Elszalasztott alkalom
Történet a Tabán utolsó napjaiból
Akkor, ezelőtt öt évvel, már sokat beszéltek eltüntetéséről. Úgy kell neki, mondták szívtelen joghallgatók és fontoskodó orvosnövendékek, úgy kell neki, piszokfészek, bacilustanya, pusztuljon hát a föld színéről. De mi, hárman-négyen, Brenner, Zalay, Lakos és jómagam csak azért is kitartottunk mellette, s szerettük, kényeztettük a Tabánt, ahogy nagyanyámat is szerettem s kényeztettem, el-elbeszélgettem vele, attól a perctől kezdve, melyben megtudtuk, hogy nincs már sok hátra szegénynek…
A Tabán lett lassacskán második hazánk. Szinte menekültünk hozzá a harsogó Ferencvárosból, minden este. Nyolcadikosok voltunk, roppant kalandok reménységével félrecsapott kalapunk alatt, hetyke csokornyakkendővel, lobogó, makrancos frizurával. S úgy éreztük, itt lappang valami hatalmas kaland, valami óriási esemény, melyre már három-négy éve hiába lesünk, melynek a kedvéért hiába öltözünk esténként, lelki bukfenccel, romantikusokká, s hiába adunk magunknak történelmien, jókaiasan csengő „felhőpásztor” neveket.
A gutaütött, agyalágyult házacskák immár meglehetősen ismertek bennünket. Hisz már második éve mászkáltunk közöttük, s már a második tavasz orgonáit lopkodtuk az alacsony, besüppedt kőkerítésekről. Bohanekné előre elkészítette nekünk esténként a három zsemlét s a hatvanfilléres szardíniát, s mellé a tíz deka promincli cukrot, melyet aztán egy gázláng alatt, a Lépcső utca tetején elfogyasztottunk.
Rumpelmeyer néni meghalt a télen. Már hiába lestünk be esténként kis földszinti szobájába: csak két szomorú, tüdővészes leánya üldögélt varrogatva bent, s az ágy, melyben olyan sokszor láttuk az ablakon át halált váró arcát, vetetten, púposan állt a sarokban.
A Hadastyánok Otthonában szokatlan csend volt ezen a tavaszon. A nagy tél megtizedelte szegény öregeket, kik most bóbiskolva, mukkanás nélkül, szinte elbújva tengették tovább életüket ebben az orgonaillattal vegyülő kanálisszagú tavaszban. Néha hallottuk, amint a vén Tabódy tűzmester klarinétján kurucnótát fújdogál.
Ez volt a Tabán utolsó tavasza. A Kereszt téren a sötét beálltával játszani kezdtek a gyermekek, s olyan csiricsáré kezdődött, mint azelőtt soha. Ezek a szegény púpos, görbelábú gyerkőcök tudták, hogy nemsokára itt kell hagyják a pincéket, hol nagyanyjuk éjszakánként többször látta Mágnás Elzát véres nyakkal, lobogó hajjal fel s alá lebegni, s hol Luca-napkor kénes, lilászöld tüzek fakadtak a nyirkos talajból, jelezve, hogy az egykori török basa kincsét még senki sem találta meg… Ezek a kölykök úgy ordibálták minden este, olyan hajszát rendeztek a macskák, szentgyörgybogarak után, mintha tudták volna, hogy jövőre hatemeletes tömeglakások várják őket a Dandár utcában, a Liliom utcában vagy a félelmetes, dübörgő város zsúfolt negyedeiben – s kijátszadozták magukat kedvük szerint utoljára.
S mi is tudtuk, hogy a Tabánnak meg vannak számlálva napjai. Hisz láthattuk, saját szemünkkel, hogy járkálnak, hetykén, bősz hódítóként, s hogy veszik szemügyre a tereket, a házakat, a fákat, a dombocskákat póznás, szalagos fiatalemberek. Így járkálhattak Peru földjén Cortez Ferdinánd gangos legényei…
S a kaland, az igazi, életbevágóan hatalmas Kaland még mindig váratott magára. Eddig én arattam a legnagyobb diadalt: egy munkájából hazatérő masamódlány, kit hercegnőnek szólítottam az utcán, fonnyadt, tulipiros szegfűvel ajándékozott meg, s megígérte, hogy vasárnap vár a Gellért-szobor alatt. De aztán nem jött el. S egyszer, amikor csak ketten kószáltunk Zalayval, bemerészkedtem a szép cigánylány virágüzletébe, mely ott állott a Szarvas téren. Éppen vallomásba kezdtem, amikor két suhanc állított be, s minden további nélkül feltelepedtek a pultra, mint kik itten máskor is szíves fogadtatásra találnak. Sietve kértem egy kis cserép hitvány kaktuszt, fizettem, s Zalay legnagyobb hahotázása közben, kínomban vigyorogva kiugrottam a boltból.
Egy alkonyatkor, tán május vége felé, egyedül mentem a Tabánba. A többiek valami gyorsíróversenyen voltak.
– Milyen más így egyedül kószálni! – gondoltam. – Érzéseim őszintébbek, mélyebbek, s szabadon követik alakulásuk, gomolygásuk törvényeit, akárcsak félálomban.
S a lemenő napban a sárga házfalakon oldalra sandítva figyeltem árnyékomat. A kapualjak, sikátorok, lépcsők, hol már ácsorogtam egyszer-kétszer, és aszerint, hogy milyen volt a hangulatom vagy az évszak időjárása, különböző történelmi attitűdökbe vágtam magam, s voltam Faublas lovag, voltam Krúdy Gyula Rezeda Kázmérja vagy rejtelmes Prágai Diák – mind elmaradtak mögöttem. Már ott kapaszkodtam a Holdvilág utcán is túl, arrafelé a várszerű ház felé, melynek udvarából óriási hársfa lombjai nőttek a magas, kupolás tetőkre. Lenn, valahol a Kereszt téren harsogva lehúztak egy üzletredőt, s mintha csak erre várt volna, a Szerb templom harangja kongatni kezdett. Megszűrt rádiózenét is hozott a szél a Cipő utca felől, s lenn az Attila körúton csengetett a villamos. Casanova abbé szobájának ablaka visszaverte az eltűnt nap égen maradt hömpölygő vörös színeit, s a hosszú nyakú kéményből kacskaringózva szállt fel a vacsoratüzelt cingár füstje.
Már gyepen haladtam, létjogosulatlan régi utcákon, melyek a nemrég lebontott házakhoz vezettek, s lábam néha eldobott fazekakba, üvegekbe ütközött. Az egyik ösvényen macska kucorgott egy egérlyuk előtt, s amikor meglátott, futásnak eredt a felé a különálló apró ház felé, melynek kertjébe még a télen lestünk be utoljára. Ennek a háznak hátsó oldala dombnak támaszkodott, s kertje olyan volt, mint valami nagyobb gödör. Kerítése csak belső oldalán volt, kifelé alig félméteres téglarakás az egész…
Egyszer csak finom, halk női éneket hallottam. Onnan jött a kútmélységű kertből, mintha a kihajló orgonák szárán kúszott volna fel. Az öreg falak megerősítették, zengőbbé tették. Egyszerű kis divatnóta volt, melyet osztálytársaimtól ismertem, s magam is énekeltem gyengébb pillanataimban:
– a parton szól a vén gitár,
alatta zúg a tengerár… –
Gyorsan ott-teremtem a kerítésnél, s benéztem a sűrű orgonák közé. Az énekes ott ült napozószékben egy orgonalugasban. Rózsaszín ruhájának foltjai ki-kivillantak itt-ott. Lábait is láthattam, amint keresztbe fektetve hevertek a pázsiton. Fekete harisnya volt rajta.
Többet innen nem láthattam. Egy-két lépéssel balra mentem, s onnan is benéztem. A haja szőke volt s nagyon dús, gondozatlan. Egy-két orgonaszirom fehérlett benne, mely, úgy látszik, hosszú ittülése alatt hullott oda. S láttam szép, magas homlokát. Az arcát azonban egy virág eltakarta. Kutya hevert bal oldalán, valami vén, elhízott burkus, ki még közeledésemet se vette észre. Ültek itt ketten valami véglegességben, mintha már akkor is itt ültek volna, mikor Pestről Budára még hajóhídon közlekedtek az emberek…
Egy darabig csak álltam ottan az alacsony kőkerítésnek támaszkodva; s amikor egy együgyű nóta elhallgatott, folytatni kezdtem, hogy hatásosan vétessem magam észre. A fekete harisnyás leány felemelte fejét, és a lombok között keresgélt, keresgélt, mint egy figyelő őzike. S egyszer csak megláttam a szemét.
Fehér, meredt szeme volt, mint a görög szoborleányoknak, kik félrefordított nyakkal lelkük mélységeiből bámulnak a múzeumlátogatókra. A megdöbbenéstől hátraléptem, és hirtelen valami trükkön kezdtem törni a fejem, valamilyen udvarias csalafintaságon, amellyel esetleg elhitethetném vele, hogy semmit sem tudtam meg élete szörnyű titkából. S amikor megint lehajtotta fejét, újból énekelni kezdtem a hitvány dalocskát. Egy kezem ügyébe eső fehér orgonát letéptem, és bravúros célzással pontosan az ölébe dobtam. Hadd szagolgassa szegény vak leány! De nem vártam meg, amíg kezébe veszi, hanem megfordultam, s a Holdvilág utca felé vettem utamat.
Dea, Dea!… „A nevető ember” vak leányhőse járt az eszembe. Ó, ide még gyakran visszatérek, fogadkoztam, s én leszek Budapest legromantikusabb szerelmese. Esténként meglátogatom. Leülök melléje a gyepre, s Ronsard verseit fogom fennhangon olvasni neki, vagy pedig az Anyegin-t…
S így mentem haza a Ferencvárosba határtalan tervekkel és nagyhorizontú álmodozásokkal a fejemben. Barátaimnak semmit sem meséltem el. E kalandon nem akartam osztozkodni velük. De másnap nem mentem el, valami borzongás visszatartott: pedig a kis rózsaszínű Ronsard-kötetecskét, amelyet apámtól kaptam, elő is készítettem neki. S harmadnap már kezdődtek az érettségi napjai, erőt vett rajtunk és egy hónapig el sem hagyott a vizsga-delírium. Egyszer-kétszer megjelent álmomban a vak leány, és hívott, hívott, de én nem látogattam meg többet azon a nyáron.
Ősz elején, nyaralás után, mikor a kis tabáni udvarokban már pirult a vadszőlő levele és hervadoztak a dáliák, ismét arra jártam. Akkor már szaporán bontogatták a Tabánt, s egy-egy kis utca sarkán nagy halom korhadt gerenda, összetört tégla állt. A Holdvilág utcában erős szennylészag fogadott. Hol voltak már az orgonák, melyek azt a szagot ellensúlyozták májusi napokon!
Siettem, hogy szabad levegőre érjek, és ne kelljen megundorodnom kedves rozoga városomtól, melyet annyit szidtak, ócsároltak akkoriban. A vacak kis tangódalt fütyültem megint. Csak nehogy megrepedjen a szíve szegénykének, gondoltam, ha majd három hónap után újra hallani fogja!
Dobogott a szívem, amikor a Holdvilág utca tetejére értem, ahonnan tavaly az alacsony kerítéses, besüppedt házat megpillantottam. Arra néztem, ahol állnia kellett volna, kikukucskáló orgonalombokkal, magas sárga kéményével és mohás tetőcserepeivel.
Az úton macska ült egérlyuk előtt. Rémülten kapaszkodott bele a szemem, hogy messzebbre ne kelljen látnom, hogy ne kelljen észrevennem azt, ami túl a macskán, az ösvény tetején tárulna elém. De nem sokáig nézhettem a macskát: rohanni kezdett, s eltűnt egy rozoga deszkarakás mögött.
Ennyi maradt az alacsony kerítésű, besüppedt házból: egy halom keresztbe rakott korhadt gerenda, egy ajtószárny melléje támasztva, öt-hat hatalmas mészkőkocka és teméntelen téglatörmelék.
Valami sohasem érzett bűntudat tőrt rám ottan, a visszahozhatatlannak, helyrehozhatatlannak tudata. Sírni szerettem volna, de élveteg, mélyebb érzések elől menekülő érettségizett kamasz voltam akkor. Beértem azzal, hogy bőkezű üzletbe bocsátkoztam az ördöggel, s tenyerébe csaptam:
– Tíz évet adok az életemből, ha még egyszer megmutatod nekem szerelmemet, a szépséges vak leányt!
„Kiskorú” voltam; az ördög kutyába se vette szavamat. Tudta, hogy az írásbeli szülői beleegyezést semmi áron se lehetne megszerezni ehhez a kommencióhoz.
1943
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése