Réges -régen,még a XIX.században nem csupán helyi igényeket kiszolgáló vendlglátó helyek akadtak a Tabánban, ahol esténként ferbli és snapszer került terítékre korsö sörök és hosszúlépések kíséretében. Egyes élelmes vendéglősök a forgalmasabb útvonalak mentén u.n . beszálló vedéglőket hoztak létre, amely a postakocsival ,szekérrel utazó vendégre specializálta magát. Hatalmas udvarukon helyben megfordulhatott a szekér,a fáradt lovakat friss széna várta a fészer alatt, az utazó vándor kockás abrosz mellett csillapíthatta éhségét és szomját ,éjjelre elnyúlhatott a tömött dunyha alatt. Amolyan hotel féle volt tehát annak , aki nem tudta ,vagy nem akarta megfizetni a puccos szállodákat-
Ilyen beszálló vendéglő volt a HÁROM KAPÁS is az Attila körúton. Hogy miért hívták Három kapásnak?Csak következtetni tudunk.Tabánban hosszú idő óta minden a szőlő körül forgott,a szőlőt pedig kapálni kellett. Külön kasztot alkottak a kapások,a"Braunhakszlerek" akik a szőlősgazda helyett bérmunkában kapálták a szőlőt.A név talán nékik állít emléket.Az 1880-as években előbb Kotschy Erzsébet ,majd Wölfel István irányítása alatt működött "Zu Drei Hauern" név alatt,majd a század fordulón már magyarosított névvel emlegették a Csizek János és Neubauer Antal vezénylette alatt ehíresült beszálló vendéglőt.
A XX.században a motorizációval hanyatláésnak indult az iparág, ( megszüntek a postakocsi állomások is)de mint kocsma immár beszállás nélkül még sokáig tengette magát
Az alábbiakban a kocsma hanyatló szakaszáról emlékezik egy tabáni lakos a szemtanú hitelességével
Fejes László emlékei:
KIEGÉSZÍTÉS A HÁROM KAPÁSHOZ, HOSSZÚ BEVEZETŐVEL
Nekem nincsenek tabáni őseim, apám somogyi, anyám miskolci, én meg ráadásul Gödöllőn születtem (1942), s csak a Magyarországon átvonuló világégés napjaiban, pont akkor, amikor mindenki menekült onnan, aki tudott, a világégés legszörnyűbb napjaiban kényszerült a családom Budapestre, hogy azután én már igazi Budapestiként éljem le az életem legjavát.
Szüleim koruknál fogva járhattak volna még a lebontatlan (avagy csupán félig-meddig lebontott) Tabánban is, és talán olykor-olykor budapesti útjaik során valóban érinthették, de egy biztos, maradandó élményt nem szereztek róla, emlékeikben nem tudták felidézni.
A háború után több helyen laktunk Budapesten, legutoljára a III. kerületben egy szolgálati lakásban, ahonnan bizonyos okokból 1949 tavaszán ki kellett költöznünk. A cég, ahol apám dolgozott, vállalta, hogy intézi a lakásvásárlást, csak hajtsunk fel egy nekünk megfelelőt, így anyánk nekiállt lakást keresni. Valamiért a műemlék házakat részesítette előnyben, én is éppen vele voltam, amikor a Várban megnéztünk, de egyértelműen sötétnek találtunk egymást követően két Úri utcai lakást is. A Vár után volt még egy címünk, ki nem találná senki, pont a Tabánban, az Attila körút 32-ben, így aznapi utolsóként még oda is el kellett mennünk, azt a lakást megnézni. Emlékszem, fáradtságra hivatkozva abba a házba én már nem mentem be, inkább a cég autójában maradtam, amelyikkel jártuk addig a várost. Ám amikor anyám visszatért a lakás megtekintéséből, gyerek létemre azonnal láttam az arcán, a tekintetén, a mosolyában, és aztán persze ki is mondta, hogy bizony, ebbe az akkor még eléggé romosnak látszó házba fogunk költözni. Csakis ebbe a házba, hiszen a lakásból, amit megnézett, négy ablakon át nyílt gyönyörű kilátás a tabáni domboldalra és a Gellért-hegy oldalára, ahol minden csupa zöld volt, és szinte zúdult be a nap a két fehérre meszelt falú szobába.
Így aztán 1949 április 27-én tabáni lakos lettem, és anyám akkor lett, ott lett, és természetesen az élete végéig maradt is, nem pusztán a látvány, hanem könyvekből szerzett alapos ismeretségén keresztül sokkal inkább a régi, a volt, a lebontott Tabánnak szerelmese. És ezt a szerelmet, azt hiszem, nekem sikerült megörökölnöm tőle családunkban leginkább.
E hosszú bevezető után rátérnék rövid lényegi mondandómra. Fentiekből kitűnhet, hogy a régi tabáni kocsmákról nem tudnék sok újat mondani, meg nem is akarnék, ha tudnék sem, hiszen a tabáni kocsmákról és kocsmárosairól összeállított mű már így teljes, ahogy van. Ám egyetlen egy kocsmáról talán mégis szólnom illene, mert erről talán még én is tudnék valami újat mondani, noha természetesen ez a kocsma, néven nevezve a Három kapás (eredetileg beszálló vendéglő) sem hiányzik Tabán- Anno összeállításából.
Zórád Ernő akvarellje :VENDÉGLŐ A HÁROM KAPÁSHOZ
Az interneten fénykép lelhető fel róla néhány, és egy, az ezekről készült, a szokásosnál talán némileg kevésbé reális Zórád rajz is megpróbálja ábrázolni múltbéli képét.
Említett kocsma az Attila körút 16. számú házban üzemelt mindaddig, amíg a házat az Auguszt-udvar építése miatt le nem bontották (1928). Az úgynevezett Auguszt-udvar két ház helyén épült fel (1929), a másik ház az Attila körút 14. számú volt, amely az Auguszt család tulajdonában állott, s benne működött az eredeti Auguszt cukrászda.
Hogy a Három kapás az Auguszt-udvar felépülte után magában az új ház déli felében (ahol ma a Tabáni Kakas étterem működik) az államosításig továbbra is üzemelt, arról 1949. évi emlékeim vannak. Csupán hét éves voltam, ám mégis pontosan emlékszem magára a cégtáblára, meglétére ott a falon, és nagy vonalakban a rajta ábrázolt kapásokra is. Ez a kép annyira rögzült bennem, hogy bár bizonyítékom nemigen lenne rá, meg mernék esküdni igazamra. Olyan jól emlékszem, akárcsak arra, hogy én még bekukkanthattam a szent Demeter templom bedeszkázott kapuján, a nemsokára lebontásra kerülő templom akkor már üres belsejébe is. Aztán nemsokára, talán csak hónapok teltek el odaköltözésünket követően, végrehajtották a Három kapás államosítását, és az ilyen és ilyen számú közönséges Italbolt nyílt meg a helyén, amely némi kerthelyiséget a mellette lévő, 1945-ben lebombázott Attila körút 18. és 20. számú házak üresen maradt romtelkéből szakított ki magának. (Van egy pár évvel később készült fényképem, melyen jómagam éppen e „kerthelyiségben” iszom málnaszörpömet, háttérben az Attila körút 24, ma Attila út 21. számú ház tűzfala látható.)
P.20.09.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése