Így keletkezett a balítélet, mintha hírnevét jó ideig párbajai, verekedései és duhajkodása alapozták volna meg, nem pedig művei. Kezdjük a párbajokkal. Clair Vilmos, a párbaj „klasszikusa” mindössze két párbajáról tud, egyiket huszártiszttel, a másikat rendőrtiszttel vívta. A huszártiszttel vívott párbaj azután csodálatos szaporodásnak indult, megsokszorozta önmagát. A huszár folyamatosan sértegette Krúdyt, s midőn az író magyarázatot kért, kardot rántott. Krúdy elvette kardját, a tiszt most pisztolyához nyúlt. Önvédelemre volt szükség, Krúdy a kardmarkolattal fejbe vágta, majd torkon ragadta. A párbajban a huszártiszt súlyosan megsebesült, és nyilván belátta hibáját, mert kibékült Krúdyval. A párbaj lefolyását kibicek és csacsogók (csacsenerek) serege színezte, alakítgatta, terjesztette, és ekként az egyetlen esetből párbajok sorozata keletkezett. Az egyik kibic szerint Krúdy lába közé szorította a tiszt fejét, azután karddal megnadrágolta... Nem folytatom. Ami pedig verekedéseit illeti, hiába keresünk hiteles adatokat. Sohasem duhajkodott, a cigányt sem tűrte; csöndes, szinte szertartásos viselkedés jellemezte.
A másik legenda szerint mindenre képes volt a pénzért, rohant utána, akár Ady. Úgy lehet, de megkapták-é valaha, ami megillette őket? Távolról sem, és Krúdy egyedül a hazárdra építhetett, a vakszerencsében bízott, hátha irgalmas lesz hozzá: „Kártya az élet... Egy kártyára van feltéve minden.” A Nagy Hazárdnak a lélektanát és filozófiáját pedig megírta Ady a Portus Herculis Monoeciben. A honoráciorok fiai, Babits és Kosztolányi tudtak bánni a pénzzel, beosztással éltek, mert megtanulták otthon, de Ady és Krúdy nyugtalan, lázadozó ősök fiai voltak, győzni és nyerni akartak.
A hírverők sikerrel terjesztették Krúdy erőszakosságát kiadóival szemben, közismert személyiségekre hivatkoztak, ám ezek sohasem tettek nyilatkozatot. Illetve egy mégis nyilatkozott, Gömöri Jenő, a Modern Könyvtár szerkesztője és tulajdonosa: „Hallgatag, finom hangú és csendes szavú, egyszerű, természetes volt, szerény és bátor, és roppant tisztességes és jellemes – ami nem minden író kortársunkról mondható el, néhány nagyról sem... Sohasem hallottam tőle senkit szapulni, és intrikus szót sem.” Nos, kinek higgyünk? A válasz aligha okoz gondot.
Borfogyasztásáról is több szó esett, mint műveiről. Egy pincér, állítása szerint, száz fröccsöt szolgált fel néki. Ez harminc liter folyadék, ennyit nem lehet meginni, s ha mégis meginná valaki, nem kelne fel többé az asztal mellől. Nem csinálok Krúdyból „szentképet Máriapócsnak”, szerette a bort, szüksége volt a borra mint szublimáló elemre és mint narkózisra, de senki sem látta őt részegen, roppant ereje mértéket tudott tartani a mértéktelenségben is. A Krúdy világa naplót közöl az 1920 decemberében fogyasztott bor mennyiségéről. A számok csakugyan komolyak, de vajon egyedül fogyasztotta? És azt se feledjük, hogy akkoriban szenvedte életének egyik legkegyetlenebb válságát. Egyre nyilvánvalóbb lett; hogy nem bír együtt lépni a keresztény kurzusban felülkerekedett aljjal, és gyönyörű függetlenségi nyilatkozatot tett: „A legdrágább, hercegeknek való luxus volt mindig az írói egyéniség, de manapság csak a leggazdagabbak: a mindenről lemondani tudók engedhetik meg maguknak e csodálatos fényűzést.” Ő megengedte magának, s ebben a nyilatkozatban már felvillan mindaz, ami ezután következett: a kérlelhetetlen elszegényedés, az elhagyatott öregedés, a kikapcsolt villany, a kilakoltatási végzés. Vállalta... De más gondok is gyötörték az ellenforradalom diadala idején: két családot kellett eltartania, napról napra romlott a pénz, megindultak Pekár támadásai, hazafelé tartott a hadifogságból János öccse, és útközben megtébolyodott, bévül pedig csak folyt és folyt a láva, egymás után érkeztek a remekek. Kellett a narkózis nagyon.
Folytassam a legendák cáfolatát? Feleslegesnek érzem, egy kaptafára készült valamennyi, talán egyik sem egészen alaptalan, de az irodalmi életbe nyomult kibichad eltorzította valamennyit. Inkább néhány félreértésre térek. Kosztolányi szerette Krúdyt, és vonzalmát cselekedetre is váltotta, egyedül barátai közül. Mint a Pen Club elnöke, 1932-ben néki ítéltette a Rothermere-díjat, kiállott érette, mégis félreértette. Különösen megható versében „utolsó, legelső cigánynak” nevezi. Nos, a cigány annak húzott, aki parancsolta, Krúdy azonban önmagának játszott és a világnak. Schöpflin követte Kosztolányit, „egy geniális cigányprímáshoz” hasonlította, és mint a konzervatív esztétika pápája, mit sem értett meg Krúdy rendhagyó életművéből. Akadt, aki „barbárnak” nevezte – vajha a tényleges barbárokban olyan mérvű megfinomodás ment volna végbe, mint Krúdyban, mert akkor másként fordul Európa története.
..
»A züllött hajós«
Ez a fejezet levél egy messzire szakadt magyar íróhoz, akit szeretek és nagyra becsülök, vonzalmamat pedig csak őszinteséggel igazolhatom. A fenti címet ő adta Krúdyról írt és külföldön, majd a Krúdy világában is megjelent esszéjének: Nem támadok, nem vádolok, indulat sem öntött el, mikor olvastam, csak szomorúság. De hadd következzék a „levél”:
„Te írtad ezt, holott még nem is olyan régen úgy vélted, ha isten voltát, itt voltál isten a Dunán? Te, aki távol is géniuszunk hivője maradtál? Most pedig ‚züllött hajósnak’ nevezed Krúdyt? Miért volt züllött? Mert szegényen halt meg olyan lakásban, aminőt ma egy kezdő író is felháborodottan utasítana vissza? Mindössze két ruha maradt utána, és mégis mindig tisztán és választékosan jelent meg. Villanyát kikapcsolták, de reggelente frissen vasalt, hófehér inget vett fel. Asztalán feküdt a kilakoltatási végzés. mégis ugyanolyan mámoros arccal, világító szemmel hajolt a papiros fölé, miként az idők elején. Züllött volt? Mivel nem választotta a nagypolgári otthon steril légkörét, holott megtehette volna, ha Herczeg Ferenc útjára lép, de inkább az életszagot kedvelte? Mert alászállott a poklokra, és hírt hozott a pokolra ítéltekről? Mert emberebb volt, semhogy bírta volna a polgári álerkölcs ostoba korlátalt? ‚Kénköves úton’ ballagott? ‚Kénkövesek’ voltak a Nyírség homokos útjai, Podolin, Késmárk, Tabán és Óbuda utcái ? A kövek, melyeket Józsefváros népe taposott? Az Aranykéz utca? Bűn az, ha szívében ‚nem volt félelem’? Akkor Balassitól Ady Endréig minden igaz költőnk bűnös. Nem volt ‚lelkiösmeretében megbánás’? Miért lett volna, hiszen megélt mindent, örömöt és bánatot, nem futott meg a sors vagy a történelem elől, szerette az életet, és vállalta a szenvedést egészen a tébolyodásig; a Mit látott Vak Béla és a Purgatórium, a két mélylélektani remek a tanúság. Jól érezte magát korának züllöttségében? Elfeledted, hogy olyan vádiratokban mondott ítéletet felette, mint az Asszonyságok díja, vagy a Valakit elvisz az ördög? Vétkezett, mivel szerette az asszonyokat, és azok még jobban szerették őt, mert bármikor szívesen feláldozták volna magukat érette? A ti oldalatokról hozok érvet, Wilder legutóbbi regényében mondja Mrs. Hodge az üldözött Ashleynak, aki maga az emberi tisztaság: ‚Bízzék a nőkben. Férfiaktól nem sok segítséget várhat mostan.’ Igen, a nők időnként többet megéreznek, mint amennyit a férfiak tudnak, s áldozatos asszonyok nélkül elárvulna a géniusz. S bizony mondom, hogy ezek a nők, ha Pilisy Rózák vagy Marinovics Jolánok is voltak, többek a polgári hálószobák ‚megbékítő és odaadó nőtestjeinél’. Krúdy ismerte a kor minden asszonytípusát, a kacsasütés művésznőjétől a fehér májú nőkig, s úgy választott, ahogyan az időben egyáltalán lehetett.
A züllöttségi elméletet azután kiterjeszted jóformán a kor egész irodalmára, Adyra s Bródyra is többek között. Úgy véled, ‚pokol tornácarc volt az egykorú irodalmi élet? Elfeledted már Ady versét? A nagy posványon át a címe, bizony azon keresztül vitt az út, ám Ady azt is tudta, hogy merre vezet:
De világot okozunk a világnak:
S mégis hozzánk jönnek mind akik látnak
Mocsár volt valamikor a mi földünk, a nép szenvedte termővé, Krúdy és Ady pedig koruk társadalmi és erkölcsi mocsarán keresztül vezettek, mentettek egy népet, midén tudatossá tették, hogy miben élünk, s éppen ezért méltán vallották mindketten elődjüknek Bródy Sándort.
Krúdy a magyar ‚Bohémfában’ élt? Sohasem volt bohém, ez a típus sokkal könnyebb fajsúlyú. Szárnyaló mondatokat írt, és irdatlan súlyokat hordozott, egy egész korszak terhét, komoly volt, olykor komorságba hajló, csupán Garabonciás tudta néha megnevettetni. Felróvod néki, Adynak és Bródynak, hogy miért nem közeledtek az egykorú Bécs életstílusához? De kérdem: mit teremtett a századforduló idején Bécs? Az általad lenézett Budapesten pedig nagy irodalom lélegzett, piktúra virult, Bartók és Kodály készülődött. Akadt ugyan, aki Bécshez idomult, Herczeg Ferencnek hítták, hallgassuk csak meg: ‚A Burg és a Város élete telítve volt magyar elemekkel... a Budapest felől érkező utas ott egy tárgyilagosabb magyarsággal találkozott... Bécs életformái nyugodtabbak, előkelőbbek és vonzóbbak voltak, mint a kamaszkorát élő Budapestéi, és császárváros, azonfelül tele volt barokk szépséggel, keringőköltészettel, tele vérpezsdítő kalandokkal.’ Ady helyett keringőköltészetre vágyott. És hallgasd meg Justh Zsigmondot, aki Párizsból jövet szállott ki Bécsben: ‚Az osztrák a század elején jutott el a művészi finomultság tetőpontjára – akkor vetette hatalmas gyümölcsét: zenéjét. E ponttól fogva már süllyed, süllyed. Ez időre esnek híres zeneszerzői (Haydn, Mozart, Beethoven stb.), ezeket adták az alsóbb osztályok, a felsőbbek azon asszonyokat, kik e csillagok udvarát képezték... Ma már lenn és fenn az utolsó statusra jutottak... S ezért hiába építenek óriási középületeket, azért csak halott lesz e város, amelybe igaz életet nem tehet sem szív, sem ész, amelynek a lelke halott.’ Tegyem hozzá, hogy Justh Zsigmond is Adyék előhírnöke volt, és midőn már szinte haldokolt, súlyosan megsértette az egészséges Herczeg Ferenc? Mondjam el ennek az ellentétnek a további hullámverését? A vagyonos Herczeg 1924-ben aranyborjú imádásával vádolta Adyt, aki szegénylegényként élt s halt meg. Krúdy megvédte őt, egyben kemény ítéletet mondott a keresztény kurzus irodalmi erőlködései fölött. Herczeg utóbb fizetett: ellenezte, hogy Krúdy Rothermere-díjat kapjon. A vérpezsdítő bécsi kalandjaival dicsekvő Herczeg...
Krúdy érdeméről sem feledkezel meg, de rögtön értékcsökkentést csinálsz. Úgy véled: Krúdy feloldozta az időrendbe merevített tudatot, eljutott az eseménytelen belső monológhoz, lerombolta a logikus időt, akár a Bergson filozófiájától ihletett nyugati írók, de ‚Hályogkovács módjára’ cselekedett. Nos, Krúdy távolról sem bicskával operálta le szemünkről a „külső idő” hályogát. Bár aligha olvasta Bergsont, de ősibb forrás állott rendelkezésére, a folklór, ezt pedig ugyancsak ismerte, ebből mertette azt az időélményt, melyet Nyugaton immár föl kellett fedezni. (Ezért különben Bergsont minden elismerés megilleti.) Krúdy műveiben a folklóridő az úr, és a mese eredeti szabadsága támad fel.
Krúdyt a legoroszabb írónak véled ‚a szó régi értelme szerint’, és magyarázatot is keresel, Gogol rokonának tartod, ‚szilaj kamaszkorát a lengyel határon töltötte’, Nyíregyháza ‚szomszédságában pedig volt egy elmagyarosodott ruszin sziget’. Tamási Áron nem kamaszkodott a lengyel határon, Farkaslaka közelében sem találtatott megmagyarosodott ukrán sziget, a folklór legmélyebb tárnáiból eredő novelláinak mégis Gogol az ősképe, pedig sohasem került a kezébe az Esték egy gyikanykai tanyán. A kérdés megfejtése fölötte egyszerű: Kelet-Európa népeinek folklórja eredeti és mégis mélyen rokon, főként pedig ma is élő, sőt kultúrát alaktó tényező. A folklóridő Bulgakov óta táguló valóságot jelent, Bulgakovnak pedig világsikert hozott, mert élményét ő is az első, az ősi forrásból merítette.
Ezek után csodálhatjuk-é, ha végső következtetésed csaknem elutasító. Úgy véled, hiába jelentkeznénk Krúdyval Nyugaton, elkéstünk. De miként magyarázod akkor a Vörös postakocsi meglepő külföldi sikerét? Holott távolról sem legérettebb műve? Sikere nem jogost fel arra, hogy olyan műveivel kísérletezzünk, mint az Asszonyságok díja, a Napraforgó, az N. N. egy szerelemgyerek, a Purgatórium?
Ha szét is szóródtunk, együtt maradhatunk géniuszunk szolgálatában, s a hídépítés munkája – rangodat tekintve - Téged illet. Hiszem, hogy a távolság nem jelenthet eltávolodást, és boldog lennék, ha megerősödném hitemben.”
Krúdy helye
Sorsdöntő történelmi rengések és rendülések gyakran rendkívüli értékeket is teremtenek. Köztudomású, hogy így vált ki a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia bomlásából Rilke és Kafka. Kafka nem csupán a monarchia emberi csődjét írta meg, de a társadalmi bomlás élettanát általában, életműve ezért világtörténelmi érvényű. Rilke megmentette a lelkét a bomlás leselkedő kísérteteitől, megóvta mérgeitől. Előbb Keletre zarándokolt, az egykorú Oroszországba, majd félig-meddig franciává lett, teljesen európaivá vált anélkül, hogy kozmopolitává silányodott volna. Birodalmak, uralkodó házak bukása, a tételes vallások csődje, a metafizikai értékek kiürülése idején megértette a legfőbb feladatot, és teljesítette is: a Lét beszédét fordította emberi nyelvre.
Midőn zászlót hajtunk az egykorú Ausztriából kiszakadt nagy géniuszok előtt, semmi okunk sincsen, hogy kisebbségi érzést tápláljunk, mert többek között mi ugyanakkor Adyt és Krúdyt adtuk. Rilkét egyre fokozódó mértékben támogatták az arisztokrácia és nagypolgárság legjobbjai, ezért azonban gáncs nem érheti, nem ő hajtott főt pártfogói előtt, de azok előtte. Állandóan rendelkezésére állott a duinói vár, majd Muzot remek kis toronykastélya érlelő magányával, steril csöndjével, itt fejezte be a Duinói elégiákat, s írta meg orphikus szonettjeit, a világirodalomnak ezeket a csakugyan egyedülálló remekeit.
A mi Adynknak élete végéig csupán hotelszobák jutottak, mindössze néhány évet tölthetett Csucsán, távolról sem mecénások jóvoltából, inkább száműzetés volt ez; magánya pedig elhagyatottságot, háttérbe szorítást jelentett. A Nyugat, bár néki köszönhette létét, verseit immár következetesen az utolsó helyen hozta, a Világ pedig cserben hagyta. Csak akkor horkant fel, ha egy-egy feléje dobott kő homlokon találta. Nem maradt néki más, csak „Véres, igaz élete”, az élés és teljes átélés önpusztító mártíriuma. És midőn ezt vallotta, hirdette, nem ripacskodott, nem pózolt, a valóságot mondta. Mégis utolsó éveiben írta legnagyobb verseit, egész filozófia rejtezik bennük. Ő is a Lét üzeneteit adta át nékünk a maga módján, s ha Rilke a legtisztább költő, mint egyik monográfiája állítja, Ady életesebb, mert nem csupán világképe, de szerves közössége is volt, és ehhez halálosan ragaszkodott. Ezért, midőn a bölcseletet oldja lírává, soraiban akkor is ott lobog a forradalom heve. Ady a szabad lélegzetvételt szerette, de átélte a fuldoklás halállal játszó gyönyörét is. Rilke elvontabb, átszellemültebb, sommásan: Ady „a Mindent hurcolta”, Rilke a Minden értelmét hordozta.
És Krúdy helye? Megírta a Monarchiával együtt bomló történelmi Magyarország haláltáncát egészen mélyről. Nem haladt ugyan párhuzamosan a külső történelemmel, de annál inkább ismerte az emberben végbemenő belső történést. Tőle tudtuk meg, hogy a történelem vészes szorítása mit vert föl az emberből. Minő tartalékok és borzalmak szabadultak fel? Miként csitította és kábította magát? Miféle elváltozások történteklelkében és érzelmi kultúrájában? Milyen kalandokat vitt véghez s álmodott? Megírta a romlást, a pusztulást és a feltámadást, figurái jönnek, mennek, eltűnnek, újra elibénk bukkannak, néha még a túlvilágról is visszatérnek, művei egymásba kapaszkodnak, olykor egymásba is folynak, olyan sűrű élet hullámzik, s akkora szabadság uralkodik, hogy egyszerre megértjük az „abszolút időt”.
Voltak kétségbeesett órái, válságos napjai, keserves feljajdulásai? Miért tagadnók, voltak. Ezt írta a harmincöt éves találkozóra összegyűlt iskolatársaknak: „Nyugodjunk meg a végzetben. Ágyútöltelék voltunk, anélkül, hogy utat tudtunk volna nyitni az összeomlott Magyarországba, akár a jövendő számára is. A mi nemzedékünk bár jobb sorsra volt érdemes: elmúlik, mert nem tehetett semmit a katasztrófák idején, lelkünk szárnyát levagdosta az idő.” Az ő szárnyait? Nem bírta azokat levagdosni senki és semmi. Nem tett volna semmit a katasztrófa idején? Életműve a cáfolat, a legfőbb vigaszt hozta: sikerült helyreállítania az ember és a világ eredeti szövetségét. Nála az ember és a világ szükségszerűen együtt lélegzik, kölcsönösen teremtik egymást. Egy végzetes korszakban megmentette, felszabadította, mert ismét a világ édestestvéré avatta az embert.
Krúdyval szemben sok az adósságunk. Hiszem, hogy a jóvátétel művét majd nemzedékek végzik el.
(Új Írás, 1973/5. 84-94. p.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése